Az alábbiakban egy olyan személyes tapasztalatot írok le, amely egyeseknek segíthet, akik hasonló korszakokat élnek át, de mások számára talán túl személyesek vagy éppen nem aktuálisak. – Ennek tudatában kérem az Olvasót, hogy lássa, neki szól-e a fejezet, vagy nem.
Tapasztalatom a mély sötétségről – és a félelemről
Korábban sokszor megtapasztaltam, hogy a lelki sötétségben, fájdalomban is lehet örülni, de egy alkalommal olyan sötétségbe kerültem, amelyben úgy éreztem, hogy a Jézusba vetett hit sem tudja diadalra vinni bennem a békét.
Egy súlyos kimerültségi állapotban ért el a lelki sötétség. Ehhez csatlakozott egy kemény fizikai fájdalom is. – A megbetegedést és fájdalmat az váltotta ki, hogy nem sokkal korábban kétszer is kaptam szteroid gyógyszert, és az orvos szerint ez legyengítette ellenálló képességemet. Ez okozhatta, hogy kijött rajtam az övsömörnek egy durva formája. Testem jobb felén vörös foltok keletkeztek, melyek erősen fájdalmas pattanás-szerű daganatokká váltak. Nem tudtam se ülni, sem jobb oldalamon feküdni, mert ott voltak a fájó daganatok. Az interneten olvastam e betegségről: „Minimum két hétig, maximum egy hónapig tart.” Egy közeli ismerősöm megvigasztalt, hogy nála még tovább tartott. Közben jelentkeztek erős izom-görcsök is. Néhány napi váltással egy-egy másik izmom kezdett görcsölni, többnyire éjszaka. Hol a lábamba, hol a combomba vagy más testrészbe állt be a görcs. A nyakamat, fejemet nem tudtam úgy fordítani, hogy ne fájjon. Éjjelente csak 1-1 órát tudtam egyfolytában aludni, az éjjelek kínlódásokkal teltek.
Sok éve éltem lelki életet, és másokat is vezettem a lelki élet útján. Megszoktam, hogy minden reggeli imában felajánlom napomat és szenvedésemet Jézusnak, s ekkor (a lelki sötétség közepette is) béke költözött lelkembe. De ez alkalommal valahogy nem érkezett a megbékélés.
Egy imámban kértem a Szentlelket, világosítson meg, miért nem tudok megszabadulni most az aggodalomtól? Az Ő fényében egyszercsak azt éreztem, hogy nem adtam át életemet mindenben Istennek. Nem tudtam rögtön, mi is az, ami nincs rendben, hiszen sokszor és átgondoltan felajánlottam már Jézusnak mindenemet, életemet, jövőmet. – Mi lehet még, amiben nem mondtam ki neki feltétel nélkül, hogy „legyen meg a Te akaratod” – s aminek elvesztésétől félek?
Imámban lassan világossá vált: attól félek, hogy el kell hagynom a 25 éve általam alapított plébániát, mert ha betegségem, illetve besötétedett állapotom nem szűnik meg, nem leszek képes a nagyon sok szent feladatot adó plébániának és benne a sok-sok egyénnek és közösség gondozására (illetve fokoláre társaim juttattak erre a döntésre). Közelítve a 75 évhez nyugdíjazásomat kell kérnem. – Plébániámnak pedig minden egyes tagját szerettem, azt hiszem csak ahhoz hasonlítható módon, ahogy egy anya vagy apa szereti gyermekeit. Féltettem is őket, különösen azokat, akik a megtérés folyamatában voltak vagy olyan lelki helyzetben, melyben nagyon számítottak támogatásomra. – Az elszakadás félelemétől kell tehát megszabadulnom.
Mit kell ilyenkor tennem?
Az Oltáriszentség előtt hosszan térdelve imádkoztam át helyzetemet: Hiszen Isten jobban tudja mi a jó nekem, és Ő minden történést, elszakadást javamra akar fordítani. Újra meg kellett győznöm magamat arról, hogy ez most is igaz.
Mit kell tennem tehát? Felidéztem a korábbról jól ismert jézusi gyakorlatot, mely szerint úgy védhetem meg magam a szorongató aggódástól, ha nem gondolok a holnapra, csak a mára. Azaz csak a mai nap estéjéig kell átadnom magamat Neki, a holnapról majd Ő gondoskodik (Mt 6,25-34). Ahogyan ez a bizonyosság kezdett átjárni, ahogyan ezt a félelmemet kezdtem átadni neki, kezdett újra megjelenni a szívem mélyén, a sötétségek közepette is, az öröm. – Kértem a Szentlelket, erősítse hitemet, és újra nekivágtam az életnek, az épp következő jelen pillanatoknak.
Nemsokára bekövetkezett, amitől féltem, de amit eddigre már odaadtam Jézusnak: nyugdíjba kerültem. Új helyzetemben az is növelte bizonytalanságomat, hogy most új plébániára kerülök majd, ahol kisegítőként fogok működni, és ott minden és mindenki új lesz körülöttem. Mivel ekkorra erősen romlott az arc és név-memóriám, ez tovább növelte félelmemet elkövetkező helyzetemtől. – Imádkozás közben egyszercsak átéreztem, hogy ebben is következetesnek kell lennem korábban kimondott odaadásomhoz, hiszen akkor már igent mondtam mindenre. Ehhez kell tovább tartanom magam, még ha új és új kísértések támadnak is.
Nyugdíjazásom kézhez vételekor tehát rám szakadt a teljes sötétség (mely jellemző kísérője minden nagy elszakadásnak), de a lelkem mélyén mégis – legalábbis minden imában – megjelent a béke és az öröm: hogy Isten akaratát, vezetését követem. – Tudtam, hogy az elszakadás depresszióval szokott együtt járni, de abban is biztos voltam, hogy – mivel hiszek – ez a sötétség idővel csökkenni fog bennem, majd megszűnik.
Új helyzetem első estéjén az a békét adó megállapítás született bennem, hogy elmúlt egy nap, és sikerült végigélnem azt, a „csak ma” szellemében.– Napról napra folytattam a Jézus által kijelölt utat. Minden reggel újra át kellett imádkoznom, meg kellett terveznem: hogy „csak ma” estig akarok Vele élni. Napról napra mintegy gátat kellett emelnem, hogy megvédjem lelkemet az aggódás sötét támadásaitól. Jézus pedig valóban néhány hónap múlva már gyógyítani kezdett, s lassan betöltött fényével.
Hitünk titkai, avagy logikus következményei közé tartozik ez, hogy a hit gyógyítja a lelket, sőt a testet is. (Amint ezt állítja az orvostudomány és a lélektan.) Ezt tapasztaltam magamnál és sok más ismerősömnél is, akik ráléptek erre az útra. A hitből fakadó bizonyosság és az Jézushoz kapcsolódás a testi és lelki gyógyulásunk eszköze és útja is volt.
A sötétségek ismételten tudnak jelentkezni
Évek múltak el előző élményem után, amikor egy az előbb elmondottakhoz hasonló élményem volt (utat jártam végig). Utólag visszatekintve, csodálkozva láttam, hány lépcsője van az ember életének, a jó Isten felé haladás útján (s bizonyára van még újabb is).
A pontos körülményekre már nem is emlékszem, mi okozta, hogy néhány év múltán egy újabb sötétbe kerültem, s kérdeznem kellett Jézustól, mi most a teendőm. Akkor éreztem rá ismét, hogy van még valamilyen megoldatlanság bennem, amit még át kell adnom Neki. Ismét néhány nap imájára volt szükségem, amíg a Lélek fényében megláttam, mi is nyomaszt lelkem mélyén. Amikor mindenemet, egész életemet átadtam Istennek, rá bíztam Isten legbölcsebb és legszeretőbb akaratára. Egy kérésemet azonban néha megfogalmaztam: „Ha lehetséges Uram, gyorsan haljak meg. Kérlek, ne jussak olyan állapotba, amelyet többek között édesanyámon is láttam-tapasztaltam.” Édesanyám halála előtt egy évnél jóval hosszabb ideig élt a teljes demencia állapotában. Mindent elfelejtett, a gyermekeit sem ismerte meg stb. Megrendítő volt rendszeresen látni őt így, próbálni beszélgetni vele… Az ugyan fenségesen és kegyelmi volt, ahogy ő így is rábízta magát Isten akaratára-szeretetére. Mikor egyik dédunokája, aki éppen a mennyországról hallott, gyermeki naivsággal megkérdezte tőle: „nagymama, nem szeretnél már átmenni a mennyországba?” Ő békésen így válaszolt: A jó Isten tudja, hogy meddig maradok itt, s mikor hív majd haza. Addig minden napomat próbálom neki ajánlani, és másokért.
Egyszóval bár az összes közeli családtaggal csodáltuk édesanyánk hitét, mégis – bizonyára nemcsak én – azt kértem Jézustól, hogy ha akarod, lehetőleg gyorsabban haljon meg ő, és majd haljak meg én is. (Hiszen azt is láttam, hogy akik közülünk az igazi terhet vállalták édesanyánk gondozásában, azoknak nem volt ez könnyű.)
Ebben az elhomályosuló időszakomban tehát tudatára ébredtem, hogy halálom körülményeit is feltétel nélkül át kellene adnom a jó Istennek, hogy minden részletet tekintve is csak az Ő legszentebb akaratára bízzam magam. Amilyen egyszerűnek látszik mindezt leírni, oly súlyosan nehezedett rám ekkor e kérdés, amikor újra szembesültem vele. Szükségem volt ismét néhány nap imára és elmélkedésre, hogy ebben is teljesen és feltételek nélkül átadjam magam az Ő akaratának. Amikorra ez megtörtént, ismét egy új békét és örömet kaptam lelkembe, mint a Lélek ajándékát.
A szentek szólnak a lelki élet lépcsőiről
Eszembe jutottak szentek írásai, köztük Nagy szent Terézé, akiknél azt olvastam, hogy a Krisztust követőnek új és új akadályokon kell átmennie, hogy felfelé haladjon, mindig Jézus felé, a menny felé. Engem először e kérdés is Chiara Lubich tanításában érintett meg, mellyel akkoriban találkoztam, amikor első sötétségemen átmentem, és újra betöltött Jézus békéje. Akkor azt éreztem, hogy olyan új kegyelmeket kaptam a sötétségben, és oly közel kerültem Jézushoz, hogy – bár riaszt ez a szenvedés, amelyet megéltem – kértem Őt, ha jónak látja, maradjak inkább az előző, fájdalmas állapotban, csak ne veszítsem el a most kapott új kegyelmeket: Őt Magát! – Azóta több lépcsőn mentem át hasonló tapasztalattal. Most is ebben a békében élek, amikor ezt leírom – de szeretnék kész lenni mindenre, amit Ő akar. Hiszen életemet mások megszenteléséért, az egyház a világ megújulásáért, a Fokoláre Mozgalomért ajánlottam fel, s kértem Őt, mindig vezessen azon az Úton, amelyen leginkább teljesíteni tudom az említett, és elvállalt rám bízott küldetést.
Befejezésül – Mit tegyünk, ha hasonló helyzetbe jutunk?
Az elmondott tapasztalatban lényegileg megjelent a válasz: Feltétel nélkül bízd rá magad Istenre imádban, és alkalom-adtán újítsd meg ezt az önátadást. – Mint egyéb hasonló alkalmakkor, most is alapvetően az ima segít, és a jelen pillanat megélése annak tudatosításában, hogy ha ma meghalok, „csak ma”, csak a jelenten akarok élni, akarom odaadni életemet Jézusnak. Így tölti be életünket mindig újra a fény: Jézus jelenléte.