A megtérés lélektana

A keresztény értelemben vett megtérésben a kegyelemnek van a döntő szerepe. Mivel azonban a kegyelem a természetre épít, nem meglepő, hogy a konverziónak lélektanban leírt folyamata lényegét tekintve megegyezik nemcsak a valláslélektan megállapításaival, hanem azokkal az állításokkal is, amelyek a Szentírásban a megtérésre vonatkoznak (bár a pszichológia a megtérésen nem vallásos, kegyelmi folyamatot ért, hanem egy embernek személyes-világnézeti átalakulását). – Lássuk, mit mond a lélektan, illetve a szociológia a megtérésről és a közösségről.

I) A gyermek világképének kialakulása

A megtérésnek, egy ember átalakulásának folyamatát távolról, a gyermeklélektan oldaláról közelítve érthetjük meg. A megtérőnek sok vonatkozásban ugyanazt az utat kell végigjárnia, amit a gyermek megtett „első világképének” kialakulásáig.

A kisgyermek „világképe”, kategóriái nem racionális tanulás útján alakulnak ki, hanem elsősorban az anyával, illetve a szülővel volt érzelmi azonosulás révén (primér szocializáció). A gyermek identifikálja magát a szeretett lénnyel, a számára érzelmileg döntően „jelentős másikkal”, majd különösebb okoskodás nélkül átveszi annak „világát”. A szocializációnak és a „világkép” kialakulásának másik oldala kifejezetten „közösségi” jellegű: itt kezdődik a családi közösség jelentősége. A gyermek elsajátítja a társas élet alapszabályait, megtanulja a szeretetet, önzetlenséget. – Azonban a család nevelő tevékenységében is lényegesen fontosabb szerepe van az érzelemnek az értelemnél, a példának az elméleti magyarázatoknál. A gyermek csak közvetlenül tapasztalt magatartásformákkal képes azonosulni; esetleg jól kidolgozott, de elméleti magatartásmodelleket nem tud elsajátítani.

A pedagógia, a lélektan pótolhatatlan szerepet tulajdonít az első évek „érzelmi tanulásának”, amely döntően hat az ember egész későbbi életére. A felnőtt is egész életén át a gyermekkorban elsajátított kategóriák prizmáján keresztül fogja látni a világot!

Egy lelkileg egészséges gyermekkor alaptényezője a személyes biztonság, a védettség: a megértettség és a szeretettség tudata. „Minden rendben van” – valószínűleg ez az a mondat, amit az anyák leggyakrabban mondanak síró gyermekeiknek. S a gyermek elhiszi, hiszen számára a „rendben van” azt jelenti, hogy őt szeretik, elfogadják. A növekvő, majd a családból kiszakadó gyermek rövidesen rájön, hogy valójában egyáltalán nincs minden rendben. Nincs rendben, mert annyi meghiúsulása van a szeretetnek, a megértésnek, a biztonságnak. Az emberben megkezdődik a belső elidegenedés, az egyéniség bezárkózása, de egy életen át él benne a gyermekkor melegének, biztonságának emléke és vágya.

A fenti séma alapján a gyermek világlátásának kialakulásában három lényeges fogalom szerepel 1) Az érzelmi tanulás – az identifikáció (azonosulás) által, 2) a „jelentős másik”, akivel a gyermek azonosulhat, és akinek egész világát így átveheti; 3) végül a „jelentős másokból” álló primér közösség (a család). – Az anyával való én-te és a családdal való én-ti kapcsolat alaptulajdonságai hasonlóak. Egyrészt biztonságot adnak a gyermeknek azáltal, hogy elfogadják és szeretik őt, másrészt a gyermek „elé élnek” egy magatartásmodellt, amelyet a gyermek az egyetlen lehetséges formának tart, hiszen a számára egyedül „jelentős mások” élnek így.

II) A „megtérés” – a világkép átalakulása

A közösséglélektan szerint a gyermekkorban bizonyos értelemben lezárult egyéniség átalakulása a fentiekben vázolt elsődleges (primér) szocializációval analóg út végigjárását tételezi fel. Az átalakulásban azonban a fenti tényezők sorrendje megfordulhat, itt ui. gyakran az első lépés a közösséggel való találkozás: a közösség oly hitelre méltóan éli világnézetét, hogy ez kelti fel a figyelmet. A továbbiakban azonban itt is szükség van a közösség egy (vagy több) tagjával való elmélyült barátságra, s közben a közösség egészének tanúságtételére, amelyek által a „kívülálló” személyesen is közel kerül világnézetükhöz (Vö. Evangelii Nuntiandi 21).

Lássuk tehát milyen szerepe van a „keresztény megtérésben” a közösséglélektanból ismert tényezőknek: 1) a „jelentős másiknak”, és a vele való személyes-érzelmi azonosulásnak, 2) illetve a primér közösségnek,.

1) A „jelentős másik” szerepe a megtérésben

Az egy (olykor több) személlyel, „jelentős másikkal” való elmélyült kapcsolat is a megtérés érthetően fontos eszköze. – A személyes kapcsolat jelentősége abban áll, hogy egyrészt megnyitja a lezárult egyéniséget, másrészt megteremti az Istennel való személyes kapcsolat „megtanulásának” lélektani feltételeit. (A „megnyitásban” természetesen döntő szerepe van a szeretetközösségnek. Sőt azt mondhatjuk, hogy a primér közösség és a jelentékeny másik szerepének kapcsolata a megtérésben talán még szorosabb, mint az elsődleges szocializációban. Ui. ilyenkor a „jelentékeny másik” csak a szeretetközösség „erőterében” képes igazán megnyitni a megtérő lelkét.)

a) A „személyiségmegnyílás” minden megtérésnek, sőt minden mélyebb emberi kapcsolatnak feltétele. – Amíg az átlag emberi találkozásokban az egyén – zártságából és gyanakvó természetéből következően – benső fenntartásokkal, előítéletekkel telve figyeli a másik személy magatartását, szavait, addig a meleg én-te kapcsolatban félreteszi gyanakvását, mert a másik személy garanciát jelent számára. – Amíg a „védekező tartásban” álló – zárt és gyanakvó – ember ösztönösen elutasít minden kísérletet, amely benső életét, elsősorban legbensőbb sajátját, világnézetét kívánja érinteni, addig az én-te kapcsolatban lehullik róla a védekezés és elutasítás páncélja; görcsösen zárt egyénisége lassan újra megnyílik – hiszen érzi, hogy támadástól itt nem kell félnie, – s e nyitottságában képessé válik világnézetének felülbírálására és átalakítására is. Az én-te kapcsolatban megnyílt személyiséget sok szempontból a gyermekkor nyitott személyiségéhez hasonlíthatjuk, míg az ilyen elmélyült személyes kapcsolatban való „tanulás” a gyermek „érzelmi tanulásával” rokon.

b) A krisztusi világnézet elfogadásának és a krisztusi élet megkezdésének útja is a szeretetközösségen, illetve a személyes kapcsolaton át vezet (vö. az idézett szentjánosi helyeket!).

1. A krisztusi világnézet elfogadása, a Krisztushoz való megtérés más konverziókhoz képest egyedülálló módon megköveteli, illetve feltételezi a személyes megnyílást. Hiszen Krisztus egész tanításának lényege a szeretet, s egy ilyen teljességben a szeretetre felépülő vallást csak az képes elfogadni, aki egyénisége mélyéig meg tud nyílni.

2. A krisztusi élet lényege az Istennel való személyes szeretetkapcsolat (amelyben Isten a kezdeményező, de amely az ember részéről is teljes személyes odafordulást kíván meg). A megtérőnek az Istennel való személyes kapcsolatra kell eljutnia. A személyes magatartásformák személyes kapcsolatok és példák által sajátíthatók el. – A vallásos „jelentős másik” egyik legfontosabb feladata a megtérésben, hogy saját magatartásával „igazolja” az Istennel való legszemélyesebb viszony lehetőségét. Mivel a megtérő nem kételkedik a hozzá ily közelálló személy viselkedésének őszinteségében, magatartását, Istennel való szeretetkapcsolatát és ebből fakadó örömét és emberszeretetét látva kezdi megtapasztalni, hogy Isten maga a szeretet, és a teljes, lényünk legmélyébe tekintő megértés. Ez a folyamat ismét hasonlít ahhoz a másikhoz, amikor a gyermek számára Isten élni kezd azáltal, hogy látja élni Őt szülei életében. A lényeges különbség az a kettő között, hogy míg ott teljességgel „érzelmi tanulásról” van szó, addig a felnőtt minden esetben értelmének kritikus erejét is latba vetve figyeli az eseményeket, s csak akkor fogad el végérvényesen egy cselekményt követendőnek és követhetőnek, ha belátja annak értelmes voltát.

2) A primér közösség szerepe a megtérésben

A primér közösségnek, azaz a személyes kapcsolatokból élő csoportnak, a megtérésben való jelentőségével kapcsolatban több szempontot kell hangsúlyoznunk.

a) Teológiai szempontból: maga Jézus mondta, hogy a közösségben megélt szeretet lesz a jel (Jn 13,35); ez hívja fel a kívülállók figyelmét a kereszténységre. Krisztus szentségi jellegűvé tette a szeretetközösséget, azaz jellé és a kegyelem megvalósulásának helyévé. Aligha kelti fel valami oly nagymértékben az elutasításhoz és ridegséghez szokott ember érdeklődését, mint a közösségi szeretetből fakadó nyitottság és derű. – A közösségi szeretet az egyháznak egyetlen olyan látható jele, amelyről Krisztus mondta: „ebből ismerje meg a világ, Atyám, hogy te küldtél engem, és hogy szereted őket, amint engem szerettél” (Jn 17,23). Vagyis Krisztus szerint a keresztény közösség lényegének – isteni eredetének és természetének – ismertetőjele ez. Ugyanakkor Krisztus azt is garantálta, hogy a kegyelem különös módon megvalósul e jel által. Megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, vagyis elsősorban, ha elmélyült szeretet szellemében jönnek össze, Ő jelen lesz köztük (Mt 18,21).

A szeretetközösség jel voltát lélektani szempontból az ember szeretet- és rejtettségigénye magyarázza meg. Aligha van még egy olyan vonzó tényező az ember számára, mint a közösségi szeretet.

b) Csak a közösség igazolhatja, teheti megfoghatóvá egy világnézet megélhetőségét. Különösen igaz ez a kereszténység esetében, hiszen Isten lényege a szeretet (I Jn 4,16). A szeretetről pedig a közösség, elsősorban a primér közösség tud tanúságot tenni: a szeretet csak közösségben válik valódivá, befejezetté, egészében megéltté.

c) Végül az emberi biztonság alapfeltétele a lélektan szerint az, hogy a személy egy közösséghez tartozónak tudhassa magát. Ilyen közösségi elfogadás – az ún. „vonatkoztatási csoport” – nélkül a társadalomlélektan megfigyelése szerint az ember nem képes élni. – A megtérőnek is egy közösség, a keresztény szeretetközösség kínál helyet saját kebelében.

Ha ismerjük a megtérés imént vázolt tényezőit, akkor értjük meg annak nagy jelentőségét, hogy a Zsinat utáni lelkipásztori dokumentumok döntő szerepet tulajdonítanak a felnőttek hitre való felkészítésében a keresztény közösségnek, és a közösség egyes tagjainak. Akkor érthető II. János Pál pápa véleménye, aki szerint a 3. évezred lelkipásztorkodása és evangelizációja attól függ, hogy létrejönnek-e krisztusi közösségek, hogy kialakul-e a plébániákon a „közösségi lelkiség” (NMI 42-43).