Egy 16 éves serdülő fiú kérte, hogy szeretne beszélgetni problémájáról. Szomorúság, homály ült arcán. „Már egy hosszú ideje nem érzem Istent. Talán, mióta serdülő lettem. Nem tudok hinni, imádkozni. Van-e így értelme templomba járni, imádkozni? Ez talán nem is nekem való.”
Bizonyára legtöbben átéltük ezt az élményt: Az elbizonytalanodást, hogy egyszercsak köd borítja érzésvilágunkat, és ha imádkozni kezdünk olyan, mintha a levegőbe beszélnénk. Hívők gyakori kérdése, mit lehet ilyenkor tenni. Egyesek úgy nyilatkoznak: Én szoktam imádkozni, de csak akkor, ha érzem Isten jelenlétét.
A hit nem érzelem
Ebben a sötétségben mindenekelőtt arra a felismerésre kell eljutnunk, hogy a hit nem érzelem. (Amint erről szólunk az ima tulajdonságai c. fejezetben). A hitnek kell annyira értelmileg is megalapozottnak lennie, hogy amikor eltűnni látszik az érzelem, Isten érezhető megtapasztalása, el kell jutni az „értelmi imáig”! Ez azt is jelenti, hogy meg kell tanulnunk (ha ez eddig nem történt meg) Isten elé állni úgy, hogy értelmünk segítségével megbeszéljük vele kérdéseinket, kételyeinket.
Elsőként fel kell tennünk a kérdést: Vajon, ha én rosszul érzem magam, ha nem érzem Istent, akkor Ő kevésbé létezik, mint máskor? Kicsi gondolkodás után nyilvánvalónak tűnik a válasz: nem lehet így. Isten nem függhet az én érzelmeimtől! Ő akkor is ugyanúgy van, mint egyébként, és akkor is ugyanúgy „körülölel” engem, mint máskor. A Végtelen, világot Teremtő Isten nem függhet egy picinyke lény érzéseitől…
Hogyan jöhet létre az érzelem nélküli, értelmi ima?
Hívő és pap létemre én is sokszor átéltem, hogy nem érzem Istent. Amikor először következett be ez az erős homály, komoly ijedtséget hozott magával. – El kellett kezdenem gondolkozni: Istenem, hol vagy? Vagy egyáltalán? – Mire is alapozott eddigi hitem, a bizonyosság, hogy Te vagy? – És elő kellett szednem mindazokat az értelmes érveket, amelyek igazolták számomra Isten létezését.
– Ott, én elkezdtem gondolkozni a világmindenség rendezettségén, csodáin, amelyeket látva a legtöbb tudós eljut a következtetésre: mindezt csak egy végtelenül értelmes, Létező Valaki rendezhette így el, illetve teremthette.
Végtelen vágyaink mit igazolnak?
– A másik érv, amely általában közelebb állt hozzánk (s ilyen sötétségben is sokaknak jobban segít): hogy én magam is, és minden ember vágyik a Végtelen Szeretetre, Igazságra, Örök életre… Ezt a vágyat az anyag nem hozhatta létre, mert ezek a vágyak „nagyobbak” mint az anyag: az anyag sosem tudná beteljesíteni ezeket. Az anyag nem hozhat létre nagyobb vágyakat, mint önmaga. Tehát vágyainkat csak olyan valaki helyezhette belénk, aki maga a Végtelen Szeretet, Igazság és az Örök élet.
Korábban sokáig kellett ízlelnem ezeket a gondolatokat, míg egészen megbizonyosodtam az igazságukban, most már csak fel kellett idéznem korábbi felfedezéseimet, és azok logikáját.
– A vizsgálódó logikai, gondolkodás közben eszembe jutott sok filozófus, teológus és költő következtetése ugyanerről: Szinte minden költőnél is megtalálható a gondolat[1] – amely többeknél csak egy-egy szenvedésben, vagy az életük végén jelent meg:
Hogy ők is keresnek valamit vagy Valakit, és keresésük csak a Végtelenben: a Végtelen Szeretetben, a Végtelen Igazságban és Jóságban, és az Örök Életben találhat megoldást.
Neked is oly mélyen át kell gondolnod, elmélkedned ezt, hogy fellobogjon benned az öröm amiatt: hogy ez az Isten, aki a Végtelen Szeretet, Igazság, Jóság és Örök Élet, itt jelen van, és szeret téged.
Befejezésül imádkozzuk át, – mit mondanak számunkra József Attilának alább idézett sorai, és vonjunk le belőle következtetést!
József Attila: Keresek valakit
Tele vágyakkal zokog a lelkem,
szerető szívre sohase leltem,
zokog a lelkem.
Keresek Valakit, s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz,
s nem tudom, ki az.
Könnyeim csorognak, – majd kiapadnak,
vágyak magukkal messzebb ragadnak –
majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
szemem csukódik, semmit se látok —
akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe,
tovább nem vágyom arra az Egyre,
a Végtelenbe.
Gondolkodásunk az értelem segítségével jut el odáig, hogy felfedezze a világot létrehozó, illetve a saját lelke mélyén is kitapintható isteni jelenlétet…
Ahogyan elkezdjük megtapasztalni, hogy Istent így egy új módon meg tudjuk „közelíteni” – újra betölt a bizonyosság és az öröm – melyről nemcsak a Szentírás, vagy a filozófia, hanem a költészet is folyton beszél: hogy Valaki van mellettem, Valaki fogja a kezem, valaki vezet, a Végtelenbe. – Ilyenkor el kell mélyítenem magamban e megtapasztalást, megértést, és a belőle fakadó örömöt: hiszen a Végtelen Szeretet velem van és szeret. Vele indulhatok neki napomnak.
(A következő fejezetekben szólunk arról, még milyen utakon juthatunk el Isten jelenlétének megtapasztalásáig.)
[1] Vö. Tomka Ferenc: Istenkeresés a magyar irodalomban. Bp. Szent István Társulat, 2015.