Elváltak és élettársi kapcsolatban élők evangelizációja

Magyarország a válások tekintetében is világranglista élén jár. Hazánkban a válások aránya folyamatosan nő. Idéztük már a számot: amíg a házasságkötések száma visszaesett (1990-ben 66 405 házasságot kötöttek, 2004-ben csak 43 791-et), a válások száma lényegileg változatlan maradt (1990-ben 24 888, illetve 2004-ben 24 638).

Magyarországon 2004-ben 43 791 házasságot kötöttek és 24 638 bomlott fel. Ez az arány arra utal, hogy a házasságoknak kb. 56%-a felbomlik. Valójában az eredményt több szempont módosítja; elsősorban az, hogy e házasságkötések egy része (évenként változóan 13-20%-a) elváltak újraházasodása¼ Célravezetőbb az a módszer, amely az egyes naptári években kötött házasságokat mint csoportokat külön vizsgálja, s kiszámítja, hogy az adott időpontig az egyes csoportokhoz tartozó 1000 házasságból hány ért véget válással[1].

Azt mondhatjuk, hogy a ma, hagyományos módon megkötött házasságoknak mintegy 50%-os esélyük van arra, hogy válással végződjenek.

A házasságok instabilitásának képéhez tartozik, hogy van sok olyan pár, akik anélkül, hogy a polgári válást lefolytatnák, gyakorlatilag külön élnek. (Egyes felmérések szerint a válás nélkül külön élők száma körülbelül egyharmada az elvált családi állapotú személyekének.[2]) Továbbá a házasság instabilitásának mutatója az együtt élő, de elhidegült kapcsolatok aránya, amelyek legfeljebb jogilag nevezhetők még házasságnak.

I.   AZ ELVÁLTAK EVANGELIZÁCIÓJA

A)  A válás problematikája

A lelkipásztorkodás nap, mint nap találkozik az elváltak és újraházasultak problémájával. Ez katolikusoknál sajátosan jelentkezik, hiszen ők nem járulhatnak szentségekhez, nem köthetnek új egyházi házasságot. Hány templombajárót, hány hittanos gyermek szüleit sújtja ez a probléma. Hányan kínlódnak a szentségi életből való kizártság miatt!

Sok lelkipásztor benyomása az, hogy számos újraházasodottnak első — templomi — házasságkötése nem volt szentségi házasság, mert a felek még éretlenül kötötték azt, vagy esetleg a házassághoz szükséges szándékok is hiányosak voltak. De mindezt jogilag általában nem könnyű igazolni.

Mit tehet a lelkipásztorkodás az elváltak érdekében?

1.   Az érvényben lévő katolikus álláspont a válásról

a)   A katolikus felfogás és kialakulása

Az érvényben lévő katolikus egyházjog nem ismeri ezt a szót: válás. Két keresztény között létrejött, érvényesen megkötött és elhált szentségi házasság felbonthatatlan. A házassági perek adott esetben csak azt mondják ki, hogy egy házasság nem is jött létre (semmis), valamilyen, már a kötés előtt meglévő akadály miatt, vagy valamilyen lényeges előfeltétel hiánya miatt (pl. nem volt kielégítő szándék). (A részletek tisztázása az egyházjog témakörébe tartozik.)

A polgári válás után létrejött második házasságot az egyház érvénytelennek tekinti. Ami a szentségekhez engedést (gyónást-áldozást) illeti, a gyóntató csak abban az esetben oldozhatja fel az újraházasodottakat, ha hajlandók vállalni: testvérként, azaz nem házasfelekként élnek egymás mellett.

A válás utáni újraházasodás sokáig nemcsak a szentségek vételétől, de az egyházi temetés lehetőségétől is elzárt (vö. régi kódex 2356. k.).

Az egyház álláspontja az elváltak kérdésében, érthető kialakulásának körülményeiből. Abban a társadalmi-kulturális környezetben, amelyben létrejött, alig fordult elő válás. Természetes volt tehát az egyház és a közvélemény válás-ellenes magatartása.

b)   Nehézségek, új problémák

Az elváltakra vonatkozó hagyományos pasztorális elvekkel szemben korunkban az élet vetett fel nehézségeket. A válások számának növekedése tény. Ennek következtében egyre többen kerülnek az egyház „peremére”. Az elvált-újraházasodottakban az az érzés alakulhat ki: az egyháznak nincs szüksége rám, akkor nekem sincs szükségem az egyházra. Kitaszítottnak érzik magukat.

Új szempontot hozott a házasság, illetve a válás katolikus értékelésében, hogy az egyház újabban hangsúlyozza: a házasság célja nemcsak a gyermek nemzése, hanem vele egyenlő cél a házastársak „egymást kiegészítő személyes találkozása” (GS 49-50; Humanae Vitae, FC). Nyilvánvalónak látszik viszont, hogy sok házasságot nem kielégítő személyes érettséggel kötöttek meg; hogy sok esetben a házasfelek között csak a testi kapcsolat jött létre, de az igazi személyes találkozás nem. Beszélhetünk-e ilyen esetben szentségi házasságról? S ha nem, miként lehetne jogilag is semmisnek nyilvánítani ezeket a valójában semmis házasságokat?

Sok teológus és püspök, sőt egyes püspöki konferenciák is felvetették a kérdést, hogyha érvényes is volt egy házasság, de véglegesen felbomlott, és az új házasság hosszú idő óta megszilárdult, nem lehetne-e irgalmat gyakorolni a bűnbánó újraházasultakkal, és megfelelő bűnbánattartás után a szentségekhez engedni őket.

Végül minden oldalról felteszik ma az egyházban a kérdést, mit lehetne tenni azért, hogy az elváltak ne érezzék kitaszítva magukat az egyházi közösségből.

Mielőtt a kérdésekre válaszolnánk, lássuk a válás-kérdés történetét, majd ezután a lelkipásztori teendőket, s végül a jövő esetleges kilátásait.

2.   A válás-kérdés történeti áttekintése

A felbonthatatlanság és a válás problémájának története jól mutatja, hogy az egyház minden korban a kornak megfelelően próbált módot találni arra, hogy segítsen az e téren bajba jutottakon.

a)   Jézus szava — illetve a Máté-féle „záradék”

Jézusnak a felbonthatatlanságra vonatkozó szavaival az egzegézis, a szentségtan, illetve a jog foglalkozik. Itt csupán annyit jegyzünk meg, hogy a Mt 19,9-et („aki elbocsátja feleségét — hacsak nem paráznaság miatt — és mást vesz el, házasságot tör”) a keleti egyházban úgy értelmezték, hogy házasságtörés esetén a házasság felbontható, míg a nyugati egyház legutóbbi időkig úgy értelmezte (illetve fordította) e szöveget, hogy a házasság paráznaság esetén sem bontható fel.

b)  A Páli kiváltság

Az ősegyház ismert olyan eshetőséget, amely lehetővé tette a válást: a „páli kiváltságot”. — Az áttértek hitének érdekében feloldották a régebbi, pogánnyal kötött házasságot: „Én mondom — hangoztatja az apostol —: ha valamelyik hívő asszonynak hitetlen férje van, s az szívesen marad vele, ne hagyja el férjét¼ De ha a hitetlen férj elválik, hadd váljon el. Ebben az esetben a testvér vagy nővér nincs lekötve” (1 Kor 7,12 k.).

Pl. II. Gergely megengedte Bonifácnak a germánok térítése során, hogy újraházasodást engedélyezzen (feltehetően a hit védelmében). A Privilegium Paulinum első kifejezett tanúja Reimsi Hinkmar, a 9. századból. Jóval később a kánonjogászok kialakítják a Privilegium Petrinum-ot: védik a pápa hatalmát a házasságok direkt felbontására — a hit javára (6).

c)  Az első évezred gyakorlata

A patrisztika arról tanúskodik, hogy némelyik egyházatya — megfelelő vezeklés kiszabásával — visszafogadta azokat, akik válás után újraházasodtak. Így Szent Bazil, Aranyszájú Szent János, Epiphanius, Theodoretosz, Szent Ágoston, Ambrosiaster és a Decretum Gratianum eltűrhetőnek tartja az ilyen viszony fenntartását (3,343), Origenész pedig egyenesen arról számol be, hogy számos püspök engedélyt ad ilyen másodházasságra, ellentétben ugyan a Szentírással, de „nem kellő ok nélkül”, a „nagyobb rossz elkerülésére” (9,216).

A múlt e tényei alapján a katolikus egyházjog álláspontját több keleti rítusú (egyesült) főpásztor nyíltan merevnek ítélte, s hangsúlyozta, hogy az első évezredben az egyházatyák, helyi zsinatok, sőt a pápák is megengedték a válást .

d)  A keleti egyház gyakorlata

A keleti egyházban mind a mai napig lehetséges egyházi válás, elsősorban házasságtörés esetén, de más indokolt esetben is. A házasságot Kelet felfogása szerint nem annyira az egyház jogi hatalma bontja fel (az már csak megállapítja a felbomlást), hanem az élő kötelék megszűnte. Ha ez a kötelék halott, hangoztatja Kelet, már nem beszélhetünk szentségről, házasságról.

Az ortodox teológusok szerint négyféle halál teheti tönkre a házasságot: az egyik fél fizikai halála, polgári holttá nyilvánítása, mentális halála (gyógyíthatatlan elmebetegség) és együttélésük csődje, tönkremenetele (12,174).

Nyugat jogi fejlődése, mint láttuk, nem ebbe az irányba haladt. De éppen az ortodoxiára való tekintettel a Tridenti Zsinat nem mondta ki, hogy dogma a felbonthatatlanság, csak annyit jelentett ki: az egyház nem téved, amikor felbonthatatlannak tartja a házasságot (3).

Az egyháztörténetnek ezek az adatai mindenesetre azt sugallják, hogy mind jogi, mind gyakorlati szempontból elképzelhető egyházunkban is további fejlődés az elváltak, újraházasodottak megítélésében. A távlati elképzelések helyett azonban először azt keressük, miben tudunk máris az elvált hívők segítségére lenni.

B)  Mit tehetünk az elváltak érdekében?

1.   Ha lehet, védjük a meglevő házasságot

Ahol a válás szóba jön, első feladatunk – ha egy mód van rá – védeni a meglevő házasságot.

A lelkipásztor egyrészt beszélgessen az érdekeltekkel, másrészt hozza össze az érintetteket egy tapasztalt, keresztény házaspárral, (vagy családgondozó keresztény szakemberrel). A két személy között felgyülemlett feszültséget gyakran megdöbbentő gyorsasággal tudja segíteni a párbeszéd egy kívülálló személlyel vagy párral.

Családgondozó szakemberek képzését megkezdte a Sapientia Szerzetesi Főiskola, Budapesten. A magyar egyház, esetenként a plébániák felelőssége ilyen szakemberek foglalkoztatása, megfizetése. A válás-kutatások azt mutatják, hogy olyan párokat, akik már elhatározták a válást világi család-szakemberek nem kis százalékban le tudnak beszélni a válásról, illetve segítséget tudnak adni nekik a házasságban támadt feszültségek feldolgozására.

A beszélgetésben hívjuk fel a válásra készülők figyelmét a) a keresztény házasság felbonthatatlanságának elvére, s ennek jelentőségére; b) párjuk értékeire, c) s azokra a súlyos következményekre, amelyekkel a válás jár. A felmérések igazolják, hogy a válást súlyosan megsínyli mindkét fél, és különös traumaként éli meg a gyermek, akinek életre szóló sebet jelent.

2.   Mit tegyünk, amikor a válás elkerülhetetlennek látszik; – vagy ha az elvált fél új házasságkötéshez kér tanácsot?

Ha válás előtt álló felek beszámolóját halljuk, gyakran úgy érezzük, a válás elkerülhetetlen. A lelkipásztori gyakorlat viszont sok példát ismer arra, hogy ha hiszünk az evangéliumi elvekben, nem egyszer lehetetlennek látszó helyzetekben is sikerül helyreállítani egy-egy kapcsolatot. A lelkipásztor, lelkipásztori munkatárs vagy világi keresztény tehát ne feledje, hogy Jézus meghívása a házasság fel nem bontására olyan isteni és emberi elv, amelyhez meg kell próbálni a végletekig ragaszkodni.

De mindezek után is vannak kapcsolatok, amelyek templomban köttettek, és minden erőlködés után is életképtelennek látszanak – mondja a Familiaris Consortio is. A lelkipásztorkodásnak kell tudnia tanácsot adni ilyen esetekben is (vö. FC 83/d).

  1. a) Könnyebb a tanácsadás, amikor egy tarthatatlan kapcsolat esetében úgy érezzük, hogy nem utasíthatjuk el a válás lehetőségét.

A csupán jogászi következtetés egyszerűen elintézi az ilyen esetet azzal, hogy a vétlen fél a válás után továbbra is járulhat szentségekhez, ha nem köt új házasságot (nem él új kapcsolatban).

Gyakran előfordul, hogy a válás fájdalmában egy vallásos félnek eszébe sem jut, hogy új házasságra gondoljon. De főleg fiatalabb emberek esetében a lelkipásztornak tudnia kell, kevés esély van arra, hogy az illető élete végéig képes legyen egyedül élni, hogy előbb-utóbb ne kívánjon új házasságot kötni¼

  1. b) Lelkipásztori tanácsot kell adni olyankor is, ha egy keresztény új polgári házasságot szeretne kötni.

A máig is kísértő, egyoldalúan jogi gondolkodás (a lelkipásztorkodásnak egy, a házasság szempontjából is egészen más világban kialakult szemlélete) elutasítja az újraházasodás lehetőségét. Úgy tekint a mégis újraházasodottra, mint bűnösre, aki ki van zárva az egyházból. Ezzel szemben ma az egyház tudomásul veszi a válások szomorú valóságát, s azokat a körülményeket, amelyek miatt sok házasság (nem mindig a felek bűne miatt) zátonyra fut.

Az egyház védi a házasság felbonthatatlanságát azzal, hogy nem ismeri el az új házasságot szentségnek, és nem engedi a feleket szentgyónáshoz és áldozáshoz járulni, de ez esetben is mellé akar állni az elvált-újraházasodottaknak.

Ha tehát elvált keresztény akar új házasságot kötni (vagy nem elvált szeretne elválttal házasságra lépni) és tanácsunkat kéri, mit válaszolhatunk?

Meg kell vizsgálnunk, vajon az előző házasság végleg helyreállíthatatlan-e?

Tisztáznunk kell, vajon az előző házasság valóban érvényes volt-e, s nem lehetséges-e esetleg a semmissé nyilvánítás.

Beszélnünk kell arról – különösen, ha egy gyakorló keresztényről van szó -, hogy ha az előző házasság nem nyilvánítható semmissé, nem járulhat szentgyónáshoz és áldozáshoz (s ez nagy veszteség számára).

De ha azt látjuk, hogy az illetőnek szüksége van az új párkapcsolatra, s nem képes egész életében szűzi életet élni, akkor az imént mondottak mellett máris biztatnunk kell, hogy ez nem jelenti, hogy ki lesz zárva az egyházból: éljen tovább is keresztény életet. (Hogy hogyan, erről szólunk a következő pontban.)

3.   Az elváltak lelki segítése

Az egyház és minden katolikus közösség abban a nem könnyű helyzetben van, hogy védenie kell a házasság felbonthatatlanságát (ami az egész emberiség értéke, s melyet ma – mint intézmény egyedül az egyház véd), ugyanakkor védenie, felemelnie és semmiképp sem eltaszítania kell azokat, akik elváltak.

a)   Az elvált, de újra nem házasodott házastársak helyzete

„Az elvált házastársnak, főleg az ártatlannak sorsa a magány és egyéb nehézségek lesznek. Ilyenkor az egyházi közösségnek nagyobb támaszt kell nyújtania, mint máskor: ki kell fejeznie megbecsülését, együttérzését¼ Abban is segíteni kell őt, hogy ápolja a megbocsátás erényét¼, s a maga részéről kész legyen a korábbi házasság folytatására” (ha erre lehetőség van).

„Hasonló annak a házastársnak esete, aki elvált, de mivel tudja, hogy a házassági kötelék felbonthatatlan, nem keres új kapcsolatot, hanem arra törekszik, hogy eleget tegyen családi kötelezettségeinek¼Hűségének és keresztény állhatatosságának példája erős tanúságtétel lesz a világ és az egyház előtt¼” (FC 84/d).

Aki vétlen a válásban, az feloldozható. Nem szenvedhet azért, mert a másik vétett ellene.

Az is kaphat feloldozást, aki miatt a válás történt, ha bűnbánata őszintének látszik, megfelelő vezeklésre és teljes jóvátételre hajlandó.

Mindkét esetben szem előtt kell tartani, nincs-e az elváltnak valamilyen kötelezettsége volt házastársával, tőle származó gyermekeivel szemben, illetve, hogy nem tehet-e még valamit a szétszakadt kötelék visszaállítása érdekében.

b)   Elvált újraházasodottak lelki gondozása

Akár tehet valaki a válásról, akár nem, eljuthat a második házasságig. Az ő helyzetük a súlyos kérdés az egyházban.

Teológusok, és püspöki konferenciák is többszörösen felvetették a javaslatot, hogy amennyiben az elvált újraházasodott keresztények vágynak szentáldozáshoz, szentgyónáshoz járulni, az egyháznak bizonyos feltételek mellett lehetővé kellene tennie ezt számukra.[3] A Vatikán, illetve a Hittani Kongregáció ismételten azt válaszolta a kérdésre: Kezeljük testvérként az elváltakat a keresztény közösségben; kerüljünk mindent, ami a kitaszítottság látszatát kelthetné, de a szentségi házassághoz, illetve szentgyónáshoz és áldozáshoz ne engedjük őket. Mert az egyház csak így tud tanúságot tenni a házasság felbonthatatlanságáról, – s erre a tanúságtételre ugyancsak szüksége van az egész emberiségnek.[4]

Hogyan segíthetünk tehát az elvált újraházasodottaknak, hogy otthonra találjanak az egyházban, a plébánián?

1.) Nyomatékkal kell hangsúlyoznunk, hogy ha áldozáshoz, gyónáshoz nem is járulhatnak, az egyház nem mondja már, hogy a bűn állapotában élnek. A Familiaris Consortio írja: „Elnyerhetik Istentől a megtérés és üdvösség kegyelmét, ha kitartanak az imádságban, a bűnbánatban és a szeretetben”. Ezért a dokumentum buzdítja a lelkipásztorokat, „támogassák az elváltakat, óvják meg őket az egyháztól való elszakadás érzésétől, hiszen részesei az egyház életének¼” (84/e). – E felhívás több egyházi megnyilatkozásban szerepel, pl. RP 34; EiE 93; stb.

2.) Meg kell értetnünk velük, hogy az egyház, amikor a felbonthatatlanságot védi, nagy értéket véd. Ezért ne haragudjanak az egyházra, hanem ajánlják fel vezeklésül szenvedésüket.

3.) Értessük meg velük, hogy Isten kegyelmében nemcsak a gyónásban és áldozásban részesedhetnek, hanem

– pl. a felebaráti szeretet tetteiben, és sajátosan az Istennel egyesített szenvedésben. Legyen számukra az a szenvedés, hogy nem járulhatnak gyónáshoz, áldozáshoz, alkalom a szenvedő Jézussal való találkozásra és egyesülésre. Ha ezt gyakorolják, számukra ez lesz a megszentelődés útja (vö. FC 84).

– Istennel találkozhatnak a bűnbánatban is. Gyakorolják tehát ezt minden nap, minden mise elején¼ Amikor pedig mások áldoznak, ők végezzenek lelki áldozást: próbáljanak lélekben egyesülni Jézussal, s adják neki fájdalmukat, hogy nem áldozhatnak.

4.) Az egyház nyomatékkal biztatja az egész keresztény közösséget, hogy „támogassák az elváltakat”, éreztessék velük szeretetüket.

5.) De súlyos betegségben vagy operáció előtt (nemcsak közvetlen halálveszélyben!) gyónhatnak, áldozhatnak (nem kell megígérniük, hogy felgyógyulásuk esetén testvérként fognak élni!); s a betegek kenetében részesülhetnek.

6.) Betegek kenetében részesülhetnek közösségi szentkenet kiszolgáltatáskor is, a szokásos feltételek mellett. (Mert a szentkenetnek nem feltétele a gyónásban kapott feloldozás. A kenet előtt bánják meg bűneiket.)

7.) A gyakorlatban: sok múlik a lelkipásztorkodás hangvételén. Ha túlzottan hangsúlyozzuk az elváltak „kizártságát” az egyházból, növekszik a feszültség bennük és az egyházi közösségben.

Egyes lelkipásztorok vagy teológusok, miközben az elváltakat – a szentségekhez való járulásuk „jogát” – szeretnék védeni, ellenkező hatást érnek el: Nem segítik az elváltakat helyzetük keresztény elfogadására, hanem az egyházi rendelkezések ellen gerjesztik őket. – Ha a lelkipásztorkodásnak sikerül a fenti elveket életre váltani, s éreztetni az elváltakkal, hogy az egyház személyes tragédiájuk után is szeretettel fogadja őket, illetve hogy a gyónás és áldozás mellett léteznek más utak az Istennel és a közösséggel való egységük megvalósulásához, akkor a feszültségek lecsökkennek.

C)  Hogyan tovább?

Püspökök és teológusok világszerte sok kérdést és javaslatot fogalmaztak meg az elvált újraházasodott keresztényekkel, illetve problémájukkal kapcsolatban.

1.   A hit – és a szentségi házasság kapcsolata

A helyzetet mérlegelve sok pasztorálteológus és egyes püspöki konferenciák sürgetik a házasságkötésre való komolyabb felkészülést, illetve azt, hogy csak olyan párokat eskessünk meg templomban, akik közül legalább egyik fél hitét gyakorló katolikus.

Felteszik a kérdést, vajon szentségi-e az a házasság, amelyet nem hívők kötnek? Azt is hangsúlyozzák, hogy míg eddig a házasságjog, a templomi házasságkötés esetében, minden esetben vélelmezte a szentségi házasság létrejöttét, erre ma már nincsen alap. Hiszen tudjuk, sok fiatal köt csupán az ünnepélyesség kedvéért templomi házasságot, másrészt, sokan azzal a hátsó gondolattal esküsznek, hogy „ha nem sikerül, legfeljebb elválunk”. Ez a hozzáállás nyilvánvalóan érvénytelenné teszi a katolikus házasságot, de ez a későbbiek során többnyire nehezen bizonyítható. Ha egy fiatal éretlen fejjel ilyen módon kötött házasságot, ez később gyógyíthatatlan sebet okoz életében.

Ebben a témában máig is tartó teológiai vitát váltott ki a Familiaris Consortio néhány mondata, amely szerint csak azokat a párokat nem szabad egyházilag megesketni, akik „elutasítják, amit az egyház a házasság szentségének kiszolgáltatásával akar” (vagyis az egység, szentség, felbonthatatlanság elvét, illetve a gyermekek vállalását) (FC 68).

Sok lelkipásztor és teológus változatlanul hangsúlyozza, hogy a komolyabb hit, a komolyabb felkészülés által nagyobb esélyt adunk arra, hogy a házasság tartós lehessen. Hangsúlyozzák, hogy a szentség csak hívők esetében válik gyümölcsözővé, tehát csak olyan esetben szabad azt kiszolgáltatni, ha legalább egyik fél komolyan hívő.[5]

2.   Meddig él a szentségi kötelék?

Egyes teológusok feszegetik a kérdést: Ha biztosan tudjuk, hogy szentségi házassággal van dolgunk, ez a szentségi mivolt meddig áll fenn? Fennmarad-e akkor is, ha új házasság, új életszövetség alakul ki? Vajon az elvált újraházasultaknál kétféle kötelék is létezik: egy elvi (jogi vagy szentségi) és egy valóságos (erkölcsi, nem szentségi) kötelék?

  1. Pius szerint a házasság mindaddig szentség, amíg a két fél Krisztus és az egyház kegyelmi egységét tükrözi. A kérdés azonban éppen az: ha a két fél már nem él életszövetségben, tükrözik-e még ezt az egységet?! Fennáll-e még ekkor is a szentségi mivolt s így a felbonthatatlan kötelék? — A hivatalos egyházi válasz erre ma az „igen”. A keleti teológia és több katolikus szakember viszont nemmel válaszol erre a kérdésre.

3.   Milyen személyes kapcsolat a feltétele a házasság létrejöttének?

  1. a) A jogi fejlődésben lényeges fordulatot hozott, hogy az élet továbbadásának szempontja mellett jobban előtérbe kerül a perszonális szempont: a személyes szeretet. A testi impotencia érvénytelenné teszi a házasságot. De ma beszélünk lelki impotenciáról is: egyeseknél hiába van meg a testi érettség, ha lelkileg, személyiség(fejlődés)ükben nem érettek az életközösségre.

Ha ezt az összetevőt is figyelembe vesszük, úgy fogalmazhatunk: a házasság csak a lelki kapcsolat létrejöttével „fejeződik be”, válik teljessé. — Az egyházi bíróságok és a római Rota gyakorlata egyre inkább figyelembe veszik ezt a tényezőt.

  1. b) További lehetőségeket adhat a „tévedés” jogi fogalmának szélesítése. Jelenleg csak a személyben való tévedés teszi érvénytelenné a házasságot. Sokan felvetik: miért ne lehetne bontó akadály a személy valamelyik tulajdonságában való tévedés is (mint a szerződések és szerzetesi fogadalom letétele esetén), — vagyis ha a felek „menet közben” jönnek rá arra, hogy a másik lényegileg más, mint amilyennek ismerkedésük idején mutatkozott.

4.   Lelkipásztori kísérletek

A fenti teológiai, illetve jogi kérdések mellett sok lelkipásztor-teológus arra tesz javaslatot, miként lehetne megoldani, hogy az elvált újraházasodottak ne érezzék kitaszítva magukat az egyházból.

Javaslatok hangzottak el nagynevű teológusok és főpapok részéről, milyen feltételek mellett – a válás után mennyi idővel, milyen megtérési jelek után – lehetne mégis meggyóntatni, vagy megáldoztatni az újraházasultakat. Többen úgy vélekedtek, ha az elvált újraházasodott nem érzi magát vétlennek, illetve ha lelkiismereti fórumon meg van győződve, hogy első házassága nem volt érvényes házasság, akkor gyónjon meg, de kerülje a botrányokozást.

A második házasságkötéssel kapcsolatban is több javaslat hangzott el. Olyan is, hogy bár a felek nem köthetnek szentségi házasságot, a lelkipásztor imádkozzon velük polgári házasságkötésük alkalmával. – Ez nem kizárt, ha a kétértelműség veszélyét sikerül elkerülni. Nem lehetséges ui.: hogy „a lelkipásztor valamilyen szertartással hozzájáruljon az elváltak második házasságához”, mert ez azt a látszatot kelthetné, „hogy az új házasság érvényes szentségi házasság” (FC 84).

Az egyházi nyilatkozatok – a kérdés lényegét tekintve – kitartanak az imént ismertetett katolikus álláspont mellett; és a lelkipásztori gondozásnak imént ismertetett útjai mellett.

 

II.  AZ ÉLETTÁRSI KAPCSOLATOKban élők eVANGELIZÁCIÓJA

Az elváltak problémái közismertek az egyházban és a társadalomban. Lényegesen újabb kihívásként jelennek meg az élettársi kapcsolatok, mind a társadalom számára, mind az egyház számára. Megjelenik bennük a kor individualista embere, akit arra nevelt a korszellem, hogy kövesse saját szeszélyeit, hogy a kapcsolattól elszakítva is élvezze a szexualitást, hogy ne kötelezze el magát¼ S ez súlyos emberi, társadalmi és vallási következményekkel jár.

A)  A tények tükrében[6]

1.   Az élettársi kapcsolatok ténye

Világszerte a 60-80-as évektől jelentek meg egyre nagyobb arányban az élettársi kapcsolatok; hazánkban a 80-90-es években. Magyarországon 1997-ben a házaspáros típusú családoknak mintegy 7%-át teszik ki az élettársi kapcsolatok. Arányuk Budapesten a legmagasabb, 10%, községekben 6%.

Kutatók szerint Magyarországon az élettársi kapcsolatok aránya és a házasság válságtünetei sokkal kisebbek, mint Európa egyes más országaiban. A felmérések azt mutatják, hogy a fiatalok és felnőttek jelentős része ideálnak tartja: házasságban, gyermekkel élni. Hamis tehát Magyarországon a házasság intézményének válságáról beszélni.[7]

2.   Az élettársi kapcsolatok sikertelensége

Az élettársi kapcsolatokat sokan divatosnak tüntetik fel, s gyakran a média és a filmek is azt a benyomást keltik, mintha ez a képzettebb, gazdagabb rétegekre volna jellemző. Hazai felmérések ezzel szemben azt tükrözik (bár jelenléte növekszik a magasabb végzettségűeknél is), hogy inkább az alacsonyabb iskolai végzettségűek között terjedt el, s megjelenése inkább a társadalmi sikertelenséghez látszik kapcsolódni, hátterében pedig személyes vagy családi problémák és a társadalomban való gyengébb integráltság állhat.

Ez utal arra is, hogy nálunk a fiatalok, minél magasabb az iskolai végzettségük, annál kevésbé tartják a házasságot elavult értéknek.

Az élettársi kapcsolatoknak többféle formája van.

Jellemző megjelenése fiatalok közt: a házasság előtti élettársi kapcsolatban (próbaházasságban) élés. Ezt az életformát máig úgy tüntetik fel egyes ideológiák, mintha a házasságra való jó felkészülés helye lenne. Ezzel szemben több felmérés igazolja, hogy az élettársi kapcsolattal kezdődő házasságok semmivel sem bizonyulnak stabilabbnak, mint azok, amelyek nem így kezdődtek, sőt az első házasságkötés előtti élettársi kapcsolatok sokkal bomlékonyabbak, mint a házasságok.

Másik jellemző formája az elváltak kapcsolata, akik a válás sérülése után nem akarják másodszor komolyan lekötni magukat, nem bíznak már tartós kapcsolatban. Egyébként jellemző tendencia ma, hogy a válás utáni újraházasodások aránya csökken.

3.   Az élettársi kapcsolatok káros következményei

Az élettársi kapcsolatok következménye a házasságon kívül született gyermekek magas aránya: Ez az arány Magyarországon már az 1990-es években 20% fölött volt, 1997-ben 25%; 2004-ben 34,5%.[8] Többségük élettársi kapcsolatból születik, de a gyermekek mintegy 10%-át egyedül az anya vállalja.

A KSH NKI egy vizsgálatának eredménye szerint a házasságon kívül szülő anyák több mint 70%-a a gyermek megfoganásának idején élettársi kapcsolatban élt az apával. A szülés után kis hányaduk (6%) megkötötte a házasságot, de 63% még egy évvel a születés után is élettársi életformában maradt, s ezeknek közel fele a későbbiekben sem tervez házasságot. A vizsgált anyák egyharmada gyermekét egyedül nevelő szülővé vált.

Ezekre az anyákra jellemző az alacsony iskolai végzettség. A 8 osztályt sem végzettek 60%-a hozza világra gyermekét házasságon kívül, míg ez az arány a gimnáziumot végzettek esetében 12%, a diplomásoknál pedig csak 8%.[9]

Az élettársi kapcsolatban élőknél jóval gyakoribb a gyermektelenség, mint a házaspároknál. E kapcsolatok felbomlása lényegesen gyakoribb, mint a házasságoké. – Így az élettársi kapcsolatok terjedése a termékenység csökkenését és az egyszülős, csonka családok arányának növekedését hozza magával.

Mindez jelentős többlet teher a társadalom számára. Azért is, mert a csonka családok gyermekei az átlagosnál több pszichés problémával küzdenek; és azért is, mert a termékenység csökkenésével tovább növekszik az idősek aránya, s mindezekkel együtt a szociális kiadások.

B)  A lelkipásztori magatartás

1.   A „másként gondolkozó” emberek szeretetteljes elfogadása

A szociológia szabálya szerint egy közösség leginkább azzal tud tagjai számára is elfogadhatatlannak feltüntetni egy magatartást, ha e magatartás hordozóit elutasítja, kiközösíti. Az egyház, ilyen összefüggésben, nehéz helyzetben van pluralista, liberális, szekularizált korunkban: mert számos olyan magatartásbeli vagy életviteli forma jelenik meg az őt körülvevő világban, amelyekkel nem érthet egyet; híveinek is meg kell tanítania, hogy ezek a magatartásformák egy keresztény számára nem követhetőek, – s egyidejűleg kell tudnia szeretettel fordulni ezek felé a másként viselkedő emberek és csoportok felé, s híveit is erre a magatartásra kell meghívnia.

A szociológiai kutatások sok neveltetési, kulturális, anyagi, lelki stb. okot jelölnek meg az élettársi kapcsolatok indítékaiként. Bizonyos, hogy minden emberi másság, az övék is, csak szerető megértés által válik felfoghatóvá és megközelíthetővé. Ilyen magatartásra hív a Familiaris Consortio (s természetesen azokkal kapcsolatban is, akik bár katolikusok, de csak polgári házasságban élnek – FC 82).

Az egyházi közösség és a lelkipásztorok törődjenek azzal, hogy megismerjék az ilyen együttélések okait, motívumait¼ „Okosan és tisztelettel közeledjenek az így együttélőkhöz, hogy türelmes és szeretetteljes felvilágosításuk a keresztény családok tanúságtételével együtt utat nyithasson kapcsolatuk rendezéséhez” (FC 81).

Egyidejűleg „meg kell előzni az ilyen kapcsolatok kialakulását azáltal, hogy a fiatalokat vallásilag és erkölcsileg a hűségre nevelik, s feltárják előttük a szentségi házasság emberi és természetfölötti kincseit¼. Isten Népének a hivatalos hatóságoknál is szót kell emelnie, hogy a hatóságok szálljanak szembe azokkal az irányzatokkal, amelyek szétzilálják a társadalmat¼” (FC 81).

2.   A szentségeket csak komoly felkészülés után szolgáltassuk ki

Minden egyházilag rendezetlen házassággal kapcsolatban ismerős egy téves szakramentalista lelkipásztori gyakorlat, amely csupán arra törekszik, hogy egyházjogilag rendezze azt. Az egyháznak a hitbe való bevezetésről szóló irányelveivel ismételten találkoztunk már: Ezek kijelentik, hogy a hittől eltávolodott embereknek katekumenátus-szerű hosszú folyamatot kell végigjárniuk ahhoz, hogy valóban megtérjenek, s át akarják adni életüket Krisztusnak az egyházban. A szentségeket ezután tudják hittel és gyümölcsözően fogadni – tehát csak ekkor szabad kiszolgáltatni azokat nekik (vö. KÁD 56-59).

Irodalom

Andorka R.: Bevezetés a szociológiába. A 2. javított kiadás szerkesztője Spéder Zsolt. Budapest. Osiris. 2006.

Bührer, M.: Az elváltak és az egyház, in Teológia 1994/1, 54-56.

Christ Gy.: Az elváltak, újraházasodottak lelki gondozása, in Teológia 1992/3, 188-192.

Elvált és újraházasodott keresztények, in Távlatok 1994/1, 43-50. (részlet O. Saier, K. Lehmann, és W. Kasper közös pásztorleveléből, – Herder Korrespondenz, Sept. 1993.)

Gáspár Cs. L.: A kánoni jog törvénye és a lelkiismeret törvényének joga, in Teológia 1995/2, 103-109.

Hittani Kongregáció, Az elvált és újraházasodott hívek szentáldozása, in Távlatok 1994/6, 707-711.

Kamarás F.: Európai Termékenységi és Családvizsgálat, in Demográfia 1995/4, 309-339.

Krames H.: Változások a házasság, a hűség és a válás ethoszában, in Mérleg 1997/4, 380-395.

Kremer J.: Mit mondott Jézus a válásról?, in Mérleg 1995/3, 351-353.

Német püspökök pásztorlevele az újraházasodott elváltak pasztorációjáról, in Teológia 1994/1, 13-18.

  1. Molnár E. stb.: Házasságon kívüli születések, Budapest, KSH NKI, 1998

Sárhidai I.: Elváltak az Úr asztalánál? in Mérleg 1994/4, 365-68.

Spéder Zs.: Változások a házasság és család mutatóiban az ezredfordulón. In: Andorka R: Bevezetés a szociológiába. Budapest. Osiris. 2006. 415-426

Zulehner, P. M., Együtt és egyedül – Házasok, elváltak, élettársak az egyházban, Budapest Egyházforum, 1993

Válás – tematikus szám Theologisch-praktische Quartalschrift 1994/4

Párkapcsolat c. magazin 2002/2 száma a válásról

 

 

[1] vö. Andorka 2006 i.m. 420; Vö. vö. Cseh-Szombathy L., Családszociológiai problémák és módszerek, Budapest 1978, 311 k.

[2] 1993-ban Cseh-Szombathy László és munkatársai által előkészített családi érték vizsgálat anyaga alapján, Tárkányi Á. kutatási eredményei 2000 táján, publikálás alatt

[3] Leghíresebb ilyen megnyilatkozása volt 1993-ban 3 német püspöknek, köztük a Német Püspöki Kar elnökének K. Lehmannak, és W. Kaspernek, akik világhírű teológusok is, hogy komoly mérlegelés után engedjük szentségekhez az újraházasultakat is, és ne keltsük bennük azt az érzést, mintha ki lennének taszítva az egyházból. E püspöki nyilatkozathoz több püspök csatlakozott. Vö. Mérleg 1994/1,6-8; 1994/4, 365-67

[4] Az idézett német püspöki nyilatkozatra a Hittani Kongregáció 1994. IX. 14-i keltezéssel válaszolt az idézett módon.

[5] A téma bővebb kifejtését lásd: Tomka F., Lelkipásztori szentségtan, Budapest (Katolikus Teológiai Főiskolák Jegyzete) 1996, 204-6

[6] Az egész rész adatait és szociológiai következtetéseit Tárkányi Á. kéziratos tanulmányából vettem át, illetve ismételten idéztem őt.

[7] Vö. Andorka R., Bevezetés a szociológiába, Budapest 1997, 366-68

[8] Andorka 2006.: I.m. 409. Dél-Európában a házasságon kívüli születések aránya általában 15% alatt van (kivéve Portugáliát), Svédországban meghaladja az 50%-ot.

[9] vö. S. Molnár E. stb., Házasságon kívüli születések, Budapest (KSH NKI) 1998