Damian de Veuster egy csodálatos pap volt, akit már szentté avatott az egyház. Önként elment a leprások szigetére Molokaira, ahol e szerencsétlen, és akkor még gyógyíthatatlan betegeket kezdte gondozni. Az első visszautasítások után Isten kegyelmével és szeretetével néhány év alatt paradicsommá varázsolta e legsötétebb hírű szigetet: Házakat segített építeni, az eddig fák alatt vagy lombsátorban lakóknak, végül templomot építettek, s mellé egy kis lakást magának, ahol tudta fogadni az egyre növekvő számú keresztényt és minden beteget. Végül maga is megkapta a halálos kórt, és bár el akarták szállítani kórházba, ő ott akart maradni, és ott halt meg betegei közt. – Közben egész élete csupa mosoly, és adás volt. Amikor észrevette, hogy őt is megtámadta a kór, először megrendült, arra gondolva, hogy nem tud tovább segíteni. De mély ima után eljutott ismét a mosolyra, melyben rábízta sorsát a jó Istenre.[1]
Ferenc pápa egy beszédében szólt arról, hogy a keresztények túl sokszor panaszkodnak. Ott ül arcukon a kedvetlenség. Ilyen állapotban az ember veszélyes megoldásokat keres: az italt, kábítószert vagy csak a folytonos számítógép előtt ülést, mely nem hagy időt a házastársra, a családra.[2]
Nem veszik észre, mi volna az igazi megoldás számukra. Ha elkezdenének másokkal törődni, másoknak örömet szerezni. Mert ennek eredményeképp1 a lélek egyszerre eltelik örömmel– és azok lelke is, akik a közelükben vannak.
Erről beszél Chiara Lubich is egy elmélkedésében:[3]
„Soha nem szabad elfelejtenem, hogy a Valóság bennem van. Testvéreimnek elsősorban azt az éltető nedűt kell adnom, amely a lelkem mélyéből tör fel, amely Isten halkan szóló hangja, amely ösztönöz és megvilágosít. El kell hallgattatni mindent magunkban, hogy felfedezzük az Ő hangját. És felszínre kell hoznunk ezt a hangot, mint ahogy az ember kiemel egy gyémántot a sárból: letisztítja, tartóra helyezi, és odaajándékozza, mert a szeretetet oda kell ajándékozni, hogy tovább éljen.
Olyan ez, mint a tűz, amely ha szalmához vagy valami máshoz ér, az lángra kap és ég: ha a szeretet nem gyújt meg mást, kialszik. Siessünk adni, hiszen a fény csak abban a lélekben világít, amelyben a szeretet mozgásban van, amelyben a szeretet ad másoknak!
[1] Vö. sok egyéb beszámoló mellett: W. Hünnermann: Damián de Veuster élete. Kiadja OMC kiadó, Bécs, 1986. Vö. MK 2009. január 7. Damián de Veuster szenttéavatási eljárása.
[2] A Szent Márta házban mondott beszédében. 2018. ápr. 09. In: Aleteia, vö. Vatican News
[3] Kissé más fordításban ld. Chiara Lubich: Ha tüzet gyújtanánk. Róma, 1972, 60. oldal