Csoport beszélgetés

A csoportbeszélgetés, mint a közösségépítés eszköze

(Tomka Ferenc)

Egy lelkipásztor, lelkipásztori munkatárs vagy hitoktató gyakran tesz fel ilyen kérdéseket:

Hogyan tudok a plébánián (a hittanon) közösséget teremteni?

Hogyan tudok egy passziv, meg nem szólaló, párbeszédre el nem jutó csoportot (hittant vagy képviselőtestületet) aktivizálni, érdekeltté tenni, beszélgetésre serkenteni?

Hogy tudok egy széthúzó közösséget egyetértésre juttatni?

Hogy tudom meggyőződéssé, a hallgatók sajátjává tenni az általam elmondott igazságokat?

Ilyen és hasonló problémák megoldásának egyik leghasználhatóbb eszköze a csoportosvagy kiscsoportos beszélgetés (ezentul Csb).

Mind a plébániai lelkipásztorkodás mind a hitoktatás első feladata, hogy testvéri közösséget hozzon létre (vö.CL 26,29, EN 13, CT 24,67, ÁKD 76,35 stb.),

– mert ebben valósulhat meg a jézusi élet (vö. Jn 15,12; 13,34 stb)

– mert igy valósul meg az egyház

– mert a közösség tartja meg a hivőt, a fiatalt a hitben, az Egyházban (PO 6, ÁKD 35)

Mind a közösség létrejöttének, mind fennmaradásának fontos feltétele, hogy kialakuljon tagjai közt a személyes kapcsolat, a párbeszéd.

A közösségteremtésnek, a párbeszédnek, személyes kapcsolatok kialakulásának fontos eszköze a Csb. Ez a forma széles körben ismerős keresztény körökben is. De legtöbben csak alapfokon ismerik és alkalmazzák. Pedig megfelelő ismerete esetén a közösségépítésnek és a vezetésnek sok problémájára megoldást nyújthatna.

A Csb művészete azonban csak hosszas gyakorlással, bizonyos szabályok megismerése és betartása által sajátítható el. Továbbá: amilyen mértékben mélyülnek a személyes, és egymást elfogadó kapcsolatok a csoport tagjai közt, oly mértékben mélyül a Csb. Nem szabad tehát megijednünk, ha eleinte akadozva indul a folyamat.

A) A Csb gyümölcsei, jelentősége

1. A Csb egyik gyümölcse, hogy közösséget hoz létre, illetve a megnyílás lehetőségét nyújtja azok számára is, akik félénkek, zárkózottak a csoportban. 4-6 fős kis-csoportokban azok is meg mernek szólalni, akik nagyobb csoportokban visszariadnak ettől.

– Ez növeli kreativitásukat, sikerélményt biztosít számukra, továbbá segíti őket, hogy kilépjenek zártságukból, s kapcsolatba kerüljenek másokkal.

– Ez hozzájárul a közösség kialakulásához; felnőttek, fiatalok, gyermekek jobban érzik magukat az együttléteken.

– Akik kisebb közösségben begyakorolják a megszólalást, később nagyobb létszámú közösség előtt is meg mernek majd szólalni.

2. A Csb – pl. egy előadás után – segít, hogy az elhangzottak elmélyüljenek a hallgatókban. Egy előadást általában a hallgatóságnak legfeljebb a töredéke tudja végig követni, megérteni. A Csb módot nyujt, hogy az elhangzottakat újra átbeszéljék (a beszélgetés többnyire mélyebb nyomokat hagy mint a hallgatás!), hogy a maguk közt megoldható kérdéseket tisztázzák, illetve a megoldatlan problémákról a plénumon megkérdezzék az előadót. (Ha nem volna Csb, a résztvevők többsége önmaga nem merne kérdéseket feltenni.)

3. Végül a Csb egyik leglényegesebb gyümölcse, hogy résztvevői maguk “alkotják” a beszélgetés eredményeit: azt tapasztalják, hogy a megbeszélt értékeket együtt értették meg, fogalmazták meg, fogadták el, s ezért magukénak, a csoport tulajdonának – normájának – érzik azokat.

A hitátadás egyik legnehezebb kérdése pluralista világunkban – ahol gyakran a keresztényekével ellentétes magatartások a társadalmi normák – , miként tudjuk a keresztény értékeket úgy átadni, hogy hittanosaink vagy hallgatóink magukra kötelezőnek, normának érezzék azokat. Normává általában akkor válik egy érték, ha valaki azt tapasztalja, hogy a számára fontos közösség is magáénak, magára kötelezőnek tartja ezeket. A jól vezetett Csb gyümölcseként a közösség tagjai éppen ezt tapasztalják. Pl. Egy 3o fős hittancsoport tagjaira felemelően, több: meghatározóan hat, ha látják, hogy 5-6 fős beszélgetőcsoportjaik lényegileg azonos eredményre jutottak. Így a Csb eredményei az életet irányító normákká válhatnak.

B) A Csb gyakori formái a lelkipásztori életben

A csoportos beszélgetésnek többféle célja szokott lenni:

1. Az ismerkedés-kapcsolatteremtés vagy az élmények- tapasztalatok cseréje;

2. a hallott igazságok, tanítások kiértékelése, elmélyítése (pl. hittanokon, lelkigyakorlaton, találkozókon stb.);

3. beszélgetések, tanácskozások a közösség (hittancsoport, plébánia) életéről, feladatairól, megújulásáról.

Viszonylat könnyű a csoportbeszélgetést helyes irányba terelni, ha annak célja csak (vagy elsődlegesen) az élmények cseréje, illetve az ismerkedés-kapcsolatteremtés.

Kritikusabb helyzetek akkor szoktak kialakulni, amikor a véleményeket egyeztetni kell, amikor (sokféle látású ember között) közös cselekvési tervet vagy látásmódot kell kialakítani.

Minden beszélgetés és csoportbeszélgeté, különösen pedig a közös cselekvés vagy döntés érdekében történő beszélgetések eredményességének alapvető feltétele a dialógus-képesség: egymás “befogadása”, megérteni akarása. – Ha a résztvevők gyakorolják magukat tásaik empatikus meghallgatásában, ha képesek “kiüresíteni” magukat – annak érdekében, hogy megértsék a megszólalót, akkor indul el éltető pár-beszéd, illetve csoportos beszélgetés.

ad 1. Csoport-beszélgetések, amelyeknek célja a kapcsolat-teremtés

Az ismerkedő, kapcsolatot mélyítő, lelki közösséget lérehozó Csb-nek számos fajtája van. Lehet ez egyszerű beszélgetés, bemutatkozás. De sokféle játékos vagy bibliás formája is létezik.

Példaként kiválasztunk ezek közül kettőt. Az elsőt minden eszköz nélkül és rövid idő alatt alkalmazhatjuk. A másikat ünnepélyes alkalmakkor, ha bőven áll idő rendelkezésünkre.

a. Bibliaolvasás csoportos beszélgetéssel

A közös bibliaolvasás legegyszerűbb (alapvető) formája (Dr. Tarjányi Béla irása)

Ima – A résztvevők közös imával vagy énekkel Isten jelenlétébe helyezik magukat, kérik az ő kegyelmét és a Szentlélek világosságát egymás számára.

A szöveg elolvasása – A vezető megadja a szöveg fejezet- és versszámát; megvárja, amíg ezt mindenki megtalálja. Megkéri a csoport egyik tagját, hogy (szépen, tagoltan) olvassa fel a szöveget. Ezt rövid csönd követi, amely alatt mindenki imádkozik elmélkedik az olvasott részen.

Az Ige megosztása – A résztvevők hangosan felolvasnak egy-egy szót vagy néhány szavas szövegrészt, amely különösen sokat mond számukra. Minden felolvasott rész után csend következik, s ezalatt mindenki kétszer-háromszor megismétli magában az elhangzott szavakat, hogy azok beléje ivódjanak. (Ez a csendes odafigyelés és ismételgetés igen fontos; kellő időt kell rá hagyni!)

A kegyelem megosztása – A résztvevők elmondják, hogy a szentírási szakaszból miért éppen azt a szöveget, szövegrészt emelték ki, amelyet felolvastak: mi ragadta meg őket, milyen személyes megszólítást, ösztönzést kaptak az általuk kiemelt szöveg révén.

Hálaadó ima – A résztvevők közös imában vagy énekkel hálát adnak a közösségben kapott kegyelmekért.

Megjegyzések: A közös szentírásolvasásnak ez a legegyszerűbb és legalapvetőbb formája. Nagyon alkalmas arra, hogy bármilyen közösség (család, baráti kör, mozgalmak, szerzetesek, papi összejövetelek stb.) programjainak állandó része legyen, és a közösségben az egységet és összetartozást növelje, elmélyítse. – A lényege, hogy a Szentírás által kapott kegyelmeket, erőt és világosságot nem tartjuk meg magunknak, hanem kölcsönösen megajándékozzuk egymást. Minden megszólalásunk vallomás is egyben, amely bátorítja, megerősíti és segíti társainkat. – Fontos, hogy ne prédikáljunk a többieknek, hanem a lelkünket tárjuk fel; amikor pedig a másik megszólal, teljes odafigyeléssel és várakozó szeretettel fogadjuk azt, amivel megajándékoz bennünket. – Az ajánlott létszám 6-8 fő (de több is, kevesebb is lehet); mindig legyen valaki, aki tapintatosan irányítja a csoportot és figyel az időre is (összesen 10-20 perc).

b.Lelkünk megosztása egymással – közös rajz készítése által

Ez a módszer az egymáshoz közelkerülésnek, a bezárultságok-, illetve kapcsolatok felszabadításának kiváló módja. Itt ismertetett formájában érettebb fiatalokkal és felnőttekkel alkalmazható, ünneplő összejöveteleken, találkozókon, lelkigyakorlatokon (bár gyermekekre alkalmazott változatai is ismertek). Bőven kell időt szánnunk rá (szinte egy teljes délutánt)…

Előkészítendő: minden csoport számára egy rajzlap vagy nagyobb lap, amire rajzolhatnak, s szines zsirkréták vagy filctollak (minden gyermeknek van zsírkrétakészlete).

1.A kiscsoportokban levők feladata, hogy rajzolják le (egy lelki nap, elmélkedés vagy találkozó stb. végén), amit az előzők (vagy egy megadott téma) foglalataként legszívesebben lerajzolnának.

Közben legyenek csendben: hogy ki ki meggondolhassa, mit mond neki az adott téma, s hogyan lehetne azt ábrázolnia, majd amikor az első elkezdett rajzolni, csendben figyeljék őt, hogy megsejthessék, mit akar kifejezni az ő rajza, s hogyan tudják majd folytatni azt a gondolatot, amit az első rajzolni kezdett.

Az első rajzoló úgy rajzoljon, hogy hagyjon helyet a többieknek. Őt követően egymás után rajzolnak a többiek.

Bárki rajzolhat elsőnek. De ha 4-5 perc után senki nem kezdi el, akkor kezdje el a csv… Általában nem kell meghatározni a rajzolás sorrendjét, de a helyzettől függően lehetséges az is, hogy a körben ülés rendje szerint egymás után rajzolnak (meghagyva a szabadságot, hogy ha valaki nem akar, akkor ne rajzoljon).

Az első rajzoló kezdi a legnehezebben. Ne ijedjünk meg az esetleges várakozástól. A másodiktól kezdve egyre könnyebben és szabadabban szoktak bekapcsolódni…

2. Mikor már mindenki rajzolt, egy önként vállalkozó (vagy az első rajzoló mellett ülő) próbálja megmagyarázni, hogy szerinte mit akart kifejezni az első rajzoló rajzával. Utána mindenki elmondhatja, hogy szerinte mi az első rajz mondanivalója, s végül maga a rajzoló mondja el. – A rajz általában a lélek bensejét próbálja megfogalmazni. Ezért sosem szabad felületes-gúnyos megjegyzést tenni rá! Ha a rajzolás-beszélgetés empatikus légkörben zajlik, nagy testvéri-emberi mélységekig tud jutni.

Ezt követően a sorrendben következő (kiegészitő) rajzokról is mindenki elmondhatja, hogy szerinte az mit jelent. Utoljára mindig a rajzoló szólal meg. Eközben mély beszélgetések szoktak kialakulni, amelyek során, helyes egymásra-figyelés esetén, a résztvevők felfedezhetik a különböző meglátások közös nevezőjét.- A csv-nek erre kell segítenie: egymás mondanivalójának – és a közöttük levő kapcsolatnak – felfedezésére.

3. Ha van még idő, a közösen kialakult felfedezésekre építve kiegészithetik a rajzot. – Ha az egymásra figyelés eddig megvalósult, akkor ez a rész már egy ünneppé, együttes alkotássá válik: most már közössé vált élményük ábrázolásává.

4. A plénumon 2-2 személy bemutatja minden csoport rajzát, megmagyarázza annak jelképeit. (A rajzoló lap nagyságának megválasztása arányos a jelenlevők létszámával, hogy bemutatáskor mindenki láthassa.)

C) A Csb alapvető szabályai

1. Mi a Csb?

Szükebb értelemben: olyan célzott kiscsoportos beszélgetés, amely egy megadott témáról szól, és lehetővé teszi, hogy a csoport (ezentúl Cs) minden tagja bekapcsolódjék egy kreativ, gyakran új összefüggések felfedezésére elvezető, beszélgetésbe (lásd az imént emlitett 2. és 3. tipus).

Tágabb értelemben: mindenfajta csoportban történő beszélgetés. – A tágabb értelemben vett Csb körébe tartoznak az imént említett példák, ti. az ismerkedés, vagy lelki tapasztalatcsere céljával történő beszélgetések.

A Csb akkor lesz eredményes, ha a résztvevők elsajátítják a célzott közösségi beszélgetés módját, azaz

– arról a kérdésről beszélnek, amire választ kell találniok (s nem térnek el a témától);

– törekszenek végighallgatni és megérteni egymást, illetve szóhoz engednek jutni mindenkit;

– ha egymás véleményéből törekszenek azt “kiszűrni”, amit a témához tartozik, s erre (az előttük szólók gondolataira) építik saját szempontjaikat;

(a beszélgetés zsákutcája, ha valaki a témába nem vágó gondolatokat vet fel, s a beszélgetés ezen a szálon fut tovább)

ha sikerül közös választ megfogalmazniuk a feltett kérdésre.

2. A létszám.

Számos vallásos vagy ifjusági találkozón, alkalmasint egy hittanon beszélgethetnek 1o-15 fős csoportok is. Bizonyos esetekben (pl. ha bemutatkozunk egymásnak, illetve elmondjuk lelki élményeinket) működésképesek ilyen beszélgetőcsoportok is. De (a fenti meghatározás értelmében) ezt tágabb értelemben hívjuk Csb-nek.

A szoros értelemben vett Csb ideális létszáma 5-6, esetektől függően 4-8 fő. E számhatár figyelembevétele fontos, hogy a Csb (imént ismertetett) gyümölcsei megteremhessenek!

– A kis létszám pozitív következménye, hogy a csendesebbek is szóhoz jutnak, és ez jelentősen segítségükre lehet abban, hogy kilépjenek kisebbségi helyzetükből.

– A kis létszámú csoport tagjai könnyebben képesek végighallgatni egymást, képesek egymás gondolataira építve előrehaladni a beszélgetésben, és közös eredményre jutni.

Nagy létszámú csoport esetében, mivel a jelenlevők egy része nem jut szóhoz, többen “kiesnek” a másokra-figyelés lelkületéből. Ezek aztán gyakran a témától eltérő, az előzőkre nem építő véleményeket nyilvánítanak, s véget nem érő vitatkozásokat gerjeszthetnek.

– A kis létszámú csoport tagjaiban, mivel mindnyájan résztvettek a beszélgetésben, létrejön a közös alkotás, a közös felfedezés élménye, – következésképpen a kialakult vélemények normativ hatása lesz a résztvevőkre stb. (Pl. Egy hittanórán ha a keresztény erkölcs vagy az elkötelezettség kérdéséről beszélünk.)

Pl. az egyházközségi képviselőtestület működésképességének, illetve aktivitásának és döntőképességének általában feltétele, hogy a nagyobb létszámú testületi megbeszélések témáit egy kisebb létszámú egyház-tanács, vagy egyes munkacsoportok készítsék elő.

Esetleges nehézség: A kis csoportokba kerüléstől néha félelmet is tapasztalunk. Azok, akik megszokták, hogy ők nem szólalnak meg, különösen tartózkodóak lehetnek e formával szemben. Később, ha átéltek néhány élő Csb-t, megváltozik hozzáállásuk.

3. A körbeülés.

Ha az előadónak “hatalommal” kell szólnia, pl. egy hittanon, előadáson vagy lelkigyakorlaton, általában szerencsésebb, ha szemben áll-ül a hallgatókkal (főleg ha azok nagyobb számban vannak jelen), vagy legalábbis olyan távolságban, hogy azok jól láthassák, ránézhessenek.

A körbeülés olyankor ajánlatos, ha a beszélgetésbe szeretnénk mindenkit bekapcsolni (mint a kiscsoportos beszélgetésben, vagy más hasonló célú alkalmakon!), – ha szeretnénk érzékeltetni, hogy mindnyájan egyenlők, testvérek vagyunk Istenben.

A “kör” lehetőleg legyen zárt (ne hagyjanak hézagokat) és valóban kör (ne tojás vagy burgonya alakú). A szabályos körben ülés jelzi és elősegíti, hogy a Cs minden tagja a “körön belül” érezze magát. (Lehetőleg senki ne üljön félig a körön kívül vagy félig más irányba nézve.)

A kör kialakitásának módja: megkérjük a résztvevőket, hogy üljenek körbe egymás mellé, úgy hogy mindnyájan jól láthassák egymást.

Ha a csoportban nemcsak csoportvezető (ezentul Csv) van, hanem helyettes is, vagy más valaki is, aki a beszélgetés mederben tartásában segít, ők ne üljenek egymás mellé, hanem arányosan elosztva a kör különböző pontjaira: hogy láthassák egymást, s biztató szemükkel s szavukkal jobban segíthessék egymást.

Esetleges nehézség: Meghivásunk a körbeülésre, kezdetben nem mindig talál mindenkinél megértésre. Ez esetben legyünk tapintatosak és türelmesek. A körbeülés önmagában is meghívás egy szabadabb, testvéri kommunikációra: s akinek ez nehezére esik (ti.a többiek testvéri befogadása és saját lelkének feltárása) azt tudat alatt is zavarja ez az ülésforma. Ahogy mélyülnek a személyes kapcsolatok a Cs-ban, ugy válik terméseztesebbé a körbeülés. Kezdetben olykor a beszélgetések közben is figyelmeztetnünk kell a résztvevőket, hogy ne takarják el a mellettünk ülők elől az éppen beszélőket.

4. A beszélgetés szerkezete

a) A nagyobb csoportot (pl. 25 fős hittant stb.) 5-6 fős beszélgető csoportokra bontjuk és kijelöljük a csoportvezetőket esetleg jegyzőket.

Kritikusabb téma vagy csoportösszetétel esetén (amennyiben ismerjük a résztvevőket) szerencsés előre megtervezni a kiscsoportok összetételét pl. hogy ne kerüljön túl sok problematikus személy egy csoportba.

b) Kijelöljük a témát, megfogalmazzuk a megbeszélendő kérdés(ek)et.

Ha több kiscsoport beszélget, szerencsés, hogy ugyanazt a témát több oldalról közelítjük meg, azaz minden második vagy harmadik csoportnak más más kérdést(eket) teszünk fel a témával kapcsolatban.

c) A beszélgetés: A Csv koordinálásával körben egymás után mindenki megszólal, illetve egyeztetik egymással gondolataikat, s próbálnak közös véleményt(eket) megfogalmazni.

Ha valaki nem akar megszólalni, őt szabadok kell hagyni, s szóljon a következő.

d) A “plénum” beszélgetés: A csoportos beszélgetés végén az összes résztvevő (lehetőleg csoportonként ülve) nagy kört alkot, s meghallgatják, milyen eredményre jutottak az egyes csoportok.

e) Ha van idő, az egyes kiscsoportok beszámolói után lehet még hozzászólni. Általában fontos, hogy a nagy csoport vezetője (pl. hitoktató) a végén összefoglalja, ha szükséges kiegészítse a csoportok eredményeit, illetve a lényeget emelje ki.

f) A Csb időbeosztása: Pl. egy 45 perces hittanórán kb. 5 perc a beszélgetés témájának kijelölése (feltételezve, hogy a gyermekek az előző órákon már megismerték a megbeszélendő anyagot), 15-2o perc a csoportos beszélgetés, ugyanennyi a közös kiértékelés. Általában a csoportos beszélgetés szabad lefolyásának érdekében ideálisabb, ha hosszabb idő, pl. 2 óra áll rendelkezésünkre.

Előfordulhat – amennyiben rövid az idő, s a kiscsoportok vezetői az felmerült kérdéseket meg tudják válaszolni (vagy a téma olyan, hogy nincs benne különösebb pontosításra szükség), a csoportok beszámolóját (a plénumot) elhagyhatjuk.

A közösség vezetőjének kell eldöntenie, hogy alkalmasint mire van jobban szükség: a plénumra, ahol ő válaszolhat az esetleges kérdésekre, vagy a csoportokban zajló beszélgetés folytatására.

5. A Csb lefolyása és vezetői

Egy jól összeszokott csoportban ismerünk mindenkit, s könnyen kijelöljük a beszélgetés vezetőjét, illetve a Cs tagjai lehetnek váltakozva Csv-k. Más esetekben általában szerencsés, nehéz témák esetében szükséges, hogy előre kijelölt, a beszélgetésre felkészített vezető vezesse a csoportot.

A Csb testvéri (nem autokratikus!) kommunikációs forma. Jó működésének feltétele, hogy elsősorban a vezetőket, továbbá a résztvevőket is, ennek megfelelően felkészítsük.

a) A Csv feladata, hogy összefogja és helyes mederben tartsa a beszélgetést.

– Ha a Csb (a tágabb értelemben vett kategóriába tartozik) a személyes ismerkedést vagy tapasztalatcserét szolgálja, mindenki bemutatkozik, elmondja tapasztalatát, s ezeket a többieknek tiszteletben kell tartaniuk, és (sulyos tévedések kivételével) nem szabad kijavítaniuk (hiszen a megszólaló szíve bensőjéből adott).

– A Csb-nek – a szűkebb értelemben vett Csb esetében – konkrét témája van, amelyről a Cs-nak közös véleményt kell alkotnia. A Csv-nek erre induláskor fel kell hívnia a figyelmet. A Csb ilyenkor nem lehet csupán különálló vélemények “kinyilvánítása”, (a plénumon történő beszámoló nem lehet e különálló véleményekről való tudósítás!) hanem a vélemények egyeztetése, s a közös nevező megtalálása. (Természetesen előfordulhat, hogy a közös nevezőt keresve, többféle vélemény fogalmazódik meg – de azok is kapcsolódnak egymáshoz!)

b) A beszélgetés lefolyása: A Csv indítja azt. Ő mondja el, hogy mi a beszélgetés célja.

– Ha a cél az ismerkedés vagy lelki élmények, tapasztalatok cseréje, meghívja a résztvevőket, hogy úgy hallgassák végig egymást, hogy próbálják sszívük mélyéig megérteni a megszólalók.

– Amennyiben a Csb célja egy konkrét kérdés megtárgyalása, a Csv elismétli a megbeszélendő szempontokat, s elmondja, hogy feladatuk a közös vélemény kialakitása . Ezután (ha ez segítséget jelent a csoportnak) elsőnek elmondhatja saját gondolatait, véleményét.

Majd megkér valakit (akitől az első megszólalás bátorságát reméli), hogy szóljon hozzá.

Figyel az időre, hogy lehetőleg mindenki szóhoz jusson. (A beszélgetés elején kérje meg a résztvevőket, hogy röviden fogalmazzanak, illetve jelezze, hogy egy-egy beszélő számára kb. mennyi idő jut.)

Ha a beszélgetés eltérne a témától, visszatereli azt a megadott mederbe.

Segít (elsősorban saját példájával), hogy a résztvevők figyeljenek egymásra, hallgassák végig egymást, és – szükség esetén – újra és újra biztatja a résztvevőket, hogy gondolataikat az előttük elhangzottakra építve fogalmazzák meg.

Minél szétszórtabbban beszélt valaki (ha egy adott témát kell megbeszélniök), annál inkább ösze kell foglalnia az elhangzottaknak a témához kapcsolódó mondanivalóját, hogy a következő megszólaló erre építhessen.

Törekszik arra hogy a beszélgetés iránya pozitiv legyen: Pl. amikor problémákról, megoldandó feladatokról van szó, ne csak panaszok, kritikák, negativumok hangozzanak el, hanem legyenek egymást biztató, előrevivő szempontok, illetve a megoldást (kiutat) keressék.

A Csv feladata a beszélgetés koordinálása. Nem feladata: hogy minden elhangzott hozzászólásra reflektáljon, minden kérdésre válaszoljon. Súlyos esetekben azonban helyes irányba kell terelnie a beszélgetést.

Néha helyes irányba kell terelnie a túlságosan elnyúló vagy a témától elkanyarodó beszélgetést, illetve ha súlyosan téves véleményt nyilvánít valaki, azt helyesbítenie kell; ha a kérdés a nyilvánosságot is érinti, fel lehet az tenni a plénumon, illetve ha a probléma személyre szabott, a megszólalót a közösség vezetőjéhez kell irányítania.

c) A jegyző feladata hogy:

– személyes élménybeszámoló vagy lelki tapasztalatcsere esetén jegyezze fel a fontosabb elhangzott élményeket,

– egy elemzendő téma megbeszélése esetén pedig azokat a gondolatokat, amelyekre a csoport közösen jutott, illetve azokat a megfogalmazásokat, amelyeket a csoport magáénak fogadott el. (Feladata – neki vagy a csv-nek -, hogy kérdezzék meg: egy-egy elhangzott megfogalmazást az egész csoport megáének tart-e).

– Feladata az is, hogy segítsen a Csv-nek (a beszélgetés helyes irányban tartásában, az egymásra figyelésben stb.), s feladata lehet, hogy a plénumon beszámoljon a csoport eredményeiről.

d) A plénumon való beszámolás kritikus feladat:

A beszámoló célja, hogy az egész közösség részesülhessen

– az ismerkedések, élménybeszámolók esetén a kiscsoportokban elhangzottak élményekben,

– a kérdések közös megbeszélése esetén a pozitiv és előrevivő felismerésekben, amelyre egy-egy kiscsoport jutott.

A jegyzőnek tehát az elhangzottakból azt kell elmondania, ami a többi csoportot előre viszi, ami érdekes számukra.

A beszámolót érdekessé, változatossá teszi, ha az aki beszámol egy-egy (a csoportban elhangzott) markáns élmény vagy megfogalmazás reprodukálását nem önmaga végzi, hanem felkéri erre azt, akitől a megfogalmazás származik. (Ezt ügyesen kell végeznie, hogy a beszámoló ne legyen túl terjengőssé!)

Gyakori hiba: hogy a jegyző a csoportban történtekről vagy elhangzottakról számol be (olyanokról is, amelyek a plénumot kevésbé érdeklik), pedig feladata az volna: hogy a plénumot előre vivő szempontokról számoljon be!

Láttuk, előfordul, hogy egy ifjúsági találkozón vagy tágabb plébániai összejövetelen a csoportokba éretlen, vagy a hitben járatlan személyek kerülnek. Máskor több felesleges szempont is elhangzik a beszélgetések során (nem egyszer a Csv gyakorlatlanságának következményeként). A jegyző hibát követ el, ha a plénumon beszámol mindarról ami csoportjában történt vagy elhangzott. (Ezt a hibát gyakran elkövetik!!). Hiszen beszámolójának célja, hogy általa a plénum résztvevői közelebb kerüljenek a beszélgető kiscsoportok pozitív eredményeihez, fényeihez, illetve a megbeszélés (vagy hittanóra vagy ifjusági találkozó) céljához, a bevezetőben felvetett kérdés megválaszolásához.

A jegyző szerepe tehát fontos. Ezért – főleg kritikus esetekben – a csoportvezetésben járatos személyek legyenek jegyzők, vagy ha ilyen nincs, számoljon be maga a Csv. Többnyire hiba tehát, ha a Csv valakinek (mert ő pl. szeret beszélni), átengedi a jegyzőséget, illetve a plénumon való beszámolás feladatát!!

5. A résztvevők

a) Korosztályuk: kiscsoportos beszélgetést folytatni lehet már alsós gyermekekkel is. Pl.egy gyermektáborban 2.-3. osztályosokkal is megbeszélhetjük csoportokban, hogyan sikerültek a különböző erénygyakorlatok, ha vannak csoportvezetőik. (Ez tágabb értelemben vett csoportbeszélgetés.) A 3-4 osztályos korosztálytól felfelé – ha az alapvető fegyelmezettség megvan – a gyermekek általában képesek a szükebb értelemben vett csoportos beszélgetésre is: komoly hit vagy erkölcsbeli kérdésekről is képesek elbeszélgetni hittanórán, illetve képesek azokat elemezni, a magukra vonatkozó következtetéseket levonni stb.

b) Felkészítésük: A Csb kezdeti nehézsége, ha a résztvevők nem eléggé figyelnek egymásra, beleszólnak a másik szavába, kinevetik őt stb. Ha termékeny beszélgetést szeretnénk, a résztvevőknek el kell sajátítaniok a Csb alapvető magatartásformáit. Első alkalommal alaposan kell ezekről szólni, majd sokáig újra és újra emlékezetbe kell azokat idézni: hogy figyeljenek a beszélőre, hallgassák végig, és biztassák őt (lehetőleg a szemükkel, tekintetükkel is), ha nehezen fogalmaz. Hogy sosem szabad kigúnyolni vagy kinevetni valakit – sem nyelvbotlásért, sem félszeg viselkedésésrt – mert ez megöli a beszélgetést! Hogy lehetőleg ne vitatkozzunk, ne oktassuk ki egymást, hanem az előttünk szólók pozitív gondolataihoz kapcsolódjunk (“ne azt keressük ami szétválaszt, hanem ami összeköt!”) stb.

A Csb elején csoportjainkat hívjuk meg rövid imára vagy csendre, hogy ezzel is készüljünk a jézusi szellemű beszélgetésre. Persze nem ritka, hogy a résztvevők éppen fáradtak, és látszik, vagy meg is vallják, hogy a rövid csendben nem tudtak elmélyülten imádkozni. Hogyan legyünk segítségükre ilyenkor, ha lelkük tele van “zajjal”, az elmúlt órák feszültségeivel, és ez akadályozza őket, hogy egymásra figyeljenek? – Az ima után jó, ha a Csv emlékeztet arra, hogy a legteljesebb találkozás Istennel a szeretet: jelen esetben az, ha szeretettel fordulunk társunk felé. Aki nem tudott a csendben imádkozni, próbáljon nyitottsággal figyelni a csoport tagjaira – úgy fogadja el őket, ahogy Jézus elfogadja és szereti azokat. Ha valaki törekszik erre (újra és újra Jézus szemével próbál nézni egy-egy nem szimpatikus megszólalóra is), az – ha az imában nem is sikerült – a beszélgetés során találkozni fog Istennel.

6. Férfiak és nők a Csb-ben

Különösen a serdülőkorral kezdődően a férfiak és nők között új vonzások és taszítások jönnek létre. Ha a személyiség bensőjét érintő témákról akarunk beszélgetni, a két nem gyakran feszélyezi egymást. Még a házaspári találkozókon is gyakori, hogy ha a lelki élet mélyebb kérdéseit érintené a beszélgetés, valaki (főleg a férfiak) egy csipkelődéssel, poénnal megakadályozza, hogy a téma elmélyüljön. – Ezért, főleg ha a lelki élet benső tapasztalatairól beszélünk, a lelkileg nagyon érett személyek kivételével, általában szerencsésebb ha a férfiak és a nők külön csoportban beszélgetnek. (Előfordulhatnak olyan alkalmak is, amikor az segíti elő a beszélgetés elmélyülését, ha a nemek vegyesen vannak a csoportban.)

D) A helyes kérdésfeltevésen múlhat a beszélgetés eredményessége

A Csb-el kapcsolatos lényeges kérdések közé tartozik, hogyan kell jól feltenni a Csb számára a kérdést. Hibásan feltett kérdés visszafelé sülhet el: több kárt okozhat, mint hasznot!

1. Amikor a Csb az ismekedést, kapcsolatok mélyitését, élmények- tapasztalatok cseréjét szolgálja – ez a Csb egyik legegyszerűbb és gyakran alkalmazott formája (a tágabb értelemben vett Csb).

– Például, ha egy lelkigyakorlaton, találkozón vagy a hittanos év elején a jelenlevők kisebb-nagyobb csoportokban bemutatkoznak egymásnak – beszélnek magukről, hitükről;

– ha egy kirándulás, lelkigyakorlat, tábor, közösségi ünnep végén megosztják egymással élményeiket stb.

Ismerkedés, közös élmények megbeszélése esetén a téma adott, nem vet fel súlyosabb problémát, mégis fontos, hogy jól fogalmazzuk meg a megbeszélendő “kérdést”.

a helyes kérdésfeltevés:

a) A fenti esetekben a megbeszélendő témát úgy kell megfogalmaznunk, hogy az ne provokálhasson vitát, eszmecserét, hanem személyes vallomásra, bemutatkozásra vagy tanúságtételre hívjon meg: Pl: Mit jelent számodra a hit? Mi hozott ebbe a hittancsoportba? Mit jelent számodra Isten? Mit jelentett a lelkigyakorlat? stb. (Ilyen kérdéseket – megfelelő légkör esetén – megbeszélhetünk nagyobb létszámú csoportban is.)

Hibás: ha a bemutatkozást célzó beszélgetés előtt elméleti kérdést teszünk fel: Szerinted mi a hit? Kicsoda Jézus Krisztus? Ilyen kérdés alapján elméleti, teológiai beszélgetés alakul ki, vagyis olyan területre csúszunk, ami nem volt célunk: s az ismerkedés helyett vitákat, hibás megfogalmazásokat stb. eredményezhet.

Ily módon még az ismerkedő beszélgetések biztosítéka is az, ha legalább valamelyest gyakorlott Csv-k vezetik.

b) A személyes jellegű beszélgetéseken, bemutatkozáson is előfordul egy gyakori másik hiba: Feltesszük a kérdést: mutatkozzatok be, vagy mondjátok el honnan jöttetek, hogy vagytok stb. – Ismételten előfordul ilyen esetekben, hogy a beszélgetés egy nagy panaszkodásba csap át – ami rosszul indítja az egész csoportot. Hogyan kell ezt elkerülni?

A helyes kérdésfelvetés: mondjatok életekből valamit – ami mostanában a legnagyobb kegyelem számotokra”.

Lehetnek nehéz helyzetek: pl. egy nehéz egyházi vagy politikai vagy plébániai körülmények, amelyek sokakat nyomasztanak. Ilyenkor végleg nem szabad azt a kérdést feltenni, hogy beszéljetek arról hogyan vagytok… A feladatunk az, hogyan tesszük fel ilyenkor a kérdést úgy, hogy egy pozitív beszélgetés alakuljon ki általa. A helyes kérdésfelvetés: Beszéljetek arról, mi az ami életetekben reményt ad? – Hogy tudtok ilyen körülmények között másoknak a remény hordozói lenni? Stb.

Ugyanez a helyzet, ha látjuk, hogy mindenki fáradt egy beszélgetés elején: Hogyan lehet felemelni őket? – Pl. ilyen kérdéssel. Mondd el, hol találkoztál mostanában Jézus jelenlétével (vagy ajándékozó szeretetével)? Vagy: Fogalmazd meg, mi az, ami a mai estén örömöt adhat lelkednek?

2. Ha a Csb célja a tanult hitismeretek elmélyítése

a) A Csb témájává olyan kérdést tehetünk, amely témában a csoport alapvető (vallási) ismeretekkel rendelkezik, – s az nem lehet téma, amelyről a vallási ismeretek ill. a meggyőződés hiányoznak. A Csb feladata nem az, hogy új hitigazságokat fogalmazzon meg, hanem hogy a megismert evangéliumi igazságokat átgondolja, elmélyítse, s az egyéni vagy közösségi életre vonatkozó következményeket vonjon le azokból.

b) Óvatosnak kell lenni minden olyan témában, amelyben a világ önzése a kereszténységgel ellentétes véleményt sugall (mint a szexuális erkölcs, a lopás, hazugság, abortusz stb. kérdései). E vonatkozásokban a gyermek vagy fiatal esetleg még szüleitől is más magatartást lát, mint amiről a hittanon tanul, és ez súlyosan befolyásolni fogja véleményét. (Nem kevésbé befolyásolja a “közvélemény” a felnőtteket sem.) Olyan kérdést tehát nem szabad feltenni Csb témájául, amelynek helyes megválaszolása bizonytalan. Ilyen esetekben mindenekelőtt tisztázni kell a keresztény tanítást.

Egy hitoktató – a nemiség témájának bevezetéseként, előkészület nélkül – feltette a kérdést a fiataloknak: szerintetek helyes-e a házasság előtti nemi élet. – A legjellemzőbb hibát követte el! – A fiatalok nagyobb része (az őket körülvevő világból szerzett benyomások hatására) azt válaszolta, hogy igen. Mivel a Csb-nek normaképző ereje van(!), a hitoktató nagy küzdelemmel tudott csak a későbbi órák során valamelyest változtatni véleményükön.

c) Alkalmas segítség viszont a Csb hittanokon: egy-egy téma összefoglalására, lezárására, annak átbeszélésére, hétköznapi életünkre alkalmazására.

d) Mi a szerepe a Csb-nek – merülhet fel ujra a kérdés – ha a témát úgyis ismerik?

A téma (egy hitbeli vagy erkölcsi tanítás), annak meghallgatása, megtanulása után, “dereng” már a résztvevők egy részének agyában, de különösen ha olyan kérdésről volt szó, amely megújult életvitelt követel, a hallgatók egyfajta kettősségbe kerülnek: Megértettek valamit, de még nem biztos, hogy döntöttek mellette. A döntést nehézzé teszi, hogy vonzza őket korábbi magatartásuk (a “régi ember”), és a tudat, hogy a világ máshogy ítéli meg ezt a kérést, – sőt hogy tegnap még ők is másként gondolkoztak, és környezetük talán még most is, máshogy vélekedik erről, amit ők most beláttak.

A Csb jelentősége, hogy az egyén újra átgondolhatja és megfogalmazhatja átala azt, amit hallott és megsejtett, továbbá tapasztalja, hogy társai is – hozzá hasonlóan – eljutottak az evangéliumi újdonság felfedezésére. A beszélgetésben résztvevő számára ez a legnagyobb megerősítés: mert így tud normává válni számukra az evangéliumi ideál (szemben a “világ” véleményével).

A HELYES KÉRDÉSFELTEVÉS:

Tapasztalatlan hitoktatók ismételten tesznek fel ilyenfajta kérdés: Mi a véleményed a gyónásról, a papi nőtlenségről, a tisztaságról stb.? A kérdés, amint láttuk, rossz: A Csb feltételezi, hogy a résztvevők tisztában legyenek és többségükben magukénak vallják a témában szereplő keresztény tanítást, mert ha többekben nem él még a keresztény válasz, akkor a világból szerzett véleményeknek megfelelően felelnek a kérdésre. Ha pedig a negatív vélemény kerül túlsúlyba, ez válhat normává.

a) A jó kérdésnek el kell kerülnie a veszélyt, hogy a Csb résztvevői (akárcsak heccből is) a világból, TV-ből szerzett embertelen vagy kereszténytelen magatartások szellemében nyilatkozzanak (s így negatív hatást gyakoroljanak az egész csoportra). A fenti kérdésfelvetések – “mi a véleményed…?” – esetében ez a veszély fennáll. A megoldás, ha azt kérdezzük: hogyan tudunk szembefordulni a világban tapasztalt negatív magatartásokkal? miként tudunk az evangéliumi elvek tanui lenni? stb. (Példa erre az alábbi c) pontban található!)

b) Elhangzik így is a kérdés: Mi az Egyház tanítása – pl. a fenti témákról? – Egy téma lezárása után lehetséges ilyen módon átismételni, visszakérdezni az anyagot. De a Csb több lehetőséget tartalmaz, mint csupán ismeretek összefoglalását. – A Csb ereje, hogy a résztvevők sajátjává tudja tenni a témát, hogy képes az életükre alkalmazni, normává tenni azt számukra.

c) Jó kérdésfeltevés(ek) a fenti témák esetében a következők:

Hol szoktunk hibázni pl. a gyónás vagy a tisztaság terén? Hogyan kell helyesebben cselekednünk?

Hol találkozunk a világban, a Tv-ben a keresztény számára elfogadhtatlan magatartásokkal?

– Hogyan lehetünk mi a keresztény hit tanúi – a lopással, a hazugsággal, az eutanáziával vagy a világ tisztátalanságával szemben?

Egyes esetekben (a fenti példákhoz hasonlóan) több – egyre mélyebbre hatoló – kérdést kell feltennünk, hogy eljuthassunk a legfontosabb, legmarkánsabban fogalmazó kérdéshez, példánkon a 3.-hoz. (Ha több beszélgetőcsoportunk van, köztük is szétoszthatjuk e többféle kérdést.) Az iménti 3. kérdésfeltevés által tudatosan szembeszegülünk a jelenlevők (gyermekek, fiatalok stb), illetve a világ hamis megszokásainaval, normáival.

d) Minél személyesebben érinti a kérdésfeltevés a beszélgetőket, annál finomabban kell megfogalmaznunk azt.

Pl. a Csb kérdése ne így hangozzék: Ti (te) hol szoktatok véteni a ne lopj, ne paráználkodj, hamis tanuságot ne szólj stb. parancsa ellen? – Inkább így: Hol szoktak az emberek hibázni a ne lopj stb. törvények ellen?

Vagy így: Hol találkozik a keresztény veszélyekkel (mit kell elkerülnie) ha tisztán akar élni?

Még inkább így: Hogy tudsz te a tisztaság tanuja lenni a világban?

Az ember a Csb-ben sem szereti megvallani, hogy ő szokott hibázni (inkább általában mentegeti magatartását). Könnyebben megfogalmazza (egy jól megtartott előadás után), mi az amit “az embereknek” máshogy kell tenniök. Ha a csoport ebben egyetért, akkor tagjai magukra is érvényesnek fogadják el a normát. (Egyes esetekben a beszélgetés vezetője a plénum végén megjegyezheti, hogy amit most összefoglaltunk minden bizonnyal saját életünk megváltoztatását is kívánja.)

3. Ha a közösség életéről, feladatairól beszélgetünk,

véleménycserének vagy Csb-nek (ilyen esetben is) akkor van értelme, ha a résztvevők tisztában vannak a felvetett kérdések mondanivalójával, tartalmával. A közösségvezetőnek tehát ilyen beszélgetések előtt meg kell ismertetnie a problémát, annak jelentőségét, hátterét stb. s (ha van ilyen) az Egyház véleményét, tanitását e kérdésről. Ezután következhet a Csb.

Gyakori hiba: közösségvezetők, lelkipásztorok olykor “szavazásra” vagy véleményezésre tesznek fel a közösségnek vagy a képviselőtestületnek kérdéseket, anélkül, hogy azok hátterét (vagy evangéliumi szempontjait) előzőleg ismertették volna az érdekeltekkel.

Pl. napjainkban sok lelkipásztor érzi, mennyire szükség van világi munkatársakra, áldoztatókra, igeliturgiát, temetést végzőkre. De nem mernek belekezdeni munkába állitásukba, mert – mondják – amikor erről beszélni kezdtek, a hívek, a képviselőtestület tiltakoztak ellene.

A fenti szabály értelmében ilyenkor mindekelőtt elő kell késziteni a témát (ez természtesnek látszik, mégis számos esetben elmarad!): beszélni kell arról, hogy súlyos a paphiány, és rövidesen talán nem lesz pap e községben sem (sok helyen ezt jobban megértik, mint a Isten Népe felelősségének új szemléletét, amelyről persze ugyancsak szólni kell). Lehet hivatkozni más községek példájára: ha ők képesek erre, mi sem lehetünk elmaradottabbak náluk. stb. – Ezután jöhet a Csb (amikor már sokan érteni kezdik a kérdés súlyát).

Mi a szerepe a Csb-nek egy plébánián? Nem lehetne, megfelelő előkészítés után, a plébánián élő hívek egész közösségével együtt megbeszélni az esedékes témát? – kérdezheti valaki.

a) A Csb sajátos ereje, hogy a kisszámú beszélgetők ténylegesen képesekké válnak általa gondolkozni, elmélyült meglátásokra jutni, míg erre a nagyobb tömegben való együttlét nem képesíti őket.

b) Az, hogy egyes kérdéseket mégis meg lehet-e beszélni nagyobb létszámú együttléteken, a közösség összetételétől is függ. De többnyire az történik, hogy jelentkezik 2-3 hangadó, akik képesek az egész tömeget saját felületes hangulati véleményük szerint befolyásolni, és presztizs kérdésnek tartják, hogy a többiek őket követik.

A Csb-el semlegesíteni képes a negatív hangadókat, teret adhat egy mélyebb, közösségi gondolkodásnak, és érvényt tud adni a közösen kialakult tisztább véleménynek. Ha vitás kérdéseket kisebb csoportokban (lehetőleg a józanabbak közül választott Csv-k segítségével) beszélünk át, a “tömeg” kiszabadul a negatív (hangulatoktól vezetett) hangadók nyomása alól, és meg meri fogalmazni, amit a Csb során megértett. (A hangadók ilyenkor meglepetve látják, hogy magukra maradtak. A vezetők ugyancsak meglepetve látják, hogy 1-2 hasonló eset után az előbbiek elvesztik “erejüket”, amellyel eddig sok bajt okoztak a közösségben.)

A HELYES KÉRDÉSFELTEVÉS

a) Az olyan beszélgetések, amelyeken saját intézményünk, egyházunk, plébániánk, hittancsoportunk megjavításának kérdésével, gondjaival (netán vezetőivel) foglalkozunk, gyakran egyoldalú kritizálásba fulladnak. Javít a helyzeten, ha a kérdés pozitív irányba tereli a beszélgetést:

Pl. Általában ne tereljük negatív irányba a beszélgetést (bár néha erre is sor kerülhet). Általában ne így tegyük fel a kérdést: Mi a véleményed… ? vagy: Mi jót és mi rosszat látsz (tapasztalsz) a plébánián, egyházban, hittantáborban stb. Vagy: mi nem tetszett?

Inkább így: Mi tetszett… pl. a lelkigyakorlaton, a kiránduláson stb.? Mit tudnánk tenni, hogy legközelebb még jobb legyen? Még jobb: Te mit tettél (tehetnél) azért, hogy jobb legyen?

Megokolás:Könnyebben észrevesszük más szemében a szálkát, mint magunkéban a gerendát. Az emberek általában többet kritizálnak, és kevésbé veszik észre a ténylegesen létező jót. A beszélgetések nagyobb arányban a helyzetek kritikus, negatív oldaláról szólnak, s ritkábban az élet pozitív oldaláról. A Szentírás viszont arra hív, hogy “ne a láthatókra, hanem a láthatatlanokra szegezzük tekintetünket”, hogy lássuk meg a világban, egymásban a szépet, és azt erősítsük. Az elburjánzó kritizálgatás többnyire nem használ, de sok fájdalmat, ellentétet okoz. Használ viszont, ha a beszélgetők felfedezik, hogy az esetleges hibák kijavításában mi az ő saját felelősségük, teendőjük.

b) Ha a Csb témája a közösség életét érintő döntés, fontos, hogy a megbeszélendő kérdés tényleges választási lehetősége(ke)t kínáljon.

A közösség vezetőjének tudnia kell, mi az, amin nem lehet vitatkozni, ami nem választás kérdése. De ha egy mód van rá, biztositania kell a választási lehetőséget. – Sokszor komoly fejtörésbe kerül megtalálni, hogy az elfogadható megoldás(ok)on belül milyen alternatívák léteznek, amelyek közül választani lehet. De szükség van erre, mert a Cs tagjai számára lényeges, hogy választhassanak! Csak ilyenkor érzik, hogy ők döntöttek, illetve hogy részesei a döntésnek. A Cs számára (lélektani szempontból) gyakran fontosabb, hogy ő választott (több lehetőség közül), mint az, hogy mit választott. A Csb előtt tehát a vezető ismertesse, milyen lehetőségek között lehet választani, s utána bízza a döntést a Cs-ra.

E) Milyen helyzetekben segíthet a Csb

A Csb sok esetben segítségünkre lehet. Lássunk még néhány jellemzőbb példát alkalmazására.

1. A Csb – segítség lehet unalmasnak tűnő anyagok ismétlésében, elmélyitésében

Évek óta vallásukat gyakorló (és ismerő) csoportoknál gyakran előfordul, hogy a Csv (plébános vagy hitoktató) úgy érzi, hogy egy-egy témáról újra beszélnie kellene, de azt is érzi, hogy ha már sokszor elmondott valamit, nem ismételheti el újra. Tipikus megoldás erre a Csb: tegyük a kérdést a Csb témájává!

Ha a csoport vezetője ismét elmondaná az ismertnek vélt gondolatokat, a hallgatóság unná magát mondván: ezt már hallottuk. De ha nekik maguknak kell feldolgozniuk a témát, önmagában az, hogy ők fogalmazzák meg, érdekessé teszi a kérdést. Közben számos esetben kiderül, hogy sok alapvető ismeretet elfelejtettek már (amelyeket a plénum beszélgetésen pótolhatunk), s ezért fontos volt beszélni erről a “sokat hallott” témáról.

A mondottakra példa lehet a hitbeli élet összes kérdésének felelevenítése. Pl. azt a kérdést, hogy hogyan tudják az adventet, nagyböjtöt jól megélni nagyobb hittanosok – erénygyakorlatokkal, egyéni és közös elhatározásokkal – több hitoktató évről évre velük közösen tervezi meg Csb-ben. Így nem válik untalmassá az évről évre visszatérő téma.

2. A Csb – segít a fegyelmezésben, a norma-képzésben

Minden Cs egyik nehéz kérdése a fegyelem, a keresztény normák komolyanvétele. Sok esetben a fegyelmezetlenség elburjánzása miatt válik kezelhetetlenné vagy hullik szét egy-egy csoport.

A helyzetet csak rontja, ha a vezetők ismételten “fejére olvassák” a gyermekeknek, fiataloknak, felnőtteknek hibáikat, s maguk elmondják, hogyan kellene helyesen cselekedni. (Ha túl sokszor ismétlünk bizonyos követelményeket, ez egyre taszítóbbá válhat.) Vajon a gyermekek legtöbbje nem tudja-e, mikor cselekszik rosszul, s hogyan kellene helyesen viselkednie?

Minden fegyelmezésnél általában hatékonyabb, ha a Cs maga beszéli meg, miben szokott hibázni, s hogyan kellene javítania. Erre gyakran nem elég egy hittanóra, hanem egy-egy lelki nap szükséges: hogy Csb-ekben legyen idejük megfogalmazni maguknak, mi az ami hiányzik Cs-jukban, s mik volnának a követelményei egy evangéliumi szellemű ifjusági csoportnak.

­Számos ifjúsági közösségben, néhol a plébánián is, tartottak “zsinatot”, amelyen megfogalmazták saját életszabályaikat. Ezek a maguk által fogalmazott normák hatékonyabbnak bizonyultak az előírásoknál. (Persze ezeket is időről időre fel kell újítani.)

Egy közösségben, többnapos külföldi közösségi utazás előtt a résztvevő fiatalok Csb.-ben megfogalmazták maguk számára, hol lehet hibázni egy ilyen utazáson, mire kell figyelni, illetve mi által lesz evangéliumi, szép az út. Az utazáson résztvevők “szerződést kötöttek” (mindenki aláirta az “okmányt”), hogy mindannyian betartják a maguk által megfogalmazott normákat, ideálokat. Az út közben, a 4 nap tájt fel kellett eleveníteni ugyan a “szerződést”, de ez használt. (Hasonló okmányt csinálnak másutt ministránsok vagy különféle csoportok.)

Megjegyzendő: ha szeretnénk, hogy egy ilyen önvizsgálat, hiba-beismerés, illetve lelki tervezés a lélek mélyéről fakadjon, leghatékonyabb eszköz, ha a Csb előtt – megfelelő szempontokat alapján – hosszú csendes imára, lelkiismeretvizsgálatra és tervezésre adunk lehetőséget. Az ember Isten fényében látja igazán önmagát. A csendet, imát követő csoportbeszélgetések a legmélyebbek.

3. A Csb segít világiak-vezette felnőtt hittanok működtetésében

Erről témáról másutt bővebben szólunk. Itt csak annyit, hogy számos helyen működnek hazánkban is olyan felnőtt hittanok, amelyeket nem felsőfokon képzett és jól előadni tudó teológusok vezetnek, hanem világiak csoportjai. Egy-egy – ilyen célra jól kidolgozott – könyvet, hittankönyvet (vagy a Szentirást, illetve annak egy-egy könyvét népszerüen egzegetizáló kötetet) “beszélgetnek át” a hittanon résztvevőkkel. A Csb szabályainak megfelelően dolgozzák fel az anyagot, és megélik a Csb klasszikus gyümölcseit: a kreatívitás örömét; azt hogy maguk értik meg, teszik magukévá, alkalmazzák életükre (esetenként a megfelelő könyv segítségével) az evangélium igazságait.

4.A Csb segít egy közösség aktivizálásában, érzékennyé tételében

Sok vezető (s egyházi vezető is) egyszerüen csak közli a megoldandó feladatokat “beosztottjaival”, s válaszul többnyire passzivitással vagy éppenséggel ellenállással találkozik. – De az emberek gyakran azért passzívak vagy elutasítóak, mert egyrészt nem látják át a feladat megoldásának sürgető szükségegét, másrészt mert nem érzik magukénak azt. E helyzet megoldásának egyik jó módja, hogy a vezető nem egyszerűen megkér valamit, vagy kihirdeti, hogy mi az elképzelése, hanem feltárja azokat a problémákat, amelyek az adott feladat elvégzését sürgetik, s az érdekelt személyeket megkéri, hogy Csb-ben elemezzék a vázolt problémát, s adjanak tanácsot, mit lehetne tenni (egyes esetekben okosan teszi, ha az általa jónak tartott megoldást nem is említi, mert reméli, hogy a csoport tagjai maguktól rájönnek).

– Egy faluban a plébánia anyagi helyzete rossz volt, az egyházi hozzájárulás beszedője meghalt, s oly kevés pénzért, mint ő, senki nem akarta vállalni a feladatot. Hiábavaló hirdetések, tanácskozások után a plébános összehívta a képviselőtestületet, s még néhány aktivabb hívőt, ismertette velük a kérdést, s kérte találjanak ki valami megoldást. A beszélgetés végére – ami eddig lehetetlennek látszott – a résztvevők egy magasabb egyházi hozzájárulási összeget ajánlottak meg, s azt, hogy ők felosztjáka maguk közt utcánként falut, s beszedik a hozzájárulást.

– Egy más jellegü, pszihológiáját tekintve mégis hasonló eset: Egy lelkipásztor ismételten, és kevés eredménnyel prédikált arról, hogy ne késsenek a miséről. Egyszer a képviselőtestületnek és a plébánián élő felnőtt csoportoknak (a téma megfelelő motiválása után) feltette a kérdést: szerintetek miként tudnánk elérni, hogy ne késsetek le a miséről? A beszélgetőcsoportok több konkrét javaslatot tettek (pl.kisgyermekes szülők javasolták, hogy már szombat esténként készítsék ki a gyermekek ruháit, mert a ruha kiválasztás szokott lenni a késés egyik oka stb.), amelyekre a lelkipásztor maga nem jött volna rá. A tanácskozáson résztvevők pedig ettől kezdve sokkal inkább magukénak érezték a problémát, mint eddig. Megígérték, hogy ők maguk 10 perccel a mise előtt meg fognak érkezni, és hogy ilyen elhatározásra ők maguk fogják meghívni a közösséget. A misére időben érkezés ugrásszerűen megjavult.

Befejezésként

Az itt leírtak nem kis része nemcsak a Csb-re vonatkozik, hanem az embertársakkal, a közösséggel való sokféle dialógusra.

A Csb feltételezi a másik ember komolyanvételét (szemben a bennünk lappangó autokratikus magatartással), és fejleszti is bennünk a testvéri kapcsolatokra való képességet.

Aki a Csb-t gyakorolni kezdi, elcsodálkozik, mennyire erősíti a párbeszédet, a kapcsolatokat, az együttes felelősséget, a közösséget. E tapasztalatok után egyre többször teszi fel magának a kérdést: vajon ezekre az igazságokra, amelyekről most szólni szeretnék, nem tudnának e – meglevő ismereteik alapján – rájönni hallgatóim is? Ha igen, nem volna e eredményesebb, ha a Csb által lehetővé tenném, hogy maguk jöjjenek rá?

Irodalom:

Bárdossy Ildikó: A prduktív tanulás főbb öszetevői és feltételei. In:Vastagh Zoltán (szerk.) Kooperatyv pedagógiai stratégiák az iskolában. III. Pécs, JPTE, 1999

Benda Józef: Kiscsoportos tanulásszervezési mnodellkisérlet. Budapest OPI.

Búzás László: Csoportmunka. Budapest, Tankönyvkiadó 1974, 1980.

Dietrich, Michael: Pszichológiai és lelkipásztorkodási kézikönyv. Budapest, SZIT, 2000.

Griffin Em: Bevezetés a kommunikációelméletbe. Budapest, Harmat, 2003.

Hewastone, Stroebe, Codol: Szociálpszichológia. Budapest, KJK-Kerszöv, 2003.

Jálics Ferenc: Testvéreink hite. Kecskemét, Korda, 1995.

Petriné Feyér Judit: A porblémaközpontú csoportmunka. Bp. Gondolat, 2004. (Ebben található bőséges irodalom)

Rosengren, Karl Erik: Kommunikáció. Budapest, Tipotex, 2004.

Szentmártony Mihály: Lelkipásztori pszichológia. Budapest, SZIT, 1999.