Hogyan jön létre a közösség a plébánián?

Tomka Ferenc

Alig van még egy olyan központi kérdése a mai keresztényeknek, a mai lelkipásztorkodásnak mint ez: hogyan hozhatunk létre közösséget? A zsinat óta minden lelkipásztorkodással foglalkozó egyházi dokumentum fő célként jelöli meg: “létre kell hozni érett egyházi közösségeket, amelyekben a hit felragyog” (EN 13,21; CL 26,29,34 stb). Feltételei ezek az egészséges hitoktatásnak, a szentségi felkészítések hatékonyságának, a katekumenátusnak. Ahogyan a Catechesi Tradendae írja: “terméketlenség veszélye fenyegeti a hitoktatást (a szentségi felkészítéseket stb.) ha a katekument nem fogadja be olyan közösség, amely a hitből él” (24, vö. 43). Az “új evangelizáció” csak Krisztus szeretetében élő, az Ő jelenlétét sugárzó egyházi közösségek által valósulhat meg! Közösségeink krisztusi megújulása nélkül hiábavalóak a lelkipásztorkodás egyéb tevékenységei, mondja II. János Pál (NMI 42-43).

Hogyan jön létre a közösség a plébánián? A kérdés oly szerteágazó, hogy csak vázlatosan – tézisekben – kísérelhetjük meg a legalapvetőbb válaszokat összefoglalni.

A teológiai hallgatókról azt írják az egyházi dokumentumok, hogy első feladatuk – ott ahol élnek – tapasztalatra szert tenni a közösségépítés terén. Csak így tudnak felkészülni lelkipásztori feladataikra, amelyek közül első a közösségépítés. A közösségi szellem és lelkiség kialakítását és megtanulását „kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk, mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése történik, mindenütt, ahol családok és közösségek épülnek” írja a Novo Millenio Ineunte, a 3. évezred egyházának első feladataként (NMI 43)

A közösségi lelkület elsajátítása minden kereszténynek, minden teológiai hallgatónak egyéni feladata is. Az alábbi szempontok akkor fognak behatolni az olvasó (vagy hallgató) lelkébe és életébe, ha az olvasottak után felteszi magának a kérdést: mit tudok ebből én megvalósítani; jelen helyzetemben: abban a környezetben, amelyben most élek. – A teológiai hallgatók jövőbeni lelkipásztori hatékonyságának (az Evangélium szerint is) egyik legfontosabb feltétele, hogy a testvéri kapcsolatok építésében (áldozatok árán is) gyakorlott legyen.

I. rész

A közösség létrejöttének lélektani alapelvei

(Egyes téziseket két szinten fogalmazunk meg. Először az általános szociológiai szabályszerűséget, majd annak alkalmazását a lelkipásztorkodásra.)

1. tézis

a. Közösséget közös cél hoz létre

b. Meg kell találnunk azokat a célokat, amelyek a plébánia híveit vagy a hívek egy csoportját lelkesíthetik, s eléjük kell állítanunk ezeket.

Brazíliában az 50-es években jelentkezett már a paphiány. Az egyházi vezetés nagy része tehetetlenül állt a probléma előtt. Ekkor két püspök egy olyan kezdeményezést indított el, ami azóta is egész Dél-Amerika (majd később Afrika és sok európai egyház) lelkipásztorkodásának modellje lett. Megszólították a világiakat, hogy – a papság irányításával – vegyék kezükbe sorsukat. Meghívták őket, hogy vállaljanak hitoktatást, pap nélküli liturgiák vezetését, sőt a sok tízezernyi pap nélküli közösség lelkipásztori összefogását. Néhány év alatt forradalmi változás jött létre¹. S ma Dél-Amerikában több mint 50.000 településen működik olyan világi csoport, amely a plébániai közösségek minden feladatát ellátja, amit egyáltalán papszentelés nélkül el lehet látni (temetnek, igeliturgiát vezetnek, áldoztatnak, hitoktatnak, esketnek stb.). – Dél-Amerika püspökei tudtak lelkesítő célt tűzni híveik elé, s ennek eredményei élő közösségek, életre kelt plébániák voltak.

Sok hazai példa is van. Pl. egy plébános néhány éve elkezdett meghívni hívei közül munkatársakat hitoktatásra, karitász csoport szervezésére, áldoztatásra, igeliturgia vezetésére. A hagyományos faluban ez eleinte némi vihart kavart. De ma több hitoktató és igeliturgia-vezető végzi munkáját. Az első emberek meghívása egy folyamatot indított. Élénkebbé vált a képviselőtestület, s egyre többen tűntek fel, akik maguk ajánlkoztak egyéb feladatokra.

Vajon Te mit tehetsz? Hol élsz közösségben? Hol építesz közösséget – jézusi kapcsolatot. Itt tanulsz meg ember és keresztény módján élni. Itt építheted egy sajátos módon az Egyházat.

2. tézis

a. Egy közösség születésének és életben maradásának feltétele, hogy tagjai felelős részt kapjanak a közös feladatok megoldásából.

b. „Azért, hogy a plébániák ismét a hívek közösségei legyenek, a helyi egyházi hatóságoknak elő kell segíteni a világiak részvételét a lelkipásztori felelősségben” (CL 26).

A közös cél – ami közösséget hozhat létre – a plébánia életében többnyire a megoldandó lelkipásztori feladatokban áll. Dél-Amerikában és Magyarországon a világiak megmozdulnak, ha érzik, hogy szükség van rájuk a feladatok megoldásában.

Megkérdeztek egy olyan egyházközség plébánosát, ahol néhány éve még nem léteztek híveknek csoportjai, hogyan indult náluk a plébániai élet. Azt válaszolta: elkezdtem keresni, hogy milyen feladatot bízhatok a hívekre, s hogy melyik feladatot kire bízhatom. – Bizonyára valahogy így kezdődhet.

Sok plébános vall hasonló szavakkal: A hívek azt mondják plébániánkon, hogy azóta érzik igazán otthon magukat, amióta feladatot kaptak; legyen az bármily egyszerű feladat. És azt is több lelkipásztor elmondta, hogy olyan emberek is elvállaltak feladatokat, akiktől alig merték ezt megkérni, ismerve családi vagy munkahelyi leterheltségüket.

– A plébániaközösségek megszületésének, s a hívek felelőssé válásának gyakran az a legnagyobb akadálya, hogy a hívek nem kapnak részt a plébániai feladatokból. Pedig a Zsinat, és a Zsinat utáni egyházi megnyilatkozások másra sem bíztatnak. Amint a tézisben idéztük, az egyházi vezetés ebben látja a plébániai közösségek újjászületésének útját (vö. AA 10; EN 70, 73).

– Érdemes egy pillantást vetni ebből a szempontból az őskereszténység korára, mondja az EN. “A szolgálatok különbözősége tette lehetővé, hogy az egyház erősödött és terjedt. Ma is sok hívő van – folytatja -, aki szívesen vállalna ilyen szolgálatokat az egyházi közösség javára (EN 73).”

– Vannak olyan plébániák, ahol számos közösség létezik már, pl. rózsafüzér-társulat, énekkar, karitász csoport vagy akár újabb egyesületek. A lelkipásztornak vagy világi vezetőnek az ilyen esetben is időnként jó újra átgondolnia, sikerül-e ténylegesen bekapcsolni őket a közös gondolkodásba, felelősségvállalásba. Mert előfordul, hogy vannak ugyan csoportok, de a maguk zárt világát élik. És ennek olykor az is oka, hogy nem hívták meg őket egy rájuk méretezett feladatra.

Gyakori ellenvetések – a munkatársak meghívásával szemben:

– Hogyan bír egy szegény plébánia megfizetni munkatársakat: hitoktatókat, kántort, sekrestyést, adminisztrátort stb.? – Válasz: Bizonyos esetekben szükség lehet főállású munkatársakra is. De a cél nem az, hogy néhány ember minden feladatot ellásson (még akkor sem, ha ez sok szempontból kényelmesebb); hanem, hogy amennyire lehetséges, minél többen bekapcsolódjanak a közös feladatok hordozásába.

A hitoktatás is olyan terület, amelyre, ha lehetséges, ne főállású munkatársat keressünk, inkább bízzunk rá egy-egy hittancsoportot buzgó szülőkre, pedagógusra stb. Útmutató több magyar plébánia tapasztalata, ahol a frissen felkért hitoktatók eleinte óvodásokat, alsósokat oktatnak majd (ha még nincs ilyen végzettségük) beiskolázzák őket hitoktatóképzőbe, teológiai levelező tagozatra.

– Néha több időbe kerül átadni másoknak a feladatokat, mint önmagunknak elvégezni. Ha pedig valaki feladatot kap, mindenbe bele akar szólni, és ez újabb nehézségek forrása. – Valóban bizonyos, hogy a munkatársakkal dolgozás feltételezi felkészítésüket, valamint a közösség-vezetés alapelveinek ismeretét (és a kiegyensúlyozott emberi kommunikációra való képességet). Mindennek begyakorlására alkalmas mindenféle emberi kapcsolat.

Ha a teológiai hallgatók az ő életükben adott kapcsolatokat a szeretet és egymásra figyelés szabályai szerint alakítják, a legalapvetőbb közösségépítési gyakorlatot sajátíthatják el ezáltal. – A közösség létrehozásának és vezetésének alább ismertetett szabályait is sok vonatkozásban gyakorolhatják már.

Egy egyházi alapelv:

Az Egyház szociális tanítása szerint egy társadalom vagy közösség akkor van egyensúlyban, ha a szolidaritás elve és a szubszidiaritás elve egyaránt érvényesülnek.

A szolidaritás a társadalom részei közti kölcsönös kapcsolatot, kölcsönös felelősséget jelenti. A szubszidiaritás elv hangsúlyozza: hogy egy társadalom, közösség akkor fejlődhet egészségesen, ha tagjai és kisebb közösségei részesednek a közös felelősségen, illetve ha amit egy alacsonyabb szintű fórum – személy, közösség – el tud látni, azt nem vállalja át, nem veszi el tőle a magasabb szintű fórum. Ezeket a társadalomra érvényes elveket a zsinat előtt gyakran kevéssé valósították meg plébániai szinten. A mai Egyház viszont erre hív. (Vö. AA 25,26; PO 9) )

Gyakorlati elvek:

I. Ami feladatot másra bízhatok, bízzam másra. Még akkor is, ha kockázattal jár. (Lélektani törvény: Az ember felelőssége csak akkor nő, ha feladatot bíznak rá.)

II. Ahol lehet, ne döntsek egyedül. – Ha másokat megkérdezek, figyelembe veszek, ők is magukénak fogják érezni az adott feladatot, s ami még fontosabb, kapcsolat születik közöttünk.

III. Kezdjek el munkatársakat nevelni az együttgondolkodásra, együttes döntésre.

S munkatársaimat is arra vezessem, hogy ők se egyedül vezessenek, hanem próbáljanak másokkal együtt látni, dönteni (vö. 12. tézis)

IV. A feladatátadás egy olyan téma, amellyel kapcsolatban meg kell említni még egy szót: ez pedig a “bizalom“. Olykor joggal tele vagyunk félelemmel, hogy tényleg fog-e sikerülni megoldani valakinek a rábízott feladatot. Az is igaz, hogy felelősen meg kell néznünk, alkalmas-e rá az illető. De az is igaz, hogy ha feladatot adunk valakinek, éreznie kell, hogy bízunk benne. A bizalom szárnyakat ad. Mindnyájan abból élünk, hogy Isten – minden alkalmatlanságunk ellenére – mindig újra bízik bennünk.

Mit tehet egy világi?

Úgy tűnik, a mondottak csak papokra vagy plébániát összefogó világiakra vonatkoznak. – Természetesen aki az egész plébániáért felelős, átfogóbban megbízatásokat adhat egyéneknek, csoportoknak. De közösséget létrehozni minden világinak módjában áll, a fenti elvek figyelembevételével. Hogyan?

a) Keresse meg melyek a plébániai életnek azok a területei, amelyeken megoldatlan feladatok vannak, ahová meghívhatna másokat, hogy együtt tegyenek valamit a közösségért. Számos lehetőség van – pl. a liturgia szebbé tétele, öregek, kórházak látogatása, templomdíszítés vagy templomkert rendbetétele, felnőtt vagy ifjúsági hittan indítása stb.

b) És ha a plébános nem nézi örömmel egy új csoport születését? Kevés olyan plébános van, aki semminek nem örülne. Biztos, hogy néha komoly odafigyelést igényel, hogy kitaláljuk, ki minek örül, mi tart fontosnak. De a figyelmes szeretet hatására kapuk nyílnak meg.

3. tézis

a. Egy langyos csoport nem alakítható át egyszerre élővé, csak néhány személy, illetve egy “mag” kiemelése által.

Ezt mondja a csoportlélektan. Magunkra alkalmazva ezt így fogalmazhatjuk meg:

b. Egy langyos plébánia nem alakítható át egyszerre élővé, csak néhány személy, illetve egy “mag” kiemelése által.

X plébános egy hagyományos faluba került. Miden jól működni látszott. Majd minden gyermek be volt íratva hittanra; a képviselőtestület rendben tartotta az egyházközség anyagi ügyeit, a plébániát; énekkar énekelt a misén. Úgy tűnt, igazi, élő plébániai közösség ez. De rövidesen azt kellett látnia, hogy a kéreg mást is takar. A tiszta katolikus faluban – s a képviselőtestületben is – sok a pártoskodás. Egyesek nem is beszélnek egymással. A VII-VIII-os hittanos lányok második otthona a diszkó, s 15-16 évesen ismételtek az abortuszok. Amikor a lelkipásztor tenni akart a kényes területeken valamit, úgy érezte, fallal áll szemben.

Nagy Sz. Teréz sem tudott mit tenni rendjének elidegenedett szokásvilágával szemben. Mit tehetett? Többszöri hiábavaló megújítási kísérlet után 1-2-3 érzékeny rendtársával fogott össze a megújulás érdekében.

A lélektan szerint egy összeszokott csoportot oly erősen összeköthetik a megszokások, a közösség íratlan törvényei, hogy egy kívülről jött személy, vezető nem képes azt átalakítani. – Mit tegyünk, ha van egy langyos vagy kevéssé evangéliumi tradíciójú plébániánk, vagy azon belül egy ilyen énekkarunk, ifjúsági hittanunk stb.?

Ha az ifjúsági hittan példáját vesszük, itt könnyebb a megoldás. Ilyenkor a mag kialakításának legegyszerűbb módja, hogy meghirdetünk egy “hittanos szakkört”, és az oda belépésnek komolyabb vagy evangéliumibb élet legyen a feltétele. A vezető ide hívja meg azokat, akiket alkalmasnak talál erre. Így elkezdődött a “mag” képzése.

Egy plébánia esetében is járhat el hasonlóan a plébános vagy világi vezető: Először személyesen meg kell ismernie, kik szeretnének valami többet. Majd létrehozhat egy felnőtt hittancsoportot, ahová személyesen is meghívja azokat, akiket a megújulásra érzékenynek talál. E csoporttal kialakuló kapcsolat lehetővé teheti, hogy egyeseket megkérjen plébániai feladatokra, esetleg hitoktatásra, karitász munkára. Ily módon lassacskán ez a csoport veheti át a modellt adók szerepét. Majd az új képviselőtestület választáskor – ha láthatóvá vált, hogy mit tesznek a közösségért – támogathatja megválasztásukat.

4. tézis

a. Egy ember benső átalakulásában pótolhatatlan szerepe van a személyes kapcsolatoknak.

Ezt mondja a pszichológia, a szociológia. Amint a gyermek személyisége elsődlegesen az anyai szeretet hatására formálódik ki, úgy a későbbiek során egy felnőtt is csak a személyes kapcsolatok meleg légkörében tud átalakulni.² – Témánkra alkalmazva e tételt, tézisünk így hangzik:

b. Egy plébánia híveinek evangéliumi megújulása 1-2-3 emberrel való személyes kapcsolattal kezdődik (s nem tömegek átalakulásával).

Megdöbbentő, hogy Jézus, akinek az egész világhoz szólnia kellett, akinek prédikációjára tolongva várt a nép, ráért ennyi személyes beszélgetésre, kapcsolatra: elsősorban a 12-vel, de másokkal is: Nikodémussal, Lázárékkal. – És Szent Pál apostol? Személytől személyig evangelizált. Így volt képes arra, hogy viszonylag rövid egy helyben tartózkodás után mindenütt alkalmas személyeket állítson, akik távozása után továbbvezették a közösséget.

Tézisünk szorosan kapcsolódik az előzőhöz, de valamit különösen ki szeretne emelni: Papok és világi vezetők, sokszor nagy számokra vágynak, vagy éppen tömegekkel vannak elfoglalva.

Az Evangelii Nuntiandi viszont ezt írja: Szükséges szólnunk a tömegekhez, „prédikálnunk a háztetőkről, de a szónak be kell hatolnia az egyes emberek lelkébe, személyesen, mintha ő lenne az egyetlen. És személyes elfogadást, elköteleződést kell elérnie. Éppen ezért az evangélium nyilvános hirdetésén kívül mindig szükség lesz a közvetítés másik formájára is: embertől emberhez. Urunk is gyakran gyakorolta ezt, az apostolok is így tettek” (EN 45,46; Vö. PÉD 36³).

Aki a plébánia megújulásán vagy egy közösség létrehozásán, elmélyítésén akar dolgozni, annak tudnia kell: ez nem tömegekkel kezdődik, hanem 1-2-3 emberrel való személyes kapcsolat által, az ő lelki elmélyülésük által. Egy idő után ez az 1-2-3 ember hatványozódni fog. Ez a személyes kapcsolat, illetve az egyéni lelkivezetés volt nemcsak Jézusnak, hanem minden szent megújulás elterjedésének is a titka.

5. tézis

a. Egy intézmény első feladatának kell, hogy tartsa a vezetők képzését, összefogását.

b. A plébánia első feladata a lelkipásztori munkatársak (csoportvezetők stb.) képzése, összefogása (Vö. CL 63, 61).

Jézus 12 apostolt képez. Felkészíti őket, hogy rájuk bízhassa küldetését. Szent Pál, a nagy rendalapítók, s a ma virágzó mozgalmak is különös gondját viselik azoknak, akiknek közösség-vezető szerepük van.

Vajon a plébániák felelősei különös gonddal törődnek-e munkatársaik lelki-emberi képzésével; – vagy azokéval, akiket munkatársaikká szeretnének tenni?

Ellenvetés: Honnan szedjen erre időt egy pap, 3-6 falu gondja mellett?

A két idézett brazil főpásztor, a nagy paphiány ellenére egyházmegyéje, legjobb papjait emelte ki a plébániai lelkipásztorkodásból, hogy a világi lelkipásztori kisegítők képzésével foglalkozhassanak. Így néhány év múlva sok száz felkészült világi katekéta és közösségvezető állhatott munkába. Magyarországon is egyre több lelkipásztor ébred rá, hogy első feladata foglalkozni esetleg 2-3-4 plébániájának munkatársaival, hitoktatóival, elkötelezett képviselőtestületi tagokkal…

A mondottak azt is jelentik: hogy a lelkipásztorkodásnak elsődlegesen a felnőttek és fiatalok felé kell fordulnia – amint ezt az összes újabb kateketikai dokumentum is hangsúlyozza (ÁKD, CT, KÁD, MKD) -, hiszen plébániai munkatársak a jövőben közülük kerülhetnek ki.

II. rész

A krisztusi közösség születésének evangéliumi szabályai

A lelkipásztorkodástan, a szociológia, a csoportdinamika sok mindent elmond a közösségről, de a krisztusi közösség lényegileg a Szentírás egyszerű, jól ismert elveire épül. Ezeknek az elveknek radikális komolyan-vételén áll vagy bukik a kereszténység és a közösség. A következőkben felvázoljuk e legfontosabb evangéliumi elveket:

6. tézis

Ha élő plébániaközösséget szeretnénk, első célunkká kell tennünk, hogy megvalósítsuk a plébánián Krisztus “új parancsát”: “Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 15,12).

Jézus imádkozik: “Legyenek egy amint te Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is egyek mibennünk. És így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21) Jézus itt a plébániákért is (!) imádkozik, hiszen a plébánia “kis egyház” (vö. SC 42; LG 21; CL 26 stb.).

Jézus szava nemcsak meghívás, hanem alapszabálya is az élő plébániaközösségnek. Isten a Szentháromságos szeretet-egységben tud jelen lenni! – Ennek hatására mondhatják a kívülállók, “nézzétek, hogy szeretik egymást”, s indulhatnak el a megtérés útjára.

A Christifideles Laici írja: „A plébániában magának az Egyháznak misztériuma kell, hogy megjelenjék. Bármily szegény legyen is személyekben és eszközökben sőt, néha hatalmas területen szétszórtan létezik vagy túlnépesedett városokban, – a plébánia elsősorban nem struktúra, terület vagy épület, inkább Isten családja, testvériség, amelynek egy a lelke; befogadó ház, a keresztény hívők közössége” (CL 26: vö. LG 28: CT 67: CIC 515/1 k.)

Hogy néz ki a gyakorlat? – Hányszor van tartós feszültség vagy pártoskodás a plébánia belső munkatársai, a kántor és sekrestyés; a képviselőtestület és a lelkipásztor közt. Első feladatunknak tartjuk-e, hogy megvalósuljon a plébánia ontológiai szintű küldetése, a Jézus kívánta szeretetegység? – Elsődlegesnek tartjuk-e, hogy a kántor, a sekrestyés, a képviselőtestület mélyen evangéliumi életet éljenek? – hogy egymás közt, s a hívekkel megéljék a jézusi szeretetegységet? Tudjuk, ez sok kérdést vet fel. De a plébánia lényege mégis ez, s nem az, hogy pl. szól-e az orgona vagy nem.

Ha egy ház alapjai töredezettek, hogyan épülhet rá a ház? Ha a plébánia belső munkatársai közt egyenetlenség van, hogyan épülhet rá közösség?

Megtörténik, hogy egy plébánia vagy egy szerzetesközösség jól funkcionálni látszik, de valami még sincs rendben. Mi szokott a tipikus baj lenni? – Hogy az egyének és csoportok között tartós feszültségek lappanganak.

Ügyes vezető el tudja érni, hogy a közösségben levő feszültségek ne kerüljenek a felszínre: A szembenálló csoportoknak egymástól elkülönített feladatokat ad (pl. az egyiket a templomba küldi dolgozni, a másikat a karitászba), s így elkerüli a súrlódási lehetőségeket. De ez legfeljebb átmeneti megoldás. Egy krisztusi közösségnek – mint a Szentháromság képmásának – lényege az egység.

Igaz, a lelkipásztornak tudomásul kell vennie, hogy szakadások mindig lesznek; amint az ősegyház vagy szent Pál sem kerülhette el azokat. De ahogyan szent Pál, ő sem nyugodhat bele ebbe.

Az Egyház, a plébániaközösség célja nem az, hogy látszólag működjön, hanem hogy a Krisztus által megfogalmazott szeretet-egysége éljen benne. Akkor lesz “szentség”, akkor lesz benne jelen Isten Országa: s akkor fogja a világ megismerni általa Istent (vö. LG 1).

II. János Pál pápa a 3. évezred lelkipásztori megújulása kulcsának és feltételének jelölte meg a „közösségi lelkiség” megszületését: közösségekét, amelyekben a világ számára is megjelenik a jézusi kölcsönös szeretet (NMI 42-43).

Gyakorlati megjegyzések

– Ha élő plébániát szeretnénk, mindenekelőtt el kell kezdenünk dolgozni a testvéri kapcsolatok, a krisztusi szeretetegység építésén: elsősorban az egyházközség felelős személyei, csoportjai között.

– Ha felismertük, hogy első célunk megteremteni a testvéri szeretetet a közösségben, akkor erre kell irányítanunk az egész lelkipásztorkodást: a lelkivezetést, a hitoktatást, a lelkigyakorlatokat stb.

7. tézis

A krisztusi plébániaközösség megszületésének feltétele, hogy tagjait meghívjuk a Krisztusnak átadott életre

Jézus az életszentségre hívta meg követőit. Ezt tette minden szent rendalapító is, és így jött létre közösség körülöttük.

A mai egyházi dokumentumok ugyanerre hívnak: az egyházépítés, illetve az evangelizáció első feltételének az Istennel egyesülő életet tartják. A Christifideles Laici írja: „Minden hivő hivatásában az elsőség az életszentségé” (30). S a Catechesi Tradendae: A hitoktatás feladata, hogy a hitoktatottat megtanítsa “napról napra egyre inkább úgy gondolkozni, mint Krisztus, úgy ítélni, úgy cselekedni, ahogy Krisztus parancsai követelik” (20). A pápa, amikor a harmadik évezred új evangelizációjáról ír, minden megújulás alapjának az életszentséget jelöli meg (NMI 30, 32,38). Minden közösség kialakításának első lépése tehát: a meghívás, a rendszeres “iskolázás” az életszentségre.

Sok könyvet írtak keresztények vagy katolikusok számára, amelyek a közösségről, a vezetésről, vezetőképzésről szólnak. E könyvek jelentős része a vezetés szociológiai-pszichológiai kérdéseivel vagy technikai-gyakorlati témákkal foglalkozik (pl. egy összejövetel, egy táborozás levezetésének részletkérdéseivel). Mintha a közösség létrehozása elsősorban pszichológiai vagy módszertani kérdés volna.

A keresztény szemlélet szép példája viszont egy baptista vezetőképző könyv is (Barry St.Clair: Vezetés, Bp 1992). A könyvet áthatja a bizonyosság, hogy Krisztushoz csak az vezethet, aki átadta életét Jézusnak. A 36 összejövetelre felosztott anyag első harmada azzal foglalkozik, hogy a jövendő vezetőnek hogyan kell átadnia magát Istennek, hogy a vezetésre alkalmassá legyen. A második egyharmad még mindig ilyen címet visel: felkészülés a Krisztusban való vezetésre. (Külön foglalkozások szólnak a napi legalább 20 perces elmélkedésről, mint a Jézushoz való vezetés elengedhetetlen feltételéről, vagy a nehézségeknek, meg saját gyengeségeinknek Jézusban való elfogadásáról stb.). – Hasonló szemléletet tükröz Jean Vanier Közösség c. könyve⁴, vagy a megújulási mozgalmak (magyarra még le nem fordított) több írása, a vezetésről, közösségépítésről.

Miért nem működik sok közösség és plébánia? Miért vannak szakadások plébános és káplán; plébános és munkatársak és hívek (és házastársak és szerzetestársak) között? Nem azért-e, mert csak akkor tudunk fényt-békét sugárzó közösségben maradni, ha képesek vagyunk “véresen” lemondani a másik (a többiek) kedvéért akaratukról: ha képesek vagyunk “meghalni önmaguknak”. Erre az ember hosszú távon és örömmel csak akkor képes, ha Krisztusnak minden nap újra átadja életét.

Sugárzó közösséget mindig is azok tudtak élni, akik hittek abban, hogy Isten szeret; akik hitték, hogy a közösségben levő szeretetért vállalt lemondásban is ott van Isten; s akik így, a közösségben megvalósuló szeretet kedvéért voltak képesek áldozatokra.

8. tézis

A közösségi plébánia termőtalaja a jézusi közösség

Hogy a közösség iskolája, termőtalaja a közösség? Ez tautológiának tűnhet! – De a pszichológia, a szociológia, pedagógia tele van ilyen tautológiának tűnő törvényekkel. Például: hogy felelősséget csak felelős helyzetben lehet tanulni; hogy kapcsolatteremtést csak kapcsolatokban tanulhatunk stb. Ilyen ez is: közösséget – krisztusi, közösségi magatartást – tanulni, begyakorolni krisztusi közösségben, kapcsolatban lehet.

A mai lelkipásztori teológia és számos egyházi dokumentum szerint most lezáruló korunk lelkipásztorkodásának egyoldalúsága, hogy vagy egyénekkel, vagy tömegekkel foglalkozik, de nem tartja eléggé céljának, hogy igazi kapcsolatokra, illetve személyes kapcsolatokra épülő közösségre neveljen (vö. PO 6). II János Pál a 3 évezred első feladatai között jelöli meg: hogy a közösségekben meg kell születnie egy új, „közösségi lelkiségnek”.

Meg kell jegyeznünk, hogy “keresztény közösségnek” szoktunk hívni olyan közösségeket is, amelyek elméletileg sem tűzik célul, hogy a közösségre vonatkozó krisztusi elveket mindenáron kövessék! (Céljuk olykor inkább az, hogy maguk érezzék jól magukat egy csoportban.) Ezek könnyen áldozatul esnek a minden közösségre leselkedő veszedelmeknek: hogy csak magukat keresik, s ezért nem tudnak befogadni kívülről jövőket; hogy nem élik az egyetemes felelősséget az egyházért, a keresőkért, s így nem indulnak el megtérések általuk. – A krisztusi közösség magatartás “iskolája” természetesen az olyan közösség, amely elkötelezetten krisztusi elvekre akar építeni.

Mennyiben „iskola” a krisztusi közösség?

Vajon mi történik, ha egy plébános, egy csoportvezető meghív egy csoportot, vagy legalább néhány személyt, hogy kezdjék el egy új teljességgel megélni Jézus szeretetparancsát! Ha meghívja őket, hogy próbálják úgy szeretni egymást, ahogy Jézus szeretett minket – hogy Ő jelen lehessen köztük; hogy próbálják elfogadni egymást, jót tenni egymásnak, akkor is, ha valaki ellenszenves; hogy bocsássanak meg, s kezdjenek újat, akkor is, ha valaki megbántotta őket? Lesznek, akik elutasítanak egy ilyen meghívást. De mi lesz azokkal – ha csak néhányan is volnának – akik elfogadják azt?

Ezek egy olyan útra lépnek, amelyen meg „kell” tanulniuk napról napra megbocsátani; meg „kell” tanulniuk elfogadni a másként gondolkozót; lemondani mások kedvéért akaratukról, örömöt szerezni másoknak vagy odafigyelni másokra, olyankor is, amikor erre semmi kedvük sincs. Elkerülhetetlen, hogy a rendszeres együttlétek, a közös munkák kapcsán ne támadjanak nézetkülönbségek, ellenszenvek és pártoskodások azok között, akik konkrét feladatokban együtt dolgoznak. De ha elhatározták, és újra és újra próbálják tudatosítani, hogy „mindenek előtt való a köztük levő folyamatos és kölcsönös szeretet helyreállítása” – ahogy szent Péter mondja (1 Pt 4,8), akkor nincs más lehetőségük, mint az, hogy az egyenetlenség minden fájdalmában a Keresztreszögezett Megváltóhoz forduljanak, az egyetlenhez, akiből erőt meríthetnek. Csak Ő lesz az, akiben megerősödnek, akiben mindig újra egymásra találhatnak. – Ezek az emberek, akiknek sikerül a Jézussal és az Ő keresztjével való kapcsolatból kitartani a kölcsönös szeretet – egymás folytonos elfogadása mellett, ezek egy jézusi közösség kovászaivá válhatnak.

Az ilyen szellemű csoportok tagjai nagy arányban plébániák vagy közösségek aktív tagjaivá válnak; csendes és visszahúzódó emberekből nyitott és felelős munkatársakká nőnek fel. – Ez az, amit tézisünk állít: hogy aki következetesen vállalja a közösség, az egymás iránti szeretet fenntartását, azt a csoport közösségi emberré csiszolja.

A legújabb egyházi megnyilatkozások, s a mai lelkipásztori teológia ugyanezt állítják: Hogy az evangéliumban elkötelezett keresztény közösség a leghatékonyabb iskola, amelyben élő keresztények, s egy élő plébániaközösség tagjai teremnek. (Vö. AA 10; OICA 5, 38, 39, 41; EN 13, 15, 56; CL 61, 62; NMI 43)

9. tézis

A jézusi közösség ott kezd születni (újjászületni), ahol legalább két-három ember megpróbál olyan közösséget alkotni, amelyben megjelenhet Jézus (vö. Mt 18,20).

Akik ismerik egy plébánia, egy közösség lehetséges feszültségeit, a pártoskodásokat, a közömbösséget, talán megijedhetnek a magas ideáltól: hogy “legyenek mindnyájan egyek”. – Hogy valósulhatna ez meg nálunk? – kérdezik. De Jézusnak egy másik igéje biztat: “Ahol (akár csak) ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok köztük” (Mt 18,20).

A mindennapi keresztény nyelvhasználatban kissé közhelyszerűvé vált ez a jézusi ígéret, ez a misztérium. Az ősegyház azonban hitte, hogy a valóságos jelenlét egyik formájáról van itt szó. A mai Egyház újra felfedezi ezt. Ennek bizonysága, hogy míg egyházi dokumentumok évszázadokon át nem idézték ezt a Mt 18,20-at, a zsinat számos helyen idézi, ugyanazzal a hittel, amellyel az ősegyház: hogy Jézusnak egy valóságos és hatékony jelenlétéről van itt szó (pl. SC 7; AA 18).

Ha két vagy három ember elkezdi próbálni úgy szeretni egymást, ahogyan Jézus erre meghív, ott Jézus megjelenik. Ott megvalósul kicsiben az egyház: megvalósul az egység, amelyről Jézus búcsúbeszédében szólt; az egység, amely szentségi valóság: mert megjelenik benne Jézus, és általa megismerheti a világ Istent. – És ha Jézus megjelenik, ez láncreakciót indíthat, amint ez az egyháztörténelem és a jelen számos esetében történt és történik, egy-két-három ember (szerzetesrend- vagy mozgalom-alapító, vagy hívő) körül.

Amikor először hallunk e jézusi ígéretbe vetett új hitről, kétkedés támadhat bennünk: Hát nem Jézus nevében jövünk-e össze plébániáinkon, szentmiséinken, szemináriumainkban? Miért van, hogy oly ritkán érezhető az Ő jelenléte? S miért oly ritka, hogy Jézus köztünk létét annyira megtapasztalják a kívülállók, hogy megtérjenek?

Az ősegyház és az atyák is feltették ezt a kérdést. Aranyszájú szent Jánosnál például ezt a választ találjuk a kérdésre: Keresztény közösségekben vagy akár szerzetesek között is gyakran nincs jelen Jézus. Mert Jézus akkor van köztünk, ha az ő nevében jövünk össze. Az Ő nevében pedig akkor jövünk össze (több ismérvet felsorol, majd a témánkat illetően legfontosabbat): ha próbáljuk úgy szeretni egymást, ahogyan Ő szeretett minket; ha készek vagyunk „életünket adni” egymásért⁵.

Ahogyan a középkor egy új módon fedezte fel Jézus oltáriszentségi jelenlétének, a praesentia realis-nak jelentőségét, úgy fedezi fel ma újra az Egyház a két vagy három közt megjelenő Jézus valóságát.

Ha ez a jézusi ígéret tényleg igaz, ha képesek vagyunk ezt egy új hittel elhinni, akkor kezünkben van a plébánia megújulásának titka. Rendkívüli biztatás ez a mai lelkipásztoroknak, és minden kereszténynek. Hiszen így a megújulásra akkor is van remény, ha egy nagyobb közösség megmozdíthatatlannak látszik; mert két-három ember elég hozzá.

Gyakorlati megjegyzések

1. Nem kell-e első lelkipásztori, vagy keresztényi célul tűznünk, hogy a plébánián (vagy környezetünkben) egyre több emberi kapcsolat, család, csoport fő céljává váljon, hogy kölcsönös szeretetük által Jézus jelen lehessen köztük? Nem volna-e következetes magatartás, ha minden hittanórát, csoport-összejövetelt, képviselőtestületi ülést, kirándulást, ünnepséget, stb. úgy kezdenénk, hogy a résztvevőkkel komolyan elhatározzuk: úgy szeretnénk összejönni, hogy Jézus közöttük lehessen (Mt 18,20); úgy akarunk együtt lenni, hogy aki köztünk van, vagy közénk jön, kölcsönös szeretetünkből megismerhesse Isten szeretetét (Jn 17,21; 13,35)?

2. És ha úgy látnánk, hogy plébániánkon ezt kevesen értenék meg? Akkor beszéljünk róla keveseknek! Azoknak, akik megértik. Ha hittel vetjük az isteni Ige magját, a mag egyszer csak elkezd csírázni: sokszor ott, ahol legkevésbé vártuk. Így van ez Jézusnak ezekkel a szavaival is. Egyszer csak feltűnik egy fiatal vagy öreg, aki megértett valamit mindebből, s vágyik rá, hogy Jézus megjelenjen köztünk. – Akkor ezeket az érzékeny lelkeket kell tovább vezetnünk, őket kell meghívnunk arra a közösségre, amelyről beszéltünk. És akkor ezek a csoportok lehetnek a jézusi kapcsolatoknak új kovászai, amelyek elkezdhetik megkeleszteni az egész tésztát.

III. Rész

A vezetés szabályai

Minden közösségre döntő hatással van a vezető, illetve a vezetés módja, stílusa. Lássunk néhány alapvető megállapítást a plébánia, illetve a keresztény közösség vezetésével kapcsolatban.

10. tézis

A testvéri vezetés közösséget hoz létre; az autokratikus-egyszemélyi vezetés gátja a közösség egészséges alakulásának.

Sokszor megismételtek egy vizsgálatot, amely azt kutatta, milyen hatással vannak a különböző vezetési stílusok a csoportokra. Az eredmény mindig azonos volt.

Óvodás csoportokat vizsgáltak, hogyan hat rájuk az autokratikus-, a megengedő-, illetve a demokratikus vezetései stílus. Az óvónőket felkészítették, hogy a megfelelő időszakban, megfelelő stílusban vezessék a gyermekeket.

Az autokratikusan vezető óvónő határozottan adta ki az utasításokat, megmondta, mit kell tenni, és nem kérte ki, és nem hallgatta meg a gyermekek véleményét.

E csoportban – a határozott szigor hatására – rend volt, a foglalkozás (konkrétan a gyurmázás) teljesítménye, a pontos utasítások eredményeként, magas.

De amikor a nevelő kiment a teremből, a rejtett kamerák filmre vették, hogy a rend tökéletesen felborult. Nemcsak a gyurmázás nem érdekelt tovább senkit, hanem az egymás közti kapcsolatok is hiányoztak: egymás fejéhez vágták a gyurmát, s ugyanolyan parancsoló hangon kiabáltak egymásra, amilyen parancsolóan az óvónő velük beszélt.

A demokratikusan vezetett csoportban az óvónő közösen megbeszélte a gyermekekkel, hogyan kell egy-egy feladatot megoldaniuk. Megkérdezte véleményüket, lehetővé tette, hogy hozzászóljanak, kezdeményezzenek, hogy egymással is megosszák a munka közben szerzett tapasztalataikat. Ez a csoport lassabban jutott eredményre, hiszen a közös megbeszélések tovább tartottak. De a csoport tagjai magukénak érezték a feladatot. Amikor a vezető kiment, a kamerák látták, hogy derűsen, beszélgetve dolgoznak tovább. A további vizsgálat kimutatta, hogy e csoport tagjai kezdeményezésre készebbekké váltak, kapcsolat, közösség alakult ki köztük.

A szociológus vagy pedagógus, ha egy csoportban érdektelenséget, nemtörődömséget tapasztal, elsőként azt a kérdést teszi fel, vajon nem autokratikus-e a vezetés.

Az autokratikus viselkedésnek sok oka van a világban és az Egyházban:

– Először is, az autokratikus vezetés gyakran eredményesebbnek látszik: a vezetett azonnal megcsinálja, amit a vezető mond. Míg a testvéri-demokratikus vezetés esetén a vezető számára magától értetődő dolgokat is végig kell beszélgetni. A teljesítmény így eleinte kisebb.

– Másodszor, egy olyan kor van mögöttünk, amelyben az egész világ monarchikusan-autokratikusan gondolkozott; egyházképünk elsősorban a papság tekintélyét, vezető jogait hangsúlyozta, s csak a zsinaton jelent meg a hívek egyenlő felelősségének, vagy a püspöki kollegialitásnak gondolata.

– Végül, az emberi természet az áteredő bűn következményeként alapvetően önközpontú: s ez minden autokrácia gyökere. Könnyű parancsolni, nem könnyű végighallgatni mások (talán nem is okos) véleményét; és nem könnyű rendszeresen figyelembe venni mások szempontjai.

De az autokratikus, egyszemélyi vezetés gátja a közösség egészséges fejlődésének. Ha a katolikus egyházban kevés a közösség, ez lélektani szempontból kétségtelenül összefügg az autokratikus vezetéssel.

Mit tegyen a lelkipásztor vagy lelkipásztori munkatárs, ha felfedezi önmagában az autokratikus magatartás jegyeit? (Bizonyára legtöbben felfedezhetjük!)

Egy lelkipásztorral történt. Valaki figyelmeztette, hogy úgy prédikál, mintha ő maga tökéletesen élné mindazt, amiről beszél. Első sértődöttsége után felfedezte, hogy a bírálatnak igaza van. Következő héten, miután felkészült a prédikációra, átelmélkedte, hogy ő hogyan is éli azt, amiről a prédikációban szól. Majd ez gyakorlatává vált: „A prédikációk előtt mindig újra átélem, hogy Isten titkai, az evangélium ideáljai előtt én éppoly kicsi vagyok, mint bármelyik hívő vagy a legkisebb iskolás. Mióta ilyen lelkülettel prédikálok, úgy tűnik, a hívekhez sokkal közelebb kerültek beszédeim.”

Bizonyára egy ilyesfajta szemléletváltozás az alapja annak, hogy képesek legyünk napról napra újra kilépni felülről szóló, kioktató, autokrata magatartásunkból, és testvérként, egyenlőként tudjunk viselkedni embertársainkkal. – Ha mindennap újra átéljük, hogy Isten előtt egyenlők vagyunk, hogy a másik ember is Isten gyermeke, viselkedésünk és vezetésünk bizonyára egyre inkább testvéri lesz. Ez egyik feltétele annak, hogy élőbb közösség alakuljon körülöttünk.

11. tézis

Az Egyház nem autokrácia, de nem is demokrácia. A katolikus közösség létrehozásának hangsúlyos eleme az Egyház vezetőivel való egységre nevelés.

Az előző tézisben láttuk, hogy az Egyház hierarchikus szerkezetéből nem következik, hogy vezetőinek autokratikusnak kellene lenniük. De azt is alá kell húznunk, hogy az Egyház mégsem demokrácia, ahol a népnél volna minden hatalom.

E fogalmi tisztázás napjainkban különösen is fontos, mert a világ nagy vonalakban csak két alternatívát ismer, autokráciát vagy demokráciát. Ezért érthető, ha a keresztények (hívek és papok) egy testvéribb egyházban, egy testvéribb közösségben rövidesen a demokrácia játékszabályait kezdik alkalmazni. Mert nincs más modelljük.

Sok bajt okoz ez a szemlélet a nyugati egyházakban, ahol a hívők között is elterjedt a vélemény, hogy fontos egyházfegyelmi vagy erkölcsöt érintő kérdésekről népszavazással lehet dönteni. – E probléma felmerül számos élő plébániaközösség életében is.

Bizonyára az egyházi nevelés is követett el mulasztást: hogy miközben a hívek nagykorúságát, a testvériességet, a kollegialitást hangsúlyozta, nem beszélt eleget az egyház egységének, s az egyházi vezetés és a hierarchia szerepének természetfeletti titkáról.

Itt nem térhetünk ki a hierarchia tényének, szerepének igazolására, és egyéb alapvető egyháztani kérdésekre. (Tomka F.: Találkozás a kereszténységgel c. hittankönyve alaposan foglalkozik a kérdéssel, hogyan világítsuk meg az ifjúság vagy a felnőttek számára az egyház egységének titkát, illetve benne a hierarchiával és a közösség felelőseivel építendő egység fontosságát és útját. Teológiai mélységében a legtöbb egyháztani szakkönyv foglalkozik a témával.) Tézisünk csak az egyház vezetőivel való egységre nevelés fontosságát szeretné hangsúlyozni.

Amennyire a közösség egészséges alakulásának feltétele, a vezető részéről, hogy ne legyen autokratikus, ugyanolyan fontos – a közösség tagjai részéről -, hogy ránevelődjenek a katolicizmus 2000 éves tapasztalatára: amely szerint az Egyház ott élő, ott tud tanúságot tenni Isten szeretetéről, ahol megvalósul az egység, illetve az egyházi közösség vezetője iránti engedelmesség.

Hogyan tudunk erre nevelni, tekintélyt olyannyira kétségbevonó korunkban?

Négy gyakorlati javaslat:

1. Bizonyára először magunknak is jobban el kell mélyednünk abban az új látásmódban, amellyel ma az Egyház önmagát látja. Említsünk két alapvető fogalmat, amelyek témánkhoz tartoznak:

A “szent hatalommal” felruházott “vezető” az Egyház mai személetében nem monarcha, nem autokrata, hanem a keresztény közösségnek és a közösség jézusi egységének szolgája.

Az “engedelmesség” ebben a szemléletben nem elsősorban alárendeltek engedelmessége az okosabbnak, hatalmasabbnak, hanem hívő közreműködése abban, hogy megvalósulhasson a Jézus akarta egység. (Vö. AA 2,3,10,25,26; PO 9.)

2. Gyermekeket, fiatalokat és felnőtteket nagyobb tudatossággal és folyamatosan arra kell nevelnünk, hogy szívük első vágya legyen, ami Jézus leghőbb kívánsága: hogy „legyenek mindnyájan egyek”; s hogy ez megvalósuljon az Egyházban, és minden közösségében.

3. Az egyházi elöljárókkal való egységre (engedelmességre) nevelés legjobb útjának látszik az, amiről az iménti tézisekben szóltunk:

Mert akinek életévé kezd válni – (pl. családban, kiscsoportban is)

– hogy a kölcsönös szeretet által megjelenhet Jézus,

– hogy minden feladatnál előbbre való célunk, hogy Jézus köztünk legyen,

– hogy Isten jelenléte közöttünk olyan valóság, amelyért érdemes lemondani igaznak vélt elgondolásainkról, hiszen maga a köztünk levő Isten garantálja, hogy az igazság végül diadalmaskodik;

– az eközben szükségképpen megérti, hogy az egyháznak szüksége van vezetőkre, egységesítőkre; s a közösség egysége csak az ő szolgálatukkal valósulhat meg.

(Itt ismét nyilvánvaló, hogy a krisztusi közösség legjobb iskola arra – vö. 8. tézis! -, hogy megtapasztalják a vezetővel való egység, s az engedelmesség fontosságát és szépségét.)

4. Az Egyház szemlélete a hierarchia szerepétől és az egységről akkor is igaz, ha a vezetés autokratikus-monarchikus. De a közösségi Egyház ott fejlődik, ahol a vezetés testvéri: illetve ahol a vezető elsőként maga éli azokat a szabályokat, amelyek a közösségben mindenkire érvényesek: hogy tud végighallgatni mást; sőt (ahol ez az Evangéliumért való felelősséggel nem ütközik) tud lemondani saját elképzeléséről mások kedvéért vagy a békességért (vö. 1 Kor 2,2k; 9,22).

12. tézis

Az egyházi közösség egészséges fejlődésének feltétele a feladatok megosztása és a testvéri vezetés formáinak kialakítása

1) A feladatok megosztása

A jelen tézis, az előző kettőnek (valamint a 2. tézisnek) kiegészítése.

Azt mondtuk: egyrészt az Egyház lényegéhez tartozik a hierarchia – másrészt a hierarchia nem autokrácia. A feszültségi pont: hogy a hierarchia könnyen egyszemélyi vezetéssé, az pedig autokráciává válik. Hogyan jön létre az egyensúly: a “hierarchikus elv” és a “testvéri-demokratikus elv” között? Ez nemcsak történelmi kérdés, hanem minden plébániának is alap-kérdése. A közösséggé alakulás létkérdése. Erre válaszol tézisünk, összhangban a Szentírással és a II. vatikáni zsinattal (vagy a Magyarországi Egyházközségi Képviselőtestületek Szabályzatával).

Egy ifjúsági lelkipásztor mesélte: Nagy létszámú ifjúsági csoportjában gyakran tapasztalta, hogy egyes kérdésekben néhányan ismételten vele szemben foglaltak állást. Egyszer rájött, hogy módszert kell változtatnia. Egy tábor alkalmával az ifjúságot csoportokra osztotta. Minden csoport egy-egy feladatot kapott. Volt felelős a játékért, az imáért, az étkezésért stb. A csoportoknak azt mondta, hogy választhatnak maguknak vezetőt, akivel egyetértésben tudnak cselekedni, akinek végső döntését el tudják fogadni. A csoportok vezetőiből tábori tanácsot hozott létre.

E tábor soha nem tapasztalt békében zajlott. Senki nem elégedetlenkedett vele, mert a feladatokért nem ő, hanem a csoportok voltak felelősök. A csoportok több olyan hangadót választottak vezetőnek, akik eddig vele szemben kritikusan viselkedtek. Most ezek elcsendesültek: a saját maguk által vezetett csoportokban, a velük szemben elhangzó ellenvetésekben megtapasztalták, hogy nem könnyű csoportot vezetni. Amikor látták, hogy az ő utasításaikat nem akarják betartani, végül is a lelkipásztortól kértek segítséget, s így egy új kapcsolat alakult ki közöttük.

Ez a példa érvényes az egyházközségre is. A testvéri struktúrákban, a társas (kollegiális) vezetésben kiegyenlítődhetnek az autokrácia és demokrácia feszültségei. Mert míg a centralizáció és egyszemélyi vezetés (általában) frusztrációt szül, a közösségben jelentkező feszültségeknek leghatásosabb levezetője a feladatok megosztása.

2) A társas vezetés

A csoportok működése akkor lesz igazán hatékony, ha vezetésük társas-kollegiális. – Addig könnyen eljutunk egy-egy plébánián, hogy egyes feladatokat alkalmas emberekre bízzunk. S ilyenkor jogosan örülünk, mert ez egy előrelépés a közösségé válás irányában. (S nem mellékes, hogy a feladatokat el is végzi valaki.) De ez mégsem elég a közösség egészséges fejlődéséhez. Mert nagy a valószínűsége, hogy az egyszemélyi vezetés légkörében felnőtt munkatárs maga is hasonló stílusban fog vezetni; s így a hibás vezetési stílust tovább hordozza.

A fejlődés akkor szerencsés, ha a feladatokat nem egyetlen vezető, hanem egy team hordozza. Természetesen köztük is szükség van egy vezetőre, de testvéri demokratikus vezetőre. A csoport így teremheti mindazokat a pozitív gyümölcsöket, amelyekről az előzőkben szóltunk.

Néhány javaslat a társas vezetésre vonatkozóan.

I. Ha csoportok működnek már a plébánián, azok vezetőit – ha ez elképzelhető – arra kell segíteni (amire a világi és papi vezetőknek is tudatosan nevelniük kell magukat), hogy vegyenek maguk mellé legalább egy-két olyan munkatársat, akik partnerükké, helyettesükké válhatnak, akikkel képesek előbb-utóbb érdemileg együtt látni, dönteni. Az ideál az, hogy egy kiváló vezető mellett sok hasonló nőjön fel. Ez nehezen valósul meg az egyszemélyi vezetés által, sokkal természetszerűbben a testvéri vezetés esetén.

II. Ha új csoportot indítunk, bízzunk meg egy vezetőt, de lehetőleg vele együtt még 1-2-3 személyt kérjünk fel a feladat hordozására. Egyidejűleg kezdjük el rávezetni őket arra – amiről szóltunk -, hogy a köztük levő szeretet-kapcsolat, a köztük levő Isten jelenléte fontosabb legyen, mint a feladatok.

III. Egy csoportnak lehetnek kinevezett vezetői, de a közös felelősséget sok esetben előmozdítja a vezetők választása, illetve időnként újak választása.

IV. A közös felelősséget egyes esetekben elősegítheti, ha a csoport tagjai felváltva (bizonyos időnkénti váltással) vállalják a vezetés, összefogás feladatát.

E tézis összefoglalásaként ismételjük meg: A feladatok megosztásával, a munkatársak, munkacsoportok születésével – ha megvan az egység jelzett személete – nem csökken, inkább nő a közösség vezetőjének, vezetőinek súlya, s lecsökkennek a közösségben levő feszültségek. Azaz ha bevezetőben a hierarchikus elv és a testvéri-demokratikus elv feszültségéről beszéltünk, ez nagymértékben feloldódik!

IV. Rész

Hogyan induljunk?

13. tézis

“Élő csak élőtől származik”, isteni élet csak isteni életből.

A tézis első fele valamikor természettudományos elv volt: de a természetfeletti világban bizonyosan érvényes. Az isteni életet nem lehet megszervezni, az csak isteni életből fakad. Természetesen nekünk is meg kell tennünk, amire emberileg képesek vagyunk. De “nálam nélkül semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Ahhoz, hogy Istenhez vezethessek másokat, egy közösséget, Istennek kell működnie bennem.

S itt egy olyan témához értünk, amely imára, lelkiismeretvizsgálatra hív:

– Istennek adott életre hívok. Vajon átadom-e mindennap életemet Istennek? Vajon elmélkedek-e naponta? Vajon rábízom magamat? S így az Ő az öröme sugárzik belőlem?

– Kölcsönös szeretetre akarok nevelni. Vajon én minden erőmmel törekszek-e kiirtani szívemből minden szeretetlenséget? Törekszem-e szeretni a legnehezebb embereket, az ellenséget? Próbálom-e Jézust szolgálni minden emberben?

– Hiszek-e igazán abban, hogy kettő vagy három közt Jézus ténylegesen ott lehet és csodákat tehet? És megújíthatja egyházközségemet? S Ő fog evangelizálni?

– Megvan-e bennem a hit isteni bizonyossága és ereje és öröme? Az egyházstruktúra lehet bajban, az én plébánia közösségem lehet bajban, de Isten nincs bajban. Voltak az egyháztörténelemnek nehezebb korszakai is.

14. tézis

Ha közösséget akarok, nekem magamnak kell közösséggé válnom.

– “Legyenek egy, amint Te bennem és én tebenned” (Jn 17,20). – Aki isteni, Szentháromságos közösséget akar, annak valamiképpen magában kell hordoznia a másikat, a másokat: élnie kell a Szentháromság közösségét.

Hogyan nevelhetünk erre? – Lássunk néhány “gyakorlatot”, amelyek a – II. János Pál pápa által a jövő útjának megjelölt -“közösségi lelkiségre” nevelhetnek! Ezek mindegyike egy-két hétig tartó mindennapi feladata lehet egy csoportnak, amellyel el szeretnénk indulni abba az irányba, amelyről itt szó van.

1. Tanulj meg nézni! Úgy nézz embertársadra – akivel éppen szemben állsz – , hogy fogadd be őt a szemeddel és a szíveddel (érezze, hogy elfogadod őt, úgy ahogy Isten néz és elfogad téged).

Ez a gyakorlat már egy hét után gyakran komoly megrázkódtatást okoz abban, aki gyakorolja. Mert felfedezi, hogy ha ő így néz másra, a másik ezt megérzi, s ő is megnyitja a szívét. És két ember közt egy új közösség születik.

2. Tanulj meg hallgatni! Hallgass egész szíveddel! Halld meg nemcsak azt, amit a másik mond, hanem azt is, amit nem tud kimondani, de mondani szeretne.

3. Dicsérj! Mielőtt szólnál, gondold meg mi a jó az illetőben, és dicsérd meg. Tégy így akkor is – és különösen akkor -, ha valaki felbosszant!

4. Szülj meg embereket Istennek! Ez egy “haladó” gyakorlat olyanok számára, akik közösséget akarnak építeni: Szívembe venni legalább néhány embert, akiket szeretetemmel, imámmal, áldozataimmal meg szeretnék “szülni” (amint Szent Pál, Szent Mónika és sok más szent), Isten számára. Hogy ki születik meg e földön Istennek, az Isten titka. De ahol nem tanulnak meg ilyen életet adó, életet hordozó, Isten erejében bízó szeretettel szeretni, magukban hordozva a másik embert, az emberi közösséget, ott aligha születhet se természetes, se természetfeletti közösség.

5. Első helyen legyenek a szívedben a legkisebbek! Pl. úgy menj a közösségbe, hogy elsőnek vedd észre a legmagányosabbakat, a legszomorúbbakat, s velük törődj!

Nagy ereje van az ilyen gyakorlatoknak. Ha fiatalok, felnőttek elkezdik hűségesen gyakorolni ezeket, először is maguk újulnak meg. Valóban bennük lesz a közösség, a másik ember. S így élő kapcsolatok születnek általuk. S ez az, ami minden közösség alapja.

Ha egy pap, egy világi közösséget akar indítani, mindezt először neki kell elkezdenie élni.

15. tézis

A plébániaközösség – éppúgy, mint az Egyház – misztérium

A szent rendalapítók évekig vagy évtizedekig imádkoztak, szenvedtek, míg egyszer csak közösség született körülöttük, míg a mag szárba szökkent, s maguk sem tudták hogy hogyan (vö. Mk 4, 27). Sőt voltak olyan szentek is, akik szenvedtek és imádkoztak, de nem született látható vagy látványos közösség körülöttük, vagy csak a haláluk után. De ők nem kevésbé voltak az Egyház építői, mint amazok. Csupán nekik más volt a szerepük a Testben.

Nekünk is csak a Lélek tudja megmutatni (imádságunk és átadásunk gyümölcseként), hogy a konkrét a körülmények között, ahol élünk, mi a teendőnk annak érdekében, hogy a keresztény közösség születhessen – vagy éljen és növekedhessen – körülöttünk.

Simon mágus szerette volna megvásárolni Pétertől a Szentlelket, s azt az erőt, amit a Lélek ad. Mi is szívesen megvásárolnánk ezt az erőt plébániai közösségeink számára. S egy ilyen tanulmánytól talán azt várnánk, hogy kész recepteket adjon plébániánk, közösségünk megújításához.

A szociológia, a csoportdinamika vagy a lelkipásztorkodástan ismer szabályokat a közösség létrejöttére, alakulására vonatkozóan. A Szentírás és az Egyház is ad irányelveket, szempontokat. Fontos ezeket megismerni, átgondolni – s ez volt írásunk célja -, mert utat mutatnak.

De mindig újra tisztáznunk kell magunk számára azt is, hogy minden Krisztusi közösség (legyen az egyház, plébánia vagy család) misztérium. Hiszen minden ilyen közösségben az Egyház titka, a Szentháromság titka jelenik meg és működik. Az Egyház pedig a kereszten született, és a Szentlélek kiáradásával vált teljessé. Minden krisztusi közösség is Krisztus keresztjéből születik; s minden közösség számára tagjainak és vezetőinek hite, Jézussal való (a keresztig tartó) egyesülése tudja biztosítani a Szentlélek kiáradását. S mindez misztérium. – És ha plébániai munkatársakat vagy ifjúsági vezetőket képezünk, őket is újra és újra e titokhoz kell elvezetnünk.

Néhány kiegészítő tézis:

1. Elsősorban nem a közösséget kell akarnunk, hanem Krisztust.

Ezt jelenti Isten választása, a Krisztusnak átadott élet, amelyről a 7. tézisben szóltunk. Természetesen ebben benne van a bizonyosság, hogy Krisztus, amikor akarja, létrehozza a közösséget. De ebben benne van az elhatározás is, hogy fel akarom fedezni Krisztust minden fájdalomban, abban is, ha a közösség nem akar megszületni.

2. A közösség megszületésének feltétele a keresztből fakadó öröm.

A mai egyházban s a világban van sok a hiány és fájdalom. Papoknak és világiaknak gyakran nincs más témájuk: egymásra öntik fájdalmaikat. Csak a kereszt bizonyossága lehet oka a folyamatosan megújuló örömnek. S a hitből fakadó öröm a feltétele a közösség megszületésének.

3. A közösség építésében való kitartás feltétele, hogy minden fájdalomban fel tudjuk fedezni a misztikus testében s a világban szenvedő, keresztreszögezett Krisztust.

A közösség – sok öröme mellett – tele van fájdalmakkal is. Néha nem könnyű közel élni egymáshoz. Gyakoriak a szakadások, a félreértések. A közösségvezető is sokszor tapasztal jogtalannak érzett kritikát, alattomosságot, pártoskodást, hálátlanságot. Az embernek mindezt képtelenség elviselnie harag nélkül, hacsak nem úgy indul minden nap újra, hogy: “nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1 Kor 2,2); ha nem gyakorolja magát nap mint nap abban, hogy minden fájdalomban átölelje Krisztust, s az Ő megváltó és feltámadásba vezető szenvedésével egyesüljön (Kol 1,24).⁶

A Feltámadott jelenlétét és a feltámadás örömét sugárzó közösség olyan emberek körül születhet, akik vállalják Jézus keresztjét.