A keresztény családnak küldetése van a mai világban. Beszélt erről már a II. Vatikáni Zsinat, az 1980-as Püspöki Szinódus, a MKPK körlevele,[1] és számos egyházi konferencia. A 3. évezred elején, a családnak az utolsó 10-15 évben ugrásszerűen megváltozott megítélésének idején, ez a küldetés csak növekszik. Miközben a liberális irányzatok a család jelentőségét megkérdőjelezni törekednek, a szociológusok és pszichológusok jelentős része állítja, hogy a családra pótolhatatlan szükség van, mind a szülők és a gyermek egészséges személyiség-fejlődése, mind a társadalom egészséges alakulása szempontjából.

Tudnunk kell, hogy a liberális hang általában – és a házasság, család, szexualitás témában is – felül van reprezentálva a médiában: a liberális véleményt képviselők jóval nagyobb arányban találnak módot arra, hogy a médiában elveiket hangoztassák, mint ahányan vannak.

Ahhoz, hogy kibontakozzék előttünk, mi a keresztény család küldetése, látnunk kell a család mai helyzetét, problémáit, ezért először megkíséreljük ezeket felvázolni, majd szólunk a keresztény családról, és küldetéséről.

I.   A CSALÁD HELYZETE KORUNKBAN

A)  Kritikus számok

A házasság, illetve a család mai helyzetével kapcsolatban a közbeszéd gyakran a válságról beszél. Érthető ez, hiszen sok mutató válságra utal. Magyarországon is – a kommunista diktatúra megdőlése és a nyugati liberalizmus beáramlása után, 1990-től, majd a 2000 utáni években erősödnek a válságra utaló jelenségek. De a válság-jelek egyeidejűleg még inkább aláhúzzák a család fontosságát, és a keresztény család küldetését e korban..

1. A házasságkötések visszaesése

A hagyományos házasságkép válságára utal, hogy az utóbbi évtizedekben minden fejlett országban, így hazánkban is csökkent a házasodási kedv, illetve nőtt az élettársi kapcsolatok száma.

Míg 1990-ben az összes házassági együttélések között a házasság nélküli együttélések aránya 5% volt, 1996-ben 7%, az ezredforduló idején hazánkban, az első párkapcsolatot létesítők között már többen vannak, akik élettársi kapcsolatot választják (36,6%), mint a közvetlen házasságot választók (32,3%).[2]

Az arányok 2000 táján Európa országaiban különbözőek. Figyelemreméltó, és a szociológusok számára is nyilvánvaló, hogy az ún. katolikus országokban a legstabilabbak a házasságok, és a legkisebb a hagyományos házassággal szemben megjelenő formák aránya. Míg Franciaországban vagy a skandináv államokban az élettársi kapcsolatokban élők aránya (a 25-34 éves nők körében) 40% feletti, Lengyelországban, Szlovákiában, Olaszországban, Spanyolországban 3-4% körül van.

– Az európai országokban erősödik egy ellenkező tendencia is: a magasabb iskolai végzettségűek ritkábban jutnak váláshoz. A házasság megkérdőjelezésével szemben éppen értelmiségi körökben erősödik a vélemény: „az a sikeres”, aki bent tud maradni a házasságban. Ezen szemléletben újra a keresztény módon megélt házasságok nevezhetők sikeresebbnek. [3]

– Az élettársi kapcsolat gyakoribb azok között, akik nem ismerték apjukat, illetve akiknek szülei maguk is élettársi kapcsolatban éltek. A mikroszintű társadalmi problémák sokasodása (pl. alkoholizmus, illetve a lefelé mobilitás), valamint a családi, rokoni kapcsolatoknak és általában a társadalmi integrációnak gyengülése egyik jelentős magyarázó tényezők az élettársi viszonyok terjedésével kapcsolatban.

– A „próbaházasságot”, az élettársi kapcsolatokat ritkább esetben fogják fel a párok életformaként.[4] Hazánkban legtöbben a házasságra való készülés lépésének tekintik. Egy 2000-es adat szerint a hazai „élettársi kapcsolatok” 33%-a két éven belül, illetve 50%-a 5 éven belül házassággá formálódott.[5] A próbaházasságoknak 20%-a viszont öt éven belül felbomlott.

Egy hamis ígéret: A próbaházasság ideológusai azt ígérték, hogy e forma a házasság megerősödését fogja eredményezni (és sokan ebben hisznek ma is). Ennek az ellenkezője történt: Az élettársi kapcsolatok jelentősen bomlékonyabbak, mint a házasságok; a próbaházassággal kezdők között nagyobb a válási arány, mint azok között, akik rögtön házasságra léptek.[6]

A próbaházasság azonban normává lett: A magyar népesség 58,2%-a, a fiatalok 74,5%-a vallja, hogy a fiatalok először éljenek élettársi kapcsolatban, és azt követően házasodjanak meg.[7]

Az élettársi kapcsolatok terjedésével csökkent a házasságkötések száma, illetve megnőtt a házasságra lépők életkora. A nők esetében a házasulandók áltag-életkora 1990-ben 21,8 év, 2004-ben 26,5 év; a férfiak körében 24,9 illetve 29 év.[8]

Az élettársi kapcsolatban élők arányát tekintve Magyarország az európai középmezőnyben helyezkedik el. Arányuk az összes párkapcsolatoknak 2003-ban 16,7%. (1990-ben ez az arány 5% volt, 1996-ban 7%.). De amint látjuk a párkapcsolatoknak kb. a fele így indul.

2. A válások.

Magyarországon miközben a házasságkötések száma visszaesett a válások aránya folyton nőtt:

	Házasságkötés	Válás
1990	66 405	24 888	38%
2001	44 000	25 960	59%
2004	43 791	24 638	56%
2007	29 000	17 690	61%

E válások száma Magyarországon a századforduló óta mintegy húszszorosára, 1948-1996-ig is kétszeresére emelkedett. (MSÉ[9]) Mit takarnak ezek a számok? Közelebb visz bennünket a válaszhoz egy adat: Magyarországon 2007-ben 29 000 házasságot kötöttek és 17 690 bomlott fel. Ez az arány kézenfekvőnek tűnhet: a házasságoknak kb. 61%-a felbomlik. Valójában az eredményt több szempont módosítja; elsősorban az, hogy e házasságkötések egy része (évenként változóan 13-20%-a) elváltak újraházasodása¼ Célravezetőbb az a módszer, amely az egyes naptári években kötött házasságokat mint csoportokat külön-külön vizsgálja, s kiszámítja, hogy az adott időpontig az egyes csoportokhoz tartozó 1000 házasságból hány ért véget válással[10].

Azt mondhatjuk, hogy a ma, hagyományos módon megkötött házasságoknak mintegy 60%-os esélyük van arra, hogy válással végződjenek.

De még ebből a súlyos arányból sem bontakozik ki az instabilitás teljes képe. Hiszen van sok olyan pár, akik anélkül, hogy a polgári válást lefolytatnák, gyakorlatilag külön élnek. (Egyes felmérések szerint a válás nélkül külön élők száma körülbelül egyharmada az elvált családi állapotú személyekének.[11]) Továbbá a házasság instabilitásának mutatója az együtt élő, de elhidegült kapcsolatok aránya, amelyek legfeljebb jogilag nevezhetők még házasságnak.

Ilyen elhidegülésre utal pl. a házasságon kívüli nemi kapcsolatok fenntartása. Ezekről pontos, reprezentatív adatot szerezni alig lehetséges. A jelzések nem jelentéktelen arányra utalnak.

Ha a megkezdett (és a házasság vágyával indult) párkapcsolatok felbomlási arányait vizsgáljuk, akkor tudnunk kell azt is, hogy az élettársi kapcsolatként induló párok többsége is életre szóló kapcsolatról álmodik. Amint láttuk, napjainkban ide tartozik az induló kapcsolatok fele. Az élettársi kapcsolatok felbomlási aránya pedig lényegesen magasabb, mint a házasságot kötött pároknál. Így összesítve azt mondhatjuk, hogy a ma megkezdett életre szólónak álmodott párkapcsolatoknak közel 70%-a felbomlik.

És itt kell említeni még egy adatot, amely jelzi, hogy a házasságra való felkészülések nem kielégítőek: Nemzetközi vizsgálatok ismételten kutatták, mennyire érzi magát boldognak, beteljesültnek az asszony a házasságban. Az eredmények változatosak voltak, de több kutatás szerint teljesen boldognak a feleségek 10-20%-a tartotta magát. (Tehát a kapcsolatoknak mintegy 30%-a maradt fenn életre szólóan, de ezeknek is csupán 10-20%ában valósult meg a fiatalok, vagy a leány-asszony álma.) Rendkívüli meghívás ez a házaspári kapcsolatra, a kommunikációra való alaposabb felkészülésre.

3. A gyermekvállalás visszaesése

Ami a népesség utánpótlását illeti: a magyar családok többsége 40 év óta nem vállal annyi gyermeket, amennyire a népesség reprodukciójához szükség volna. A népesség egyszerű utánpótlását a családonkénti 2,15 gyermekszám biztosítaná. A fiatalok „tervezett gyermekszáma” 2 felett van, de a valóság: a termékenységi arány 2003-ban 1,28.[12] Ez hosszabb távon a népesség fogyatkozásához és elöregedéséhez vezet.

A gyermekvállalás visszaesésével kapcsolatos jellemző adatok, hogy míg 1990-ben a magyar nők átlagosan 23 évesen szülték első gyermeküket, addig 2004-ben 26,5 éves korukban.

A gyermekvállalás visszaesésének okai között több tényezőt tartanak számon. Közéjük tartozik – a felsőfokú képzésekben résztvevők megnőtt aránya, a gazdasági szűkösség, az általános bizonytalanság, az individuális, fogyasztásorientált szemlélet, a házasságkötések visszaszorulása, illetve a megfelelő családpolitikai intézkedések hiánya, amely ösztönzően hatna a gyermekvállalásra.[13] A „baloldalinak” és „szocialistának” nevezett kormány folyamatosan csökkentette kormányzásai alatt a családok támogatását; a fiatal és szegényebb családok lakástámogatását. A két és többgyermekes családok egy főre jutó jövedelme lényegesen alacsonyabb, sokan élnek létminimum alatt. Ez egy antiszociális kormányzás gyümölcse.

Az alacsony termékenység következménye a társadalom elöregedése. Ennek eredményeként egyre nagyobb problémákat jelent majd a nyugdíjak előteremtése, az idősek egészségügyi ellátása és szociális gondozása szempontjából. Bizonyos határon túl ezek megoldhatatlan méretűvé halmozódnak föl. Egy-két évtizede divat volt, s néhol még ma is, az emberiség túlnépesedésének veszélyével példálózni. Mára kiderült, hogy a túlnépesedés hosszú távon mégsem fenyeget, mert a gyermekvállalási kedv a harmadik világ országaiban is erősen csökkent és csökken. Ugyanakkor azt is fontos lenne végiggondolni, miképpen tud működni egy társadalom, amelyben az idősek aránya 30, 50, 70 %. A demográfiai trendek hosszabb ideje ebbe az irányba mutatnak a fejlett világ országaiban. Ezenfelül feltehető hogy a fejlett országokat követve idővel a harmadik világ országaiban is hasonló helyzet alakul ki. Az ENSZ legújabb demográfiai előrebecslésében már felbukkan ez az elképzelés.

A „keresztény Európában” egyetlen ország van, amelyben a népesség természetes utánpótlását biztosítja: a még hagyományos kereteket őrző, mohamedán Törökország 2,43-as rátával. Míg a katolikus országok házassági mutatói sokkal jobbak a többieknél (kisebb válási arányok), a születési arány terén nem tapasztalható a vallás ilyen pozitív hatása – csak a legvallásosabb családok azok, amelyekben kiugróan magas a születések száma.

4. A házasság és a gyermeki szocializáció

A család válságát jelzi, hogy olyan alapvető funkciójukat, mint a gyermekek szocializációja, nem tudják kielégítően betölteni

A házasság nélküli együttélések következményeként növekszik a házasságon kívüli születések aránya. Ez hazánkban az 1965-1985-ig 5-10% volt, a rendszerváltáskor 12%, 1997-ben 25%, 2004-ben 34,5%.[14] Többségük élettársi kapcsolatból születik, de a gyermekeknek mintegy 10%-át egyedül az anya vállalja. – Hasonlóan növekszik a válást megszenvedett gyermekek száma: 14 éves korára a gyermekeknek 31%-a nem él vérszerinti szüleivel (átélte a válást vagy házasságon kívül születést). [15]

Ami a gyermeki szocializációt, illetve a nevelést illeti: a kutatások szerint is egyértelmű tény, hogy a családbomlás, illetve a válás olyan maradandó károsodást okoz a gyermekekben, amelynek negatív hatása életreszólóan hat.[16]

Míg hazánkban 1960-ban csak a válások 55%-ában váltak el gyermekes szülők, 1996-ban már 72%-ában. (MSÉ, 1996) A gyermek léte kevésbé akadálya a válásnak. A magas válási arányú országokban a gyermeknek mintegy 30%-a nő fel válás vagy különélés miatt csonka családban vagy mostohaszülő mellett.

Hazánkban a gyermek-ideggondozó intézetek forgalma és az ifjúkori öngyilkosságok aránya magas. Nagyszámú fiatal kerül összeütközésbe a törvénnyel (1980-ban 6.535 fiatalkorú bűnelkövetőt tartottak számon, a 2002-2004-ben 10-12.000-et). – Előre tör az ifjúság körében az alkohol, és a kábítószerek használata és a függőségek.[17]

5. A „szingli” életforma – a posztmodern világ fiatal középkorúinak (30-40 évesek) tartós párkapcsolat nélküli, individualista életformája. Hátterében a kutatók a munka-, fogyasztás- és szabadidő-orientáltságot fedezik fel. Szűk, jómódú, értelmiségi csoport jellemzője. A kutatások rámutatnak, hogy a fiataloknak kicsiny aránya (5%) tekinti ideáljának ezt a formát. Többségük belesodródik – munka- teljesítmény-centrikusságnak engedve, vagy korábban tönkrement kapcsolatok hatására.

– A hagyományos család megkérdőjelezésének egyik radikális formája, házassággá akarja nyilvánítani az egyneműek párkapcsolatát, s meg akarná adni a jogot e pároknak a gyermekek örökbefogadására is.

B) Pozitív jelek

A kutatók megállapítása szerint, a magyar társadalom minden ellenkező hatás ellenére is családpárti. A házasságra készülő korosztály nagy többsége szeretne életre szóló párkapcsolatot, több gyermeket! És „szembeszáll a házasságot, a hagyományos családformát idejétmúltnak tartó elképzeléssel.” Ha megengedővé is vált a próbaházasság terén, „nem gondolja, hogy az a házasság alternatívája volna.”[18] – (A házasságot választók száma a legtöbb európai országban magasabb, mint az élettársi kapcsolatot választóké.)

Kötetünk első fejezetében hivatkoztunk már az itt idézett tényekre, utalva ezekkel az emberiség lelke mélyén maradandóan jelenlevő igazság-keresésére. Témánkba vágó voltuk miatt itt újra idézzük az ott már ismertetett szempontokat.

A szociológiai felmérések folytonosan vizsgálják, mit tart egy kor társadalma „értéknek”, hogyan rangsorolja az értékeket. A hazai felmérések szerint a magyar társadalom tagjai (s a fiatalok is) a házasságot, hűséget, családi biztonságot, igazi szerelmet és számos emberi alap-értéket ma is életük legfontosabb értékei közé sorolják. Az értékeknek ez a stabilitása – a másik oldalon tapasztalható értékvesztés közepette – a kutatókat is meglepi. Magyarázatképpen ők is azt tudják mondani: hogy ezek az értékpreferenciák olyan benső emberi gyökerekre vezethetőek vissza, amelyek erősebbek a társadalmi rendszerek, szokások és elvárások változásánál.[19] Az egyháznak, a lelkipásztorkodásnak (a keresztény antropologiának) fel kell figyelnie erre a látszólagos ellentmondásra: pl. a házassággal és a párkapcsolattal kapcsolatos tényleges (súlyosan hibás) gyakorlat, és a pozitív értékítéletek közötti különbségre; és erre kell építenie pasztorális cselekvését!

Ami a vallás hatását illeti: a szociológusok felismerik annak pozitív funkcióját. Vallásos országokban erősebbek a házassági kötelékek; az elkötelezetten vallásos közösségekben pedig ugrásszerűen jobbak a házassági és családi mutatók, lecsökken a válási arány, nő a gyermekszám stb. – A nem vallásos és liberális nézetűeknek viszont nagyobb esélyük van a válásra – mutatják a kutatások.[20]

C) A család elbizonytalanodását okozó tényezők

A család kritikus számadatainak ismertetése után lássuk, melyek azok a tényezők, amelyek a család jelenlegi helyzetét és elbizonytalanodását magyarázzák. Melyek azok az erők, amelyek régen összetartották a családot, s melyek azok, amelyek ma ellenkező irányban hatnak. Először szólunk a család külső körülményeinek megváltozásáról, a gazdasági és társadalmi szerkezetben beállt változások hatásáról, majd a családot összetartó „belső” erők, értékek megkérdőjelezéséről.

1.         A család külső körülményeinek megváltozása

A család külső körülményei először az iparosodás, illetve a gazdasági-társadalmi átalakulás következtében változtak meg. Ebben az összefüggésben a család stabilitásának megváltozása szempontjából két tényre kell felfigyelnünk: a) a „nagy családnak” „kis családdá” alakulására és b) az átlag életkor megnövekedésére.

a)   A család átalakulása az iparosodás korában (nagycsaládból kiscsalád)

1. A házasság és a család újkori helyzetváltozásának szemléltetésére először az ún. „nagycsaládot” és a „kiscsaládot” szokták szembeállítani.

– A patriarkális „nagycsalád” valóban „nagy” család volt. Beletartoztak nemcsak a nagyszülők és testvérek, hanem tágabb értelemben a közeli és távolabbi rokonok is. A falusi nagycsalád pedig szerves része volt a faluközösségnek. A házasság stabilitását annak a nagycsaládba, illetve a faluközösségbe való beilleszkedése biztosította. A nagyobb közösség jelenléte feszültségeket vezetett le, illetve a faluközösség kontrollja a maga ellentmondást nem tűrő erejével a válás gondolatát is távol tartotta.

Továbbá a nagycsalád gazdasági-társadalmi feladatkörei is biztosították a házasság és család fennállását. Az elmúlt korok családja széles körű funkciókkal rendelkezett; egyszerre volt termelő és fogyasztó, gyermeknevelő és oktató, saját keretein belül oldotta meg a szórakozást és pihenést, maga látta el a betegek és öregek gondozását stb. A család e funkciók birtoklása által egyrészt biztosítani tudta tagjai számára mindazt, amire szükségük volt, másrészt ilyen körülmények között a családtagok általában csak a család keretében részesülhettek az anyagi és személyes biztonságban. Így a családtagok léte szükségszerűen a család kereteihez volt kötve, s ennek a ténynek is jelentős összetartó hatása volt.

– A „kiscsalád” városiasodott korunk szülőkből és gyermekekből álló családja. A nagycsaláddal szemben új helyzetbe került: lecsökkent a feladatköre, és stabilitását sem védi már a közösségi kontroll külső összetartó ereje.

1. Ami a család funkcióját illeti, az iparosodás, illetve a széles körű társadalmi munkamegosztás következtében a család hagyományos feladatainak jelentős részét a társadalom vette át. A kiscsalád elvesztette azt a támaszt, amit e funkciók birtoklása jelentett, sőt ellenkező irányú széthúzó erőknek is ki van téve.

– Amíg a nagycsalád tagjai életüket a családon belül töltötték, a kiscsalád tagjai életük nagy részét a családon kívül töltik. A szülők (az asszony is!) a családon kívül dolgoznak; gyakran másneműekkel töltik el napjuk jelentős részét. Nem otthon történik a gyermekek oktatása, és részben nevelése sem. Nem a család gondoskodik a szórakoztatásról, a betegellátásról, az öreggondozásról, hanem az erre a célra létesült intézmények. A családtagok élményeik jelentős részét nem családjuk társaságában szerzik, az esténként együtt töltött időre pedig gyakran a házimunkák terhe és a fáradtság nyomja rá bélyegét.

– A család funkcióvesztésével, illetve a nők hagyományos szerepkörének megváltozásával függ össze egy másik tény is, amely hozzájárul a házasságbomlások arányának növekedéséhez. Amíg a nők nem vállalhattak kereső munkát, csak otthon dolgoztak, nemcsak a más férfiakkal való mélyebb kapcsolatteremtés lehetőségétől voltak elzárva, hanem az önálló egzisztencia teremtésének lehetőségétől is. Így életük gazdaságilag, illetve egzisztenciálisan az adott családhoz, házastársukhoz volt kötve. A női munka viszont megszüntette ezt a kötöttséget.[21]

– Végül a gyermekvállalási kedv is jelentősen összefügg a gazdasági tényezőkkel, illetve a család funkcióival: amíg a család termelési egység volt, a gyermek munkaerőt, gyakorlatilag hasznot is jelentett a család számára. Ma a több gyermek sok házasságra készülő szemében csak többlet terhet, kiadást, gondot jelent. A gyermek összekötő kapocs a házastársak között; s ha nincs gyermek, vagy kevés gyermek van e kötelék csökken.

b)   Az életkor növekedése és a válás

A válások arányának növekedése a születéskor várható átlagos élettartam megnövekedésével is kapcsolatban állt. A születéskor várható átlagos élettartam 1920-ban a férfiak esetében 41, a nők esetében 43 év volt, majd ez a kor folyamatosan nőni kezdett (2004-ben hazánkban a férfiak korában 68,3, a nők esetében 76,5 év). Az élet hosszának megnövekedése új korszakot hozott a házasságok életében, — a gyermeknevelés utáni életszakaszt.

2004-ben a házasságkötés átlagos életkorában levő férfi (29 év), átlagosan 40,8 évnyi további élettartamra, egy első házasságkötés átlagos korában levő nő (26,5 év) pedig 51,2 évnyi további élettartamra számíthat.

– Az elmúlt korok házasságát gyakorlatilag betöltötte a gyermeknevelés. Hiszen a rövidebb életkor, illetve az egyik fél halála következtében a házasságok élettartama rövidebb volt, mint ma. (Egyes számítások szerint az 1700-as években a házasságok várható átlagos élettartama mindössze 16 évre volt tehető.) Továbbá azért is, mert a magas gyermekhalandóság és a magas születési arány következtében az asszonyok szülési korszaka is hosszú volt, következőleg a gyermeknevelés ideje is tovább tartott, mint ma.

– Ma a megnövekedett életkorral együtt nőtt a házasságok lehetséges élettartama is, a szülési és nevelési korszak viszont az alacsony gyermekhalandóság és az alacsony gyermekszám következtében lecsökkent. A gyermekek gyakran a szülők 40-45 éves korára kirepülnek a családból. A magukra maradt szülőknek pedig meg kell találniuk a házasélet új módját, újra kettesben. Ennek a problémának súlyát azok a felmérések jelzik, amelyek arról beszélnek, hogy a házastársak egymás iránti szeretete az évek múlásával a házasságok nagy részénél csökken. A látszólag jól működő családokat is sok esetben nem annyira a kölcsönös szeretetkapcsolat tartja össze, hanem a gyermekért végzett munka és a közös felelősség. De mi van, ha ez megszűnik?

Figyelemre méltó ilyen összefüggésben, hogy hazánkban 1996-ban az összes válások 14% a 15-19 éves házasság után következett be, 20% a pedig több, mint 20 éves házasság után. Továbbá az életkor növekedése nemcsak a gyermekek kirepülése után lesz válási tényezővé, hanem az előtt is. Hiszen a házasfelek tudatában vannak a még előttük álló hosszú éveknek és életerejüknek. S ez a tudat, ha csökken a szeretet ereje, súlyosabbá teszi az — immár lényegesen hosszabb — „életre kötött” házasság terhét, és növeli a válásra való ösztönzést.

2.   A család belső értékeinek megkérdőjelezése

A család egyensúlyvesztésének lényeges okai voltak a megváltozott külső körülmények. De e körülmények átalakulása az elmúlt évtizedekben nagyobbrészt befejeződött. Mi az oka, hogy a házasság elbizonytalanodását jelző mutatók az utóbbi években mégis ugrásszerűen nőttek? Ahhoz, hogy a kérdésre megkíséreljünk válaszolni, előbb meg kell vizsgálnunk, milyen erők tartják össze korunk házasságát, illetve, hogy mi a szerepe ma a házasságnak és a családnak.

a)   A szeretet, mint a család összetartója és funkciója

Az iparosodás korában a család elvesztette hagyományos feladatainak és támaszainak egy részét. Ezt látva egyes szociológusok a lélekharangot is meghúzták a család felett. Mások inkább az átalakulás pozitív oldalára mutattak rá: Ami a házasság, a család támaszait illeti, hangsúlyozták, hogy a korábbi helyzet — amikor inkább külső erők és a funkciók tartották össze a házasságot — nem kedvezett a házastársak közti személyes kapcsolat elmélyülésének. Korunk adottságai hozzájárulhatnak a házassági kapcsolatok személyessé válásához. A külső támaszok megszűnésével az egyetlen erő, amely a házasságot összetarthatja, a személyes szeretet.

Ami a család funkcióit illeti, a család több feladatát átvette ugyan a társadalom, de legfontosabbat, a gyermekek nevelését és a felnőttek személyes védettségének biztosítását nem tudja más pótolni.

A csecsemő a család melegében tud a szó teljes értelmében személyiséggé alakulni. A növekvő gyermeknek a család fészekbiztonsága képes igazán megadni az egészséges fejlődéshez szükséges érzelmi támogatást. A felnőtt férfi és nő harmonikus személyiségalakulásának ugyancsak legbiztosabb támasza és általában feltétele a kiegyensúlyozott családi légkör. S végül az öregeknek és betegeknek is csak a család melege — olykor csak távolról való jelenléte — adhatja meg a személyes biztonságot, védettséget. (Sok szociális otthon keserű magánya tanúskodik erről.)

Abban tehát, hogy a családra az embernek és társadalomnak szüksége van, illetve, hogy a kor egyik nagy feladata a család megerősítése, ma sokan egyetértenek. Mivel pedig a család egyetlen összetartója a személyes szeretet, hangsúlyozzák, hogy erre a szeretetre kell ránevelni, felkészíteni a házasságra készülőket. Ha ez a szeretet megvan, a házasság tartós lesz, a család pedig képessé válik arra, hogy eleget tegyen feladatának. — A házasság jelen elbizonytalanodásának egyik fő oka viszont éppen az, hogy a házasságra készülők, illetve a házasok szemében sok esetben megkérdőjeleződtek azok az értékek, amelyek a házassági hűség és szeretet feltételei volnának. Lássuk, melyek is ezek:

b)   Házasság és alkalmazkodás

A kutatók csekély kivétellel egyetértenek abban, hogy az alkalmazkodás a házasság sikerének feltétele, de a sikeres házasság szükségszerű következménye is.[22] – Annál megdöbbentőbb, hogy – különösen a szabadosságot hirdető média hatására – az alkalmazkodás fogalma hazánkban is sok fiatal előtt népszerűtlenné vált. A fiatal párok egy része elutasítja azt, mert az alkalmazkodásban megalázkodást, az egyéniség szabadságának és fejlődésének gátját látják.

A családszociológiai kutatások kedvelt témája a házasságon belüli alkalmazkodás (és a konfliktusok) kérdése. Elemzik az alkalmazkodás pozitív és negatív fajtáit. Rámutatnak, hogy létezik hibásan értelmezett alkalmazkodás is, amelyben a felek veszítenek önállóságukból, szabadságukból, de a helyes alkalmazkodás olyan interakció, amelyben a házastársak egymás szempontjait állandóan mérlegelve közösen jutnak el döntéseikhez.[23]

A helyes alkalmazkodás a személyiséget érlelő folyamat, mert növekszik a partnerekben a szeretet- és empátia-készség, gazdagodnak egymás értékeiből; és fejlődik kettőjük kapcsolata is, mert az az áldozat, amelyet az alkalmazkodás során egymásért hoznak, növeli egymás iránti szeretetüket.

c)   Felkészülés a házassági hűségre — és a házasság előtti nemi élet

Az egymáshoz való alkalmazkodásra, az egymás iránti személyes szeretetre fel kell készülni. Aki megszokta, hogy a házasság előtti időben a partnerkapcsolatokban elsősorban saját élvezetét keresse, az nagy valószínűséggel nem fog tudni a házasságban sem elmélyült szeretetkapcsolatot teremteni. Hiszen annak feltétele az önzetlen, a másikért áldozatot is hozni tudó szeretet. — A házasság előtti nemi élet széles körű elterjedése, valamint ennek megideologizálása nyilvánvalóan sok zátonyra futott házasságért felelős.

A médiának, a közvéleményt formáló eszközöknek rendkívüli hatása van a téren, hogy a hűség és a monogám kapcsolat mint eszmény és norma elhalványul. Ez társadalmi láncreakciót vált ki: akik így élnek, azok partnerük, ismerőseik előtt is népszerűsítik a hűtlenség és felelőtlenség gondolatát.

1.) A házasság előtti nemi élet ténye. — Külföldi és hazai felmérések szerint a 18 éven felüli ifjúságnak mintegy 80-90%-a helyesnek tartja a házasság előtti nemi életet. 2003-as hazai adatok szerint a fiatalok első szexuális kapcsolata 16-17 éves koruk körül várható.

A szexuális szabadosság a múlt század közepe táján tört be az ifjúság köreibe. Amerikai kutatások vizsgálták, hogy a 19 éves nem házas fiataloknak hogyan alakult a kapcsolatuk a szexualitással kapcsolatban. A lányok esetében 1940-ben 20%-nak, 1990-ben 75%-nak volt szexuális tapasztalata, fiúk esetében 1940-ben 45%-nak, 1990-ben 76%-nak. A legerősebb volt az emelkedés a 15 éves lányok között. 1970-ben csak 5%-uk mondta, hogy volt szexuális kapcsolata, 1988-ban 25%-uk[24]. A hazai eredmények hasonlóak voltak. A próbaházasságokra vonatkozóan idézett adataink is jelzik a helyzet ugrásszerű változását 2005-re.

A házasság előtti nemi életre igent mondók között három lényegesen eltérő véleménnyel találkozunk. Az egyik akkor tartja megengedhetőnek a szexuális kapcsolatot, ha a felek házasságra készülnek; a másik olyan esetben, ha a partnerek között szeretet-kapcsolat áll fenn; a harmadik különválasztja a szexuális életet a személyes kapcsolattól és érzelmi kapcsolat nélkül is megengedhetőnek tartja azt. A magyar ifjúság nagyobb része a 2000-es években is a szexualitás feltételének tekinti a szeretet-kapcsolatot. Azt a véleményt viszont, amely csak akkor helyesli a premaritális nemi életet, ha a partnerek házasságot terveznek, 18 éves kor táján 10% sem képviseli.

2.) A házasság előtti nemi élet ideologizálása. — Az ifjúkori szexuális élet elterjedése összefügg azokkal az érvekkel és ideológiákkal, amelyek felelőtlenül zöld utat nyitottak számára. — A megokolás fő érvei a következők:

– A házasság előtti nemi élet szükséges, mert csak ezáltal lehet felkészülni az egészséges házasságra. — Tény, hogy a házasság előtti párkapcsolatoknak ma nagyobb jelentősége van a házasságra való felkészülésben, mint régen. Hiszen régen a házasság egységét alapvetően gazdasági és társadalmi erők biztosították, ma azonban csak a személyes kapcsolat tartja össze azt. A házasság előtti hosszabb ismeretség, az együttjárás valóban feltétele a kapcsolat stabilizálódásának. De a pároknak a házasság előtti kapcsolatok során elsősorban egymás kölcsönös megismerésére és elfogadására kellene eljutniuk. A szexuális kapcsolat ezt nem segíti elő; sőt korlátozza a személyes megismerkedés lehetőségét.[25]. A túl hamar elkezdett kapcsolat megakadályozhatja, hogy a fiatalok a személyes kapcsolat elmélyülésére figyeljenek. Inkább a tárgyiasított szexualitásra irányul figyelmük, mint a másik személyére. Így az önzésre, a „kizsákmányolásra” való készség növekszik bennük, mint a másik ember szeretete. — Továbbá, aki a házasság előtt megszokta a partnerek váltogatását, az a házasságban is jobban igényli a „változatosságot”.

– A nemileg érett ember eltorzul, ha nem él szexuális életet — hangzik a házasság előtti nemi élet propagálóinak másik érve. Mivel pedig a biológiai éréstől a házasságkötésig hosszú évek telnek el, szükségszerű, hogy a fiatalok a házasság előtt szexuális életet éljenek.

A tétel bizonyítására elsősorban azt szokták felhozni, hogy a szexuális ösztönök elfojtása, illetve tilalma pszichés eltorzulásokat, kóros szorongásokat idéz elő. – Ami az ösztönök kiélését illeti, Freud nyomán valóban ismerősek lélektani iskolák, amelyek a kiélésben látják az ösztönös tendenciák vagy benső feszültségek megoldási lehetőségét. A gyermek agresszív érzelmét pl. egyesek azzal kívánták megoldani, hogy a nevelésben szabad utat engedtek az agressziónak. Bebizonyosodott azonban, hogy így az agresszió feszültsége levezetődik ugyan, de az ember még hajlamosabbá válik az agresszióra. Az ösztönelméletekkel szemben ma tudjuk, hogy az ösztönös, feszültségek nemcsak a kiélés által oldhatóak meg, hanem szublimálhatóak.

– Az emberi személy és különösen a nő felszabadítására hivatkozik harmadszor a szexuális szabadság ideológiája, s egyúttal a polgári erkölccsel együtt a kereszténységnek is szemére veti, hogy gyakorlatában a nő alacsonyabb rendű lény volt. — Nem kétséges, hogy a nők hátrányos helyzetben éltek az elmúlt társadalmakban, s ez gyakran hatással volt a keresztények életvitelére is.[26] De vajon mit tesz a szexuális felszabadítás, illetve ennek szélsőséges ágai? Ahelyett, hogy arra „szabadítaná föl” az embert, amire vágyik: egymásért élő szeretetkapcsolatra, igazi intimitásra, – felszabadítja a nőt, hogy a férfinak ne kelljen „kizsákmányolnia” őt (hiszen ez annyira ellenszenves fogalom), hanem maga a nő adja olcsón oda magát (akár az első ismeretség után): merjen testi vágyaira, ösztöneire hallgatva viszonyulni a szexualitáshoz. És így kizsákmányolás nélkül, önként lesz — már nem zsákmánya—, hanem „alkalmi partnere” a férfinak.

3). Az ifjúkori szexuális kapcsolat értékelése. — A magyar ifjúság nagy többsége a felmérések szerint akkor helyesli a házasság szándékától független szexuális kapcsolat teremtését, ha a partnerek „szeretik egymást”. De felmerül a kérdés: Mit jelent az, hogy szeretik egymást? Az érdekelt fiatalok egy része kétségtelenül azt érzi, hogy szereti partnerét és tiltakozna, ha valaki ezt cáfolná. De nyilvánvalóan sokan összetévesztik a szeretetet a másik nem iránt feltámadó ösztönös vonzódással, illetve a szerelem ösztönös oldalával.

A másnemű ember ilyen „megszeretése” még nem szeretet, csupán megkívánás. Az ösztönös megkívánás akkor válik szerelemmé (emberivé), ha áthatja azt az önmagáról lemondani tudó, ajándékozó szeretet; ha a szerelmes képes a másikért való önzetlen áldozathozatalra; ha képes nemcsak azért szeretni a másikat, mert szeretetével reméli megszerezni őt, hanem kész szeretni őt valamiképpen érdek nélkül is. A tények arra utalnak, hogy a szeretet vagy szerelem címszó széles körben az önzés takarására és legitimálására szolgál. A felmérésekből az derül ki, hogy nemcsak a házasság előtti párkapcsolatok, de a házasságok is gyakran azért mennek tönkre, mert a fiatalok nem tudnak egymásért áldozatot hozni, nem tudnak lemondani egymás kedvéért elképzelésükről. Vajon lehet ilyen esetekben igazi szeretetről beszélni?

Ami még a partnerek váltogatását illeti, ezt is azzal szokták igazolni, hogy ők is „szeretik egymást”. De aki megszokta, hogy nem vállalja azokat az áldozatokat, amelyekbe az elmélyülő szeretetkapcsolat kerülne, aki megszokta, hogy vágyainak fellobbanását tartsa szexuális magatartása és a másneműekkel való kapcsolatai irányítójának, aki megszokta, hogy a megkívánás csökkenésével azonnal partnert váltson, az hajlamossá válik arra, hogy a másik nem tagjában csak szexuális kielégülésének tárgyát lássa. (Az elméleti fejtegetéseken túl gondoljunk arra, hogyan tudnak egyes férfiak nőkre nézni, róluk beszélni!) — Az ilyen ember természetesen házasságában is nehezen tud majd megszabadulni ösztönös beidegződéseitől. Ez házasságának tönkremenetelét okozhatja.

Elgondolkoztató azoknak a szociológusoknak megállapítása, akik szerint a szexualitás, illetve a másik nemű partner napjainkban sokak számára fogyasztási cikké, egy kaland tárgyává vált.[27]

Ugyancsak szociológusok állítják, hogy a legtöbb szexuális kapcsolatban, amelyben a házasságkötés terve nem szerepel, a szép jelszavak ellenére az egyik fél kizsákmányolja a másikat. Ezért sok humánus kutató, még ha önmagában nem is volna kifogása a premaritális kapcsolat ellen, mégis inkább elutasítja azt, mert el akarja utasítani a személy kizsákmányolását. [28] (A házasság előtti nemi élet katolikus értékelésére még visszatérünk a fejezet II/ C/ 1/a) részében.)

d)   A házassági szeretet elmélyítése — vagy „nyílt házasság”?

A mai házasság problémáit látva sokan sürgetik a házassági kapcsolatra való alaposabb felkészítést. Viszont jelentkeznek olyan vélemények is, amelyek szerint a megoldás az, ha tudomásul vesszük az ember változatos szexualitás-igényét. A házasság elbizonytalanodását pedig azzal oldjuk meg, ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a házasságok egy életre köttessenek, és ahhoz sem, hogy egy házasság csupán két ember kapcsolatát jelentse. E szemlélet képviselői több érvet sorakoztatnak fel véleményük igazolására:

1.) Először is a gyakorlatra hivatkoznak, amely arról tanúskodik, hogy a házasságban élő személyek egy része elméletben vállalja ugyan a szexuális kizárólagosságot, „a házastársi hűséget”, de a valóságban nem tartja meg.

Ebből többen különböző következtetéseket vontak le: Az ember poligám természetű, igényli a változatosságot, a kalandokat. Az embernek joga van ahhoz, hogy megélje változatos kapcsolat-igényét a szerelemben is; hiszen a szerelem úgyis csak 1-2 évig tart. Ha az ember képes egyszerre több személyt szeretni, akkor ez miért ne volna normális a szexuális élet, illetve a házasság terén is?

Több könyv jelent meg az elmúlt évtizedekben, amelyek a házasságon belüli hűtlenség nagyon magas arányának igazolását akarta bebizonyítani, s ebből érvelt a teljes szexuális „felszabadítás” mellett, alkalmasint a házasság ellen. Úttörő volt közöttük A. C. Kinsey[29] írása, amelyre a liberális szexualitás-elméletek a mai napig előszeretettel hivatkoznak. Kinsey műve példája annak, hogyan lehet a felméréssel, a statisztikával visszaélni. Kutatása nem volt reprezentatív, s őt követően a témában többen megismételték ezt a fajta csalást. A szexualitással kapcsolatos intim kérdéseiket pl. egy liberális folyóirat olvasóinak tették fel, s kérdéseikre is azok válaszoltak, akik szívesen foglalkoznak a szex témákkal. Ezeknek, az újság profiljából következően válogatott rétegből érkező válaszoknak, arányait elemezték, majd úgy mutatták be az eredményt, mintha az az egész társadalmat képviselné (reprezentálná). Számos későbbi idézőjük pedig úgy hivatkozott eredményekre, mint tudományos, reprezentatív felmérésekre. (Reprezentatívnak azt a felmérést nevezzük, amely a társadalom egészét képviseli!!)

A „nyílt házasság” – a ’70-es években nagy port felvert, s hamar összeomlott elmélet – hívei a szexuális változatosság hirdetőinek mérsékeltebb csoportját alkották. Szerintük a házasságra és a házassági elmélyült, intim kapcsolatra szükség van, de ez nem zárja ki azt, hogy a házastársaknak egyidejűleg ne legyenek alkalmasint külső szexuális partnereik, illetve intim barátaik. A fontos csak az, hogy azt is őszintén beszéljék meg egymással, ha beleszeretnek valakibe, illetve ha kapcsolatot óhajtanak teremteni egy harmadik személlyel. De ennek nem szabad megzavarnia a házassági hűséget és intimitást — mondják. (E vélemény hangos magyar képviselője Szilágyi Vilmos[30], akinek szexuál-pedagógiai könyve sokáig tankönyv volt a pedagógiai főiskolákon!) – Ha ez az elmélet ilyen voltában el is halt, nem maradt hatástalan¼

A szexuális változatosság még következetesebb megvalósulásainak különböző fajtái vannak a csoportházasságtól a házastárscseréig. Ezekben az esetekben a nemi aktus elvileg is elválik a személyes kapcsolattól. „Az ilyen célú összejövetelek nagymértékben személytelenek; a megjelent másnemű személyeknek lényegében véve csak testük van”.[31]

2.) A házasság és intimitás hagyományos felfogásának bírálói véleményük igazolására továbbá azokat az eltorzulásokat hozzák fel, amelyek a házastársi kapcsolatnak egy hibás (szerintük általános) értelmezéséből következtek.

A kutatások beszámolnak arról, hogy sokan azzal a kimondott vagy rejtett elképzeléssel lépnek házasságra, hogy a házasság minden személyes igényüket meg fogja oldani.

Az ilyen naiv elképzelések és az ebből fakadó csalódások különösen fiatalabb korúakra jellemzőek, illetve azokra, akik a magány elől menekültek a házasságba. Azt remélik, hogy nem fogják egyedül érezni magukat; hogy házastársuknak fenntartás nélkül elmondhatják majd minden örömüket és bánatukat; hogy köztük nem lesz nézeteltérés stb. Az ilyen személyek egyidejűleg saját birtokuknak vélik házastársukat, akinek kötelessége értük mindenről lemondani. Ennek az elképzelésnek szükségszerű következményei lesznek a féltékenység, a csalódások és gyakran a válás.

e)   Támadás a szexualitás intimitása ellen

Ha a házasságok bomlékonyságának okait vizsgáljuk, ezek között jelentős helyet foglalnak el mindazok a hatások, amelyek a női testet és általában a nemiséget a reklám vagy a kereskedelem eszközeként a piacra dobják és elszemélytelenítik, tárgyiasítják, fogyasztási cikké degradálják. – A tizenéves fiatalok és a házasság előtt állók ilyen közegben élnek.

Magyarországra az 1990-es politikai fordulat után hatolt be teljességgel a szexualitás terén is a szélsőséges liberalizmus, illetve a gazdasági maffia és a kábítószer maffia mellett a szexualitásból és pornográfiából hatalmas hasznot hajtó maffia is.[32] (A liberalizmus témához vö. 19. fej. II.A.) Így a fiatalok számos olyan benyomásnak vannak nap mind nap kitéve, ami döntő hatással van a másik nemmel való gátlástalan kapcsolatfelvételre:

– a pornográf plakátok (amelyeket újabban a reklámtörvények is lényegében lehetővé tesznek); a prostitúció, a szexpartner-keresés és -közvetítés a médiában,

– pornográf filmek és videokazetták, amelyeknek nézése egyes néprétegekben szinte népszokássá vált,

– az öltözködés kultúrája, amely gyakran nem az emberi személyt hivatott jelezni, hanem a nemi testrészeket kihangsúlyozni, s ezáltal felhívni azok birtoklására;

– ide sorolhatjuk a homoszexualitás védelmezését, plakátokkal való propagálását is.

Mindezek védelmében hallunk érvelni egyes politikusokat és közéleti személyiségeket – az emberi szabadságra hivatkozva. Nem világos, hogy kit sarkall ebben csupán a gazdasági érdek, s kit valamilyen más meggyőződés vagy egyéb szándék¼ De nyilvánvaló mindezeknek hatása a szexuális szabadosságra és a házassági hűség és intimitás rombolására.

3.   Hogyan ítéljük meg a helyzetet?

a)   A mondottak lényegi összefoglalása

Két tételt kell megismételnünk: Először, hogy korunk párkapcsolatainak és családjának problémái összefüggnek a társadalom és a család megváltozott körülményeivel; másodszor, hogy a házasság és család jelenkori központi kérdése a házastársi személyesség és szeretet kérdése.

• Korunk házasságát és családját gyakran szembeállítják az elmúlt kor sokszor idealizált házasságával és családjával. Pedig a múlt házasságának is megvoltak a maga súlyos kérdései. Például a házastársak közti személyes kapcsolat gyakori hiányosságai, a nők hátrányos megkülönböztetése, a házassági erkölcsnek (elsősorban a férfiak szexuál-erkölcsének) bizonyos kettőssége. — Továbbá a család új körülmények közé került az elmúlt korokhoz viszonyítva. Azt szinte minden külső körülmény összetartotta, míg korunk kiscsaládjára szinte minden külső erő széthúzóan hat. Igazságtalanság volna tehát kizárólag a mai embert tenni felelőssé mindazokért a problémákért, amelyek a mai házasság és család életében jelentkeznek.
• A házasság és család – és a családi lelkipásztorkodás – legsúlyosabb kérdése napjainkban a házastársak közti személyes kapcsolat elmélyítése, illetve az erre való felkészülés. Korunk ellentmondása, hogy miközben az emberi kapcsolatokat, az ember felszabadítását hirdeti, széles körben hatnak olyan vélemények, amelyek csupán az egyéni érdeket, az egyéni jogokat hangsúlyozzák (jogot a szexuális változatossághoz, a váláshoz stb.). – Nem szólnak vagy nem elég hangsúlyozottan szólnak arról, hogy az emberi kapcsolatokban — a szerelemben, és szexuális kapcsolatban is — figyelembe kell vennünk a másik ember érdekeit, figyelnünk kell arra, hogy neki mi a jó; nem szólnak arról, hogy semmi sem „teremti meg” olyan mértékben az embert, mint az a biztonságtudat, hogy valaki feltétel nélkül és véglegesen elfogadja és szereti őt; nem szólnak arról, hogy a másikra figyelő, másik ember érdekeit szükség esetén előtérbe helyező magatartás nem gátja, hanem legteljesebb kibontakozása az emberi személynek.

Amikor az V. Püspöki Szinódus a házasság és család mai problémáit ismerve a keresztény család küldetéséről beszélt, annak bizonyosságában tette, hogy a keresztény család tanúságot tehet arról, amire a családnak ma leginkább szüksége van: az egymásért élő szeretetnek szülőket és gyermekeket „megteremtő” erejéről és emberformáló szépségéről.

b)   A liberális szexualitás- és házasság-ideológiák kritikája

Az utóbbi évtizedek liberális szex és házasság-ideológusai egy folyamatot indítottak be és támogatnak napjainkig, amely az egész világnak, a társadalomnak, az egyénnek, családoknak, fiataloknak stb. világméretű károkat okozott. A keresztény embernek látnia kell, és a reábízottak előtt le kell tudnia leplezni ezt az ösztön-embernek tetszetős, de hamis ideológia és propaganda-rendszert, annak hazugságait, önellentmondásait. Fel kell figyelnie arra, hogy ez, minden kudarca és botránya után ismét csak azzal áll elő, hogy ő az egyedül tudományos, tévedhetetlen és üdvözítő. Ha e történet sorrendjét figyeljük, az sok mindent elmond. (Akkor is, ha ilyen rövid, néhány sorban számos részletre és vitakérdésre nem térhetünk ki.)

– A házassági és a szexuális felszabadítás programja az 1940-es években indult el. Az ideológia hirdetői azzal kecsegtettek, hogy a szabadabb szex szabadabbá teszi a személyt, a házasság előtti nemi élet jól felkészít a házasságra stb.

– Egy rendkívüli szabadosság indult be e területen: sajtóban, médiában – filmekben, plakátokon, televízióban. Az „eredmény” meglett: Sikerült elérni, hogy a házasság előtt nemi életet élők, majd mára a házasság nélküli kapcsolatok aránya elképzelhetetlenül megnőtt.

– Néhány évtized elteltével a társadalom és a szakemberek egyre szélesebb körei tiltakoztak ennek az irányzatnak legalábbis bizonyos hullámai ellen. Pszichológusok, pedagógusok világkonferenciái ismételten megállapították, hogy a gyermekekre és serdülőkre súlyosan káros az a szex dömping, amit a világ, a média, a tinédzser újságok, a reklámok rájuk zúdítanak. A magukat a szabadság és demokrácia bajnokainak feltüntető szex ideológusok és az ipar haszonélvezői nem zavartatták magukat, s a dömping változatlanul folytatódott és folytatódik.

A magyarországi keresztény szülők és pedagógusok jelentős része nincs tudatában, és többnyire nem hiszik el, hogy milyen pornó újságok járnak 12-14 éveseknek, tinédzser lap címmel (több évtizede, a kommunizmus alatt elindította már e folyamatot a hírhedt Ifjúsági Magazin); s ezek az „erotikus tini-újságok” itt-ott keresztény iskolákba, katolikus kollégiumokba is előfizetett lapként érkezhetnek be. Persze nemcsak erotika van bennük: sokan talán a színész, énekes és sportoló sztárok képei és bemutatása miatt veszik először kezükbe ezeket¼

– A történeti távlathoz visszatérve: a szexuális felszabadítást, a házasság előtti nemi élet terjedését követően – ha a számokat nézzük, azokkal abszolúte egyenes arányban – elkezdenek romlani a házasságok, gyakoribbá válni a válások (a századfordulótól napjainkig mintegy 20-szorosára): s kezdtek növekedni mindazok a következmények, amelyekkel a válások együtt járnak, s amelyek tönkreteszik a társadalmat. (Láttuk, hogy a válásoknak más szociológiai okai is vannak¼ De nem kis mértékben okuk a házasságot összetartó belső értékek megkérdőjelezése.)

A válások arányának megnövekedése és a családok tönkremenetele nem arra indít sok szex ideológust, hogy visszakozzon a szabad szex hirdetésétől. Ellenkezőleg arra a következtetésre jutnak: Na lám, a házasságok felbomlanak! A házasság tehát egy lejárt intézmény¼ Az ember még szabadabb szexuális életre vágyik. (S megszülik a „nyílt házasságnak” és az élettársi kapcsolatok boldogságának[33] és hasonló utaknak ideológiáját.)

– Hova vezethet ezt a tendencia? – A szexuális szabadság egyik „gyümölcse” a házasodás már említett visszaesése, s az alkalmi, ún. élettársi kapcsolatok arányának növekedése. Egyes szociológusok már néhány évtizede jelezték, hogy amennyiben a jelenlegi trendek folytatódnak, várhatóan generációról generációra nő majd azok aránya, akik egyáltalán nem házasodnak meg, csak (bomlékony) élettársi kapcsolatban vagy magányosan élnek, alkalmi partnerekkel. Ez a modell azóta megjelent. Egy ilyen társadalomi közegben csökken az emberek közötti bizalom és segítőkészség, megnő a pszichés problémák és az antiszociális magatartások aránya. Egy ilyen társadalmi környezet a felnőtteknek is sok szenvedést okoz, de a gyerekeknek még inkább. Sok család olyan „álcsaláddá” válik, amely nem nyújt érdemi védelmet a benne fölnövő gyermekeknek sem az önpusztító magatartással, sem az ellenük irányuló bűncselekményekkel szemben.

– A keresztényeknek nemcsak az evangéliumban olvasható felszólítás vagy a nem hívők iránti szeretet diktálja, hogy törekedjenek önmaguknak és a fejlett társadalmaknak újraevangelizálására, hanem a saját érdekük is: mert a családok bomlása nemcsak az azokban élők életének minőségét rontja, hanem a környezetükét is, a mi gyermekeinkét is. – A jövő családbarát, gyermekbarát és ifjúságot védő társadalmának kialakításáért felelős minden keresztény. S ahol ezekbe a kérdésekbe a politika színterén bele lehet szólni, ott küldve vagyunk a politikai küzdőtérre is.

II.  A KERESZTÉNY CSALÁD HELYZETE – A CSALÁD A KERESZTÉNY TANÍTÁSBAN

A)  Vissza kell adni a keresztény család öntudatát

Korunk házasság- és családképének átalakulása olyan gyors volt, hogy a régi szemléletben felnövekedett generációkat súlyosan zavarba hozta. A hívő katolikusok egy részét ugyan oly erősen áthatotta a keresztény szemlélet, hogy az ő házasságukra, családjukra viszonylag kevesebb befolyással volt az átalakulás, de a hívők széles tömegeinek körében nagyarányú elbizonytalanodás jelentkezett és jelentkezik (vö. FC 1).

A hívő ember nap mint nap találkozik a környező világgal, amelyet látva felteszi a kérdést: Ha az emberiség jelentős része egészen más elvek szerint él, vajon tartható-e az egyház véleménye a szexualitásról, a házasság előtti nemi életről, a házassági hűségről stb.? Nem jelentéktelen hatással van a keresztényekre annak felismerése sem, hogy a szexualitásnak és házasságnak hagyományos, illetve a köztudatban élő keresztény felfogása sem volt tökéletes, hanem egyes vonásaiban magán viselte az elmúlt korok bélyegét és visszásságait. — E benyomások sok keresztényt kapitulációra késztetnek. Ha lelkük mélyén nem is értenek mindenben egyet a fejleményekkel, úgy érzik, hogy a tényekkel és a közvéleménnyel lehetetlen szembeszállniuk (főleg, ha „korszerűek” is akarnak maradni!).

Szülők és néha lelkipásztorok is olyannyira elbizonytalanodnak, hogy nem mernek véleményt mondani e kérdésekben. A fiatalok pedig — más vonatkoztatási pontjuk nem lévén — sok esetben környezetük magatartását kezdik követni.

Ilyen háttérben érthető, hogy a pápa, a családdal foglalkozó szinódus, és különböző, e témába vágó találkozók arról beszéltek, hogy vissza kell adni a keresztény család öntudatát. Ilyen háttérben tesszük föl a kérdést: Igazolhatóan életképes-e a keresztény családideál?

B)  A keresztény család ténye

Katolikus folyóirataink ismételten írnak arról, hogy a család problémái közelről érintik az egyház tagjait is: Az abortusz vagy a születésszabályozás kérdésének, a válásoknak vagy a széles körű erkölcsi elbizonytalanodásnak megvan a maga egyházi vetülete. De a nehézségek mellett az említett szinódus azt is örömmel állapította meg – s erről alig szoktunk beszélni –, hogy ugyanakkor „világszerte növekszik azoknak a családoknak a száma, akik az evangélium öntudatos követésének útján járnak” (A Szinódus üzenete 2-3). A család mai problémái mellett ez is tény: amelyre a keresztényeknek, és a nem keresztényeknek is fel kell figyelniük. Igaz, hogy e jelenség részletes szociológiai elemzése még várat magára, de néhány legfontosabb ismérvét mégis felsorolhatjuk.

Világméretű lelkipásztori tapasztalat – amelyre nem egy családszociológiai mű is utal -, hogy a mélyen keresztény életet élő családok a sokszorta nagyobb tartósságról, házastársi hűségről, benső békéről, magasabb gyermekszámról, az abortusz elutasításáról ismerhetők meg.[34] Ugyanerről számoltak be az V. Püspöki Szinódus előtt, s azt követően különböző nemzetközi családkongresszusok.

A témával kapcsolatban a szerző sok éven át tartó szociológiai-lelkipásztori megfigyelést végzett, amelynek eredményei a katolikus család erejének szociológiai tényszerűségét igazolják.

1. a) Kutatásom első eredményeit 1980-ban írtam le.

Az írást megjelentettem a Vigíliában.[35] Meglepetésemre, az akkori erősen vallásellenes sajtó különböző orgánumai (pl. az ateista Világosság c. lap is) pozitívan fogadták írásomat és következtetéseimet, s nem vitatták tényszerűségét. Ezeket írtam:

15 éve a tudományos megfigyelés eszközeivel is figyelemmel kísérek több keresztény ifjúsági közösséget, illetve a belőlük kikerülő olyan házasságokat, amelyeknek tagjai a házasságkötéskor elmélyült keresztény életet éltek. (Egy szociológiai felmérésben ez a kérdés nehezen megfogható, mert nehéz mérni, illetve feltételnek állítani az elmélyült vallásosságot. Egy lelkipásztornak azonban módjában áll ennek megfigyelésére.) Évente átlagosan 3-7 házasság, 1965 és 1973 között 63 házasság jött létre. A megfigyelt legfiatalabb párok tehát (1980-ban) 5 éves házasok. Mi a helyzet e házasságokban?

– A 80-as években a házasságkötések 45-50%-a válással végződött, s ez az arány 30-35% volt az előző 15 évben is. A válásoknak mintegy 35%-a a házasság első 5 évében és 60%-a az első tíz évében következik be. (Ráadásul ezek a számok nem tüntetik fel a válás nélkül különélőket.) — E megfigyelt vallásos házasságok közül mindössze 2 bomlott fel (=3,2%).

– Az átlagos gyermekszám a magyar családoknál 1,94 volt ekkoriban. E családokban viszont 3,6, de ez az arány a fiatalabb családokra való tekintettel a későbbiekben emelkedett.

– A nyilvántartott terhesség-megszakítások száma a 70-es években felülmúlta a születések számát, de még 1980-ban is a születések számának 54%-a volt. E családokban – bár néhány súlyos esetben felmerült a kísértés -, úgy tűnt, nem volt terhesség-megszakítás.

– A szociológusok megállapítása, hogy a házasságkötés után az évek multával csökken azoknak a pároknak az aránya, akik házasságukat nagyon boldognak tartják. Illetve jelentős arányban kimutatható a házastársak közötti elhidegülés, amely a gyermekek önállóvá válását követően a házasságok felbomlásának egyik fő oka. E házasságokban megfigyelhető volt a két fél mind erősebb összecsiszolódása és elmélyülése a kölcsönös szeretetben.

– Noha az evangéliumi életet élő fiatalok, illetve házasok erkölcsi felfogása és ennek megnyilvánulásai nehezen mérhetőek szociológia eszközeivel, a köztudat mindenképpen felfigyel több jellemzőjükre. — Ha például valakinek sok gyermeke van, rákérdeznek: „Talán vallási meggyőződésből?” Ha egy fiatal nem hajlandó szexuális kapcsolatot kezdeni házasság előtt, elhangzik ugyanez a kérdés. Újabban már a házastársi szexuális hűséget látva is, sokan a vallásosságra következtetnek.

Az iménti szemponthoz kapcsolódik, hogy az evangélium szerint élő házasoknak, illetve családoknak kisugárzása van. Tartósságuk, hűségük, gyermekeik száma és derűjük feltűnést kelt:

– Egyes felmérések szerint a házasok nagy része — mintegy 80%-a — kritikus helyzetekben komolyan foglalkozik a válás gondolatával. Érthető, hogy ilyen környezetben milyen hatása van olyan családok jelenlétének, akikben él a végleges egymáshoz tartozás tudata. S akkor megértjük, hogy a megfigyelt 63 házaspár közül többen számoltak be példákról, amikor az volt a benyomásuk, hogy a válástól sikerült megmenteniük egy-egy krízishelyzetbe jutott házaspár ismerősüket.

– A magyar lányok, illetve jegyespárok a házasság előtt körülbelül kétszer annyi gyermeket terveznek, mint amennyit végül vállalni mernek. Érthető tehát, hogy a sokgyermekes katolikus családok jelenléte sokak érdeklődését felkelti. Más családok gyakran olyankor fordulnak hozzájuk, amikor egy nem várt terhesség bekövetkezik. A megfigyelt párok mintegy tucatnyi esetről számoltak be, amikor sikerült környezetükben egy már-már pusztulásra ítélt emberi életet megmenteniük.

A megfogható és mérhető hatások számánál bizonyára sokkal nagyobb azoknak az eseteknek száma, amelyekben egy-egy keresztény család úgy válik a környezetében élő emberek vagy családok számára jellé, hogy azt visszajelzés nem árulja el.

1. b) Második megfigyelésem: folytatása az elsőnek. Az előző csoportot az elmúlt 25 év alatt tovább figyeltem, s az 1980-ban leírt következtetések még súlyosabban igaznak bizonyultak.

Az eltelt idő alatt az előbb nevezetteken túl szélesebb körben folytattam megfigyelésemet: egyrészt a Fokoláre és a Regnum Marianum mozgalom, az utóbbi 16 évben pedig a Káposztásmegyeri Szentháromság Plébánia elkötelezett keresztény házasságait figyelve. Az eredmény minden esetben a fentihez hasonló.

A teljességhez tartozik: hogy a megfigyelt családokat többsége nemcsak mélyen a hitből él, hanem egy-egy élő keresztény közösség tagjai is. A fentiekhez hasonló, kiugróan pozitív eredményekre az élő hittel és eleven közösségi élettel rendelkező közösségekben és plébániákon lehet jutni, hazánkban is és világszerte is (vö. FC 69, 70,72).

1. c) Állíthatjuk tehát, hogy a keresztény családok léte tapasztalható tény, és tulajdonságaik társadalmilag nem közömbösek.

– Tudjuk, milyen következményekkel jár a válás: a szülők és a gyermekek számára, s a társadalom számára is, amelynek gondoskodnia kell az olykor idegzetileg is megroppant szülőről, a válás terhét hordozó gyermekről, vagy gondoskodnia kellene két külön lakásról a két részre bomlott család számára.

– Köztudott, milyen hatása van a kevés gyermek vállalásának: csökken a család összetartó ereje, csökken a gyermeket a társas kapcsolatokra felkészítő szocializációja, és – társadalmi vonatkozásban – a társadalom elöregszik, ami súlyos gazdasági problémákat is felvet.

– Köztudott, milyen következményei vannak a művi vetéléseknek.

– Senki nem vitatja, hogy a házastársak közti szeretet az emberi arcú társadalmat megalapozó folyamat. A gyermekek a szülők egymás iránti viszonyából tanulják el a társas kapcsolatokat.

Ha a keresztény család nagyobb tartóssága, egészségesebb gyermekszáma, benső kiegyensúlyozottsága tény, akkor a keresztény családideál időszerű, s a keresztény család küldetéssel rendelkezik a világban.

C)  Honnan meríti erejét a keresztény család?

(A házasság és család a keresztény tanításban.)

Gyakran hallunk arról, hány család bomlik fel, s vizsgálják a széthullás okait. De vizsgáljuk meg azokat az okokat is, amelyek egy családot együtt tartanak.

1.   A keresztény család ereje és a krisztusi szeretet

A szeretetről egyes emberek, illetve az emberiség nagy gondolkodói és a kérdés kutatói különbözőképpen vélekednek. Vannak olyanok, akik vallják, hogy a szeretet, a másokért hozott áldozat az élet legnagyobb értékei közé tartozik. Vallják, hogy a szeretet sajátos dialektikájában az ember akkor találja meg magát, ha másokért lemond önmagáról, saját érdekéről. (F. Hegel; E, Fromm[36]). — Mások, ellenkezőleg, azt állítják, hogy önzetlen szeretet nem is létezik, mert a szeretet is önzés. Az ember csak arra képes, hogy saját javát, saját örömét keresse, és a „szeretet” tetteiben is végső fokon csak önnön kielégülését hajszolja (S. Freud, Selye J.[37]). — A két ellentétes vélemény kialakulásának magyarázata maga az emberi természet, amelyben egyidejűleg jelen van az önzetlen szeretet ideálja utáni vonzódás és az önzésre való hajlandóság.

Az életnek vannak időszakai, amelyekben az önző igények és a személyes szeretet, az egoizmus és az altruizmus drámaian összeütköznek. Drámai helyzet, amikor egy hitleri internáló tábor éhhalál szélén álló rabja, afelől dönt, hogy ellopja-e hasonló sorsú társa kenyéradagját, vagy ellenkezőleg, odacsempéssze-e annak párnája alá saját kenyerét, az éhhalált kockázatát választva helyette, mint egy Kolbe atya. Drámai döntés előtt állhat a dolgozó, akinek választania kell, hogy „megfúrja-e” munkatársát saját előmenetele érdekében, vagy ne tegyen lépést mások rovására. A drámai helyzetek különösen gyakran jelentkeznek az érzelmi-szexuális életben. Amikor valakinek választania kell, hogy saját, elemi erővel jelentkező szexuális vágyainak kielégítését tegye-e életének vagy döntésének céljává, vagy azt a szeretetet, amely képes lemondani önmagáról partnere-, gyermekei és (esetleg most legkevésbé kívánatos) házastársa javára.

– Krisztus tanításának újdonsága, hogy nem csupán arról beszél, hogy az ember a szeretetben éri el célját, beteljesülését, hanem a szeretet teljességét állítja elénk ideálnak. „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Ez az életet is odaadni kész szeretet a keresztény erkölcs alapelve, és ugyanez a keresztény család összetartója (FC 18).

– A keresztény erkölcsöt és a keresztény szexuál-erkölcsöt az képes a maga teljességében megérteni és elfogadni, aki nemcsak elméletben ismeri el a keresztény szeretet ideálját, hanem a gyakorlatban is napról napra újra nekiindul, hogy meglássa embertársaiban azt az isteni személyes értéket, amelyért érdemes önmagáról, ösztönös igényeiről, életéről is lemondania. — Az az ember, akinek élete meghatározó elvévé válik a krisztusi szeretet, fog tudni az élet drámai döntéseiben és a szexuális élet, vagy a házasélet döntéseiben is ugyanezen szeretet szellemében cselekedni.

– Ilyen értelemben tanítja a családdal foglalkozó püspöki szinódus, hogy „Istennek a házasságra és a családra vonatkozó tervét csak azok érthetik meg, fogadhatják el és élhetik meg, akik megtapasztalták a szív megtérését, vagyis akik lényük mélyéig Istenhez tértek; kivetkőztek a régi emberből, hogy magukra öltsék az új embert”. Csak azok fogadhatják el, „akik teljesen kitárulnak a húsvéti misztériumnak, s képesek válaszolni azokra a nehéz, de szeretettel sugallt követelményekre, amelyeket Krisztus velük szemben támaszt”(vö. FC 3).[38]

Felmerülhet az ellenvetés: De a katolikus szexuál-erkölcs alapelveit sok keresztény sem fogadja el.[39] És sok templomban kötött házasság is felbomlik. Erre a kérdésre tulajdonképpen már válaszoltunk. Vajon ezek az emberek elfogadják-e és hétköznapjaikban próbálják-e megvalósítani a krisztusi szeretet-parancsot — egészen az ellenségszeretetig? A keresztény szexuál-erkölcs megkérdőjelezését az magyarázza, hogy a gyakorlatban sokan nem élik a másokért élő szeretet ideálját.

A keresztény házasság (szociológiailag is mérhető értelemben) abból meríti erejét, hogy a krisztusi szeretet alapelvei határozzák meg felfogását a) a házasság előtti nemi életről, b) a házassági kapcsolatról, c) a gyermekvállalásról.

a)   A házasság előtti nemi élet

Aki krisztusi motívumoktól indíttatva megszokja, hogy a házasságát megelőző időben legyőzze önmagában a szexuális ösztön követelődzését, a másik megkívánására, birtoklására való ösztönzést, — s hogy ezzel szemben a másik személy tiszteletét és szeretetét, az iránta való felelősséget élessze fel önmagában, az jól készül fel házasságára, mert képessé válik arra, hogy egyszer majd házastársához és családjához is hű tudjon maradni, a házasság folyamán is nemegyszer jelentkező ösztönös vonzalmakkal, késztetésekkel szemben.

A liberális szex-ideológusok azt hirdetik, hogy a házasság előtti nemi életre vonatkozó vallási tilalom szorongásokat szül, s így károsan hat a személyiség alakulására. Igaz az, hogy abban, aki a keresztény szexuál-erkölcsben csak tilalmat lát, valóban szorongások jöhetnek létre. De a keresztény erkölcs alapja nem a tilalom, hanem egy pozitív cél: a másik személy tisztelete és szeretete. A kereszténység bűnnek tartja mindazt, ami a személy ellen, a személyes szeretet elmélyülése ellen hat. Elutasítja — sok humanista gondolkodóval együtt — a szexualitás és a személyes kapcsolat szétválasztását, mert mindkét partnert lealacsonyítja, ha csak élvezni akarják egymás testét, elmélyülő szeretetkapcsolat nélkül. Továbbá, mivel a közösülést a szeretetkapcsolat csúcsának tekinti, amely két személy végleges egymásnak adottságát tételezi fel, és azt fejezi ki, nem fogadja el az ilyen kapcsolat létesítésének jogosságát mindaddig, amíg a végleges egymásnak adottság ígéretét a kapcsolat beérése, majd a keresztény házasság meg nem pecsételi. A keresztény szemléletben tehát a szexuális kapcsolattól való tartózkodás motívuma nem a tilalom, hanem a személy és a szexuális kapcsolat nagyra értékelése; az érett házasság megalapozása.

b)   A házastársak kapcsolatának alapja a személyesség.

A személyesség az az erő, amely ma a házasságot összetarthatja, mondja a szociológia. A házasságok jelen elbizonytalanodásának fő oka éppen a személyes kapcsolat elmélyülésének hiánya, amelynek hátterében gyakran súlyos neveltetési, szemléleti hiányosságok húzódnak.

A krisztusi szeretet-elvek betartása megalapozza a kiegyensúlyozott házastársi kapcsolatot. (Természetesen a krisztusi ideálok csak a mindennap újrakezdő odaadás és szeretet által válnak gyakorlattá a keresztény családban is.)

– Harmonikus házasság a házastársak egyenlőségén alapuló partneri kapcsolatában jöhet létre. Úgy tűnik, hogy napjaink mélyen keresztény életet élő családjainak kiegyensúlyozottságához nagymértékben hozzájárul a két fél egyenlőségéről vallott krisztusi szemléletnek és az ebből következő gyakorlatnak jelenléte, illetve terjedése.

– A harmonikus és tartós házasság feltétele a felek egészséges egymáshoz való alkalmazkodása. Sok mai házasságot az a felfogás ítél halálra, amely az alkalmazkodást, az egymásért hozott áldozatot a szabadság megcsonkításának fogja fel. Ha a keresztény házasok szemléletének alapja a krisztusi szeretet, akkor ez erőt ad nekik az alkalmazkodás fájdalmainak elviseléséhez és az összecsiszolódáshoz (Vö. Ef 5,21-6,4).

– A mai házasságbomlások egyik jellegzetes oka, hogy a házasfelek tökéletes kielégülést várnak egymástól. A válás szószólói részben azzal okolják meg elképzelésüket, hogy az ember az egyetlen személlyel való házasságban nem elégítheti ki sokszínű kapcsolat-igényét. Szerintük érthető vagy éppen szükségszerű, hogy az ember élete folyamán több személlyel létesítsen (egyidejűleg vagy egymást követően) élettársi vagy házastársi kapcsolatot. – A kereszténység hangsúlyozza, hogy az ember nem abszolút lény, noha meg van híva a tökéletesedésre. A keresztény házas tudatában van, hogy a szerelem, illetve házastársa nem lesz képes minden igényét kielégíteni. Ezért nem omlik össze, ha valamilyen nehézséget, félreértést tapasztal házasságában. A hiány figyelmeztetés arra, hogy csak Isten a teljesség, és hogy a házasfeleknek együtt kell haladniuk feléje a kölcsönös szeretet útján. A krisztusi házasságban megvalósul az a lélektani elv, amit Saint-Exupery is megfogalmaz, hogy nem azok válnak igazán eggyé, akik egymásra néznek, hanem akik egy irányba néznek. A keresztény házasok „iránya” Isten, aki a Szeretet.

– A krisztusi tanítást megvalósító házasok ideálja, hogy nem törekednek egymás birtoklására — ami annyi feszültség és féltékenység forrása. Nem saját birtokukká kívánják tenni házastársukat, hanem az ő javát akarják. S tudják, hogy a másik java az, ha szabadon bontakozhat a tökéletes Szeretet és Szabadság felé — Isten felé. Ők a közös Ideál felé való kibontakozásban válnak eggyé, — amíg a másik birtoklására való törekvés sok válásnak a gyökere.

c)   A gyermek a családban

A keresztény család nagyobb gyermekszáma szerves következménye a keresztény szemléletnek. A felelősséggel vállalt gyermekek jelenléte hozzájárul a család tartósságához és belső derűjéhez.

– A keresztény családok nagyobb gyermekszámának okaként egyes kutatók leegyszerűsítve a vallási közösség elvárására vagy egyenesen a vallási parancsra szoktak hivatkozni. Valójában a kérdés ismét csak a keresztény emberszemlélettel összefüggésben érthető meg. – Ami az egyházi parancsot illeti, az egyház tanítása minden bizonnyal hatással van a keresztény házasok magatartására. A gyermekvállalás szempontjából elsősorban a házasság és a gyermekvállalás kapcsolatára, illetve az élet védelmére vonatkozó egyházi tanításnak lehet szerepe. De ezek a tanok nem külső kényszerként jelennek meg a keresztény ember életében, hanem az emberszeretet dimenziójában.

– A gyermekvállalás gyakori akadálya — az egyéb reális okok mellett —, hogy a házasok saját kényelmüket (a szórakozást, az autót stb.) fontosabbnak tartják a gyermeknél. Az olyan emberek számára azonban, akik megszokták, hogy egy másik személy érdekében lemondjanak saját érdekükről, érthető, ha áldozatok árán is vállalják a gyermeket.

– Különösen jelentősen hat az áldozatvállalásra való készség a második vagy többedik gyermek elfogadásánál. A kutatások arról beszélnek, hogy az első gyermek általában krízist jelent a fiatal házasok életében. A megkérdezettek négyötöde beszámolt erről. E válság egyik összetevője maga a csecsemőgondozás fáradalma, az éjszakai nem-alvás stb. Minél kevésbé tud valaki áldozatot vállalni, annál nehezebben viselhető el számára a gyermek okozta terhelés. A válság másik összetevője a házastársak kapcsolatának megváltozása. A férj gyakran azt tapasztalja, hogy nem az övé már az első hely felesége életében, hanem a gyermeké. Ha a házasfelek közös célja a szeretet, úgy a feszültség könnyen feloldódik a gyermek közös szeretetében.

A mondottak realitását megvilágítja, hogy napjainkban a magyar anyáknak csak 13%-a tervez egy gyermeket a házasság előtt, de valójában ez az arány kétszeresére emelkedik. S a felmérések szerint ebbe nemcsak a lakásproblémák és egyéb külső adottságok játszanak bele, hanem jelentős mértékben az első gyermek okozta nehézségek is.

– A kutatások rámutatnak, hogy a több gyermek vállalása ellen hat az is, hogy ezáltal sok esetben a nő hátrányos helyzetbe kerül; egyrészt szakmai téren lemarad volt munkatársai mögött, karrierje megtörik, másrészt az előzőből következően nagyobb mértékben függő viszonyba kerül férjétől, s ezt válás esetén súlyosan megsínyli. Az olyan házasok esetében viszont, akikben a házasság felbonthatatlanságának tudata erős, akik számára a szeretet határozza meg a cselekedetek értékét, e feszültség lecsökken.

Mindazokat a pozitív javaslatokat, amelyek a nők hátrányos helyzetének megoldására elhangzanak, csak helyeselni lehet. Pl. hogy az apa is kivehesse a gyest, vagy otthon maradhasson beteg gyermeke mellett, illetve hogy mindkét szülő dolgozhasson csökkentett munkaidőben, s így megoszthassák az otthoni terheket. De az is nyilvánvaló, hogy a férfiak és nők közötti feszültség is különösen élesen jelentkezik az olyan szemléletben, amelyben a házastársak valamiképpen vetélytársként állnak szemben egymással; illetve amelyben természetszerűen számolniuk kell a távlatban a válás reális lehetőségével.

d)   A világra nyitott család

A család világra való egészséges nyitottsága és más családokkal való kapcsolata (családközösség) bensőleg is erősíti a családot, mert feloldja a kiscsalád magányát és az ebből keletkező feszültségeket.

A krisztusi szemléletből következik, hogy a keresztény házasság nem zárkózhat önmagába, nem lehet a csoportos önzés helye. A polgári „zárt” családfelfogás — amely szerint a szép családi élethez hozzátartozik a belső harmónia, de nincs ellentétben vele a világtól, az embertársak gondjaitól való elzárkózás — nem hagyta ugyan teljesen érintetlenül a keresztény család gyakorlatát, de sosem volt jellemzője annak, és lényegileg ellentmond a keresztény szemléletnek. A keresztény házasok Krisztus szeretet-küldetését hordozzák nemcsak a családtagok, hanem az egész világ számára (GS 48, 49).

2.   A keresztény család ereje és a házasság szentsége

A keresztény család a krisztusi szeretetre épül. De nem csupán egy magasztos tan — a krisztusi szeretet tana — tartja össze, hanem Isten ereje. Maga Isten az, aki jelen van a kölcsönös szeretet által (1 Jn 4,16; Mt 18,20), és Ő az, aki egységesítő életében részesíti a házasokat a házasság szentségében. A keresztény házasság ereje a hit titka, a házasság szentségének titka.

1. a) A házasság szentség (FC 13,17). — Ez azt jelenti, hogy mint minden szentség, jelzi az isteni életet és meg is valósítja azt. — A házasság, mint szakramentális valóság, jelzi a világ felé azt a krisztusi szeretetet, amely életét adja övéiért. Jelzi azt a szeretetet, amellyel Krisztus szerette egyházát (Ef 5,21-33). Jelzi a Szentháromság titokzatos szeretet-közösségének isteni életét; jelzi az egységnek azt a titkát, amely valóság a Szentháromság életében (különbözőség és mégis egység), s amelyre minden ember vágyik (az önálló létre és mégis a szeretet egységére!).

De nemcsak „jelzi” e titkokat: a házasság szentsége által meg is valósul az isteni élet, a kegyelem. A házastársak a szentségben erőt kapnak a szeretethez, a hűséghez. De ez nem személytelen „erő”, hanem részesedés a három-egy Isten életében, egységében; és részesedés Krisztus küldetésében, amelynek lényege az, hogy a három-egy Isten szeretetének és egységének titkát elmondja a világnak.

A keresztény házastársak tehát szövetséget kötnek egymással, hogy egymásért és gyermekeikért akarnak élni, hogy Krisztus küldetését akarják hordozni az egyházzal egységben, embertársaik szolgálatában. Mindezt egész életük is jelzi. A hit titka, hogy e jelzés valósággá válik, hogy Krisztus megjelenik a családban. Ha kitartanak a szeretetében, Jézus jelenléte folyamatossá lesz köztük. („Ahol ketten vagy hárman összejöttök nevemben, ott vagyok¼” Mt 18,20; vö. GS 48.)

1. b) A keresztény család — kis egyház. — A családot már az atyák korában „kis egyháznak” (ecclesiola) nevezték (Aranyszájú Szent János), ugyanígy nevezi a II. Vatikánum (LG 79), majd az V. Püspöki Szinódus. Az elnevezést az teszi jogossá, hogy a keresztény családban ugyanazon titok valósul meg, ami az egyházban. A család is a Szentháromság életét éli, Krisztust hordozza és Krisztussal egyesülve tanúságot tesz a Szentháromság egységéről a világban. A keresztény házasság tehát nem csupán „templomi házasságkötést” jelent, hanem egy új közösségi életformát, amely lényegileg az egyház életformájával azonos. Így a keresztény család élete elválaszthatatlan Krisztus és az egyház titkától, s életereje e titok nélkül érthetetlen.

D)  A keresztény család küldetése

A keresztény család Krisztus erejében olyan erőforrásokkal rendelkezik, amelyekre a mai világnak szüksége van. Küldetése van a világban. A keresztény ember és család nem rettenhet meg egy gyakran széles körökben elfogadott és a kereszténységtől eltérő erkölcsi magatartás láttán. Tudja, hogy egy elterjedt magatartásforma még nem jelent erkölcsi törvényt. A rabszolgaság nem volt erkölcsileg jó azért, mert egyes korokban általánosan elfogadott volt. Tudja, hogy a kereszténység már születésekor egy tőle idegen világba jött el, amelyben az emberi egyenlőtlenség és a teljes szexuális szabadosság uralkodott, s ebben a világban kezdte élni Krisztus forradalmi szeretet-tanítását. A keresztény ember tudja, hogy a keresztény szexuál- és házaserkölcs forradalmi követelmény. Éppoly forradalmi követelmény, mint Krisztus szeretetparancsának, az ellenségszeretetnek vagy a másokért saját életéről is lemondani kész szeretetnek elfogadása. Nem többen tagadják az elsőt, mint a másodikat. De azt is tudja, hogy mégis az egész világ vár az univerzális krisztusi szeretetre, s arra a kiegyensúlyozott házasságra, amely erre a szeretetre alapul.

A keresztény ember tudja, amit már az első keresztény századok is leírtak: Hogy a kereszténység e világban él, de nem e világból való¼ Hogy „a keresztényeket nem lehet megkülönböztetni a többi embertől¼ Nincs külön nyelvük, nincs sajátos életmódjuk¼ Étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak a vidék szokásaihoz¼ Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztaluk, amelyhez letelepednek, de nem közös az ágyuk. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van a hazájuk¼ Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világ számára” (Diognetushoz írt levél). „A keresztény család ezért képes arra, hogy a Szinódus felhívásának megfelelően olyan életmódot válasszon, amely különbözik a környező kultúráétól, különösen a szexualitás, az önállóság és a föld javainak használata területén¼” S így képes arra, hogy „felmutassa a világnak a Szentlélek gyümölcseit és a boldogságtól sugallt élet példáját” [40].

III. A CSALÁD-pasztoráció gyakorlata

A lelkipásztorkodás egyik központi célja és feladata a család. „A történelem jelen szakaszában, amikor a családra sok olyan erő támad, amelyek megsemmisíteni vagy legalább eltorzítani akarják, az egyház, tudván, hogy a társadalom valamint önmaga épsége és egészsége szorosan összefügg a család állapotával, sürgetőbb és égetőbb feladatnak tekinti, hogy mindenkinek hirdesse Isten tervét a házasságról és a családról, s védelmezze e terv eredeti gazdagságát és fejlődését” (FC 3). – „Minden helyi egyháznak, s különösen a plébániai közösségnek jobban tudatában kell lennie annak a feladatnak, amelyet az Úrtól a családi pasztorációhoz kap. Az egész lelkipásztori munka egyetlen résztvevője se mulassza el, hogy törődjék a család pasztorációjával.” (FC 70)

„Azoknak, akik az apostolkodás e formájával foglalkoznak megfelelő kiképzést kell kapniuk. A papokat, a szerzeteseket és szerzetesnőket tanulmányi idejük alatt fokozatosan és alkalmas módon kell tanítani és nevelni későbbi feladatukra. A Püspököknek legyen gondjuk, hogy minél több pap, még mielőtt a plébániai munkát elkezdi, vegyen részt speciális kurzusokon.” (FC 70) –

A következőkben a család-lelkipásztorkodás legfőbb kérdéseit próbáljuk összefoglalni. Először szólunk a családról, mint az evangelizáció céljáról és hordozójáról, majd a családi közösségek létrehozásának néhány konkrét módjáról, s végül a családgondozás sajátos területeiről.

A)  A keresztény család mint evangelizáló és evangelizált

1.   A család evangelizáló küldetése

A család „kis egyház”, az egyház életének és küldetésének hordozója. A házasok sajátos módon részesednek Krisztus papi, prófétai, tanítói tisztéből. Hiszen „hivatásuk, hogy egymás előtt és gyermekeik előtt Krisztus szeretetének és a hitnek tanúi legyenek”. És hivatásuk, hogy a világban „fennhangon hirdessék Isten Országának jelenlévő erőit” (LG 35; GE 3; FC 17).

– A keresztény család apostoli küldetése elsősorban a család tagjai felé irányul, így a család a gyermekek számára a keresztény hit és apostolképzés első iskolája (Világiak 11; FC 52). — A család a hit iskolája. Hiszen a gyermek ott találkozik először az élő Istennel, ha Isten él a családban; a családban tapasztalja meg Krisztus megbocsátó jóságát és szeretetét, ha a család szeretetben él és minden ember felé — az ellenség felé is (Mt 5,43) — szeretettel fordul; a családban találkozik először az egyház szeretetével, ha a szülők az egyházhoz és annak elöljáróihoz tartozásuk tudatában, a Test egységének tudatában élnek. S egy keresztény küldetését gyakorló család így természetszerűen az apostolképzésnek is iskolája.

– De küldetése van nemcsak tagjai, hanem az egész világ felé is. Elsősorban tanúságtevő életével, de konkrét feladatok teljesítésével is.

A világiak apostolkodásáról szóló zsinati rendelkezés az utóbbiakat így foglalja össze. „A családi apostolkodás különféle munkái közül a következőket soroljuk fel: Örökbe fogadni az elhagyott kisdedeket, jóságosan megvendégelni az idegeneket, segíteni az iskolák igazgatásában, tanáccsal és anyagiakkal támogatni az ifjúságot, segíteni a jegyeseket, hogy jobban előkészüljenek a házasságra, közreműködni a hitoktatásban, istápolni az anyagi vagy erkölcsi válságban lévő házastársakat és családokat, az öregek számára nemcsak a szükségesekről gondoskodni, hanem a gazdasági haladás gyümölcseiből is részesíteni őket” (AA 11; FC 66,77-85).

2.   A családgondozás, mint lelkipásztori feladat (FC 65-72)

Ha a család az egyház alapsejtje, a hit első nevelője, akkor természetes, hogy a családi lelkipásztorkodásnak igen nagy jelentősége van az egyház számára. Ezért a lelkipásztorkodás elsőrendű feladata, hogy „nagy figyelmet szenteljen a házasoknak” (PO 6). „A papságnak kötelessége, hogy miután kellő kiképzést kapott a családi élet kérdéseiben, ápolja a házastársak hivatását, hitvesi és családi életükben a különböző lelkipásztori módszerek igénybevételével” (GS 52; 48,17; FC 70, 73).

A család-pasztorációnak vannak közismert és általános útjai hazánkban is. Ilyenek:

— A családlátogatás, a családokkal való kapcsolattartás.

— A gyermekek és szülők miséi a résztvevők bekapcsolásával.

— A szentségekre — elsősorban a házasságra és a keresztelésre — való felkészítés, illetve a megfelelő kurzusok, amelyek módot nyújtanak a keresztény családi életről való elbeszélgetésre. Hasonló beszélgetésekre nyílik mód a gyermekek elsőáldozási és bérmálási oktatásakor. (E beszélgetéseken sok helyen már nemcsak a pap jut szóhoz, hanem a keresztény életben és nevelésben mély tapasztalatokkal rendelkező házasok is (FC 75,66).

— Családokhoz szóló prédikációsorozatok, lelkigyakorlatok, lelkinapok.

Különösen nagy jelentőségűek azok a törekvések, amelyek a család benső életét, hétköznapjait segítik kereszténnyé tenni. Ilyen vonatkozásban említhetjük a családi imádság, családi bibliaolvasás bevezetését, továbbá az egyházi év légkörének a családban való meghonosítását, családi liturgiák (pl. adventi koszorúgyújtás, karácsonyi, nagyböjti, húsvéti stb. liturgiák) megismertetése által.

Mindezek a törekvések megfelelnek az egyház útmutatásainak és fontos részei a családi lelkipásztorkodásnak. Ez azonban rendkívül összetett terület és feladatkör. Távolról sem merül ki az itt felsorolt munkákban, törekvésekben. Az V. Püspöki Szinódus, illetve a Familiaris Consortio a családi lelkipásztorkodás sokféle formáját vázolja fel: Ebben az összefüggésben gondolunk a házassági előkészületre, a házasfeleknek nyújtott segítségre házaséletük minden szakaszán; a családok számára kidolgozott liturgikus és kateketikai programokra. Ez a lelkipásztorkodás magában foglalja a gyermek nélküli házasfelek, a csonka családok, az elhagyott anyák, a házastársukat elvesztett személyek, a különélő vagy elvált személyek megsegítését. Különösen is gondolunk azokra a családokra vagy házasfelekre, akik szenvednek a szegénységtől, az érzelmi feszültségektől, vagy pszichológiai roncsolásoktól” (Vö. FC 66,77-85; AA 11). E kérdésekről a következő pontokban szólunk.

      3) A családok lelkipásztori gondozásának néhány alapszabálya

a)   A plébániai közösség felelőssége a családokért

A Familiaris Consortio szerint „a család lelkipásztori gondozása a helyi egyházi közösség minden egyes tagjának feladata. Segítséget kell nyújtaniuk a házastársaknak új hivatásuk és küldetésük megértéséhez és megéléséhez. Hogy a család egyre inkább szeretet-közösséggé válhasson, minden tagjának segítséget kell kapnia az új nehézségekkel szemben.” (FC 69).

A plébánia elsősorban mint közösség tud segítségére lenni a családnak; s leginkább azzal, ha a családot meghívja a plébániának, illetve azon belül a családoknak egy közösségébe.

A modern családgondozásnak és a család-lelkipásztorkodásnak egyaránt kulcsfogalma a „családközösség”. Minden újabb kori, családokkal foglalkozó egyházi megnyilatkozás szól a jelentőségükről. A papságról szóló rendelkezés, miután a papok figyelmébe ajánlja a fiatalokkal és a házasokkal való foglalkozást, így ír: „Jó volna, ha — a fiatal házasok — baráti közösségben egymásra találnának, s így kölcsönösen segíthetnék egymást abban, hogy a nemegyszer nagyon kemény életkörülmények között könnyebben és teljesebben élhessenek keresztény életet” (PO 6; vö. AA 11).

A 6. Püspöki Szinódus ugyancsak hangsúlyozta: „Elismerést és megbecsülést érdemel az a sok egyházi egyesület, csoport, mozgalom, vagy bármilyen nevet viselő közösség, amely – mindegyik a maga jellegzetességei, céljai, szolgálatai szerint – a család lelkipásztori gondjával törődik. A Szinódus nyilvánosan elismeri az ilyen apostolkodó, nevelő és lelkiséget ápoló egyesületek hasznos voltát” (FC 72; vö. GS 52).

b)   A családközösségek jelentősége

E közösségek jelentőségére az egyház tanítása, illetve a lelkipásztori bölcsesség mellett (FC 69) a szociológia is nyomatékkal rámutat. A szociológiai megfigyelések szerint, ahol a család más családokkal kapcsolatban, közösségben van, a család nagyobb stabilitása figyelhető meg. Ennek két okát emeljük ki:

– A családok közösségeinek nagy szerepe van a keresztény család életében, amely gyakran egy, az övétől eltérő világnézetű és erkölcsi felfogású világban él. A közösség erőt ad, hogy — amint idéztük — „a nemegyszer kemény életkörülmények között teljesebben élhessenek keresztény életet”. Erőt ad a gyermekek vállalására, az abortusz elutasítására, a keresztény nevelés megvalósítására.

Ami a pszichikai támaszt illeti, a baráti családok nehézségekben testvéries tanáccsal segítenek, sőt olykor pozitív befolyást is gyakorolnak a házaspárra, hogy múló sikertelenségek esetén ne gondoljanak rögtön a válásra. A családok közössége így a jó családi élet melegágyává lesz, s ezért a társadalom számára is nagy jelentőségű. – Továbbá védi a kiscsaládot a fenyegető magánytól és annak fizikai és pszichológiai negatív következményeitől. – Fizikai vonatkozásban a kiscsalád könnyebben kap segítséget a közösségben pl. a gyermekek elhelyezésére, felügyeletére, ami a házaspár közös kikapcsolódását is lehetővé teszi.

– Rendkívüli jelentőségű a családok közössége a keresztény nevelés számára is. A gyermek akkor tapasztalja meg igazán a keresztény értékek megélhetőségét, ha látja, hogy nemcsak szülei, hanem más, baráti családok is keresztény módon élnek. A zsinat ilyen összefüggésben hangsúlyozza, hogy a családcsoportok „törekedjenek tanítással és gyakorlati útmutatással támogatni a fiatalságot”, továbbá az új házaspárokat és a házasembereket is (Egyház a mai világban 52.).

c)   A családok közösségeinek fajtái

A keresztény családi körök elterjedtek az egész világon, és éppen olyan sokfélék, mint maguk az egyházi kisközösségek. Vannak családcsoportok, amelyeket világméretű családmozgalmak fognak össze (pl. Házas Hétvége, Schönstadt, Equippe Notre Dame, Fokoláre- és karizmatikus családcsoportok stb.), míg mások csak a helyi egyházközséghez kapcsolódnak. Vannak olyanok, amelyek a családok spontán igényéből születtek, míg másokat a lelkipásztori kezdeményezés keltett életre.

Vannak családcsoportok, amelyeket egyszerűen a találkozási igény hoz létre, különösebb sajátos cél nélkül. Másokat a lelki vagy teológiai elmélyülés igénye, a közös imádság vagy bibliaolvasás köt össze. Ismét másokat az apostoli felelősség és munka kapcsol egybe — a lelkipásztori, illetve egyházközségi feladatokban (hitoktatás, betegek, öregek látogatása stb.) való segítés. Vannak közösségek, amelyek rendszeresen találkoznak, és vannak, amelyek csak alkalmilag.

Mint minden közösség esetében, itt is fontos szabály, hogy a lelkipásztor hagyjon megfelelő önállóságot a résztvevőknek, ügyelve arra, hogy a csoport maradjon egységben az egyházi közösséggel.

d) A jegyesek kiemelt gondozása

Az újabb lelkipásztori irányelvek felhívják a figyelmet a jegyesek „távlati” gondozására: olyan gondozásukra, amelynek a célja nem csupán a házasságkötésre, házasságra való felkészítés; hanem felkészítés egy jövendő egyházat-építő házas-életre. – Jegyesoktatásaink szeme előtt többnyire csupán a házasságkötés lebeg. Az Olasz Püspöki Kar ezzel szemben megfogalmazza a helyes pasztorális látást: az elkötelezettebb, hívő jegyeseket missziós szellemben és távlatban kell a házasságra felkészíteni. Alkalmassá kell tenni őket, hogy jegyesként a többi jegyeseknek is segítséget nyújthassanak, a házasságkötés után pedig érezzék keresztény házas küldetésüket – amellyel a plébánia számos lelkipásztori területén segítséget nyújthatnak (pl. az ifjúsági pasztorációban, a fiatalok nemi nevelésében, a jegyes és keresztelési oktatásban stb.).[41]

B) A családközösségek létrehozásának néhány konkrét formája

1. Kapcsolatfelvétel a fiatal családokkal

A családok lelkipásztori gondozása távlatilag az ifjúságpasztorációval kezdődik. A családok gondozásáról szóló egyházi dokumentumok az első közvetlen feladatnak a fiatal családokkal való foglalkozást jelölik meg. (Vö. PO 6; FC 65-67; A MKPK „Boldogabb családokért” c. körlevele 121-125. p.; az Olasz Püspöki Kar családgondozási programja.[42]) Ez természetesnek látszik! Annál kevésbé természetes, hogy – bár vannak pozitív példák is – sok plébániai közösség, illetve lelkipásztor nem figyelt még fel a pasztoráció ezen alapvető feladatára. E téren radikális megújulásra van szükségünk![43]

a) Felkészítés a házasságra és a csecsemők keresztelésére

A családok lelkipásztori gondozásának első közvetlen lépései jegyeseknek, és a keresztelést kérő szülőknek felkészítése. Sok helyen így gondolkoznak már erről, de még több helyen inkább csak a szentségekre való (esetleg minimalista) felkészítést tekintik célnak, és nem veszik tudomásul a nagy lehetőséget, hogy e találkozások a fiatal családokkal való kapcsolatfelvételnek, az ő gondozásuknak első lépései, lehetőségei. Ilyen szentségi felkészítésekre hívja a lelkipásztorokat több ország püspöki kara, pl. az Olasz Püspöki Karnak magyarul is megjelent dokumentumai.[44]

E témával foglalkozunk a lelkipásztorkodástan másik szemeszterében is.[45] Az áttekintés kedvéért a család-gondozás néhány ott szereplő formáját is felidézzük a következőkben.

A lelkipásztorkodásnak tudnia kell a fiatal párok sajátos lelki és fizikai helyzetéről. A házasság teljesen új életformába vezette őket, amely képes lekötni minden energiájukat. Eleinte a házasság felfedezésének öröme, később a házasságból, majd a gyermekek vállalásából származó új feladatok foglalják le, és teszik gyakran magukba zártakká őket. A pasztorációnak e lélektani helyzet ismeretében kell cselekednie.

Az Olasz Püspöki Kar irányelveiben olvashatjuk: „Találékonyság kell ahhoz, hogy a keresztény közösség képes legyen befogadni, figyelemmel kísérni és segíteni a fiatal házaspárokat. Fel kell őket kutatni, mert gyakran hajlamosak a magukba zárkózásra, s többször nehezen nyílnak meg a közösség felé. Tiszteletben kell tartani növekedésük ütemét”, de segítségükre kell lennünk az egyházba beépülésük terén. – Legyenek kijelölt személyek, párok, akiknek ez az első lelkipásztori feladatuk, hogy a fiatal párokkal a kapcsolatot ápolják, rájuk figyelnek. [46]

b) Találkozók a szentségekhez járult párok számára

A családok lelkipásztori támogatásának elterjedt gyakorlata a keresztség (vagy házasság) szentségének „utógondozása”: azaz bizonyos időnként (legalább évenként) találkozókat rendeznek a szentségekhez járultak számára. E találkozók célja, az egyházhoz kevésbé kapcsolódóknál, e kapcsolat életben tartása, a mélyebben vallásosoknál az egyházban való elköteleződésre való meghívás. – Az ilyen találkozót családias ünnepélyességgel rendezzük meg! Ez egyrészt vonzóvá teszi az összejövetelt, másrészt alkalmat ad a jegyesoktatásban elhangzott témáknak, illetve a házasság szentségi kegyelmeinek és élményének felfrissítésére.

Szükséges, hogy külön foglalkozzunk azokkal a párokkal, akik korábban elkötelezett vallásos életet éltek. Ennek alkalmas módja – témánkkal kapcsolatban –, hogy segítségül hívjuk őket a többi párokkal való találkozások felkészítésében, levezetésében; meghívjuk őket, hogy e találkozókon beszéljenek hitre épített házasságuk értékeiről. Azáltal, hogy feladatot adunk nekik, máris felhívjuk figyelmüket keresztény házasságuk küldetésére.

A találkozó témáját illetően: a fiatal párok szívesesen hallgatnak előadásokat – s még szívesebben személyes tanúságtételeket – a párkapcsolat és a nevelés kérdéseiről. Ui. a házasságkötés után rövidesen találkoznak éppen a párkapcsolat (később a gyermeknevelés) kríziseivel, s ezért érzik, hogy e kérdések létüket érintik. A párkapcsolatok illetve konfliktusok feldolgozására kiváló videó sorozat áll a lelkipásztorok rendelkezésére: „Törékeny kincs – boldog házasság” címmel.[47]

A transzcendentális látásmód, illetve a témák megfelelő felvetése természetszerűen kapcsolja az említett kérdéseket a valláshoz – anélkül, hogy ez erőltetett volna.[48] Így a találkozó az egyházzal és a hittel való kapcsolat felé is vezethet. Amennyiben a keresztelési beszélgetésen csak az egyik házasfél vett részt, az ilyen összejövetelek alkalmat adhatnak a másik fél megszólítására is.

c) Baba-mama klubok

A megkereszteltek szüleivel való törődés legismertebb formái közé tartoznak, világszerte és hazánkban: az un. kismama- vagy baba-mama klubok.

A városiasodott társadalomban (különösen városon, lakótelepeken, de gyakran falvakban is) a gyermekes mamák magányos helyzetbe kerültek. A férj dolgozik, ők egyedül vannak otthon, esetleg egyetlen babájukkal. Közismert a mama-depresszió: az egyedül levő és fáradt babás mamákat sújtja. Társadalmi szinten is találhatók törekvések a probléma megoldására.

Plébániák szintjén több helyen megvalósult (illetve a lelkipásztorkodás is segített ebben), hogy a babás mamák elkezdtek összejárni, hogy beszélgessenek, tapasztalatot cseréljenek pl. a gyermekgondozás vagy a párkapcsolat kérdéseiről. – Tapasztaltabb mamák is segítségükre siettek tanácsaikkal, és konkrétan segítséggel: pl. vigyáztak egymás gyermekeire stb… Ilyenféleképp alakultak ki a keresztény baba-mama klubok, amelyek ma sok plébánia fontos lelkipásztori segítségei az egyháztól távol álló fiatalok és párok evangelizálásában, illetve a megkeresztelt gyermekek mamáinak gondozásában is. Néhány példa tevékenységükre:

– Baba-mama találkozók (heti rendszerességgel – nyáron a kertben, homokozóban); amelyre a hívő mamák meghívják a megkeresztelt csecsemők szüleit.

– A baba-mama klubok nagy apostoli lehetőséget jelentenek. A hívő mamák küldetésévé teheti a lelkipásztorkodás, hogy hívják meg e csoportba nem hívő ismerőseiket. A beszélgetési témák ilyenkor is a távolabb állókra tekintettel alakulnak: a gyermekgondozásról, nevelésről, párkapcsolatról, miközben a háttérben megjelennek a vallásos szempontok (pl. ha a vallásos édesanyák tanúságot tesznek, hogy a folyton megújulásra szoruló párkapcsolatukhoz, az erőt az imából, a jézusi szeretetből merítik stb.).

A plébániákon, ahol – akár kicsi – mama-klub létesült, a lelkipásztorok a szentségekre jelentkezőknek (a házasságot vagy csecsemőjük keresztelését kérőknek) bemutatják a csoportot; ily módon az megtapasztalhatja, hogy itt találni fog magához hasonló mamákat, és nem egy esetben azonnal elkezd járni ő is a klubba.

A testvéri szeretet egy gyakorlata több klubban szokásos. A szülésről hazaérkező mamáknak 8-10 napon át ebédet („koma-tálat”) visznek. A városi, szülői támogatást talán nélkülöző édesanyákat mélyen érinti e kedvesség. A szeretet ilyen konkrét cselekedetei azok, amelyek elindítanak embereket az egyházi közösség és Isten felé. – Ilyen formájában a baba-mama klub tehát nemcsak a keresztségre jelentkezők befogadója, és nemcsak a keresztelési beszélgetésekben segítő szülők találkozóhelye, hanem megtérések elindítója is.

d) Óvodás és alsós hitoktatás – és a szülők képzése

A szülőkkel való kapcsolat ápolására alkalmasak az óvodás korú gyermekek részére szervezett játékos-hittanos összejövetelek, amelyek alatt a szülőkkel beszélgetéseket tartanak a hit kérdéseiről.[49] Hasonló alkalmak az alsós gyermekek hittanórái:

Ha hívő mamák elhozzák gyermekeiket óvodás (vagy 1-2 osztályos, vagy elsőáldozó) hittanra, ismételten tapasztaljuk, hogy csatlakozik hozzájuk egy-egy ismerősük, barátnőjük. Amíg a gyermekek hittana folyik, a szülők megvárják a kis gyermekeket, s beszélgetnek. – Több plébánián kihasználták ezt az alkalmat (majd tudatosan ennek megfelelően szervezték az alkalmakat). Néhány hívő mamát felkészítettek, hogy amíg a gyermekek hittana tart, ők beszélgessenek a szülőkkel ugyanazokról a hitbeli alapkérdésekről, amelyekről a gyermekek tanulnak. – Sok szülő érzi a felelősséget gyermekéért. Szeretné megérteni a vallási alapkérdéseket, amelyekről gyermeke hall a hittanon.

Ha a mamák hittana a szülőket nemcsak elméletre, hanem hitből fakadó életre, például férjeik mélyebb szeretetére, megértésére is tanítja, a férjek gyakran felfigyelnek a feleségük életében, illetve kapcsolatukban beállt változásra, s maguk is érdeklődni kezdenek a hit iránt.

Több plébánián, ahol felfigyeltek a papák megszólításának e lehetőségére, elkezdtek találkozókat rendezni különös figyelemmel a papák meghívására. E találkozásokra való meghívóban is olyan témákat hirdettek meg, amelyek a nem hívő szülőket is érdekelhetnek.

Amint az előző példákon láttuk, mindezen esetekben először nem a hit kérdéseiről beszélünk, hanem a házastársi kapcsolatot, a gyermeknevelést érintő témákról. A résztvevők ezek által – és a hívő párokkal és közösséggel való kapcsolat által – közvetve jutnak el a hit témáinak megértéséhez. Pl. hogy milyen szerepe van az esti közös elcsendesülésnek, a házaspári beszélgetéseknek, illetve a közös esti imának a párkapcsolatban; hasonlóan milyen ereje és hatása van a házasságban Jézus tanításának, a keresztény szeretetnek: a megbocsátásnak, újrakezdésnek, stb.[50]

2) A családok gondozásának néhány egyéb formája

a) Családi ünnepek

Családok megáldása – A liturgikus évben adott a Szent Család vasárnap. Több plébánián bevezették, hogy e vasárnap a családok megáldásának vasárnapja is lett. A családok örömmel fogadták a meghívást, hogy e vasárnapon egész családjukkal (gyermekeikkel és a nagyszülőkkel is) közösen jöjjenek el a szentmisére, és ott az egyház áldásában részesülnek.

A pasztorális tapasztalat mutatja, hogy az emberek korunkban is igénylik a megszentelt formákat, paraliturgiákat, és hatással van reájuk (továbbá változatosságot visz a vallási és liturgikus életbe).

A családmegáldás gyakorlata: E napon csak rövid prédikációt tartunk – a család szent küldetéséről, a hűség, a kölcsönös szeretet megújításáról, majd a prédikáció „helyett”, a családok egymás után az oltár elé jönnek (a jelenlevők számától, és a családok nagyságától függően esetleg egyszerre több család jön egyszerre): és így részesülnek családjuk megáldásában. Egy lehetséges áldás-szöveg: „Legyetek áldottak családotokban – és Isten jelei a világban! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!” – Ámen – válaszolják.

Házassági évfordulók ünneplése – Évente egy megfelelő vasárnapon meghívjuk azokat, akik pl. 25, 50 éves évfordulójukat ünneplik (de meghívhatók az 1, 10 stb. évfordulósok is). Áldásban részesülnek – a szertartáskönyvben található módon.

Mindezen ünnepek közösségi hatása növekszik, ha az ünneplésbe a plébánia minél több csoportját be tudjuk vonni: egyrészt oly módon, hogy az ünnepelteket köszöntik pl. gyermekek, fiatalok, vagy más családok; másrészt – ha erre mód nyílik – a plébánia közösségi termében (vagy alkalmas helységben) családias találkozásra, agapéra is lehetőséget adunk.

Hazánkban is több plébánia tett lépéseket abba az irányba, hogy a plébánia hívei ne csak misére járó, de egymást alig ismerő csoportot alkossanak. Tudatosan alkalmakat próbálnak kínálni a közösség tagjainak az egymással való találkozásokra. A plébániai közösség-építésnek ez elemi feladata. Világszerte sok plébánia életének természetszerű részét alkotják a közösségi találkozások. A plébániák, templomok építésekor (a nyugati országokban már 50-70 éve jelen van a törekvés) elsődleges célnak tekintik, hogy a plébánia, estenként a templom a közösség találkozási helye is legyen, azaz alkalmat adjon személyes beszélgetésekre, kapcsolat-teremtésre, ünneplésre. – A család plébániai ünnepeinek körülményeit is hasonló módon kell próbálni megteremteni.

b) Családi lelkigyakorlatok –házaspári nap

Közismertek a lelkigyakorlatoknak olyan formái, amikor a plébánia híveinek elkötelezettebb tagjai, csoportjai több napra kilépnek az otthoni feladatok vonzásából, hogy a egyéni-lelki és a közösségi életük megújulásának szenteljék ezt az időt.

A lelkipásztorkodás első feladata a családok támogatása, erősítése. Több plébániai lelkigyakorlaton bevezették a példaértékű gyakorlatot, hogy a lelki „táborok” alkalmával minden alkalommal egy napot a házaspároknak, a családok illetve a házaspárok lelki megújítására szentelnek.

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy elhangzik egy előadás a házaspári kapcsolatról, amely szempontokat ad a párkapcsolat megújítására (pl. a közös imára, az egymás iránti szeretetre, a közös döntésekre-megbeszélések fontosságára, a megbocsátásra és a botlások és feszültségek utáni újrakezdésre, a gyermeknevelésre, illetve a nevelésnek és a szülők példájának összefüggésére stb.). – Ezután hosszabb csend következik, amely alatt a házasfelek egyenként átimádkozzák saját helyzetüket, kérdéseiket. Majd idő áll rendelkezésükre, hogy együtt átbeszéljék életüket, és tervet készítsenek házasságuk megújítására.

A lelkigyakorlatokon vannak jelen olyanok is, akiknek nincs jelen a párjuk, illetve csonka családban élnek, vagy özvegyek, idősek stb. Az elmélkedés során ők is kapnak szempontokat arra vonatkozóan, hogy ők mit tehetnek saját vagy mások családjáért. Majd kisebb csoportokban ők is átbeszélik a felvetett témákat.

c) A családmozgalmak és a családi lelkipásztorkodás

A Familiaris Consortio-ban a pápa és a világ püspökei így fogalmaznak: „Elismerést és megbecsülést érdemel az a sok egyházi egyesület, csoport, mozgalom vagy bármilyen nevet viselő közösség, amely – mindegyik a maga jellegzetességei, céljai, szolgálatai szerint – a család lelkipásztori gondjával törődik.”

„A Szinódus nyilvánosan elismerte az ilyen apostolkodó, nevelő és lelkiséget ápoló egyesületek hasznos voltát. Feladatuk, hogy felébresszék a másokkal való összetartozás érzékét, támogassák az Evangélium és az Egyház hite szerinti életformát; a keresztény erények és ne a közvélemény szerint formálják a lelkiismeretet, buzdítsanak a felebaráti szeretet gyakorlására, valamint a mások felé nyitott lelkületre, amely a keresztény családokat a többiek számára valóban erjesztő kovásszá és fényforrássá teszi.” (FC 72)

A családok gondozásának egy sajátos és klasszikussá váló útját járják egyes családmozgalmak. Sajátosan figyelemreméltó hazai egyházunkban is pl. a „Házas hétvége” mozgalom, amely elsősorban a házasfelek közötti kapcsolat megújításában művel „csodákat”, továbbá segít a pároknak az egyházban, a plébánián, illetve családos közösségekben betöltött helyük megtalálásában. Hasonló modellt nyújt a házaspárok megerősítésére és gondozására a „Mécs Családközösség”. [51] Mindkét mozgalom nyitott minden jelentkező család vagy plébánia támogatására, és segítséget és modellt tud kínálni a családok gondozásában.[52]

d) A házaspári csoportok – illetve a férfi csoportok

A családcsoportoknak többféle formája létezik. Családokat közösséggé kapcsolhat, pl. ha közös feladatokat vállalnak a plébánián.

A lelkipásztor (vagy munkatársa) tapasztalja, hogy a plébánián nagy szükség volna példaadó, a lelki életnek, a párkapcsolatnak és a keresztény nevelésnek mélyebb útjait járó házaspárokra. Hiszen ők lehetnének pl. a fiatal házasok, a jegyesek, vagy keresztelésre készülők gondozásának motorjai; illetve a házasságra készülők példaképei.

Ha a lelkipásztor egy házaspári csoportot akar létrehozni, amelyet a lelki élet mélyebb útjai felé szeretne terelni, gyakran tapasztalja, hogy a párok egyike-másika viccek, poénok „beköpésével” lehetetlenné teszi a mélyebb témákról, lelki életről való beszélgetést; csipkedni kezdi párját, vagy a másik nemet.

A házaspári csoportok létrehozásának gyakori akadályai a párok közötti rejtett – és esetleg évek óta megszokott és esetleg intézményesített – feszültségek. A Házas Hétvége vagy Mécs Családmozgalom első feladatának tartja maguknak a feszültségeknek feloldását: a házaspárok megtanítását arra, miként tudják elfogadni egymást, illetve megbeszélni és megoldani az egymás közti feszültségeiket.

A plébániai lelkipásztorok számára is nagy lehetőség a nevezett mozgalmak lelkigyakorlatain (és „tréningjein”) való részvétel. A jelzett probléma megoldásának lehetősége továbbá – helyi szinten – a külön férfi és külön női csoportok (legalábbis átmeneti ideig tartó) létrehozása. – Ugyanazok a férfiak, akik elviselhetetlenek tudnak lenni a „koedukált” csoportban, egy csupán férfiakból álló csoportban gyakran képesek a lelki életben (az embertársi kapcsolatban és a párkapcsolatban) való érlelődésre, elmélyülésre, házassági problémák őszinte megbeszélésére, illetve arra, hogy lépéseket tegyenek e problémák megoldása érdekében. – Tehát e csoportok célja is természetesen a házasságok, családok megerősítése.

e) A szülők meghívása, a gyermek-hitoktatás alkalmával

Európa-szerte terjed a gyakorlat, hogy a 12-13 évnél fiatalabb gyermekek katekézisét (s a szentségekhez, elsőáldozáshoz vezetést is) csak akkor vállalják, ha egyik szülő részesévé válik a vallásos nevelésnek: maga is megismerkedik azokkal a hitbeli kérdésekkel, amelyekről a gyermek tanul, és próbál segíteni neki a vallásos élet gyakorlatában – hisz egyébként a gyermek szentségekhez vezetése az esetek többségében hiábavaló. (Az európai és hazai felmérések, a szekularizáció növekedésével arányban még egyértelműbben igazolják, hogy a gyermekkorban szentségekhez vezetett gyermekek 99%-a nem kapcsolódik be az egyházi életbe, ha legalább egyik szülőjük nem gyakorolja vallását.) Sok szülő megérti ezt a meghívást. És nem egy esetben a szülő megtérésének, vagy gyermekkori hite felelevenítésének útja lesz ez; s lényeges része a családi lelkipásztorkodásnak.

C) A családi élet fázisai – lelkipásztori tudnivalók és feladatok

A család nem változatlan, statikus valóság. A szociológia a családot fejlődésében a családi élet ciklusainak különbözőségében és váltakozásaiban vizsgálja. Az életciklusokat a lelkipásztorkodásnak is figyelembe kell vennie, mert eltérő feladatokat támasztanak. Lássuk e ciklusokat egyenként. Bemutatásuk többnyire sugallja a lelkipásztori teendőket.

a)   Az új házasok

A fiatalok rendkívül kritikus időszakba lépnek a házasság megkötésekor. Ennek első oka, hogy ők, akik eddig különböző közösségekhez tartoztak (család, munkahely, baráti kör), s ott meghatározott szereppel rendelkeztek, most egyszerre új helyzetbe kerülnek. Sok esetben fel kell adniuk eddigi szerepüket, s együttesen kell kialakítaniuk új, házassági közösségükben megújult magatartásformáikat.

A fiatalok életében sajátos szerepe van a nászútnak. A nászút a köztudatban úgy él, mint az élet egyik leggondtalanabb időszaka. A pszichológiai és szociológiai vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy a mézeshetek korántsem ilyen harmonikus életszakasz. Hiszen most kell beletanulniuk a fiataloknak a házaséletbe. Nemcsak annak szexuális harmóniájába, hanem a közös élet legapróbb részletekig menő összhangjába. (Hogy ki mikor fürdik, mikor mos fogat, hogyan szereti a szellőztetést stb.). Ebben az időszakban kell a házasélet számtalan lényeges kérdését tisztázni. Problémát jelent, hogy a két házasfél gyakran lényegesen eltérő házasságmodellt hoz magával. Ezek egyeztetése súlyos konfliktusokat teremthet, hiszen gyakran természetesnek tartott elképzeléseiket – ha ez eddig nem történt meg – újra kell fogalmazniuk. Átrendeződik a szülőkhöz, testvérekhez, régi barátokhoz való viszony. — A szülőket illetőleg, a fiataloknak nagy figyelmet kell fordítaniuk arra, hogy ők már egymáséi. Különösen akkor válhat kritikussá ez a kérdés, ha lakásproblémák miatt a szülőknél laknak. Nem egy válás oka, hogy valamelyik házasfél nem tud elszakadni volt családjától, szüleitől.

A házasság első időszaka tehát kritikus fázis és döntő a házasság jövőjének szempontjából. Nagy jelentőségű ilyenkor a barátok és a barát-lelkipásztor támogatása — akkor is, ha a szerelem első idejében a fiatalok többnyire visszahúzódni látszanak a külső kapcsolatok elől. A keresztény közösség és a lelkipásztor ezt a visszahúzódást sohase vegye visszautasításnak, hanem tartsa természetesnek és tapintatosan ápolja velük a kapcsolatot. Kritikus pillanatokban ez nagy segítséget jelenthet.

A házasság ezen első fázisa általában rövid, hiszen a legtöbb házasságban (70-80%-ban) egy-két év múlva megszületik az első gyermek.

b)   A kisgyermekes család

– Az első gyermek születése a felmérések szerint a házasságok négyötödében komoly megrázkódtatást jelent. Ennek két fontos összetevője van. Először is a gyermek-okozta váratlan megterhelés, a nemalvás, a folytonos készenlét stb.; másrészt a szülők megváltozott viszonya, illetve az a tény, hogy az anya életében egy ideig a gyermek kerül az első helyre és nem a férj. A krízis összefügg azzal is, hogy a szülők nincsenek eléggé felkészülve új szerepükre. A kutatások szerint e válság az alacsonyabb tanultságú rétegeknél általában kisebb, míg az értelmiségieknél nagyobb. Az értelmiségi nőknél erősebben jelentkezik a tudományos előrehaladásban, vagy a társadalmi szerepben való frusztráltság élménye is. – Az első gyermek nehézségei sokakat visszariasztanak a következő gyermekek vállalásától.

A lelkipásztorkodás sokat tehet az elsőgyermekes családok támogatásáért. Különös szerepük lehet a többgyermekes baráti családoknak. – Sokszor csak egy bíztató szóra van szükségük, máskor segíteni lehet őket abban, hogy csodálják meg gyermekükben a Teremtő ajándékát, az élet titkát; a nehézségeket pedig vállalják Krisztussal egyesülő örömmel. A fiatal anyát olykor figyelmeztetni kell, hogy gyöngéden törődjön férjével is; míg az apát arra, hogy fogadja el, ha felesége most kevesebb időt szán rá.

– A sok gyermeket vállaló családok esetében a fizikai megterheltségnél is nagyobb a környezetük részéről gyakran tapasztalt nem helyeslő magatartás visszahúzó ereje. Ilyen esetekben ismét a hasonló szemléletű családközösség támogatása és a lelkipásztori melléállás segíthet.

Jelentkezhet itt egy súlyos veszély: az asszony hiányzó keresetét a férj többletmunkák vállalásával pótolja. Így kevesebbet van otthon, s ezt sokszor a házastársi szeretet sínyli meg. Ilyenkor egyrészt maguknak a házasoknak kell megtalálniuk a helyes középutat, figyelembe véve, hogy céljuk a kiegyensúlyozott házasság, másrészt az ilyen családok a keresztény közösség anyagi támogatását is megérdemelnék.

c)   A gyermeknevelés időszaka

– A gyermeknevelés fázisa 20-25 éves időszak a házasok életében. — A kutatások igazolják, hogy sajnos sok szülő nem tud nevelni. Pedig ezen a hiányon lehetne segíteni. Fontos lelkipásztori feladat a szülők folytonos valláspedagógiai továbbképzése.

A fiatal szülők generációja nagy arányban távol marad a templomtól. De ennek az is az oka, hogy a vallást életüktől távolállónak érzik. Vajon van-e módjuk a fiatal házasoknak arról hallani, hogy mit jelent a vallásos élet a család, a házasság, a nevelés egyes sajátos fázisaiban? A Zsinat előírta, hogy a lelkipásztorkodásnak fel kell használnia a pszichológia, a pedagógia, a szociológia eredményeit (FC 69, 73; OT 20.). Azokon a plébániákon, ahol hazánkban megkezdték a szülők rendszeres valláspedagógiai továbbképzését, meglepő érdeklődést tapasztaltak. Az ilyen előadásoknak természetesen a gyermekek korosztályának megfelelő csoportokban kell történniük.

– A gyermekes családok néhány sajátos hibájára, illetve veszélyére külön fel kell hívnunk a figyelmet.

• A családi nevelés sokat emlegetett mulasztása, hogy kevés időt szán a gyermekre. Káros szerepe van ilyen vonatkozásban a tv-nek.
• Sok szülő azzal vét, hogy elhalmozza gyermekét anyagi javakkal. Ezzel részben felmentve is érzi magát a lelki-szellemi ráfordítás felelőssége alól. (A vizsgálatok szerint fordított arányosság áll fenn a szülők kulturális szintje és a gyermekre költött pénz aránya között.) Más szülők azzal ártanak gyermeküknek, hogy többet követelnek tőlük a tanulmányok (és a különórák) terén, mint amit a gyermek képességei megbírnak. Emögött is többnyire éppúgy a szülők saját érvényesülési vágya húzódik meg, amint a gyermeknek túlzott anyagi (öltözködési stb.) elkényeztetése mögött.
• A felmérések arról beszélnek, hogy a szülők egy része felnőttnek tekinti gyermekét, s ennek megfelelő elvárásokkal viselkedik iránta. A gyermek verése, büntetése gyakran azért következik be, mert nem tud eleget tenni a szülői elvárásnak. (Sok szülő azt várja gyermekétől, hogy úgy szeresse és értse meg őt, mint egy felnőtt partner, s ennek a várakozásnak meghiúsulása indítja őket a gyermek verésére.[53])
• A gyermekek növekedésével sok házasságban a házastársak közt lassú elhidegülés áll be. Ismerős ez a probléma sokgyermekes családoknál is. Fontos beszélni a szülőknek arról, hogy a gyermekekkel való törődés mellett nem szabad megfeledkezniük egymás iránti szeretetük mélyítéséről. Ez nemcsak önmaguk számára pótolhatatlan, hanem feltétele a gyermeknevelésnek is. A gyermek elsősorban nem a közvetlen gyermeknevelési ráhatásból tanul (nem abból tanul, amit nevelési céllal mondanak neki), hanem a szülők példájából. A társas kapcsolatokat, illetve a kölcsönös szeretetet elsősorban a szülők egymás iránti szeretetéből sajátíthatja el.

d)   A gyermeket kibocsátó család

A házasságok életében a gyermektelenül eltöltött idő általában 1-2 év. Az első gyermek születésétől a gyermekek kibocsátásáig eltelt idő általában kb. 25 év. A szülők tehát gyakran 45-50 éves korukban magukra maradnak. A gyermek nélküli idő új fázis a családok életében.

Ez a magukra maradás súlyos problémát jelent ott, ahol a házasok között a szeretet-kapcsolat a gyermeknevelés ideje alatt elhidegült. (A válások több mint 20%-a 15-20 éves házasság után következik be.) A magukra maradt házasoknak meg kell találniuk azokat a közös célokat, feladatokat, kereteket, amelyek összetartják életüket. Meg kell teremteniük új életformájukat kettesben. — Noha az unokák jelentkezése új feladatot adhat a nagyszülőknek, mégis rendkívüli jelentősége van ilyenkor a családi közösségnek vagy az élő egyházközségnek, amely helyet és feladatot nyújt számukra.

A gyermek nélkül maradt család életében is három fázist különböztethetünk meg. Egy még aktív korszakot, amelyben többnyire mindkét házasfél keres; a nyugdíjas kort, amelyben a házasok még részben önellátók, részben már gyermekeik segítségére szorulnak; és az egyik házasfél (nagyobb arányban a férj) halála utáni özvegységi korszakot. Ez az idő átlagos élettartamuk 20%-a, ezért figyelembe veendő.

* * *

A családi élet fázisainak ismerete feladatot jelent a lelkipásztorkodás számára. Nemcsak azt, hogy mindennek tudatában cselekedjék, hanem azt is, hogy magukat a családokat világosítsa föl az egyes fázisok problémáiról, feladatairól. Fontos időnként összehívni a szülőket a nevelési kérdések megbeszélésére, és módot kell találni a családi életciklusok keresztény kiértékelésére is.

D)  Különös gondot igénylő családtípusok

Vannak olyan házasságok, illetve családok, amelyeket különös veszélyek fenyegetnek, s ezért alaposabb támogatásra szorulnak. Ilyenek pl. a vegyesházasságok, a gyermektelen házasságok, a fiatalkorban kötött házasságok vagy a tanulók házasságai, végül a csonka családok.

1. Vegyesházasságok

A szociológiai felmérések tanúsága szerint a házasság annál bizonytalanabb, minél nagyobb különbségek vannak a házastársak között a kor, a műveltség, a vallás vagy világnézet terén, mert annál több problémát vet fel az egymáshoz való alkalmazkodás az együttélésben, a nevelésben stb. – Az ilyen inhomogén házasságok kötéséről a lelkipásztornak ezért általában óvnia kell a rábízottakat. Ha pedig mégis házasságkötésre kerül sor, feladata, hogy először is a jegyesoktatásban hívja fel a figyelmet a lehetséges nehézségekre, illetve adjon útmutatást azok legyőzésére, másodszor, hogy az ilyen házasságokat a házasságkötés után is különös szeretettel támogassa. – Az inhomogén házasságok leggyakoribb formája a vegyesházasság, azaz egy katolikus és egy nem katolikus — akár megkeresztelt, akár nem keresztelt fél házassága.

A vegyesházasságot az egyház a II. Vatikáni Zsinat, illetve VI. Pálnak „Matrimonia Mixta” (MM) kezdetű apostoli levele óta[54] új módon ítéli meg. Természetesen ezután sem ajánlja azt. De ha mégis ilyen házasság van kialakulóban, akkor az emberi szabadságot és a vallásszabadságot tiszteletben tartva kíván cselekedni. Ennek tudatában „készíti elő a házasságra azokat a jegyeseket, akik vegyesházasságot akarnak kötni, és gondoskodik azokról, akik ilyen házasságban élnek” (MM bevezetés).

– A házasságkötés liturgikus formáját tekintve rendkívüli esetben a katolikus fél főpásztora felmentést adhat a forma kötelezettsége alól. Ilyenkor szükséges valamilyen nyilvános forma (a protestáns lelkész előtti házasság vagy polgári házasság). A „kettős házasság” mindenképpen tilos (1127. k.).

Ökumenikus esküvők esetében „törekedni kell, hogy a katolikus pap és a nem katolikus lelkész között már a házasságra való felkészítés alkalmával jóakaratú együttműködés alakuljon ki. Ami a nem katolikus fél áldoztatását illeti, a Keresztény Egységtitkárság szabályait[55] kell betartani” (FC 78).

A házasságra való felkészítéskor világosan érthetővé kell tenni a házasság tulajdonságairól és követelményeiről szóló katolikus tanítást.

A MKPK és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa kiadta az „Ökumenikus esketési szertartások rendjét” (Budapest 2001) amely többféle variációt tartalmaz erre vonatkozóan.

– A vegyesházasságokkal kapcsolatos legfontosabb lelkipásztori feladatok a következők:

• A katolikus fél megerősítése – támogatása a katolikus élet gyakorlatában, illetve a gyermekek katolikus nevelésében. (A katolikus fél minderre írásbeli ígéretet tesz a házasságkötés előtt, és ezt az ígéretet a nem katolikus félnek a lelkipásztor tudomásulvétel végett felolvassa.) A katolikus fél támogatása a házasságkötés előtt és azután egyaránt lelkipásztori feladat. Segíteni kell őt, nehogy világnézeti vagy vallási közömbösségbe süllyedjen. Mindebben különös szerepe lehet az egyház liturgiájával, az Eukarisztiával és a plébániai közösséggel való élő kapcsolatnak.
• A vallásszabadság szemléletének következetes alkalmazása, és annak elmélyültebb figyelembe vétele, hogy a lelkipásztorkodás célja nem csupán a katolikus fél megerősítése, hanem a két fél közötti egészséges lelki harmónia kialakítása.

Súlyos kérdést vet fel a nevelés, hiszen „a gyermeknevelés mindkét szülő kötelessége és joga”. Ez a probléma főleg akkor jelentkezik, ha a különböző vallási közösségbe tartozó házastársak mindketten hűségesen vallásosak (FC 78). A magyar Katolikus Püspöki Kar ilyen esetekre a következő általános elveket adja:

— „Mint komoly értéket kell számításba venni a családi együttlét egységét ¼ Kerülni kell mindazt, ami a gyermekek nevelésével kapcsolatban esetleg a házastársak elválásához vezetne” (uo. 2/c).

— „Tiszteletben kell tartani a másvallású házastárs lelkiismereti szabadságát ¼ Vallás tekintetében senki ne kényszerüljön lelkiismerete ellen cselekedni.”

Előfordulhatnak olyan esetek, ahol az MM, illetve az MKPK irányelvei alapján az eddig megszokott gyakorlattól eltérően kell megítélni a helyzetet. Ilyen eset áll fenn pl. ha mindkét fél meggyőződésesen vallásos, vagy még inkább, ha a másvallású fél mélyen vallásos, míg a katolikus közömbös vallásában. Ez esetben a lelkipásztornak tudatában kell lennie, hogy egy közömbös katolikus nevelése nem teszi kereszténnyé a gyermeket, míg meggyőződéses házasfele alkalmasabb a keresztény nevelésre.

— „Ez nem jelenthet relativizmust az igazság irányában¼; nem jelenti, hogy ne védjem és ne terjesszem a meggyőződésem szerinti igazságot” (uo. 2/d).

— „A konkrét esetekben magának a katolikus házastársnak kell eldöntenie, hogy ezeknek a felsorolt és más tényezőknek egyike vagy másika tényleg úgy jelentkezik-e házaséletükben, hogy ezek miatt ő a (gyermek katolikus keresztelésére vagy nevelésére) vállalt kötelezettségét nem tudja teljesíteni.” De „a kötelezettség ilyenkor is megmarad és megkívánja, hogy az érdekelt a jövőben is tegyen meg minden tőle telhetőt” annak teljesítése érdekében (uo. 3.).

– Vegyes világnézetű (katolikus és pl. nem hívő) pár esetén a házastársi személyes kapcsolat feltételeként különösen a nem hívő fél figyelmét kell felhívnunk arra, hogyha igazán egyenlőségen alapuló személyes kapcsolatra akar jutni jegyesével, illetve házastársával, akkor feladata, hogy az annak életében oly fontos helyet elfoglaló valláshoz tisztelettel és szeretettől sarkallt érdeklődéssel közeledjék — amint erre a házasságkötés előtt ígéretet tesz.

2.   Gyermektelen házasságok

Az Egyház a mai világban c. konstitúció írja, hogy „a házasságnak nemcsak az életadás a rendeltetése, hiszen éppen a személyek közt létrejött felbonthatatlan szövetségnek jellege és a gyermekek java követeli, hogy helyes módon kifejeződjék, tökéletesedjék és érlelődjék a házastársak kölcsönös szerelme. Így a házasság akkor is életre szóló közösség marad, megőrzi értékét és felbonthatatlanságát, ha a hőn óhajtott gyermekáldás hiányzik” (50. pont; vö. FC 14).

A házasság gyermek nélkül is szentség és elvezethet a két fél elmélyült szeretetkapcsolatához (ha a gyermektelenség nem szándékos).

A lelkipásztornak azonban tudnia kell, hogy a polgári perekben gyakori válóok a gyermektelenség, illetve, hogy a gyermek a legerősebb kapocs a férj és a feleség közt.

Az orvostudomány ma meddőségről beszél olyan esetben, ha a házasfelek legalább egy éven át megkísérelték, hogy gyermekük legyen, de sikertelenül. Az ilyen házasságok Európában és Magyarországon is az összes házasságok 10-15%-át teszik ki.

A házasfelek általában tisztában vannak azzal, hogy első feladatuk a megfelelő orvos felkeresése. Az orvosi kezelések hatására, illetve az idő múlásával a meddő házasságok aránya csökken. A véglegesen meddő házaspárok száma ma Magyarországon a házasságok mintegy 5%-a.

– A véglegesen meddő házaspároknál fel szokott merülni a művi megtermékenyítés kérdése.[56] Ennek két fajtája van. – Egyik egy harmadik személy spermája által történő megtermékenyítés, a heterológ inseminatio. A katolikus egyház — és az orvosok egy része — a házasság méltóságával nem tartja összeegyeztethetőnek. Másik lehetőség, ha a férj részéről a megtermékenyítés képessége fennáll, csupán a közösülésé nem, a férj ondósejtjével való mesterséges megtermékenyítés, a homológ inseminatio (amelyet a magyar törvényhozás is lehetővé tesz 1981 óta). Ez mindaddig alkalmazhatónak látszott a katolikus erkölcstanban, amíg nyilvánvalóvá nem lett, hogy ilyen esetben több embriót hoznak létre, s egyet „használnak fel” a többit megölik. Az egyház ezért nem fogadhatja el.

– A gyermektelen házaspárok számára ajánlható út az örökbefogadás. Az adopció azonban sohasem csupán a házasság megoldásának „eszköze” legyen, hanem keresztény szeretetből fakadjon. („Amit egynek tettetek e legkisebbek közül, nekem tettétek.”) Az örökbefogadott gyermekek (lehetőleg ne csak egy!) találhassanak igazi szülőkre az örökbefogadókban.

– Végül a lelkipásztor találkozik olyan gyermektelen házaspárokkal is, akiknek nem útjuk az örökbefogadás. Akár azért, mert idősebbek annál, hogy felelősséggel vállalhatnák a kisgyermekek felnevelését, akár más okból kifolyólag. Bennük is tudatosítania kell a házasság szentségének titkát, s fel kell hívni a figyelmüket azokra a feladatokra, amelyeket éppen gyermektelen voltuk következtében az emberi közösség és az egyházközség szolgálatában végezhetnek.

3.   Korai házasságok

A korai házasságokban a legnagyobb a válások aránya. A 18-20 éves korban kötött házasságok kétszeres arányban bomlanak fel, mint a 23-28 éves korban kötöttek. Ennek oka, hogy a fiatalok általában nem jutottak el a személyes érettség megfelelő fokára; nem ismerték meg eléggé egymást, inkább csak érzelmi fellángolás vagy családjukból való menekülés indította őket a házasságkötésre. Amennyiben a házasságkötés oka a terhesség, a válás valószínűsége az előzőnek is kétszerese.

Hazai szociológiai vizsgálatok tapasztalata, hogy a legfeljebb 8 osztályt végzettek házasodnak meg a legkorábban, de köztük a leggyakoribb a válás is. A diplomások házasodnak a legkésőbb, ugyanakkor köztük a legmagasabb a házasok aránya. A házasodási korszakokat vizsgálva is az tűnt ki, hogy a legfeljebb 8 osztályt végzettek között a leggyakoribb a válás.[57]

A lelkipásztorkodás feladata, hogy a házasságkötés előtt a fentiek tudatában tisztázza, megvan-e a házassághoz szükséges személyes érettség, elkötelezettség, a felbonthatatlan házasság akarása.

Nagy felelősség a szentségi házassághoz engedés. Vajon egy bekövetkező polgári válás esetén ki lehet-e majd mutatni, hogy az egyházi házassághoz szükséges szándék vagy érettség hiányos volt? Gyakran a lelkipásztorkodás, a házassági előkészítés felületessége is felelős azért, hogy éretlen emberek templomi házasságot kötnek, majd válás és újraházasodás esetén egy életen át hordozzák az eukarisztikus közösségből való kirekesztettség terhét.

Amennyiben a lelkipásztor elkerülhetetlennek látja a fiatalok házasságkötését, alaposabb jegyesi beszélgetésre van szükség, amely kitér a problémákra. Fontos, hogy ilyenkor ne tekintsük gyermeknek a jegyeseket, hanem érett felnőttként beszélgessünk velük. A házasságkötés után pedig ismét a keresztény közösség nyújthat támogatást a fiataloknak.

4.   Tanulók házassága

A dolgozó, nem tanuló fiatalok általában hamarabb házasodnak, mint a felső tanulmányokat végzők. Ennek ellenére a tanulók (főiskolások) házasságkötése is elterjedt. Sajátos problémákkal kell szembenézniük. Anyagi bázisuk általában nincs. Ezt vagy szüleik biztosítják, vagy külön munkával kell megszerezniük. Ha gyermekük születik, ez késlelteti tanulmányaik befejezését.

A közvélemény, a szülők — gyakran nem ok nélkül — tiltják a tanulók házasságát. A lelkipásztorkodásnak mégis számolnia kell a ténnyel. A józan ellenérvek után az a feladat, hogy nyújtson segítséget az egészséges házasélet kialakításához a problémák feltárásával és pozitív útmutatással.

5.   Csonka családok

Magyarországon 2000-ben egyszülős családban él az 5 éves gyermekek 13,5%-a, a 14 éveseknek 18,4%-a. A gyermekek egyharmada nem vér szerinti szüleivel él együtt.[58]

Csonka családnak nevezhetjük azokat a családokat, amelyekben az anya, illetve az apa egyedül neveli gyermekét. Ezeknek 80-90%-ában az anya él együtt gyereké(ei)vel. – Házasságon kívül született 1960-ban az újszülöttek 5,5%, 1995-ben 20,7%, 2004-ben 34,05%.[59]

Továbbá hogy egy gyermek megtapasztalja az egyszülős családot 15 éves koráig, erre hazánkban 24% esélye van (Olasz- Spanyolországban 9-13%, a volt NDK-ban illetve Lettországban 44-46%).[60]

A csonka családok rászorulnak a lelkipásztor, illetve a keresztény közösség megértő támogatására. Az elváltak és még inkább a leányanyák még ma is sokszor lebecsülést vagy lesajnálást tapasztalnak a társadalom és gyakran a keresztények részéről. Ezt a nem keresztény mentalitást a lelkipásztorkodásnak meg kell változtatnia, hogy segítségére lehessen ezeknek a családoknak. A leányanyák jelentős arányban később házasságot kötnek. Azonban mind az ő számukra, mind azok számára, akik egyedül maradnak, döntő segítséget jelenthet a keresztény közösségnek (illetve a közösség néhány tagjának) szeretete és konkrét segítsége.

Magyarországon 2005-ben a gyermekek 10%-át leányanyák szülik, azaz a gyermek eleve csonka családba érkezik, ez az arány a budapesti gyermekek esetében még nagyobb.

6.   A magányosok

Magyarországon és az egész nyugati világban jelentős azoknak a száma, akik család nélkül, magányosan élnek. Az egyszemélyes háztartások az összes háztartások 24%-át teszik ki 1990-ben, s a népesség 9,3%-át.[61] Számarányuk városon lényegesen magasabb, mint vidéken.

A magányosok kérdései közvetve tartoznak a „család”-témakörbe. Hiszen éppen az a jellegzetességük és problémájuk, hogy család nélkül élnek. Azaz vagy felbomlott a családjuk (elváltak, különélők) vagy megszűnt (özvegyek), vagy egyszerűen nem jött létre (nőtlenek, hajadonok).

A magányossággal kapcsolatban lelkipásztori szempontból külön kell szólnunk a fiatalokról és külön az idősekről. Mivel pedig a magányosság problémájával túlnyomó többségben (80-90%-ban) nők találkoznak, elsősorban az ő kérdéseikkel foglalkozunk.

a)   Magányos fiatalabb nők

Társadalmi vonatkozásban is felmerül a kérdés, milyen következményei vannak annak, hogy a nők aránya magasabb a népességben, mint a férfiaké (1000 férfira 1060 nő jut).

A társadalom is ismeri a fiatal nők férjhez menésének problematikus voltát, különösen egyes foglalkozási ágakban (pl. pedagógusok között). De a lelkipásztorkodást a kérdés még közelebbről érinti, a fiatal nők magányosságának kérdésével nagyobb mértékben találkozik, mint a társadalom. Ennek oka, hogy jóval nagyobb a vallásos felfogású leányok száma, mint a hasonló gondolkodású férfiaké. Mivel pedig sok katolikus leány nem akar kapcsolatot kezdeni bizonyos emberi-erkölcsi szint alatt, nem kis számban kerülnek szembe a „pártában maradás” problémájával.

Az említett fiatal és középkorú nők a szó szociológiai értelmében nem mindig magányosak, mert gyakran szüleikkel együtt élnek, de mégis problémájuk a saját család hiánya. A lelkipásztori támogatás ilyen esetben kétirányú. Egyrészt segítse az érdekeltet Isten akaratának elfogadására és keresésére. (Aki mindenáron házasodni akar, attól a férfiak általában menekülnek vagy csak időszakos partnert keresnek benne, míg aki felszabadult derűvel tudja élni életét, az vonz.) Még inkább mutasson rá arra, hogy Isten vezet az életkörülmények által is. A mi feladatunk, hogy felismerjük vezetését. — A lelkipásztori támogatás további teendője a magányosok kapcsolatba-hozatala a keresztény közösséggel, illetve olyan feladatok adása számukra, amelyekben szabad energiáikat kamatoztathatják (a beteglátogatásban, a hitoktatásban, kisebb közösségek vezetésében vagy egyéb „anyai-gondoskodó” feladatokban).

A pap lelkipásztor viszont ilyen esetekben nem feledheti el, hogy e magányos nők többsége társat keres. A támogatásnyújtásban tehát megfelelő tartózkodást kell tanúsítania, tudva, hogy a lelki-emberi támaszt kereső sokszor olyan, mint a fuldokló, aki görcsösen megkapaszkodik abban, aki segítséget nyújt neki. Így túlságosan szoros kapcsolat — függés — jöhet létre, amely mind az illető nő szabad lelki fejlődésének, mind a lelkipásztor lelki szabadságának gátja lehet.

Ugyanezt az elvet kell figyelembe vennie a pap-lelkipásztornak vagy a családgondozói feladatot betöltő világi férfinak, a családi krízis-helyzetekben nyújtott segítség alkalmával, ha a feleség az, aki támogatást kér.

b)   Magányos idősek

Az idős magányosok lelkipásztori gondozása önálló témakör. Idős korban a magányosság legfőbb oka a megözvegyülés. 2002-ben egyedül él (egyszemélyes háztartásban) a 65-69 éves nők 34%-a, a 70 felettiek 47%-a; a férfiaknak a megfelelő korcsoportban 12, és 17%-a A magányosan maradtak közül a nők száma több ok miatt közel négyszerese a férfiakénak[62].

Az egyedülálló idősek lelkipásztori ellátása is olyan probléma, amely új módon jelentkezik korunkban a család megváltozott helyzete és az átlagos életkor megnövekedése következtében. A kérdés megoldásában jelentős szerepe van — a társadalmi intézkedések mellett is — a keresztény közösségnek, illetve a karitász lelkületének (vö. a karitásszal és az öregséggel foglalkozó 19. és 20. fejezet).

* * *

A család-lelkipásztorkodás hatalmas és alapvető lelkipásztori feladat. Néhány fontos szempontot írtunk ezzel kapcsolatban a „Szentségi lelkipásztorkodás” c. kötetben, „A keresztségben részesültek tovább-gondozása” c. alfejezetben.[63] A felmerülő kérdéseknek sok ország egyházai komplex lelkipásztori tervezéssel és megfelelő intézmények létrehozásával próbálnak megfelelni. (A MKPK is megígérte egy ilyen intézmény létrehozását, a családról szóló körlevelében (122.p.), de ez azóta nem valósult meg. Házassági tanácsadó központok, családkutató, családgondozó intézetek születtek meg egyházi és világi szakemberek közreműködésével. A jelen magyar lelkipásztorkodás előtt sok feladat áll még e téren, még ha jelen vannak is a megújulás csírái.

Irodalom (Vö. a lábjegyzetek anyagát is!)

1995. János Pál pápa: Evangelium vitae enciklika az életről. 1995.
1996. János Pál pápa: Familiaris consortio – apostoli buzdítás a családról. Bp. SZIT, 1982.
1997. János Pál: Férfi és nő (Elmélkedés a teremtés könyve alapján). Bécs, OMC, 1994.

A Család Pápai Tanácsa: A termékenység szabályozásának természetes módszerei. Milano, Vita e Pensiero, 1994.

A Család Pápai Tanácsa: Előkészület a házasság szentségére (Preparazione al sacramento del matrimonio) Vatikán, 1996.

Az Olasz Püspöki Konferencia Családpasztorációs Országos Irodája (és a Fiatalok Nemzeti Szolgálata): Jövőnk a család (A jegyesség). Budapest, Új Ember, 2005.

Az Olasz Püspöki Konferencia Családpasztorációs Országos Irodája (és a Fiatalok Nemzeti Szolgálata): Jövőnk a család (A jegyesség). Budapest, Új Ember, 2005.

A MKPK körlevele: A boldogabb családokért. Budapest, 1999.

Vatikáni Konferencia anyaga: Család és demográfia Európában. Budapest (MKPK) 1997

Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. A 2. javított kiadás szerkesztője Spéder Zsolt. Budapest, Osiris, 2006. (Rövidítésekben Andorka 2006 i. m.-ként rövidítjük, a Spéder Zsolt szerkesztette 2006-os új kiadás adataira támaszkodunk.)

Campanini, G.: Der Wandel der Familie und die Herausforderungen der Kultur der Gegenwart, in Concilium 1995/4.: 312-315.

Carta dei diritti della famiglia (Il documento della Santa Sede commentato da P. C. Beltrao), Roma, Paoline, 1984.

Cseh-Szombathy L. (szerk.): A változó család. Budapest, 1978.

Cseh-Szombathy L.: A család aktuális problémái, in Teológia 1984/2., 6-11.

Dacqino P.: Storia del matrimonio cristiano alla luce della Bibbia. LDC. Leumann-Torino. 1984.

Dobossy I.,S.Molnár E., Virágh E.: Öregedés és társadalmi környezet. Budapest. KSH. 2003.

Füstös L.: Kontinuitás és diszkontinuitás az értékpreferenciákban. In. Füstös L. Guba L. (szerk): Társadalmi regiszter 2002. Bp. MTA PTI. é.n.

Gagern F. v.: A házasság szeretet-szövetség, Budapest (SZIT) 1987

Glóner R.: Halál helyett az élet kultúrája (Abortusz és eutanázia), Róma (és Korda) 1997

Grafl W.: Szexualitás – házasság – egyház, Pannonhalma 1992

Harrach P., Somorjai Á. (szerk.): Az élet és a szeretet bölcsője. Budapest, Püspökkari Családpasztorációs Bizottság, 1994.

Heller A.: Zusammenleben von Frau und Mann (Kirche und nichteheliche Lebensgemeinschaften). Wien-Klagenfurt, 1989.

Hortobágyiné Nagy Ágnes (Szerk.): Családi életre nevelés az oktatásban. Budapest, Sapientia, 2005, 138-162.

Kaufmann J.C.: Sociologia della coppia. Bologna, Mulino, 1997.

Kirschläger, W.: A házasság és a család keresztény szemlélete. in Teológia 1994/1., 6-8.

Knauer P.: Tanácsadás terhességi konfliktus-helyzetekben. Mérleg, 1998/2,157-187

Könyvszemle: Szexualitás tegnap és ma – könyvszemle in: Mérleg 1996/3,246-249; Partnerségről és a gyermekről, in Mérleg 1997/4, 461-465

Kramer H.: Változások a házasság, a hűség és a válás etoszában, in Mérleg 1997/4, 380-95

Kruppa K. (szerk.),: A család az emberiség útja. Budapest, OLI, 1998.

KSH, Szociális és Családügyi Minisztérium: Nők és férfiak Magyarországon. 2000, Budapest, 2001.

László T. : A katolikus egyház a családokért. in Vigília 1998/4, 281-286.

Lubich, C.: Család – A társadalom reménye. Budapest, Új Város, 2002.

Mathon G.: Le mariage des chrétiens II. Du concile de Trente á notr jours. Paris, 1995.

Mc Cready W.: Die Familie und die religiöse Sozialisation. Concilium 1971. 16-21. (vö.: Concilium 1973. 28-35.)

Molnárfi T.: A magyar népesedési helyzet. in Jel, 1997/7, 203-208.

Osiek, C.: Das Neue Testament und die Familie, in Concilium 1995/4., 287-293.

Packard V.: Feltörekvés, reklám-szexualitás Amerikában, Budapest, 1971.

Peque M.: Lo Spirito Santo e il matrimonio nell’insegnamento della Chiesa. Roma 1993.

Rocchetta C.: Il sacramento della coppia. Saggio di teologia sul matrimonio christiano. Bologna 1996.

1998. Molnár E. stb.: Házasságon kívüli születések, Budapest, KSH NKI, 1998.

Somorjai Á.(szerk.): Család és demográfia Európában (Konferencia a Vatikánban), Budapest, Püspökkari Családpasztorációs Bizottság, 1997.

Spéder Zs.: Változások a házasság és család mutatóiban az ezredfordulón. In: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest, Osiris, 2006, 415-426

Spéder Zs. Gyermekvállalás és a párkapcsolatok átalakulása. In Társadalmi riport 2004. Tárki 2004. 137-152

Szabó F., Szentmártoni M., stb.: Személy, Házasság és család. Roma, 1988.

Székely I. CSJ: Törékeny kincs, boldog házasság (Videó sorozat). A Vigília Alapítvány kiadása.

Szilágyi V. (szerk.): A családi élet mai problémái, Budapest, 1980.

Szilágyi V.: Nemi nevelés a családban, Budapest, 1978.

Tárkányi Á.: A magyar házasság és család helyzetéről (kézirat) 1998

Tárkányi Á.: kutatási eredményei (kézirat, publikálás alatt), készült az 1993-ban Cseh-Szombathy László és munkatársai által előkészített családi érték vizsgálat anyaga alapján, 1998

Teleki B.: Kézikönyv a családról I-II. Kecskemét, Korda 2004.

Tomka F.: Szentségi lelkipásztorkodás. Budapest, SZIT, 2006. 11. fejezet és irodalma.

Tomka F.: A család mai helyzete és a keresztény küldetés. in Vigília 1982/3, 410-417.

Tomka F.: A keresztény család életereje, in Vigília 1982/4, 494-501.

Tomka M.: Család és vallásosság, in Teológia 1984/2., 16-19.

Zlinszky J.: Élet és család védelme az Alkotmányban, Vigília 1998/4, 262-270

Zulehner P. M.: Heirat, Geburt, Tod. Freiburg, Herder, 19875

Zulehner P.M: Pastoraltheologie. Band 3. Übergänge. Düsseldorf, Patmos, 1990. 132-210

Vö. a Vigília 1998/2 és 1998/4, 2000/8, 2003/4; a Távlatok 1994/1, a Mérleg 2000/2, az Embertárs 2003/2 és 2003/4 tematikus számait.

[1] MKPK körlevele: Boldogabb családokért. Budapest, SZIT. 1999.

[2] Andorka 2006 i. m. 420. Nb. a maradék 31% még élettársi kapcsolatra sem lép első társkapcsolatában vagy a „szingli” életformát választotta.

[3] Vö. Hoem, J. M., Educational Gradients in Divorce Risks in Sweden, in Population Sturdies 1997/1.

[4] Illetve az európai országokban változó ezek aránya; leginkább Franciaországban tartják a házasság alternatívájának.

[5] 20%-uk öt éven belül felbomlott.

[6] Vö. Spéder Zsolt: Változások a házasság, család mutatóiban i. m. 416, 423

[7] Vö. Spéder Zsolt: Változások a házasság, család mutatóiban az ezredfordulón. In: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest. Osiris, 2006, 420.

[8] Andorka 2006 i. m. 420

[9] Magyar Statisztikai Évkönyv 1996, Budapest (KSH) 1997

[10] Vö. Andorka 2006 i. m. 420; Vö. vö. Cseh-Szombathy L., Családszociológiai problémák és módszerek, Budapest 1978, 311 k.

[11] 1993-ban Cseh-Szombathy László és munkatársai által előkészített családi érték vizsgálat anyaga alapján, Tárkányi Á. kutatási eredményei 2000 táján, publikálás alatt.

[12] Ez azt jelenti, hogy ha száz termékeny korú párra minden évben csak annyi születés jut, mint most, akkor hosszú távon termékeny periódusuk végeztével száz családra csak 128 gyermek jutna a szükséges 215 helyett.

[13] Vö. Andorka 2006 i. m. 323.

[14] Andorka 2006. i. m. 409. Dél-Európában a házasságon kívüli születések aránya még általában 15% alatt van (kivéve Portugáliát), míg Svédországban meghaladja az 50%-ot. Magyarország a középmezőnyben található.

[15] Vö. Andorka 2006. i. m. 423-424

[16] Cherlin, A. J., stb., Effects of Parentall Divorce on Mental Health throughout the Liefe Course, In American Sociological Review, 1998/2

[17] Vö. Andorka 2006. i. m. 636k.

[18] Andorka 2006. i. m. 424.

[19] Füstös L.: Kontinuitás és diszkontinuitás az értékpreferenciákban. In. Füstös L. Guba L. (szerk): Társadalmi regiszter 2002, Bp, MTA PTI. 123-209.

[20] vö. Bumpass L. 2002.

[21] vö. pl. Ruggles S.: The Rise of Divorce and Separation in the United States 1880-1990, in Demography 1997/4.

[22] Vö. i. m.

[23] Vö. Cseh-Szombathy L.: 1997 i. m. 280, stb.

[24] Atkinson R. L. stb.: Pszichológia, Budapest, Osiris, 1997, 94-96.

[25] Sok ember azért lép „próbaházasságra”, mert azt reméli, hogy a házasság jobban működik majd, ha a felek előbb „kipróbálták egymást”. A szociológiai vizsgálatok eredményei viszont azt mutatják, hogy azokban a házasságokban, amelyeket együttélés előzött meg gyakoribb a válás. Pl. De Maris A., Vaninadha R.: Premarital Cohabitation and Subsequent Marital Stability in the US, in Journal of Marriage and the Family 1992, 54, 178-190.

[26] Meglepő vagy talán nagyonis érthető, hogy gyakran azok tesznek szemrehányást az egyháznak a „nők védelmében”, akik a nőt lényegében csak szexualitás tárgyának tekintik, még akkor is, ha esetleg egyébként hangsúlyozzák egyenjogúságát.

[27] vö. Packard V.: Feltörekvés, reklám, szexualitás Amerikában, Budapest 1971.

[28] Kirkendall L. A.: Premarital intercourse and interpesonal relationships, New York 1961.

[29] Kinsey A. C., stb.: Sexual behavior in the human male, Philadelphia, 1949.

[30] Szilágyi V.: A házasság jövője, Budapest, 1978.

[31] Cseh-Szombathy i. m. 1978. 259.

[32] E maffiáról néhány szót szólunk a következő pontban, illetve a prostitúcióról, a 19.II. fejezetben

[33] Az élettársi kapcsolatok sebzettségével a következő fejezetben foglalkozunk

[34] vö. Andorka 2006 i.m. 418-424

[35] Tomka F., A keresztény család ténye, Vigília 1982, 494-450

[36] Hegel G. W. F.: Grundlinien der Philosophie des Rechtes, Stuttgart 1964, Fromm E., A szeretet művészete, Budapest 1984

[37] vö. Selye J.: Stressz distressz nélkül, Budapest 1976

[38] Vö. Üzenet a családokhoz. Az V. Püspöki Szinódus üzenete, Új Ember, 1980. nov. 16, 10-11.

[39] A katolikus szexuál-erkölcs alapelveivel az erkölcstan foglalkozik. Erre itt nincs módunk részletesen kitérni.

[40] Üzenet a családokhoz, i. m. 15.

[41] Az Olasz Püspöki Konferencia, Jövőnk a család (2. A családok lelkigondozása). Budapest, Új Ember, 2005. 43-44.

[42] Az Olasz Püspöki Konferencia, Jövőnk a család (2). i.m. 73-80.

[43] Konkrét lelkipásztori javaslatok találhatók az Olasz Püspöki Kar idézett kötetében!

[44] Az Olasz Püspöki Konferencia: Jövőnk a család i. m.

[45] Tomka Ferenc: A szentségi lelkipásztorkodás (és az új evangelizáció) c. kötetben; Budapest. SZIT. 2006. vö. különösen a keresztelési és jegyesi felkészítésről szóló fejezeteket

[46] I. m. 74, 77.

[47] Dr. Székely Ilona CSJ: családterápiás pszichológus alkotása. Törékeny kincs – boldog házasság. A Vigília Alapítvány kiadása. Az anyag jegyesoktatásra és házaspárokkal való beszélgetésre egyaránt alkalmas.

[48] A témáról, a fiatal házasokkal való beszélgetések konkrét levezetésének módjáról bővebben szólunk a „Szentségi lelkipásztorkodás – és új evangelizáció” c. kötetben, a keresztelési és jegyesoktatási fejezetekben.

[49] Bourgeois i. m. 408-409

[50] Több ilyen téma feldolgozását megtalálhatjuk a Szentségi Lelkipásztorkodás c. kötetben.

[51] A témához vö. Lelkiségek, mozgalmak a magyar Katolikus Egyházban. OLI 1994; illetve OLI 2006. Illetve vö. mindkét mozgalom Honlapját.

[52] Más jellegű, élő családi közösségeket hoz létre a többi jelentősebb hazai mozgalom is, pl. a Regnum, a Fokoláre.

[53] Cseh-Szombathy 1979. i. m. 222

[54] 1970. márc. 3.

[55] vö. Ökumenikus Direktórium

[56] Ezzel bővebben az erkölcstan, illetve annak szakkönyvei foglalkoznak.

[57] Vö. 1993-ban Cseh-Szombathy László és munkatársai által előkészített családi érték vizsgálat anyaga alapján, Tárkányi Ákos kutatási eredményei, publikálás alatt 1998

[58] vö. Részletesebb adatokat vö. Andorka 2006. 423.

[59] vö. Andorka 2006. 409.

[60] Spéder Zs. Gyermekvállalás és a párkapcsolatok átalakulása. In Társadalmi riport 2004. Tárki 2004.137-152.

[61] vö. Andorka R., Bevezetés a Szociológiába i. m. 366; noha egyszemélyes háztartásokban élnek házasságra készülő (vagy arra nem készülő) egyedülálló fiatalok is

[62] Vö. Dobossy, S.Molnár, Virágh 2003.

[63] Tomka F: Szentségi lelkipásztorkodás, Bp. SZIT. 20008, 95-97