Ferenc pápa január 27-én az algériai szerzetesek vértanúsága mellett elismerte a francia szociális munkás, Madeleine Delbrel hősies erényeit. A 20. század közepén élt világi misztikus szerint életünk megszentelődésének helye az utca, a hely, ahová Isten vezetett minket.
Madeleine Delbrelt Carlo Maria Martini bíboros a 20. század egyik legnagyobb misztikusának nevezte, aki teljesen nyitott a valóságra: az emberekre és a misztériumra. Születésének századik évfordulóját ünnepelve, 2004-ben a francia püspökök így jellemezték: „világítótorony, amely utat mutat, hogy kimerészkedjünk a harmadik évezredbe”.
Élete olyan, mintha futás lenne Isten felé, attól kezdve, hogy mint egy új Szent Pál, megtért a maga damaszkuszi útján. Az 1904-ben született 15 éves korában még megrögzött ateista volt. A változás akkor indult el benne, amikor a fiú, akibe szerelmes volt, és akivel szenvedélyes hitvitákat folytatott, belépett a domonkos rendbe. Válságba került, amely végül hite megvallásába torkollott és egy új életet nyitott meg előtte.
Szociális munkásként végzett, cserkészvezető volt, amikor 1933-ban két barátnőjével Párizsnak a központtól legtávolabbi perifériájára költözött. Ezen a helyen, ahol a marxista ideológia uralkodott Madeleine és barátnői erőteljes apostoli munkába fogtak az utcákon, a gyárakban, a presszókban. Tevékenységük alapja az a gondolat volt, hogy „az utca”, vagyis a hely, ahová Isten helyez minket, a megszentelődés helye. Képes volt szeretni a marxistákat: „Isten nem azt mondta, hogy szeresd felebarátodat, kivéve a kommunistákat” – írta.
Mit tett? Engedte, hogy életében virágba boruljon az evangélium, amely nem illemkódex volt a szemében, hanem élő ige. A konkrét életben tapasztalta meg az evangéliumot, annak örömét. Ezt kérte társaitól is, mert bizonyos volt abban, hogy városaink utcái Isten ösvényei.
„Jézus egyetlen tanúságtételt kíván tőlünk: Szeressük egymást! És a szeretet áldozatos tettei egy láthatatlan, élő, gondoskodó Valakire utalnak” – mondta.[1]
A kontemplatív élet és a legutolsók, a legszegényebbek méltóságának védelme lett élete két legfontosabb iránya. Delbrel és barátnői hamarosan sok ember számára jelentettek támpontot, osztoztak hitükben és fogadták örömmel a szeretetüket. Madeleine harminc éven keresztül tevékenykedett csendben a perifériákon úgy, hogy mindvégig szoros kapcsolatban volt az egyházi elöljárókkal, hűséges és engedelmes volt.
Támogatta, hogy a világiak nagyobb szerepet kapjanak az egyházi életben. 1964. október 23-án halt meg váratlanul, azon a napon, amikor a II. vatikáni zsinaton először kapott szót egy világi.
A francia püspöki konferencia a kilencvenes években indította el Madeleine Delbrêl boldoggáavatási ügyét. II. János Pál pápa példaként állította látogatói elé, és azt kívánta: „ragyogó tanúságtétele segítsen minden hívőt, hogy pásztorukkal egységben gyökeret verjenek a másokkal közös életben és a különféle kultúrákban.”
1950-ben, a szegényeket és a munkáspapok tevékenységét támogató Suhard bíboros temetése után ezt írta: „Ha felelősek vagyunk azért, hogy az emberek elveszítették Istent, ezért egy kicsit szenvednünk kell, de főképp vissza kell adnunk nekik Istent. Mi nem adhatjuk meg a hitet nekik, de nekik adhatjuk magunkat. A hit belénk helyezte Istent, és így önmagunkkal együtt Őt is adhatjuk a városnak. Annak, aki számára Isten halott’, az élő, fáradságot nem ismerő szeretet adja hírül.
Madeleine sok világszerte ismertté vált verset írt, melyek mind a hit titkairól szólnak. Alábbi írása az élet „táncáról” szól – mely egyfajta ima, párbeszéd Istennel, az hit és az öröm tánca.
Az engedelmesség tánca[2] –
„Furulyáztunk, de nem táncoltatok.”
Július 14-e van.
Mindenki táncol.
Mindenhol, hónapok, sőt évek óta a világ táncol.
Minél inkább meghalnak, annál inkább táncolnak.
Hullámban érkező háborúk, hullámban érkező bálok.[3]
Valóban nagy a zaj.
A komoly emberek már lepihentek.
A szerzetesek Szent Henrik király reggeli imáját recitálják.
De én – egy másik királyra gondolok,
Dávidra, aki táncolt a szövetség ládája előtt.
Bár sok szent nem szeretett táncolni,
voltak szentek, akiknek szükségük volt táncra,
hisz annyira örültek az életnek.
Szent Terézia az ütőhangszereivel,
Keresztes Szent János karján a gyermek Jézussal,
Szent Ferenc a pápa előtt.
Ha örülnénk neked, Uram,
nem tudnánk ellenállni
ennek a táncra ösztönző igénynek,
mely átjárja a világot.
S miközben eljegyeznénk magunkat
a Te Gondviselésed lépéseivel
kitalálnánk, melyik tánc tetszik neked.
Azt hiszem, talán eleged van azokból,
akik arról beszélnek, hogy szolgálnak téged, mint egy katona,
akik ismernek téged, mint egy professzor,
akik elértek hozzád, mert betartották a szabályokat,
akik szeretnek téged, mint kissé megöregedett házasok.
Egy nap, amikor valami másra vágytál,
kitaláltad Szent Ferencet,
és trubadúroddá, lantos bohócoddá tetted.
Segíts kitalálnunk, hogyan válhatunk oly boldog emberekké,
akik táncolják életüket – Veled!
Ahhoz, hogy jó táncos legyen valaki,
veled, vagy bárkivel,
nem kell tudnunk, mi lesz a tánc vége.
De kell tudnunk vezetni hagyni magunkat,
és vidámnak lenni, és könnyednek,
semmiképp sem merevnek.
Nem kell magyarázatot kérnünk,
miért ez a lépés tetszik neked.
A Te tevékeny és élő folytatásodnak kell lennünk,
Hogy tőled vegyük át a zenekar ütemét.
Nem szabad akarnunk mindenáron előre lépni,
hanem el kell fogadnunk, ha forgunk, ha oldalt lépünk,
ha megállunk vagy csúszunk.
Mindez csak értelmetlen lépkedés lenne,
ha zenéd nem csinálna belőle isteni harmóniát.
De mi könnyen elfelejtjük Lelked zenéjét,
és tornagyakorlatot csinálunk életünkből.
Elfelejtjük, hogy karjaid között táncolunk,
hogy szent akaratod végtelenül fantáziadús.
Monotóniát és unalmat csak a megöregedett lelke érezhetnek,
akik úgy viselkednek, mintha petrezselymet árulnának,
a Te szereteted ujjongó tánca közben.
Uram, kérj fel minket,
készek vagyunk, Neked táncolni a bevásárlásban,
a hivatali munkában, a vacsorakészítésben,
avagy a virrasztásban, mikor már álmosak vagyunk.
Készek vagyunk, hogy eltáncoljuk neked a munka táncát,
forrón, vagy ha az kell, lassan, megfontoltan.
És ha némely dallam mollban van, nem mondjuk, hogy ez szomorkás,
ha a mások lendületesebbek, nem panaszkodunk, hogy kifulladunk.
Ha valaki oldalba lök, nem zavartatjuk magunkat,
hisz tudjuk, ez mindig megeshet a tánc közben.
Uram, taníts meg minket arra,
hogy ebben a közted és köztünk elkezdődött örök szerelemben
zajlik engedelmességünk csodálatos tánca.
Tárd fel előttünk terveid hatalmas szimfóniáját,
amelyben megengeded, hogy békés akaratodba
idegen hangok is vegyüljenek.
Taníts meg mindennap magunkra ölteni
életünk adottságait, mint báli ruhát,
amely szeretetreméltóvá tesz bennünket Számodra,
s melyen életünk minden részlete – egy-egy pótolhatatlan drágakő
Add, hogy ne úgy éljük életünket, mint sakkjátszmát,
melyben mindent ki kell számítani,
vagy mint elméletet, mely halára untat,
hanem mint végtelen ünnepet,
ahol a Veled való találkozás minden percben új;
Úgy mint táncot, a Te kegyelmed karjai között
Szereteted mindent átható zenéjének ütemére!
Uram jöjj, kérj fel bennünket!
[1] Széll Margit: A lelki egyensúly titka. in: Vigilia 1982/9.)
[2] Forrás: Madeleine Delbrêl: Nous autres, gens des rues, Seuil, 1966, 81–83.
[3] A francia forradalom évfordulóján a franciák táncolnak