Úgy érzem, hogy én sokkal értéktelenebb vagyok, mint ismerőseim… Mit tegyek?
Bevezetés
A helyes önértékelés kialakulásának vagy hiányának hatalmas szakirodalma van,[1] hiszen hiánya súlyos sérülése a személyiségnek.
A helyes önértékelés „lehetővé teszi az egészséges, személyiségre jellemző önismeret és önbizalom kialakulását, az önirányítás képességének fejlődését.”[2]
Önmagad el nem fogadása, sebzettsége – beteggé, sérültté tesz.
Jól érzed magad? Miért? A lelki egyensúly és keresztény szabadság ezt jelenti: elfogadjuk helyzetünket, múltunkat, jövőnket, önmagunkat, ott ahol vagyunk, úgy ahogy vagyunk.
Ha nem tudod értékelni magadat, például valamiért nem bírsz megbocsátani magadnak, mi ennek az oka? Elsőnek ezt kell rendezned.
A hibás vagy sebzett önértékelés egy gyakori oka, ha valakit a szülei, testvérei vagy később tanárai, osztálytársai lebecsültek, ügyetlennek, értéktelennek tartottak. – Ha valakinek sokszor azt mondták: erre te nem vagy képes, az gyakran elsajátítja ezt az érzést, hogy erre ő nem képes. Egy ilyen kritika gyakran a teljes önértékelést megsebzi.
Sok pszichoszomatikus betegség háttere önmagunk, helyzetünk, múltunk el nem fogadása.
Ha valaki jó vallásos nevelést kap, pontosabban, ha eljut a mély hitre, annak át kell élnie, hogy Isten szereti őt, úgy ahogy van. S ha valami többször elkövetett hibájának emléke nyomasztja, tudatosítania kell, hogy Isten mindig szereti őt, ha ő akar újat kezdeni.
Át kell imádkoznod, mennyi mindent bocsátott meg már Neked Isten, és azt is: miben érzed, hogy még Ő sem akar, tud megbocsátani neked. Valójában Ő mindig kész megbocsátani, ha kéred, ha megvallod rászorultságodat. Amíg ez nem megy, nem fogsz tudni lelkileg szabaddá-, igazán vallásossá válni, és persze nem tudsz másoknak sem megbocsátani.
– Iskolások között elterjedt rossz szokás egy-egy gyengébb gyermek kiszemelése és kigúnyolása, bántalmazása. Hasonló jelen van felnőtt közegben is.
Mivel lehet ez ellen védekezni? – kérdi a gyermek, s kérdi a felnőtt is. – Egyik legfontosabb védekezés a benső biztonság, a megfelelő önértékelés, amely arra is képessé tesz, hogy én viszont kedves legyek másokkal, vagy éppen „győzzem le jóval a rosszat”, szeretettel a szeretetlenséget.
Gyakran miért nem tudjuk értékelni magunkat? Hogy jut el egy gyermek vagy felnőtt az egészséges személyiség számára szükséges önértékelésre? Erről szól az alábbi mese.[3]
A mese más néven a Vimex-ekról szól
A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli[4] fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.
– A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!
Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.
– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.
– Élit?
– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.
– De miért?
– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!
Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.
De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.
Ekkor meghallotta a nevét.
– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.
Pancsinelló megállt.
– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!
Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.
– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!
– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!
– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.
– Tényleg?
– Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!
Pancsinelló felnevetett.
– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.
– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák – mondta Pancsinelló.
– Tudom. Mesélt rólad.
– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:
– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.
– Micsoda?
– A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?
– Hát, még nem nagyon…
Éli elmosolyodott.
– Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.
Éli letette Pancsinellót a földre.
– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
– Azt hiszem, komolyan mondja!
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.
Saját önértékelésünket illetően: sokat segít, ha minden nap észrevesszük, mennyi jót, hasznosat sikerült tennem ma, ha a jó Istennel próbáltam élni. Legfőképp segít, amiről a mese szól: a hívő biztos lehet abban, hogy Isten nem a világ logikájában fogjak őt megítélni, hanem úgy, ahogy van, mert Isten szereti őt ilyen voltában.
És ekkor eszembe juthat, hogy egy jó ismerősöm, barátom hasonló fájdalmat hordoz: hogy nem tudja elfogadni magát, mert úgy érzi, senki nem fogadja el őt. Vajon mit tehetek, hogy a barátomat elsegítsem a helyes önértékelésre jutásra?
Nyilván a legelső lépés (ha az illető vallásos), hogy segítek tudatosítani benne, hogy Isten mennyire így szereti őt, ahogy van. Egy jó emberi segítséget ad egy afrikai törzs szokása: Ha a törzs egy tagja ismételten hibázik valamiben, összehívják a törzset, a hibázót a középre állítják, majd egy napon át ki-ki elmondja neki, hogy mi jót tett, vagy mi a szép benne.[5]
Ez a gyakorlat, mely egymás elfogadását, felemelését szolgálja ismerős több iskolában vagy hittanórákon is. Többnyire úgy, hogy mindenki kihúzza egy társa nevét, és miután körbe ültek, kinek-kinek el kell mondania valami szépet, jót a társáról.
Gyakoroljuk mi is, hogy minden nap mondunk valami kedveset, elismerőt társainknak, különösen barátunknak, akinek úgy tűnik, kisebbségi komplexusai vannak.
[1] vö. https://www.oktatas.hu/kiadvanyok/onertekelesi_kezikonyvek
[2] Báthory Zoltán – Falus Iván: Pedagógiai lexikon III., Keraban, Budapest 1997, (102. o.)
[3] Max Lucado: Értékes vagy. Vö: http://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_077.html
[4] Éli – Isten héber neve
[5] facebook.com/exotago/posts/10152757813494062/