Tomka Ferenc
Mikor hatékony a gyermekkatekézis?
(Gyermekkatekézis – és a szülők katekézise)
Egy 15 év ezelőtt – Püspöki Karunk által készíttetett – felmérés szerint a katolikusnak keresztelt gyermek 43 %-a lesz elsőáldozó, 29%-a bérmálkozó, kb. 15-18 %-a jár rendszeresen hittanra és szentmisére alsó tagozatos korában, 9-12 %-a felső tagozatos korában, – s 1,3 %-a jár ifjúsági hittanra. A felnőtt hittanra járókról nincs országos adatunk, de bizonyos, hogy lényegesen kisebb az arányuk, mint az ifjúsági hittanosoké…(Vö. Magyar Katolikus Almanach II. 1988, 582k.)
Milyen hatásfoka van a gyermekhitoktatásnak, ha ez az eredménye? S lehetne hatékonyabb? S vajon mit mond erről az Egyház?
A/A katekézis hatékonyságáról
Mikor hatékony a gyermekkatekézis? – A címben felvetett kérdésre ma az egyházi útmutatások ugyanazt válaszolják, amit a szociológia vagy a lélektan:
A gyermekkatekézis akkor hatékony,
1. ha a gyermek mellett hivő család, vagy legalább egy hivő szülő áll
2. s ha a gyermek láthat maga körül – túl a szülőn –
a) hivőket a nála nagyobb korosztály tagjaiból,
b) és hivő közösséget
a) Mit mond a lélektan, a szociológia?
ad 1. Ami a szülőket illeti: Számos felmérés igazolja: serdülőkor előtt hitoktatott gyermekek hite a serdülőkorban 90 %-ban összeomlik, ha legalább egy szülő hitének példája és gyakorlata nem áll mellette a serdülőkor viharaiban
Ez félelmetes megállapítás. Az országos és nemzetközi felmérések mellett saját megfigyelésünk is ugyanez: Hányszor tapasztalja aki a hitoktatást folyamatában figyeli: 8-1o éves korukban a legragyogóbb elsőáldozók voltak, és serdülő korra 90 %-ban elmaradtak a hittanról, templomból (ha nem állt mellettük legalább egy szülő). (Vö. Grom B.: A hit tanulásának helye a család, Mérleg 85/4, 353-375)
ad 2. A hivő közösség szerepével kapcsolatban – a tudományos kutatás azt mondja:
– bármilyen meggyőződés kialakulására, – és a vallásos meggyőződés kialakulására, megmaradására is – , döntő hatással van, hogy a gyermek mit lát 1.) a nálánál eggyel magasabb korosztály, 2.) illetve a felnőttek életében…
Az alsós hittan tehát aligha lesz hatékony, ha nincs rendes felsős hittan; s a felsős hittan sem hatékony, ha nincsenek hívő serdülők (lehetőleg serdülő hittan); s a serdülők hittanja is kevésbé hatékony, ha nincsenek nagyobbak, fiatal felnőttek a templomban… (Némi kivétel “az eggyel magasabb korosztály” jelentőségét tekintve az ifjúság, mert a serdülő már képes maga elindulni a hit, a közösségalkotás útján: egy jó ifjúsági hittanon; – bár rájuk is rendkívülien erősítő hatása van, ha látnak hitüket élő felnőtteket a plébánián, netán látnak felnőtt hittant működni.)
Összefoglalva: a gyermek hitének fejlődése akkor biztosított ideálisan, ha két “burok” veszi őt körül: a hivő családi légkör vagy legalább egyik szülő példája, és a hivő “nagyobbak”, illetve felnőttek közössége.
S hiábavaló a gyermekhitoktatás, ha nem teremti meg azokat az életkörülményeket, amelyekben a gyermek hite néhány év multával is életképes marad.
b) Mit mond minderről az Egyház?
A hitoktatásra vonatkozó minden újabb egyházi megnyilatkozás hangsúlyozza, hogy “a katekézis legfőbb formája a felnőttek katekézise” (ÁKD 20). A főpásztorok, papok, lelkipásztorok, hitoktatók egyik első feladata a felnőttek hitbeli képzése, mondta már a II. vatikáni zsinat (Püspökökről 14; Keresztény nevelésről 9-10; vö. ÁKD 15; C.Tr. 43).
A Catechesi Tradendae írja: “A keresztény közösség (illetve a hitoktató) képtelen a (gyermek) katekézis huzamos végzésére, ha nem veszi körül a felnőttek cselekvésének (példájának) kedvező környezete…”
“A katekézisnek tehát ahhoz, hogy hatékony lehessen, huzamosnak kell lennie. Hiábavalóvá válnék, ha a felnőttkor küszöbére érkező embert magára hagyná…” (C.Tr. 43 vö. 24,56-57; ÁKD 35,129)
“A hitoktatás első helye a plébániai közösség” – írja ugyancsak a Catechesi Tradendae (C.Tr. 67).
“A katekézisnek – mondja az Általános Kateketikai Direktorium – támaszkodnia kell a keresztény közösség tanúságtételére. Hiszen a katekézis sokkal hatékonyabban tud beszélni olyan dolgokról amelyek jelenlevő valóságok a közösség mindennapi életében…
A katekéta feladata tehát nemcsak annyi, hogy közvetlenül végezze a katekézist, hanem segítséget kell nyújtania az egész egyházi közösség lelkesedéséhez, amellyel az igazi keresztény tanúságtételt meg tudják valósítani…” (ÁKD 35)
Hiszen “a terméketlenség veszedelme fenyegeti a katekézist, ha a katekument nem fogadja be egy olyan közösség, amely a hitből él.” (C.Tr 24)
II. János Pál ismételten állítja: “Az evangélium hirdetése nem lehet következetes és hatásos, ha nem kapcsolódik hozzá erőteljes közösségi lelkiség” (közösségben megélt kereszténység) (Osservatore Romano 1995. II. 16)
B/Mit tegyen tehát a hitoktató?
Az előzőkből következően:
a hitoktatás elsődleges feladata –
1.hogy elkezdjen foglalkozni a felnőttekkel, –
2.majd hogy közreműködjön abban, hogy az egyházközség közösségibbé-közösséggé váljék.
A hitoktatókra vonatkoztatva ez azt jelenti:
1. elsődleges feladatuk, hogy elkezdjenek foglalkozni a szülőkkel
2.és közreműködjenek abban, hogy az általuk elérhető (megszólitható) szülők közösséggé váljanak
ad 1. Hogyan foglalkozzunk a szülőkkel?
Hogyan biztosíthatunk a felnőttek – szülők – számára lehetőséget, hogy maguk is megismerkedjenek a hittel, illetve elmélyüljenek abban?
Első pillanatban sok hitoktató – világi vagy pap – talán azt mondja: ez lehetetlen, ez nekem nem megy. De ha átgondoljuk, hogy enélkül munkánk jelentős részben hiábavaló, akkor el kell utasítanunk az ilyen ellenvetéseket. S ha látjuk, hogy sokfelé a világban, s hazánkban is, hozzánk hasonló hitoktatók elkezdtek foglalkozni a szülőkkel, s nem egy helyen sikerült közösséget is létrehozni belőlük, akkor megerősödik bennünk a remény…
Hogyan kezdjük tehát a szülőkkel való foglalkozást?
Egy példát idézünk, amely egyre több helyen működik hazánkban is: – Az elsőáldozók szüleit rendszeres szülői megbeszélésre hívják. S legalább az egyik szülőnek ezen való részvétele több helyen feltétele az előáldozásnak. A cél, hogy maguk a szülők megismerjék vagy újra átéljék a hitet: kialakuljon vagy megújuljon imaéletük, templombajárásuk, szentségi életük.
Több hazai plébánia belekezdett ebbe a “kisérletbe”. A hitoktatók először félve fogtak a szülők hittanra való meghívásához, hisz tudták: minden szülőnek “dolga van, nem ér rá” stb. De amikor az elsőáldozás feltételévé tették a hittant, a szülők nagy többsége vállalta a rendszeres találkozást, – jelentős részük néhány óra elmúltával megszerette azokat, – s egy (nem is jelentéktelen) részük valóban hivővé-gyakorlóvá lett általuk: többen a plébániai közösség komoly munkatársává, építőjévé. (Bizonyos, hogy e kezdeményezés könnyebben működik városon, de megfelelő előkészitéssel falusi plébánián is kivitelezhető.)
Időhiány miatt sok hitoktató csak úgy tudja megoldani a szülőkkel való foglalkozást, ha minden második órát a gyermekeknek tart, s minden másodikat a szülőknek… – Kétségtelen, hogy ez a megoldás vet fel kérdéseket. De a problémán komolyan elgodolkodók számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szülők képzése – s egyben a gyermekek megmaradása a hitben – fontosabb a felmerülő kérdéseknél. (Ilyen esetben legszerencsésebb, ha a hitoktató megkéri a szülőket, hogy – az elmaradt hittanóra helyett – ők adják tovább a velük átbeszélt anyagot gyermekeiknek.)
Természetesen ideális, ha sikerül nemcsak az elsőáldozók szüleivel foglalkozni, hanem a egyéb korosztályok szüleivel is. De az elsőáldozók szüleivel foglalkozás bizonyára a legtermészetesebb elindulási pont.
Hogyan tudjuk érdekessé tenni a felnőttek számára a hittant?
Ez sokak kérdése. Válaszként két fontos szempontot említünk:
1) A hittan akkor érdekli a felnőttet (is), ha az életéről szól, s nem távoli elméletekről. – A hitoktatónak az evangéliumi életre kell meghívnia a szülőket, (egy életre, amely gyermekeik számára is és saját számukra is fényt és örömet és igazságot jelent). Így lesz érdekes a hittan. Ezt mondja a Catechesi Tradendae is: hogy “a bibliaköröknek (s ez a minden felnőtt hittanra érvényes) túl kell lépniük a puszta szövegmagyarázaton, hogy tagjaik élni tudjanak Isten szavából”. 47.pont.)
Mit jelent ez: hogy élni, életre meghívni? Egy példa: Első hittanórán adhatjuk rögtön ezt a nagyon konkrét feladatot a szülőknek: próbálják meg következő találkozásig szeretni “ellenségüket”, örömet okozni annak, aki a legnehezebben elviselhető számukra. – A tapasztalat szerint a következő órán – ha megkérdezzük, hogyan sikerült – legalábbis egy részük telve lesz élményekkel, s az új felfedezés, az evangéliumi élet örömével.
Természetesen ez akkor működik, ha maga a hitoktató is éli ezeket a feladatokat, s maga is tele van élményekkel. (Pl. a nehéz embereket ujra és ujra szeretni, valóban izgalmas, és kegyelmet közvetítő, és élményt jelentő feladat!). – “A katekéta saját hitének gyümölcseit közli másokkal”, írja az Általános Kateketikai Direktorium. (76)
Igen, a felnőtt hittan akkor működik, ha a hitoktató az órákon élményei alapján beszél: hogy neki mit jelent (mit jelentett a múlt héten!) az Istennel való kapcsolat, az imádság, a szentmise, a felebarát szeretete, a gyónás, a szenvedés elfogadása stb.
Fontos, hogy legyen egy jó hittankönyvünk a felnőttek számára, ahol mindez teológiai alapossággal ki is van fejtve, s a hittanon is szólnunk kell a teológiai alapokról. De ami érdekessé fogja tenni a hittant: ha kiderül, hogy az én életemről, az ő életéről van szó…
2) Az érdekesség feltétele – a mondottakból is következik – hogy már maga a hittan is közösségi légkörű legyen. Ennek eszköze, ha a hittanon van helye a beszélgetésnek.
Az óra első részében a hitoktató elmondja a megfelelő témát, de utána legyen mód csoportos beszélgetésre: a témán kivül elsősorban arról, hogyan élték meg az előző órán kapott életfeladatot – a fentiek szellemében.
Ezáltal nemcsak érdekes lesz az óra, hanem máris elkezd születni a közösség: a kapcsolat a résztvevők közt, amely közösséget teremt.
S itt eljutottunk következő kérdésünkhöz:
ad 2. Mit tehetünk, hogy a plébánián közösség alakuljon?
Láttuk, hogy ideális, ha a különböző korosztályok közösségei veszik körül a gyermekeket. De kezdetnek elég, ha sikerül legalább a szülőkből valamiféle közösséget kialakítani. Hogyan valósul meg ez?
1. Legerősebb közösségteremtő az, amiről imént szóltunk. Ha a szülők hittanján tudunk beszélni saját életünkről, lelki élményeinkről; – s még inkább ha ezek a beszélgetések, illetve az általuk kialakult kapcsolatok aztán a hétköznapi életben is folytatódnak… (Szép példa erre, ahol a hitoktató felhívta telefonon egyik mási szülőt, vagy a boltban találkozva kérdezte meg: hogy sikerült élnie a megbeszélteket, s elmondta, hogy ő maga hogyan próbálja azt élni stb.)
2. A közösségteremtés másik legtermészetesebb eszköze a közös tevékenység – a közös feladatok. – Az iskolában a szülői munkaközösség is elsősorban olyan esetekben működik, s teremt kapcsolatokat a szülők között, ha egy-egy közös ünnepet, kirándulást stb. szerveznek a gyermekeknek…A közösen vállalt feladatok közösségteremtők. Keressük meg tehát, milyen lehetőségeink vannak: közös kirándulás, táborozás, gyermekünnepek, később gyermekliturgiák, gyermekénekkar stb. közös megszervezése; különös kegyelem és lelki élmény lehet egy öregotthon egy kórház betegeinek közös meglátogatása stb.
Nem egy plébánián tapasztalják, hogy sokan, akik előző évben még kezdők voltak a szülők hittanján, következő évben már meghívhatók komolyabb feladatra is pl. hogy működjenek közre, egy újabb felnőtt hittancsoportban: vegyenek részt azon, segítsenek a beszélgetések vezetésében…
A felnőttek sokszor azért kerülnek távol az egyháztól, mert nem érzik, hogy szükség volna rájuk… De ha feladatot kapnak, hamar felfedezik, hogy valóban szükségesek, s hasznosak tudnak lenni, Isten és a közösség számára is…
Sokfelé tapasztalják ma Magyarországon (ahol élő plébániaközösség van), hogy sok olyan felnőtt megtér, akik 12-13 éves korukban hagyták abba a vallásgyakorlatot. S ha a szektákat figyeljük, ott is sokan vannak olyanok, akik 12-14 éves korukban hagyták el az egyházat.
Sok elsőáldozó gyermekünk szülője – ha nem foglalkozunk vele – vallástalan marad, s azzá lesz gyermeke is; mások – akik keresnek valamit – tán szektákba keverednek. De ha kialakulna plébániánkon legalább egy kis élő közösség a szülőkből: otthonra taláhatnának – köztük…
Isten ereje a gyöngeségben
Ha nekünk hitoktatóknak az életünk napról napra megújul az imádságban, a felebarát szeretetében; ha napról napra megtapasztaljuk Isten erejét, mely legnagyobb gyöngeségünkben is működik, akkor ez örömmel, erővel tölt el bennünket (gyengeségünkben is). S ez az az öröm, amelyre meghívhatjuk a szülőket, ami vonzani fogja őket. S aztán, ha velünk együtt elkezdik élni az evangéliumi életet, ők maguk is megtapasztalják, hogy a keresztény élet szép és örömteli – s érdemes ráépíteniük a maguk és gyermekeik életét.