A felnőttek katekéziséről

Előadás az Országos Kateketikai Fórumon,
1997. október, Csillebérc

Dr. Tomka Ferenc

Vö: http://lelkilap.hu/lpteol/katekfln.html

A kérdésről hitoktatói továbbképzéseken, konferenciákon többször szó volt. Mégis újból kell beszélnünk róla, mert egész hitoktatásunk eredményességének feltétele ebben rejlik…

I. A felnőttkatekézis fontossságáról – és a jelen tényeiről

1) Az egyház újabb útmutatásai szerint:

“a felnőttek katekézise a katekézis legfőbb formája”(ÁKD 20),
a főpásztorok, papok, lelkipásztorok, hitoktatók egyik első feladata a felnőttek hitbeli képzése – mondja a II. vatikáni zsinat. (Püspökökről 14; Ker.nevelésről 9–10; vö. ÁKD 15 stb.)

2) A világegyházban:

sokfelé nagy súlyt fektetnek erre, és nagy eredményeket érnek el e téren: Mérhető gyümölcs, hogy a világegyházban olyan eredményes volt a világiak–felnőttek képzése, hogy (már évek óta) egy pap lelkipásztorra 3 főállású világi lelkipásztori munkatárs jut – sőt pl. Afrikában 8. (És sokan vannak köztük, akik nem nagyképzettségű emberek – pl. Afrikában vagy Dél-Amerikában –, de úgy elköteleződnek a kereszténységben, hogy hitoktatásra, közösségek vezetésére alkalmassá válnak).

3) Magyarországon:

A kommunizmusban alig lehetett foglalkozni felnőttekkel. Legfeljebb vagy elsősorban a földalatti munkában, kiscsoportokban. S így sokan elfelejtették a feladat fontosságát
1987-ben a Püspöki Kar felállított egy bizottságot a felnőttképzés előmozdítására. Nyomatékkal javasolták, hogy minden plébánián hozzanak létre felnőtt katekézist. Egyes egyházmegyékben, plébániákon el is indult ez. Tulajdonképpen a korábbiakhoz képest hatalmas lépések történtek, de a feladathoz képest a gyümölcs még mindig nagyon kevés.
A pozitív kezdeményezések mellett vagy ellenére a felnőttekkel való foglalkozások országos mutatói nagyon rosszak. (Vö. a témához: Tomka F.: A katolikus felnőttképzés Magyarországon, Teológia 1988/3, 162–169)

Miről tanúskodnak a hazai adatok-tények?

a) A magyar lelkipásztorkodás időbeosztása a kisgyermekek és öregek felé fordul. Az ifjúság, az alkotó felnőttkor, a fiatal házasok eltűnnek.
(Itt az előadásban egy szemléltető ábra következett. Ha a hívek életkorát és a rájuk fordított lelkipásztori aktivitást koordináta-rendszeren ábrázoljuk, nagyjából egy fordított harang-görbét kapunk. A szerk.)
Ez a kép lényegileg a hitoktatást is jellemzi – azzal a különbséggel, hogy az a gyermekek közül is elsősorban az alsósokkal foglalkozik.

b) Hazai lelkipásztorkodásunk (és benne a hitoktatás!) eredménytelenségét is jelzik a felmérések, a számok:
Egy 15 év előtti felmérés áll rendelkezésünkre (most készül az új, mely csak még jobban mutatja ugyanezt). Eszerint:
A katolikusnak keresztelt gyermekek 43 %-a lesz elsőáldozó, 29%-a bérmálkozó, kb. 15-18 %-a jár rendszeresen hittanra és szentmisére alsó tagozatos korában, 9-12 %-a felső tagozatos korában – s 1,3 %-a jár ifjúsági hittanra. A felnőtt hittanra járókról nincs országos adatunk. Bizonyos, hogy lényegesen kisebb az arányuk, mint az ifjúsági hittanosoké…
(Nb. A helyzet változásáról annyit tudunk pl.: hogy míg 1984–ben a katolikusnak keresztelt szülők 70 %-a megkereszteltette gyermekét, addig ma Budapesten legfeljebb 50%-a… Hasonló visszaesés kimutatása várható más területeken is.)
A fenti számok jelzik szentségi felkészítéseink és általában hitoktatásunk súlyos kérdéseit is…

II. Mik az elméleti feltételei annak, hogy a gyermekkatekézis hatékony legyen?

A válasz előadásunk fő tézise:

A gyermekkatekézis akkor hatékony, ha

a gyermek mellett hívő család, vagy legalább egy hívő szülő áll
a gyermek láthat maga körül – túl a szülőn –
- a) nála nagyobb korosztálybeli hívőket
- b) és hívőközösséget.

A) Mit mond erről a lélektan, a szociológia?

ad 1. Ami a szülőket illeti: Számos felmérés igazolja: serdülőkor előtt hitoktatott gyermekek hite a serdülőkorban 95 %-ban összeomlik, ha legalább egy szülő hitének példája és gyakorlata nem áll mellette a serdülőkor viharaiban
Ez félelmetes megállapítás. Az országos és nemzetközi tapasztalatok mellett saját tapasztalatom is ugyanez 9 év intenzív plébániai hitoktatását figyelve. 10 éves korában lehetett a legragyogóbb elsőáldozó, serdülő korra (ha nem állt mellette szülő, a nagymama sem tudta pótolni!) – 99 %-ban a gyermek elmaradt. (Vö. Grom B.: A hit tanulásának helye a család. Mérleg 85/4,353–375)

ad 2. A hívőközösség szerepével kapcsolatban a tudományos kutatás azt mondja:
bármilyen meggyőződés kialakulására – így a vallásos meggyőződés kialakulására, megmaradására is – döntő hatással van, hogy a gyermek mit lát 1.) a nálánál eggyel nagyobb korosztály, 2.) illetve a felnőttek életében.
Az alsós hittan tehát nem hatékony, ha nincs rendes felsős hittan; s a felsős hittan sem hatékony, ha nincsenek hívőserdülők (lehetőleg serdülő hittan); s a serdülők hittanja is kevésbé hatékony, ha nincsenek nagyobbak a templomban… (Némi kivétel itt a sorba állításban: hogy az ifjúság, a serdülő már képes maga elindulni a hit, a közösségalkotás útján egy jó ifjúsági hittanon; – bár rájuk is rendkívülien erősítő hatása van, ha vannak élő felnőttek a plébánián, netán van felnőtt hittan.)
Összefoglalva tehát:

A gyermek hitének fejlődése akkor biztosított ideálisan, ha két “burok” veszi őt körül:

a hívőcsaládi légkör vagy legalább egyik szülő példája, és
a hívőnagyobbak, illetve felnőttek közössége.

S hiábavaló a gyermekhitoktatás, ha nem teremti meg azokat az életkörülményeket, amelyekben a gyermek hite néhány év multával is életképes marad.

B) Mit mond erről az Egyház?

“A hitoktatás első helye a plébániai közösség”– írja a Catechesi Tradendae (67).
“A katekézisnek – mondja az Általános Kateketikai Direktorium – támaszkodnia kell a keresztény közösség tanúságtételére. Hiszen a katekézis sokkal hatékonyabban tud beszélni olyan dolgokról amelyek jelenlevő valóságok a közösség mindennapi életében.
A katekéta feladata tehát nemcsak annyi, hogy közvetlenül végezze a katekézist, hanem segítséget kell nyújtania az egész egyházi közösség lelkesedéséhez, amellyel az igazi keresztény tanúságtételt meg tudják valósítani…” (ÁKD 35)

A Cat.Tr. írja másutt: “A keresztény közösség (illetve a hitoktató) képtelen a (gyermek) katekézis huzamos végzésére, ha nem veszi körül a felnőttek cselekvésének (példájának) kedvező környezete…”
“A katekézisnek tehát ahhoz, hogy hatékony lehessen, huzamosnak kell lennie. Hiábavalóvá válnék, ha a felnőttkor küszöbére érkező embert magára hagyná…” (Cat.Tr. 43 vö. 24,56–57; ÁKD 35,129)
“A terméketlenség veszedelme fenyegeti a katekézist, ha a katekument nem fogadja be egy olyan közösség, amely a hitből él.” (Cat.Tr. 24)

II. János Pál ismételten állítja: “Az evangélium hirdetése nem lehet következetes és hatásos, ha nem kapcsolódik hozzá erőteljes közösségi lelkiség” (közösségben megélt kereszténység). (Osservatore Romano, 1995. II. 16)

III. Mit kell tehát tennünk?

Az imént azt mondtuk: A gyermekkatekézis akkor hatékony,

ha a gyermek mellett hívőcsalád vagy legalább egy hívőszülő áll;
ha a gyermek láthat maga körül – túl a szülőn –
- a) nála nagyobb korosztálybeli hivőket
- b) és hívőközösséget.

Ezt igazolták a számok, kutatások, s ugyanezt mondják az egyházi útmutatások, amelyek ugyancsak a tények figyelembevételére alapulnak.

A hitoktatás elsődleges feladata tehát

hogy elkezdjen foglalkozni a felnőttekkel, s a hitoktató esetében ez elsősorban a szülőkkel való foglalkozást jelenthet,
majd hogy közreműködjön abban, hogy az egyházközség (vagy legalább a szülők egy része) közösségibbé–közösséggé váljék.

ad 1. Hogyan foglalkozzunk a szülőkkel?
Hogyan biztosíthatunk a felnőttek – szülők – számára lehetőséget, hogy maguk is megismerkedjenek a hittel, s lehetőleg elmélyüljenek abban?

Első pillanatban eszünkbe jut, hogy ez lehetetlen, ez nekem nem megy stb. De ha átgondolom, hogy enélkül minden munkám hiábavaló, akkor el kell utasítanom az ellenvetéseket…
S ha látom, hogy azért sokfelé a világban, s hazánkban is, hozzám hasonló hitoktatók elkezdtek foglalkozni a szülőkkel, s nem egy helyen még közösséget is tudtak létrehozni belőlük, akkor bizonyára megerősödik bennem a remény.
Hogyan kezdjük tehát a szülőkkel való foglalkozást?

Egy példát mondanék, amely egyre több helyen működik:
a. Az elsőáldozók szüleit rendszeres szülői megbeszélésre hívják. S az ezen való részvétel több helyen feltétele az előáldozásnak. A cél, hogy maguk a szülők megismerjék vagy újra átéljék a hitet: kialakuljon vagy megújuljon imaéletük, szentségi életük, templombajárásuk stb.
Több hazai plébánia példája igazolja, hogy (bár először magunk is alig akartuk elhinni, hogy ez lehetséges, hisz minden szülőnek “dolga van, nem ér rá” stb.), ha az elsőáldozás feltételévé tettük ezt, nagy többségük vállalta a rendszeres találkozást; – jelentős részük néhány óra elmúltával megszerette azokat; – s egy (nem is jelentéktelen) részük valóban hivővé-gyakorlóvá lett általuk… többen a plébániai közösség komoly munkatársává, építőjévé.

Időhiány miatt sok hitoktató csak úgy tudja megoldani a szülőkkel való foglalkozást, ha minden második órát a gyermekeknek tart, s minden másodikat a szülőknek. Tanmenetileg ez probléma… De meg kell tanulnunk, hogy a gyermekek hitbeli megmaradása, a felnőttek képzése fontosabb, még a tanmenetnél is… (Épp most hallottam: valahol a hitoktató talált két másik mélyebben hívő szülőt, akik vállalták, hogy a hittan alatt beszélgessenek a szülőkkel a hit alapvető kérdéseiről, Istenről, imádságról stb.)
Természetesen ideális, ha sikerül nemcsak az elsőáldozók szüleivel foglalkozni, hanem a különböző egyéb korosztályok szüleivel is. De az elsőáldozók szüleivel foglalkozás bizonyára a legtermészetesebb elindulási pont.

Hogyan tudjuk érdekessé tenni a felnőttek számára a hittant?
Ez sokak kérdése. Vázlatosan néhány szempontot erről:

a) A hittan akkor érdekli a felnőttet (is), ha az életéről szól, s nem távoli elméletekről.
A hitoktatónak az evangéliumi életre kell meghívnia a szülőket, (egy olyan életre, amely a gyermeke számára is és saját számára is fényt és örömet és igazságot jelent). S így érdekes lesz a hittan. (Egyébként ezt mondja a Cat.Tr. is: hogy “a bibliaköröknek – s ez minden felnőtt hittanra érvényes – túl kell lépniük a puszta szövegmagyarázaton, hogy tagjaik élni tudjanak Isten szavából”. 47.pont.)
Mit jelent ez: hogy élni, életre meghívni? Pl. első hittanórán egy nagyon konkrét feladatot szoktunk adni a szülőknek: Próbálja meg szeretni azt, örömet okozni a következő találkozásig annak, aki a legnehezebben elviselhető számára. – A következő órán a szülők, felnőttek tele vannak izgalmasabbnál izgalmasabb történetekkel, mikor saját élményeiket elmesélik…
Természetesen ez akkor működik, ha maga a hitoktató is éli ezeket a feladatokat, s maga is tele van élményekkel… “A katekéta saját hitének gyümölcseit közli másokkal” írja az Ált.Kat.Dir. (76)
Igen, akkor működik ez, ha a hitoktató az felnőtt–órákon élményei alapján beszél: hogy neki mit jelent (mit jelentett a múlt héten!) az Istennel való kapcsolat, az imádság, a szentmise, a felebarát szeretete, a gyónás, a szenvedés elfogadása stb.
Fontos, hogy legyen egy jó hittankönyvünk a felnőttek számára, ahol mindez teológiai alapossággal ki is van fejtve, s a hittanon is szólnunk kell a teológiai alapokról. De ami érdekessé fogja tenni a hittant: ha kiderül, hogy az én életemről, az ő életéről van szó…

b) Az érdekesség feltétele – a mondottakból is következik –, hogy már magaa hittan is közösségi légkörű legyen. Ennek eszköze, ha beszélgetéssé alakul.
Az óra első részében a hitoktató elmondhatja a megfelelő témát, de utána legyen mód csoportos beszélgetésre: arról, hogyan élték meg az előző órán kapott életfeladatot – a fentiek szellemében.
Ezáltal pedig nemcsak érdekes lesz az óra, hanem máris elkezd születni a közösség – a kapcsolat köztük, amely közösséget teremt.
S itt eljutottunk következő kérdésünkhöz:

ad 2. Mit tehetünk, hogy a plébánián közösség alakuljon?

Láttuk, hogy ideális az, ha a különböző korosztályok közösségei veszik körül a gyermekeket. De kezdetnek elég, ha sikerül legalább a szülőkből valamiféle közösséget kialakítani. Hogyan történhet ez?

1.Legerősebb közösségteremtő az, amit imént mondtunk. Ha a szülők hittanán tudunk beszélni saját életünkről, lelki élményeinkről; – s még inkább, ha ezek a beszélgetések aztán a hétköznapi kapcsolatokat is áthatják. Tudok példákat, ahol a hitoktató felhívta egyik mási szülőt, vagy a boltban találkozva kérdezte meg: hogyan sikerül élned a megbeszélteket? – s elmondta, hogy ő maga hogyan próbálja azt élni stb.

2.A közösségteremtés másik legtermészetesebb eszköze a közös tevékenység – közös feladatok. Gondoljuk meg: az iskolában a szülői munkaközösség olyan esetekben működik, s teremt kapcsolatokat a szülők között, ha egy-egy közös ünnepet, kirándulást stb. szerveznek a gyermekeknek… A közösen vállalt feladatok erős közösségteremtők. Keressük tehát, milyen lehetőségeink vannak: közös kirándulás, táborozás, gyermekünnepek, később gyermekliturgiák, gyermekénekkar közös megszervezése, vagy egész különös kegyelem és lelki élmény egy öregotthon egy kórház betegeinek közös meglátogatása stb. stb.

Káposztásmegyeren évek óta tapasztaljuk, hogy sokan, akik előző évben még kezdők voltak, következő évben már meghívhatók komolyabb feladatra is pl. hogy segítsenek, működjenek közre egy újabb felnőtt hittancsoportban: vegyenek részt azon, s legyenek segítségek a beszélgetések vezetésében…

A felnőttek sokszor azért kerülnek távol az egyháztól, mert nem érzik, hogy szükség volna rájuk. S ha feladatot kapnak, hamarabban felfedezik, hogy valóban szükségesek, s hasznosak tudnak lenni, Isten számára is…
Álljon itt még egy gondolat: Sokfelé tapasztalják (ahol élő közösség van), s nálunk is: sok felnőtt megtér, akik 12–13 éves korban hagyták el az egyházat. De ha a szektákat nézzük, ott is sokan vannak olyanok, akik 12–14 éves korukban hagyták abba a vallásgyakorlatot…
Sok elsőáldozó gyermekünk szülője lehet hogy vallástalan marad, mások a szektákban találnak otthonra – akik keresnek valamit. Ha volna nálunk legalább egy kis, élő szülő-közösség, haza találhatnának – nálunk…

Befejezésül

Bizonyára mindennek háttere: saját magunk evangéliumi élete. Ha a mi életünk napról napra megújul az imádságban, a felebarát szeretetében; ha napról napra megtapasztaljuk Isten erejét, amely legnagyobb gyöngeségünkben is működik, akkor ez örömmel, erővel tölt el minket (gyengeségünkben is). S ez az öröm, amelyre meghívhatjuk a szülőket, ami vonzani fogja őket. S aztán, ha velünk együtt elkezdik élni az evangéliumi életet, ők maguk is megtapasztalják, hogy a keresztény élet szép és örömteli – s érdemes ráépíteniük a maguk és gyermekeik életét.