18. Hogyan válik örömmé a szenvedés – a keresztény és a buddhista számára?

Egy hívő buddhista elmondta, hogy egy ők azért sem tudja elfogadni a kereszténységet, mert a keresztények egy számukra érthetetlen, és hitetlen magatartást tanúsítanak – ha a szenvedéssel találkoznak.

Nem hisznek személyes Istenben, mégsem félnek a szenvedéstől

A buddhisták nem hisznek egy Személyes és Szerető Isten létében. Ők a világban uralkodó végtelen törvényekben, illetve azok végső okában, egyfajta személytelen Abszolútumban hisznek. Órákat tudnak elmélkedni a végtelen személytelen Világ-Erő titkán. Életcéljuk, hogy közömbössé váljanak az anyagi-testi világ fájdalmaival szemben, és „kiüresedve”, megszabadultan átadják magukat az Abszolútumnak, a végtelen világ-törvénynek. Ha ez sikerült, akkor érik el céljukat. Akkor megszabadulnak a szenvedésektől és bele-semmisülnek a Nirvánába.

A buddhista számára nem úgy vetődik fel a rossz problémája, mint egyes, nem teljesen letisztult Isten-képpel rendelkező keresztények számára. Vallásukban a világnak megvan a maga törvénye a „karma”, eszerint minden negatív tettünk negatív gyümölcsöt terem, vagy ebben az életben, vagy egy (a lélekvándorlás tana szerinti) másik életünkben. A szenvedés tehát a karma törvényének megfelelő, valamilyen cselekedet következménye, és egyben a megtisztulás útja is.

A buddhista ezért fogadja békével a szenvedést, és abszurdnak tűnik számára, hogy valaki vádolhatná a Végtelen és emberi értelmet meghaladó Abszolútumot bármilyen szenvedés miatt.

A buddhistává lett keresztények jelentős része azért lett buddhistává, mert egy hasonlóan téves isten-kép élt bennük. Ők menedéket kerestek egy olyan isten elől, aki folyton számon tartja bűneinket, és azokért bünteti, sújtja az embert. Ha Isten a szeretet istene, hogyan verhetné oly sokféle csapással az emberiséget. Ennél érthetőbb számukra a Világ-törvény, a Karma tana, illetve a csapásoktól, büntetésektől való félelemnél járhatóbbnak tűnik számukra a lélekvándorlás, amelyet a megtisztulás békésebb és logikusabb útjának vélnek.

Ha hiszünk, hogy Isten szenvedett értünk – ne lenne értelme a szenvedésnek?

A buddhista nem hisz a személyes, szerető Istenben. Nem tudja elképzelni, hogy a Végtelen, a világmindenséget meghatározó és átfogó Abszolútum, bármiféle közösséget tudna vállalni a porszemnyi és rosszra hajló emberrel. Ebbe a világlátásba nem fér bele, hogy valaki szemrehányást mer tenni az Abszolútumnak a szenvedésért.

Mi keresztények nem egy személytelen Világ-erőben hisszük, hanem a Végtelen, személyes Istenben, aki szeret bennünket. Sőt abban hiszünk, hogy a Végtelen és a mindenséget teremtő Isten lehajolt hozzánk: Ő a Mindség teremtője és Ura végtelen és abszurd szeretetében emberré „kicsinyedett”, sőt életét adta azért, hogy istenivé tegye a mi életünket. Abban is hiszünk, hogy Krisztus nyomában át kell mennünk ugyan a földi szenvedéseken, de e rövidke szenvedés után egy örök életben személyesen tovább élhetünk a minket szerető Isten „ölén”, közösségben szeretteinkkel, embertársainkkal.

Keresztény testvéreim! Nem ellentmondás-e, hogy azok, akik nem tudnak hinni abban, hogy Abszolútum szeretni tudna bennünket, jobban tisztelik ezt az Abszolútumot, és az ő törvényeit, mint ahogy mi tiszteljük és elfogadjuk a Szeretet- Istennek terveit, melyek ugyan ma beláthatatlanok, de hitünk szerint odaát nyilvánvalóvá válnak.

Nem érthetetlen-e, hogy azok, akik nem hisznek a mennyországban, ahol az emberi személy tovább él, jobban el tudják fogadni a szenvedéseket, mint egy keresztény, aki hihet abban, hogy a földi „rövidke szenvedés után” az örök életre támadhat fel, és személyesen találkozhat a Végtelen Szeretet Istennel? (1 Pt 5,10)

Félreértjük Jézus közelségét

Amikor magamban feltettem a kérdést, miként születhettek a fenti abszurd ellentmondások, egy megsejtésre jutottam: Jézus oly közel jött hozzánk, olyannyira barátunkká, testvérünkké lett, hogy közelsége miatt el tudunk feledkezni arról, hogy Ő a Végtelen, a megfoghatatlan Isten, az Atya képmása. Ezért számon merjük kérni Istentől ha valami nem a mi terveink szerint történik, mintha egy velünk egyenlő embertől kérnénk számon valamit. – Vagyis sok kereszténynek nincs helyes Isten-képe. Barátnak képzeli Jézust, de nem gondolja át, hogy Ő egyben a Végtelen Isten is, akit a mi véges eszünk nem tud felfogni.

Amikor megismertem a buddhizmus alapvető tanításait, ez segített abban, hogy még sokkal jobban átéljem a világot teremtő, és a világnak törvényt adó Isten végtelen nagyságát. Amikor eszembe jutnak a mélységes összeszedettséggel elmélkedő buddhisták, vagy látom az őket ábrázoló képeket, örülök, hogy ők ilyen szépen tudnak imádkozni. De egyúttal még jobban átjárja szívemet a hála, hogy én a Végtelen Szeretet-Isten előtt imádkozhatok. Ő nem átallotta átlépni a határt, amely az Abszolútum és a porszemnyi teremtmény között húzódik!

Többször kérdezem Őt, mit nem tanítanak helyesen Róla a papok és a hittanárok, hogy tanításuk nyomán nem ébred a keresztényekben nagyobb hála az élő Isten iránt, mint a buddhistákban a személytelen Abszolútum iránt? – Ha a buddhizmusnak a Mindenség és a Karma iránti tiszteletére gondolok, ez segít a szenvedés, a lelki homály idején. Mert a buddhistavallás joggal tiszteli a Mindenséget és a Kármát, és joggal éli át emellett a saját kicsinységét.

De hiszen a mindenséget teremtő Isten törvényeinek szépségéért nekünk is hálásan kell lennünk, hálát adva az Ő irántunk való, teremtő szeretetéért is. A Végtelenhez fordulás a keresztény számára a Szeretet-Istenhez fordulás jelent, mely a hála és dicsőítés magasába repíti; és ez a test sötétségében is örömmel tölti el lelkünket.

Befejezésül

olvassuk el gondolkozva és imádkozva Babits Mihály versét:

Zsoltár férfihangra – Consolatio mystica
Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? …