71. Az alázat irgalommá – majd imává és örömmé válik (A.Grün, Ferenc pápa)

Az alulról induló lelkiség[1]

Az embernek szüksége van ideálokra… Különösen fiataloknak szükségük van ilyenre. Kellenek a példaképek… Ezt nevezik felülről induló lelkiségnek: mely az ideálból, a tökéletességekből indul ki. Kellenek ezek újra és újra.

De ha csak itt maradunk, az veszélyekkel jár. Szembe kell nézni saját kicsinységünkkel, valónkkal, amely sokszor szemben áll ideáljainkkal. Ez az alulról induló lelkiség: szembenéz gyengeségünkkel, megvallja – megtapasztalja, hogy csak Isten által tud előrehaladni… Majd Jézus irányításával indul felfelé.

Az igazi példaképek is – a szentek – kicsiségükből, gyengeségükből növekedtek. Mi általában a szenteknek s főleg Máriának csak fenségéről tudunk. Pedig Mária élete is a kicsiségben lett naggyá. Sőt Jézusé is, aki kiüresítette önmagát és mindenben az emberekhez lett hasonló.

Saját tapasztalatom

Küzdöttem azzal, hogy gyakran megjelent gondolatomban (kevesebbszer szavaimban is), hogy másokat megítélek, lebecsülök.. Imámban sokszor kérdeztem: mit tegyek, hogy ne ítélkezzek? – Hallottam lelkemben a Szentlélek hívását: lásd Jézus szemével az embereket: Gondold át, hogy néz most rá a Megváltó, a Megfeszített Jézus? – Hiszen Ő minden emberért adta oda életét, őérette is, akit te most meg mersz ítélni.

– A pszichológiai megállapítás is sokat adott nekem, és mindenki számára alkalmas az elgondolkozásra: Mások hibáit azon a területen veszem észre leghamarabb, ahol leginkább érzem saját hibáimat! – Ezt kis imádság után sokszor világosan megtapasztaltam. Máskor nem mindig szó szerint jött be, csak áttételesen: Pl. ha meggondoltam, hogy ha én olyan körülmények között nőttem volna fel, mint ő, hol lennék ma!

Ide kapcsolódik, ami hasonlóan elgondolkozásra indíthat: hogy a pszichológia szerint: azok a nők szoktak környezetükben bűnbakokat állítani, s ezzel ellentéteket szítani, előítéleteket kelteni, akiknek sérült volt viszonyuk szüleikkel. (G.W. Allport – Az előítélet) – Akik csalódtak magukban, és kisebbség-érzetben élnek – azok tudnak nagy hangon ítélkezni, hogy öntudatukat, nagyobb voltukat igazolják maguk és a világ előtt. – Noha a jelenség alapjaiban mindannyiunkban megjelenik: hogy sokszor törekszünk nagyobbnak mutatni magunkat másoknál – olykor csak áttételesen, viselkedésünkkel, szavainkkal!

„Az önmagáról alkotott eszménykép fenntartása érdekében az ember elfojtja saját hibáit és másokra vetíti ki, akiket aztán szid, akik miatt háborog. Ha az ember saját szívében elfojtja a rosszaságát, másokat feketít be”. (13)

A lelki élet csak az alázatosságra épülhet, hasonlóan az emberekkel való kapcsolat, az irgalom is.

– A gyakorlatban fontos tanácsot adott nekem (és sokaknak, akiknek elmondtam) Chiara Lubich egy gondolata: hogy csináljunk az akadályokból, a kísértésekből „ugródeszkát”. Vagyis valahányszor észreveszem gyengeségemet, a bűnbevallás után ne az önsajnálatba forduljak, hanem ugorjak oda a Megváltó Jézushoz: Tőle kérjek bocsánatot, és a Vele való találkozás segítségével változtassam át látásmódomat.[2] – Azt tapasztaltam, hogy így – a Vele való sok találkozás által – Jézus kezdte átalakítani látásmódomat, s ritkábbak lettek az ilyen kísértések. A sátán pedig, látva, hogy a kísértéssel csak Jézushoz irányít, lecsökkentette támadásainak számát.

Mit mond a Szentírás?

Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak ad kegyelmet.

–  A Biblia sok tökéleten alakot mutat be: azaz szenteket, akiknek bemutatja bukásait, bűnbánatát, megalázkodását, bűneinek megvallását – és így indulnak el Isten útjára.

Ilyenek Ábrahám, Dávid király, vagy Péter az első pápa, aki esküszik, hogy sosem hagyja el Jézust, majd megtagadja őt, de utána sírni kezd, hiszen elárulta. (Mt 26,57) Jézus ilyen emberségében teszi őt egyháza szikla-alapjává. – Az evangelisták sem szépítették Péternek vagy az apostoloknak gyengeségeit. Jézus mégis rájuk építette egyházát.

Hasonló utat járt végig Pál is, a vakbuzgó farizeus. Tudásával, hatalmával indul a keresztények felkutatására. Aztán Damaszkuszba menet a földre zuhan. Felismeri kicsinységét, és itt kezdődik új élete. (Gal 1,14) Magáról írja: „Tövist kaptam testembe a sátán angyalát, hogy arcul csapjon, és el ne bízzam magam… Háromszor kértem az Urat vegye el… de ő azt mondta:… Az én erőm a te gyöngeségedben mutatkozik meg”. Most már gyöngeségeimmel dicsekszem…(2Kor 12,7-10).

Jézus útmutatása

Jézus elítéli a farizeusokat, és a vámosok, bűnösök felé fordul, akik hajlanak a bánatra, beismerésre (vö. Lk 18,9-14).

Meghívja a választottakat a mennyek országának lakomájára, de azok nem voltak méltók. Erre hívja a szegényeket, nyomorékokat, bénákat, útszéli koldusokat… (Lk 14,12) Így kerül a szegény Lázár is a választottak közé, valamint a nyomorult hajléktalan, a sebzett, a  szomjazó ember…

Jézus számára az elveszettek a kincs, az elveszett bárány, az elveszett drachma, a bűnös ember (Lk 15,8.) Miért megy el Jézus a legkisebbek után – miért nem a jókkal törődik? Példabeszédei nagy figyelmeztetések és meghívások számunkra.

Mit szeretnénk kigyomlálni a konkolyt az egyházból, a világból. Jézus azt mondja, bízzátok az Atyára (Mt 13,24-30), nézzetek magatokba.  Ha megtaláljátok saját életetekben a konkolyt, irgalmasabbak lesztek! Ha növekszünk Isten szeretetében és mások megértésében, kiöli majd Ő lassan a konkolyt bennünk és körülöttünk.

Ne ítélje hát! Az ítélet Istené!!!

Szentek, az alázat útjáról

Sziluán sztárecről írják. Ő a hagyomány szerint Áthosz hegyén szentként élt. Egy éjszaka, mikor hasztalanul vívta harcát a démonok ellen, imádkozni kezdett: „Uram, te könyörületes vagy, kérlek, add tudtomra, mit tegyek, hogy lelkem meggyógyuljon. Az Úr így felelt: Hagyd a tudatodat a pokolban, és ne ess kétségbe.” És Sziluán megtisztult és nyugalomra lelt. – A magyarázat, hogy apokol mindnyájunkban jelen van. Ha nem szaladunk el, hanem tudatunkat leengedjük a léleknek ebbe a szakadékába, anélkül, hogy kétségbeesnénk, megsejtjük, hogy egyedül Isten szabadíthat meg, hogy Krisztus megváltása a legnagyobb szükségben és elhagyottságban ér el bennünket.” (29-30)

Nagy sz. Vazul majd szent Benedek számára az alázat a saját földi valóságunkba való lemerülést jelent: s az „ismerd meg magad” jelszóban foglalható össze. (34)

Benedek számára az alázat Krisztus követése:– Krisztusé, aki „ kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez… Ezért Isten felmagasztalta.”(Fil 2,6-9) – „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt” (Fil, 2,5). „Aki felmagasztalja magát, megalázzák, aki megalázza magát, felmagasztalják” (Lk 12,14)

Ágoston így fejti ki az alázat szerepét: Ez abban áll, hogy „ismerd meg önmagadat.” Ez továbbá Krisztus önkiüresítésének is követése, mely a megváltást eszközli ki számunkra. Semmi biztosítékom sincs arra, hogy nem fogok vétkezni. Teljes mértékben Istenre szorulok. Az erény, a siker, a tudás arra csábít, hogy úgy véljük, saját erőből tudjuk elérni Istent. (35)

Az alázat, őszinteség – az irgalom és az öröm

Isten elé akkor tudok állni, ha megvallom, kicsi vagyok, hibáztam….

Hogy tudnék nem ítélkezni? Csak ha leborulok, ha megvallom saját gyengeségemet. Hiszen akkor nem látom oly elítélendőnek másoknak hasonló gyengeségeit. – Így születik az irgalom – a legkisebbek megértése.

Ha felfedezem törékeny kicsinységemet, és hogy ennek ellenére Te mégis szeretsz, mégis felemelsz: ebből születik az ima, valamint a hála és az öröm.

Kő az úton Prohászka Ottokár

– Gondolod, kerül életed útjába – Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike, – Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

– De nem azért, hogy visszatartson téged, / S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette, / Hogy te megállj mellette.

– Nézd meg a követ, aztán kezdj el / Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet / Küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott, / Utadban minden kő áldást hozott.


[1] Anselm Grün –Meinrad Dufner OSB: Alulról induló lelkiség Bencés lelkiségi füzetek. Bencés Kiadó 1998. Ha e fejezetben zárójelben levő számok vannak, ennek a könyvnek oldalszámaira utalnak, mely a téma alapgondolatát adta.

[2] Vö. Chiara Lubich Az egység lelkisége (Szerk.) Michel Vandeleene. Új Város, Budapest, 2020.