Nemigen van ínyünkre, hogy megszenvedjünk a tökéletességért, de azt elvárjuk, hogy ehhez minden kifogástalanul rendelkezésünkre álljon.[1]
Gyermekkorunk óta sok olyan helyzetet kell elviselnünk, amely nem egészen a mi kedvünkre való. Szeretnénk pompásan kinézni, fesztelenül viselkedni, a legnépszerűbb emberekkel barátkozni, stb. Azonban mára sokan megtanultuk, hogy az élet ritkán felel meg az általunk felállított mintának. Megtanultuk alkalmazkodni ehhez, bár ez néha nem megy túl könnyen. Mindamellett ragaszkodunk régi álmunkhoz: „Ó milyen jó lenne, ha minden a rendelkezésemre állna!”
A múltbeli csalódások talán komolyan lehűtötték várakozásainkat. Reményeink és álmaink talán meghiúsultak, és néha még mintha azt éreztük volna, hogy Isten is elhagyott. Nem értettük meg mindig, miként élhetünk úgy, ahogy a Fillippiekhez írt levél ajánlja: 19Az én Istenem – gazdagsága szerint – dicsőségében ellát majd benneteket Jézus Krisztus által mindennel, amire szükségetek van. (4,19).
Értelmünk talán úgy gondolkodik: „Isten soha nem látott el mindennel, amire szükségem volt, és valószínűleg nem is fog ellátni.”
Zavarunk oka talán az, hogy félreértjük, miként szemléli Isten az időt – azaz tőlünk teljesen eltérő módon. Ő a holnapot olyan tisztán látja, mintha az a tegnap lenne! Ismeri „kezdettől fogva… a jövendőt” (Iz 46,10).
Mi azt szeretnénk, hogy Isten változtassa meg a helyzetünket most, hogy az úgy legyen, ahogy mi szeretnénk most. De Istennek egy jobb terve van ennél. Ő elsősorban bennünket szeretne megújítani.
Életem nagy részében kérdés volt számomra a Filippi levél 4,19, mert csak ritkán tűnt úgy, hogy Isten ellát minden szükségessel. Ha megvolt, amit szükségesnek véltem, elmondtam Istennek, hogy reméltem is, hogy Ő majd betölti ezt a szükséget. Néha becsuktam a szemem ima közben és elmondtam Neki, hiszem, hogy amint kinyitom, ott lesz, amire szükségem van. Ha ez nem vezetett a várt eredményre (és természetesen nem vezetett), újra és újra megpróbáltam, míg össze nem zavarodtam, és végül feladtam. Ez komolyan megterhelte Istennek való kapcsolatomat.
Hadd magyarázzam meg egy példán keresztül! Ha úgy gondoltam, szükségem lenne egy autóra, testi mivoltom egészen bizonyos volt abban, hogy erre nekem tényleg szükségem van, és minél hamarabb meglesz, annál jobb. Ha Isten gondoskodik rólam, akkor az Ő számára is szükséges, hogy ellásson engem az autóval, minél előbb. Akkoriban gondolkodásom középpontjában az állt, amit én gondoltam, és hogy Istennek azt kell tennie, amit én akarok, mivel Ő megígérte, hogy ellát minden szükségessel. Aztán megismertem egy alapelvet, ami megerősítette a hitem, és olyan közösségbe juttatott Istennel, amely azóta is állandóan növekvő örömet okoz nekem.
A fontos alapelv, amit megtanultam, hogy Isten már előre betöltötte az autó iránti szükségemet. Megértettem, hogy minden egyes szükségletem, ami csak van, a Filippi levél 4,19 tökéletes beteljesedése: „Az én Istenem Jézus Krisztus által a dicsőségben kielégít majd gazdagsága szerint mindennel, amire szükségetek van.” Attól kezdve lelki békém csodálatosan növekedésnek indult. És az Istenben való bizonyosságom több örömet okozott, mintha Isten ellátott volna az áhított anyagi dolgokkal.
Isten ellátja az Ő gyermekeit mindennel, amire szükségük van. Ez a mi hitünk alapja! Mindennek örvendezhetünk, amink van, amivel Isten ellát, épp most! Az Isten jóságának való örvendezés által hitünk és boldogságunk egyre növekedni fog.
[1] Vö. Carothers i.m. 17-19