Katekumenátus és korunk

A KATEKUMENÁTUS – ÉS a LELKIPÁSZTORI MEGÚJULÁS

előadás – Országos Katekumen Konferencia

(Tomka Ferenc)

I. Lelkipásztorkodásunk helyzete

Jó ötven éve a magyar lakosság 50-60- %-a részt vett vasárnaponta a szentmisén. S ma? – 12-13 %-a (nagyobb ünnepeken ezen kivül még vagy 20 %-a). S ehhez hasonló visszaesés látható nemcsak a volt kommunista országokban, hanem a nyugati világban is! Körülvesz minket egyfelől a vallásos emberek létszámának súlyos megfogyatkozása, másfelől a fogyasztói materializmus, a terjedő kábitószer, válások és csonka családok…

Ugyanakkor nem vallási érdektelenség – Szekták,new age stb. terjednek… Mi hiányzik?

Kereszténységünk, egyházunk helyzetének – múltjának és jövőjének – megitéléséhez, a problémák megválaszolásához akkor jutunk közelebb, ha megkérdezzük: Mi is az Egyház Krisztus elképzelése szerint?

Jézus kiválaszt egy embercsoportot, s meghivja őket, hogy folytassák művét… De nem egyszerüen úgy, ahogy bármely más vallás vagy világnézet hivei folytatják alapitójuk művét. Jézus azt mondja: aki őt követi, aki átadja neki életét (akik élő egyházát alkotják), azokban ő maga fog élni és működni… Azok Krisztus titokzatos testévé, testének tagjaivá lesznek (egy titkos és folyamatos egységben “fejükkel”, Jézussal, – és a Szentlélekkel és az Atyával.) – Az Egyház tehát nem emberi egyesület, hanem Krisztus Teste, Isten népe, Isten Szentsége a világban.

A II vatikáni zsinat óta használjuk ezt a kifejezést: “Isten szentsége” (vö. Az egyházról szóló dokumentum 1. pontja). A szentség olyan látható jel, amely jelzi a világ számára Isten jelenlétét, sőt amely által Isten jelen van. Az egyháznak mint közösségnek szentségnek kellene lennie (a nagy Egyháznak és egy-egy kisebb közösségének pl. egy plébániának). Hiszen Jézus mondta: ahol ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, ott leszek köztetek (Mt 18, 20). Tehát Jézus megjelenhet benne. S a világ számára jeleznie kellene Isten jelenlétét: ahogy Jézus mondta: Arról ismerjenek meg titeket, hogy szeretitek egymást (Jn 13,34; 17, 23).

Hogyan szűnt meg az Egyházban ez az élő kereszténység? Hogy jött létre ez a mai kritikus helyzet? Illetve hogy kell megítélnünk egyházunk helyzetét a 2000 évfordulón?

Egyre többen fogalmazzák meg (a Gaudium et Spes nyomában), hogy nem a kereszténység van válságban, hanem a kereszténységnek egy adott egyházias formája – a népegyház -, s hogy egy új stílusú lelkipásztorkodásra van szükség.

a) Mi a népegyház?

A népegyház azt az egyházat, illetve társadalmat jelöli, amelyben a társadalom, a nép élete nagyjából egybeesett a vallás, az egyház életével. Ez a fajta egyház, illetve társadalom mintegy ezer éven át működésképesnek látszott. E korokban a társadalom és a vallás, az állam és az egyház szinte teljesen összefonódott: A társadalom egész rendje szavatolta, hogy minden tagjának keresztény életszabályokat kell követnie. A társadalmi közösségek kultúrája teljességgel vallási kultúra is volt, benne a vallásgyakorlattal, vallásos ünnepekkel. A keresztény szemlélet átjárta a nép mindennapjait, a szokásokat, ünnepeket – a születéstől a halálig. (Egyidejűleg valamiképpen az egyházi irányítás érvényesült az élet legtöbb területén, az egyház tartotta kezében a tudományt, a kultúrát, a művészetet, a politikát.)

b) A népegyház lelkipásztorkodásának alapelemei

A népegyház lelkipásztorkodását meghatározta, hogy a társadalom minden tagja ebben az említett “keresztény” közegben élt. Következőleg a lelkipásztorkodásnak évszázadokon át nem kellett különösebben törekednie sem a misszionálásra, sem arra, hogy a híveket megóvja az egyháztól való elszakadástól. Ezért elegendőnek látszott, ha néhány területre koncentrálta erejét:

a gyermekek szentségeire: keresztelésére, elsőáldozásra, bérmálásra;

ezzel kapcsolatban a gyermekek hitoktatására;

majd a felnőttek szentségeire: főleg húsvéti gyóntatásra, áldozásra, a házasság- és betegek szentségeinek kiszolgáltatására és a temetésre;

a vasárnapi szentmisékre és igehirdetésre.

Mára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez a lelkipásztorkodás nem felel meg a mai kor igényeinek, mert maga a népegyház van megszűnőben. Mégis a lelkipásztorkodás sokfelé ma is lényegileg mindössze az imént felsorolt népegyházi feladatkörökre korlátozódik, vagy azokat helyezi előtérbe.

c)A népegyház megszűnésének szociológiai okai

Azt, hogy a népegyház – a társadalom és az egyház(ak) teljes összefonódása – megszűnt, talán nem kell igazolnunk. Melyek azok a legfontosabb okok, amelyek a népegyház megszűnéséhez vezettek?

Az urbanizáció. – Az iparosodás, illetve a városiasodás szétfeszítette a tradicionális falusi kisvárosi közösségeket, a népegyház természetes melegágyait. Az új nagyvárosokban nem alakultak ki olyan közösségek amelyekben a társadalmi-emberi élet egybeesett a vallási-egyházi élettel. S közben a faluba is behatolt a városiasodás, a falvak lakosainak egy része elkezdett városban dolgozni, tanulni. Ezzel a keresztény világlátás és kultúra homogén jelenléte és ereje (s annak az embert mindenütt körülölelő hatása) megszűnt.

A pluralizáció. – Ez együtt jár a városiasodással, a polgárosodással, a felvilágosodással. A homogén faluban – és a “keresztény világban” – a kor embere egységes világszemlélettel, erkölccsel találkozott. Fel sem merülhetett benne, hogy más világnézethez csatlakozzon, más közösségbe lépjen. A városiasodott világban világnézetek, közösségek és vallások sokaságával találja magát szembe az ember, s választhat, melyik tetszik neki jobban.

Napjaink újdonsága továbbá, hogy sokféle erkölcsöt és világnézetet hirdető világnézetek nemcsak minden utcasarkon kínálgatják magukat, hanem az otthonokba is behatolnak a tv képernyőkön keresztül.¹

A szekularizáció, a racionalizmus. – Míg a középkorban valamiképp mindent átjárt a vallás, az egyházi jelenlét, az újabb korban a gazdaság, a tudomány, a politika, a művészet stb., s az élet egyre több szférája önállósult, sőt (az egyház őket alkalmanként irányítani akaró törekvései miatt) szembefordult az egyházzal.

d) A népegyházi lelkipásztorkodás működésképtelensége korunkban

A népegyház lelkipásztorkodásának alappillére, meghatározója a homogén keresztény kultúrájú társadalmi környezet (falusi kisvárosi közösség) volt. – A népegyházban a megszülető gyermeket, majd a serdülőt és a felnőttek egy olyan közösség, illetve társadalom vette körül, amely egységesen azonos (bizonyos szempontból) keresztény, humán értékeket hordozott. Ma fel kell vérteznünk gyermekeinket, felnőttjeinket a világban uralkodó – vagy a liberális médiahatalmak és csoportok által terjesztett – véleményektől: az erkölcsi relativizmustól, az erőszaktól, a szabad-szextől, az élet semmibevételétől, az abortusz, az eutanázia, a homoszexualitás, propagálásától, a kábítószer liberalizálás következményeitől stb. stb.

Az elmúlt korokban a közösségi-társadalmi környezet védte meg az embert, adott neki határozott tartást. Ma is csak a közösség (egy keresztény értékrendet és magatartást követő közösség) védheti meg a keresztényt egy szétzilált világában, – s adhat nemcsak védelmet, hanem erőt is neki, hogy prófétája, tanúja legyen az evangéliumi értékeknek (amelyekre egyébként a tisztaságot kereső emberiség szíve csendjében vár).

Mire figyelmezteti tehát a jelen helyzet a lelkipásztorkodást és minden keresztényt?

• A népegyházban a közösség, különösebb közreműködés nélkül is bizonyos fokon adott volt. Ma tudatos közösségépítés nélkül a plébániák szétesnek, nem vonzanak, nem tudják híveiket megtartani.

• A népegyház közösségi környezete biztosította, hogy a felnőttek különösebb lelkipásztori gondozás nélkül is az egyház tagjai maradjanak. – Ma az alkotó felnőtt korban levőket már nem tartja meg a környezet. A lelkipásztorkodásnak és a felelős keresztényeknek egyik első feladata, hogy foglalkozzanak a felnőttek képzésével.

• A népegyház lelkipásztorkodása elsősorban a gyermekek hitoktatására koncentrálta erejét, és működésképes volt, — ma a gyermekhitoktatás önmagában rendkívül kicsiny hatásfokú… – A gyermekkatekézis terméketlenné válik, ha a gyermekek nem kapcsolódhatnak a fiatalok, a felnőttek közösségéhez – írják a legújabb egyházi dokumentumok, ezért a lelkipásztorkodás elsődleges feladata nem a gyermek, hanem az ifjúsági és a felnőtt katekézis. (CT 24, 43, 56-57; ÁKD 35, 129)

Fényt vet a problémára egy ismert hazai felmérés: 1984 táján a katolikusnak keresztelt gyermekek 43 %-a lett elsőáldozó, 29 %-a bérmálkozó, kb. 15-18 %-a járt rendszeresen hittanra és szentmisére alsó tagozatos korában, 9-12 %-a felső tagozatos korában, – s 1,3 %-a járt ifjúsági hittanra. A hittanra járó felnőttekről nem közöl adatot. Bizonyos, hogy arányuk lényegesen kisebb volt, mint az ifjúsági hittanosoké. – Európa-szerte hasonló felmérési eredmények ismertek.².

• A népegyházban a felnőttek – pl. házasságra készülők – szentségi felkészítéseinek ma is sokfelé gyakorolt formája (3-4 elbeszélgetés) kielégítőnek látszott. – Ma az érintettek többsége ily módon nem lesz élő tag, különösen ha a jegyesek elsőáldozók sem voltak, vagy eltávolodtak az egyháztól. Ezért az egyházi dokumentumok hosszú, a katekumenátus szellemét, rendjét, időtartamát követő hitbeli bevezetést írnak elő számukra (vö. CT, KÁD; OICA).

• A népegyházban az a tény, hogy látszólag mindenki keresztény, nem sarkallta a papot, a híveket a misszióra. Ma a keresztényeknek újra rá kell ébredniök missziós küldetésükre. Ennek híján a hívek folytonos fogyását regisztrálhatjuk.

A mondottakból kivilágosodik: a mai egyház egyik alapvető problémája az, ha papok é s hívek a tökéletesen megváltozott körülmények között, még mindig a népegyház kategóriáiban gondolkoznak, cselekszenek.

Ezzel szemben az újabb egyházi dokumentumok új magatartásra, új evangelizációra hívnak: Egy 1997-ben megjelent vatikáni dokumentum igy fogalmaz: “Sok régóta keresztény országban is… a megkereszteltek egész csoportja elvesztette a hit eleven érzékét, vagy már nem is vallja magát az egyház tagjának… Ez a helyzet “új evangelizációt” igényel”. (KÁD 58)

Melyek az egyházi irányelvek szerint az “új evangelizációnak” – a mai keresztényeknek, a mai lelkipásztorkodásnak – alapvető magatartási elvei ? Lényegileg ugyanazok, amelyekről szóltunk: amelyek az ősegyháznak és minden kor egyházi megújulásainak alapelvei voltak:

• A lelkipásztorkodásnak és az elkötelezett keresztényeknek első feladatai közé tartozik a helyi egyházi közösség építése, illetve kialakítása. Csak a testvéri közösség védheti meg a hívőket a világ másságától, s csak a közösség tud tanúja lenni a keresztény értékeknek, és tudja meghívni a nem hívőket a kereszténységre.

• Élő közösség hitből élő felnőttekből jön létre. – Ha korábban a fő egyházépitési feladat lehetett a gyermekhitoktatás, többé nem lehet az. – A felnőttek katekézise… a katekézis legfőbb formája, amelyhez az összes többi, egyébként mindig szükséges formának igazodnia kell” (KÁD 59; CT 43; DCG 20).

• A hitre elvezetés és a katekézis alapmodellje nem (a népegyház közösségi közegében még részlegesen működésképes) egyoldalú, intellektuális “hit-oktatás”, hanem az ősegyház katekumenátusa. (Az Egyház a második ezredfordulón Magyarországon is újra életbe lépteti a katekukmenátust.) Szabályai ugyanazok, mint az Egyház első századaiban:

– a hittel való ismerkedés (preevangelizáció) után a jelöltnek előszöris el kell jutnia egy komoly, Jézus és az Egyház melletti döntéshez (csak ekkor válik katekumenné);

– a megtérőnek (felnőttnek és gyermeknek) bele kell nőnie a keresztény közösségbe (a közösség létrehozását vagy létét az Egyház ma a keresztények és lelkipásztorok első feladatának s tartja);

– a közösséggel együtt élve, annak példáját követve sajátítja el az Isten Igéjére épült élet magatartásformáit és lelkületét;

– s minderre alapozva ismeri meg a hit igazságait, s így jut el a szentségek vételéhez is.

II. Az ősegyház lelkipsztorkodása és a katekumenátus

Az ősegyház lelkipásztorkodásának legfontosabb vonásait a katekumenátusból ismerhetjük meg.

– Elsősorban felnőttekkel foglalkozott

– Az envagelizácó első hordozója a ker. közösség volt – amely meghivta a nem hivőt, s amely magába fogadta a megtérőt…

A katekézis lényege először nem hitrendszer átadás volt (intellektuális), hanem együttélés a ker. közösséggel: s igy begyakorolta az envagéliumi életet ker. felebaráti szeretet – (szegények, betegek gondozása), imádság, küldetés-misszió tudat… – A közösségben eltanult élet mellett volt – azt követően – rendszeres katekézis…

Az ősegyház számára természetszerü volt, hogy szentségekhez csak megtért, Jézusnak átadott élető személy járulhat. – Olyan aki képes lesz az üldözések világában megtartani hitét, és tanúságot tenni arról.

III. A katek. visszaállitása napjainkban…

Elkezdődött már a század közepe táján – Amikor tapasztalták, hogy a hagyományos lelkipásztorkodás nem működik… a gyermekkeresztségek után nem hivő generáció nő fel… Amikor növekedni kezdett a meg nem kereszteltek és a felnőtt szentségeket kérők száma: pl. Franciaországban… Tapasztalták, hogy a szentségekhez vezetés mai formájának modellje a katekumenátus…

Ugyanezt tapasztalta a misszós lelkipásztorkodás

A zsinaton ezt fogalmazták meg: a missziós dokumentumban… majd a LC-ban:hogy vissza kell állitani a katek.t.

Ezt követte az OICA kiadása 1972-ben… – majd a KÁD 1998-ban, mely kiszélesitette a katekumenátus szerepét…

Ma az E. előrija, hogy az értelmük használatára eljutott személyeknek – mind a latin mind a keleti ritusokban – a katekumenátus utját (illetve katekumenátus szerű utat) kell végigjárniuk, ha iniciaciós szentségekhez szeretnének járulni.

Ezt irja az OICÁ-t összefoglalva, s arra visszautalva a Kódex 851/1 és 788/2 kánona vagy a Kat. E. Katekizmusának 1233 és 1229 bekezdése…

IV. A katekumenátus lelkipásztori szabályai, stílusa – az egyházi útmutatások szerint egész lelkipásztorkodásunk és egész hitoktatásunk (katekézisünk) irányát meghatározzák…

A katekumenátus cimzettjei (erről még lesz szó)

– legelső sorban a fiatal és felnőtt keresztelendők… Erre még azt mondhatnánk: ilyet én a faluimban sose látok – Bár számuk egyre nőni fog:országosan nő a meg nem keresztelt gyermek, fiatalok aránya

– De cimzettjei: minden fiatal és felnőtt megtérő… aki ha meg is van kerseztelve, nem mélyült el sose hitében..

– A nagy újdonság a KÁD: katekumenátust állitja az egész hitoktatás, az egész lelkipásztorkodás legfőbb paradigmájának, modelljének…

Mit jelent ez?

Hogy minden hitoktatásnak, minden lelkipásztorkodásnak

– nem elsősorban hitismereteket kell közölnie

– hanem a Krisztusnak átadott életre kell elvezetnie

– bele kell kapcsolni a ker. közösségbe

– el kell vezetni a missziós küldetés tudatára és gyakorlatára

– (s ami egészen új) kapcsolódnia lehet-kell a liturgiához: vagyis az ideális az, ha a gyermekek, fiatalok, felnőttek katekézise szorosan kapcsolódik a liturgiához (mint a katekumenátusban), lelki előrehaladásuk fokait liturgikus ünnepekben is ünnepeljük…

Itt értjük meg, hogy az egész hitoktatásnak, sajátosan pl. mindennemű elsőáldozási vagy bérmálási felkészitésnek is… katekukmenátus jellegűnek kell lenni… Illetve ez egy egészen új lehetősége – kihivása – szépsége a katekézisnek, a lelkipásztorkodásnak…

A katekumenátus cimzettjei lehetnek tág értelemben (de egyre többen fedezik fel ezt az értelmet): azok a felnőttek, azok a hiveink – akik talán hagyományos keresztények, de sosem mélyültek el hitükben…

Az egyházi dokumentumok szerint minden hitoktatás első formája a Fn katekézise… A lelkipásztori megújulásnak (plébániáink életben maradásának; közösséggé válásának, lp-i munkatársak kialakulásának stb.) feltétele – és első feladata ez. (C.Tr; ÁKD; KÁD stb.)

Pl. A világ sok országában inditottak – alkalmasint egy éves (vagy több éves) – felnőtt katekumenátus jellegű kurzusokat -: hivő felnőttek hitének megújitására…. (Vö. Agapé könyve: – Nemcsak a hit átgondolása – hanem konkrét terv szerinti életreváltása – és a lelki előrehaladásnak, az élet átadásának liturgikus megünneplése…)

Egy nagyszerü példa – Délamerika számos országában – és Európában is: Ausztria, Németország, Szlovénia…

Az elsőáldozásra készülő gyermekek szülei hitének elmélyitése megújitása…

Alapelv: a gyermek csak akkor marad meg hivőnek, ha legalább egyik szülője mélyen hivő… Hogy tudunk ide eljutni főleg a mai világban – ahol a fiatal szülők főleg városhelyen (de bizony sok faluban is) kevés vallásos nevelést kaptak, vagy ha kaptak is, ifju korban eltávolodtak… vagy ha járnak is templomba: jót tenne nekik hitük felnőtt átgondolása, megújitása…

Pl. Juniusban jelent meg egy német elsőáldozó hittankönyv sorozat – elsősorban éppen W. Kasper nagy teológus püspök támogatásával: Alapelve ez: A mai világban a gyermekek elsőáldozásra való felkészitése akkor ideális- ha sikerül a szülőt bekapcsolni abba…

E sorozat (évtizedet tapasztalatokat leirva) célja: hogy a szülők (legalább az egyik) adhassa át az elsőáldozásra készülő gyermeknek a hitbeli tudnivalókat… (Ez bizonyos szinten évtizedek óta gyakorlat a szomszédos Ausztriában is… sok magyar plébánián is elkezdődött!)

Itt tehát a lelkipásztor elsősorban a szülőkkel foglalkozik: Havi vagy kétheti találkozón átbeszéli velük az elsőáldozásra készülés fő kérdéseit… De elsősorban a felnőttek személyes kérdéseit beszélik meg: kicsoda is számodra Isten? Hogy tudod ezt elmondani gyermekednek? Kicsoda számodra Jézus? Mit jelent az imádság? – a felebaráti szeretet stb. stb. a hit nagy témái… a bűnbánat, a gyónás, az áldozás… a szentmise…. –

Igy újra elmélyiti a szülők hitét (vagy alkalmasint elvezeti őket magukat is a szentségekhez!!!)

Van ezen kivül a gyermekekkel való foglalkozás is: egyik könyv erről szól… Igy azok a gyermekek is eljuthatnak a szentségekhez, akiknek szülei nem vállalják a bekapcsolódást a felkészitésbe… (Vannak országok vagy egyházmegyék, ahol feltételül teszik legalább egyik szülő bekapcsolódását az elsőáldozási felkészülésbe)

Hosszú önálló téma volna: de jelzi a katekumenális katekézis vagy lelkipásztorkodás távlatait… szemléletét….

A német könyv (és néhány magyar tapasztalat is) arra utal: ha néhány éven át igy foglalkoztak szülőkkel, akkor néhány év után: akadnak alkalmas szülők, akik egyrészt segitenek a következő években a szülőkkel való foglalkozásban – másrészt elvállalják – hogy a párhuzamosan futó – gyermekkel való foglalkozásban segitsenek. Ilyen esetben a lelkiásztor elsődlegesen az elsőáldozók szüleivel foglalkozik, valamint a gyermekek csoportját (csoportjait) vezetőkkel….

BEFEJEZÉS

Konferenciánkon tehát el szeretnénk mélyülni

a katekumenátus szellemében, meg szeretnénk ismerkedni annak lelkipásztori gyakorlatával, kateketikai eszközeivel, liturgiáival… Ez izgalmas…

De a legizgalmasabb: hogy olyan uttal ismerkedünk, amely nem csak lelkipásztorkodásunk egy kis területét – a felnőtt vagy fiatal szentséget kérőket – érinti, hanem valamiképp egész lelkipásztorkodásunkat, egész katekézisünket. S igy mindannyian érintve vagyunk a témában… nemcsak a nagyobb városok lp.ai, akik máris évente gyakran találkoznak a felnőttek fiatalok szentségekhez vezetésének kérdésével.

A katekumenátusnak sok lp-i gyümölcse van: pl. ha korunk lp.dásának – és a katekumenátusnak is – egyik fő kérdése: hogyan hozunk létre élő közösséget plébániánkon (s erről is lesz még szó), előre megállapithatjuk: maga a katekumenátus közösséget is teremt – épit:

– Közösséget épit mindenekelőtt azáltal, hogy az igazi megtérésre, a Jézusnak adott életre vezet (ez minden ker. közösség alapja és feltétele);

– közösséget épitenek a közös katekézisek: amelyek nemcsak előadások – hanem a hitben való beszélgetések (a keresztény tapasztalatról)

– közösséget épit – ha kezeseket von be… – pl. bérmálkozók vagy elsőáldozók mellé hivő “kezeseket” kisérőket állit – Pl. magyar falukban: elsőáldozó mellé 8. osztályost vagy középiskolást, vagy a közösség hivő tagjait

– közösséget épitenek a liturgiák: amelyeken az egész közösség imádkozik a hitbeli előrehaladás lépcsőinél a katekumenekért…

Mindazonáltal nem csodamódszer:

Ez az előadás is számos kérdést vet fel…

S az itt felvetett kérdések tőlünk is nagy hitbeli újragondolást kivánnak… és új elmélyülést: – mire is küldött minket Kr.?

Ez tőlünk is megtérést kiván (vö. KÁD; vö. A papi szolgálat és élet direkrotriuma –beszél a papok, a katekéták megtérésének fontosságáról)…

S egy új hitet – hogy a Szentlélek képes ma is átalakitani a világot…

Irod:

Conferenza Episcopale Italiana (Elle di ci, Torino 1997): L’ iniziazione cristiana – orientamenti per il catecumenato degli adulti

Tomka F. Új evangelizáció Bp SZIT. 1999.

T. Ivancic: Találkozás az élő Istennel (Szeminárium az egyház ujra evangelizálására – az OICA alapján) Agape, Szeged 1996.

Tomka F.: Lelkipásztori szentségtan, Bp. 1996

Szegedi L., Biblikus lelkipásztorkodás, Szerző kiadása 1998 (Vö. ugyanő: Biblikus Szentségtan)

A. Biesinger, H. Bendel, D. Biesinger: Gott mit neuen Augen sehen (Wege zur Erstkommunion). Kösel Vl. München 1999 – A Stuttgarti egyházmegye támogatásával

1. Für das Leitungsteam – II. Für die Elterntreffen – III. Familienbuch – IV. Für die Kindertreffen