Egy olyan kérdéssel foglalkozik írásunk, amely sokaknak első olvasásra banálisnak tűnhet. Bizonyos szempontból az is. Amikor e sorok első vázlatát leírtam, egy konkrét plébános számára írtam azt, aki segítséget kért a címben felvetett kérdés megoldására. Utána figyeltem fel arra, milyen sokaknak volna szükségük arra, hogy ilyen egyszerű szempontokkal, konkrét esetben segítséget kapjanak.
Mit tegyen egy pap, diakónus vagy a plébánia összefogásával megbízott világi, ha egy plébániára (lelkészségre, fíliába) kerül, s ott – amennyiben nincs – élő közösséget szeretne létrehozni, illetve elsőször is 1-2-3 munkatársat szeretne találni, akik társai lesznek az egyházközség ügyeinek felelős hordozásában, a közösség életre keltésében?
A vázlatunkban tárgyalt alaphelyzet, ha a plébános vagy plébániavezető, egy új plébániára kerül, ahol kevés az élet. De ezzel közelítőleg azonos a kérdés, hogy a plébános már évek óta az egyházközség vezetője, s most érzi érettnek a helyzetet (vagy épp munkatársai most adnak neki indítást arra), hogy élőbb közösséget formáljanak. Előfordulhat, hogy a lelkipásztor nem lakik a faluban, s egy másik faluból “távirányítással” kell közreműködnie, hogy kialakuljon egy csoport, amely felelősséggel viseltetik a helyi katolikus közösség iránt; vagy éppen egy felelős világi kerül egy ilyen faluba, és szeretné élővé tenni azt.
Az alábbiak szempontot adhatnak azoknak is, akik bármilyen szinten közösséget szeretnének létrehozni… S azoknak a hitoktatóknak is, akik azt kérdezik: Mit tegyen a hitoktató, ha átérzi, hogy hitoktatása csak akkor lesz igazán hatékony, ha a háttérben sikerül létrehoznia a szülők egy csoportját, akik vele együtt hordozni akarják a gyermekek, a katekézis ügyeit?
Egy közösség sosem tömegekkel kezdődik, hanem 1-2-3 személlyel, akikkel a közösségvezető mélyebb kapcsolatra tud jutni, akik magukévá teszik a közösség jézusi és lelkipásztori céljait. (Írásunkban nem térünk ki a „közösség születésének” alapvető szempontjaira, amelyek Tomka Ferenc: Új Evangelizáció c. kötetében, egyetemi jegyzetben, megtalálhatóak. Sőt feltételezzük azok ismeretét!)
A gyakorlati megvalósulás minden helyzetben más. A következőkben, a címben jelzett kérdés példáján próbáljuk vázolni a közösségépítés első lépéseit.
1. Az első kérdés: hogyan tud egy új vezető megismerkedni, kapcsolatot teremteni – az olykor zárkózott (vagy annak tűnő) közösséggel; miként tudja felébreszteni azt, ha alszik, s hogyan jut el azokhoz, akik esetleg alkalmasak arra, hogy majd munkatársaivá váljanak?
a) Egy általános szabály
Egy új lelkipásztor ne változtasson a közösség megszokott rendjén, s ne kritizálja azt (még ha a II. vatikáni zsinat szemléletével ellenkezne is), amíg nem kerül közelebbi kapcsolatba a közösség vallásgyakorló (és vezető) részével, illetve amíg nem sikerül átadnia azt a szemléletet, amelynek alapján változtatni szeretne valamit.
Figyelje meg, milyen élet-tevékenységek, csoportok stb. léteznek a plébánián: Lehetnek ezek kifejezetten plébániai csoportok: mint énekkar, rózsafüzér-társulat, cserkészet stb; és lehetnek a község-falu-város egész életéhez kapcsolódó népi hagyományok, sajátos értékek-szokások stb. Az új lelkipásztor először is ismerje meg-, és ha lehetséges szeresse meg azt amit a rábízottak szeretnek. Az ember azt tudja szeretni, aki előzőleg őt szereti. Ha a közösség lakosai megérzik, hogy plébánosuk szereti az ő értékeiket, kezdeményezéseiket, hagyományaikat, akkor fogják magukénak tekinteni őt.
Lehetséges, hogy a lelkipásztor más szokások közül jött, mint amelyekkel itt találkozik. Lehet, hogy erőt kell vennie magán, hogy képes legyen „a zsidók közt zsidóvá, a gyöngék közt gyöngévé lenni”. De, amint Szent Pál tudta, neki is tudnia kell, hogy ez az útja annak, hogy „mindenkit megmentsen” (1Kor 9,19-23).
Ha így megszerette a helyi értékeket, és a helyiek megtapasztalták, hogy szereti őket, akkor jön el az idő, hogy esetleges javítási javaslatokat vagy újításokat elfogadjanak tőle.
b) Mik az első kapcsolatfelvétel teendői?
– A jó pásztor szeretetével törekedjék minél több személyes kapcsolatra, beszélgetésre, családlátogatásra. Barátkozzon, és hallgasson: figyelje, hogy kikben van vágy egy mélyebb keresztényi-plébániai élet után? És legyen tudatában, hogy nem feltétlenül a hangoskodók a legértékesebbek; néha nagyon csendes emberekből lesznek, meglepetésre, a legjobb munkatársak.
– Ha a plébánián kevés a felelősséget hordozó személy, ha kevés a “mozgás”, szerencsés néhány hónap után egy-egy “akcióval” megmozgatni az “álló vizet”. (Pl. kirándulással, zarándoklattal; szülők segítségével megrendezett gyermeknappal; plébániai fórummal; a plébánián kívül eső helyen tartott lelkigyakorlattal; közösségi munkával stb.). Ennek célja, hogy a hívőknek legalább egy részét megmozdítsa. Egy-egy ilyen program alkalom a lelkipásztornak, hogy szemlét tartson: Lássa, kik a közösség mozgásra- képes tagjai, és hogy személyes- és munka-kapcsolatba kerüljön velük. S alkalom egy ilyen közös munka, kirándulás, lelkigyakorlat a közösség tagjainak számára is (akik esetleg évek óta nem vettek részt ilyen közös megmozduláson), hogy megtapasztalják a közös munka szépségét, és személyes kapcsolatba kerüljenek a közösség vezetőjével (illetve azzal a világival, aki – a plébánossal egységben – a közösség mozgatója szeretne lenni).
– Prédikáljon, beszéljen az Egyház, helyzetéről, a paphiányról, a világiak szerepéről, egy élő plébánia képéről, úgy ahogy azt a mai Egyház (pl. Christifideles Laici vagy a Novo Millenio Ineunte stb.) látja, hogy ezzel felébressze azokat, akik érzékenyek ezekre a gondolatokra
c) Az első ismerkedés buktatói
– Sok plébánián van néhány személy (házvezetőnő, harangozó, képviselőtestület) akik szívesen segítenek a lelkipásztornak, és akik eddig is kezükben tartották a közösség ügyeit. De az ő stílusuk gyakran megfelel a hagyományos autokratikus egyházi vezetési stílusnak. Vagyis mellettük senki sem nagyon juthatott eddig szóhoz – s ha a lelkipásztor fő munkatársaivá teszi őket, akkor lehet, hogy kívülük ezentúl sem jut más szóhoz a plébánián. – Ugyanakkor ezek jóindulatú, jót akaró emberek, tehát elűzni sem szabad őket, sőt lehetőleg feladatot kell nekik adni
– Lehetséges, hogy egyes helyeken a lelkipásztor kérésére (ha munkatársakat hív) senki nem jelentkezik, másutt lesznek, akik azonnal késznek mutatkoznak a közösségért végzett munkákra. – De vigyázat! Sok ember szeretne a lelkipásztor (vagy a felelős vezető) legbenső tanácsadója, bizalmasa lenni. Van egy embertípus, aki szívesen segít, de féltékeny másokra, s így további munkatársak bekapcsolódását akadályozza. Ezek az emberek (bár lehetnek teljességgel jóindulatúak) a közösség továbbépítésére – legalábbis jelen állapotukban – nem alkalmasak. – A lelkipásztor vagy lelkipásztori munkatárs tehát köszönjön meg minden segítséget, egyes alkalmakra el is fogadhatja azokat, de ne kötelezze el magát az első jelentkezők mellett, ne adjon nekik vezető tisztségeket az egyházközségben, míg csak hosszabb időn át nincs módja megismerni az egész közösséget.
– Hogyan tudja kivédeni, hogy ne legyen sértés az első időben munkatársul kért személyeknek, hogy őket nem véglegesen kéri valamire? Legkézenfekvőbb megoldás, ha mindenkinek hangsúlyozza, hogy ő a plébániát élő közösségként képzeli el, ahol a döntésekbe és lelkipásztori folyamatokba a közösségnek, a képviselőtestületnek is van beleszólása. Ezért minden felkérés ideiglenes, mindaddig, amíg az új képviselőtestület ki nem alakul, vagy amíg a közösség vagy a testület nem választ majd megfelelő megbízottat.
Egy gyökérprobléma, hogy az ember vágyik megbízható munkatársakra, emberi kapcsolatokra. S – főleg egy új helyre megérkezve – a lelkipásztor (vagy munkahelyi vezető) gyakran beleesik az első jelentkezők csapdájába, mert támaszt jelentenek. Miért kell óvakodnia attól, nehogy néhányakat nagyon közel engedjen magához? Három ember tud úgy körbeállni valakit, hogy mások már nem férnek hozzá. Egy tisztes távolságot kell tartani (nem a szeretetben, hanem a túl bizalmas kapcsolat terén!), hogy mások is hozzám férjenek. A fenti példát folytatva, ha az emberek távolabb állnak körülöttem, nagyobb kört tudok alkotni, amelyben többen elférnek.
Bizonyos, hogy egy egyedülálló lelkipásztornak vagy világi munkatársnak gyakran nem könnyű feladat ezt a “távolságot” megtartani, hiszen az ember kapcsolatra van teremtve. Igazi támaszt – a közösségteremtéshez – az ad, ha az ember tartozik valamilyen közösséghez: paptestvérekkel, szerzetestársakkal, vagy világiak esetében valamilyen lelki közösséggel, vagy lelkivezetőjével elmélyült kapcsolata van.
2. A második kérdés: hogyan tudja meghívni azokat, akik úgy tűnik, alkalmasak volnának a plébánia magjává és munkatárssá válni? Hogyan tudja a megfelelő emberek nagyobb csoportját kiválasztani úgy, hogy helyet találjanak köztük azok, akik eddig nem kaptak teret az egyházközségi munkában, de ne zárja ki a régieket se, sőt mindenki meghívva érezhesse magát?
A közösség aktívabb tagjainak megszólítása:
a) – Egyik legjobb ismerkedési alkalom, ha egy-egy konkrét feladathoz segítségre kérünk (pl. a már említett a kirándulásnak vagy lelkigyakorlatnak megszervezéséhez stb.). Ez történhet hirdetés útján, vagy (gyakran szerencsésebb) személyes meghívás által. A munka elvállalása már egy jelzés, a munka közben pedig kiderülhet, kire lehet számítani, illetve ki alkalmas a másokkal való együttműködésre.
– Egy másik alapvető lépés a közösség életre-keltése, illetve az elmélyítés felé: ifjúsági és felnőtt katekézisek elindítása. Ilyen katekéziseken – kb. egy év alatt – általában ki tud alakulni egy réteg, amely az egyházközségi feladatokból is szívesen részt vállal.
b) – Ha már van néhány személy, akikre – a vezető úgy véli – számíthat, hirdessen meg beszélgetést(eket) az egyházközség ügyeiről, feladatairól,
– erre hívja meg mindenekelőtt személyesen azokat, akiket megismert, s alkalmasnak vél a közösségépítésben való közreműködésre,
– hívja meg azokat is, akik a plébánia régi munkatársai voltak,
– s hirdesse meg a templomban, mindenki számára nyitottá téve a megbeszélést.
Ha a plébániának volt egy kialakult (idős) vezető csoportja, akkor bizonyára szerencsés külön beszélgetésre hívni a régi vezetőket, és külön az újakat. Mert félős, hogy ha az idősebbek megszokták, hogy mindenben ők döntenek, akkor az újakat nem fogják engedni “labdába rúgni”, azoknak pedig így az első alkalommal elmegy a kedve.
A beszélgetésen: szóljon a plébánia távlatáról, feladatairól, a világiak lehetséges feladatairól (mint a hitoktatás, karitász stb. csoport kialakítása, áldoztatás, igeliturgia végzése, felnőttek katekézise…), s hívja meg a jelenlevőket néhány (ne túl sok) azonnal elindítható programra: Ilyen lehet a katekézisek folytatása (vagy az azokra való felkészülésben való közreműködésre), a karitász csoport, filiás helyeken pl. igeliturgiát vezetők csoportja.
De hangsúlyozza: mindehhez felkészülésre van szükség. Ennek érdekében az első teendő egy megfelelő csoport (felnőtt-hittan? munkatárs-iskola?) létrehozása.
3. A harmadik kérdés: Ha egy elkötelezett csoport kialakulóban van, hogyan tudja a lelkipásztor vagy munkatárs (hitoktató) a jelentkezőket közösségépítő kereszténnyé alakítani. S hogyan tudja kiválasztani közülük azokat, akik esetlegesen alkalmasak arra, hogy a közösség kovászaivá, majd csoportok vezetői legyenek?
A munkatárs-jelöltek iskolázása
Ha egy közösségben elindul az élet – ez csak úgy tud fejlődni, ha az erre alkalmas személyek társ-felelősséget kapnak: eleinte a talán létező 1-2-3 feladat vagy csoport vezetésében, később további feladatok vállalásában. A csoport-vezetés akkor hatékony, ha vezetői legalább némi lelki és gyakorlati iskolázáson vesznek részt.
Az “iskolának” első célja a résztvevők lelki és közösségi nevelés.
a) Egyrészt krisztusi életük, imaéletük, embertársi szeretetük, közösségért való felelősségük elmélyítése;
b) másrészt a közösség tagjai, csoportosulásai közötti egység, azaz mindenekelőtt egymás közti kapcsolatuk, egymás iránti szeretetük elmélyítése (vö.Jn 13,34: Mt 18,2o) (II. János Pál pápa mondja a NMI 43. pontjában, hogy minden lelkipásztori munka előfeltétele a kölcsönös szeretet, a „közösségi lelkiség” kialakítása: ebben tud Isten működni és megjelenni a résztvevők és a világ számára). – Ennek gyakorlati módja: az iskola vezessen végig a hit alapvető kérdésein, mert ezekben is sok tisztázandó van. De minden esetben éljék meg, amit tanultak, és lehetőleg utána beszéljék meg, hogyan sikerült. Ez egyéni életükre is hatással lesz, és tanuló iskolája a testvéri párbeszédnek: egymás végighallgatásának, önzésük folytonos elvesztésének, hogy ne a nagyhangúak uralják a helyzetet,. Így kialakul egy keresztény-emberi párbeszéd és kölcsönös szeretet közöttük, illetve begyakorolják, hogyan kell végighallgatni mást, hogyan kell egy csoportban vezetni és hallgatni.
A csoport, miközben az imént felsorolt „gyakorlatokon” végigmegy, közben szinte természetszerűen felfedezheti, miként tudnak tagjai részt venni az egyházközség megújításában.
Az iskolázódás része tehát, hogy elkezdjenek a lelkipásztor támogató vezetésével, – lehetőleg nem egyesével, hanem párosával vagy kisebb csoportokban – bizonyos plébániai feladatokat ellátni, megszervezni. Pl. karitatív munkákat, plébániai ünnepeket, kirándulást, család-csoportot stb. -Ily módon ők tapasztalatra tesznek szert bizonyos plébániai teendők ellátásában, s a közösségi munkában, a lelkipásztor pedig láthatja, kik alkalmasak közösségi, közösségépítő munkára.
Várható, hogy az ilyen iskolázódás közben néhányan kilépnek majd a csoportból. Talán épp azok, akik eddig egyedül irányították a plébániát, s most nem tudják elviselni, hogy itt meg kell tanulni egymásra figyelni, egymást elfogadni, meghallgatni stb. (Törekedni kell, hogy szeretettel forduljunk feléjük a továbbiakban is. De ha elmennek, gyakran könnyebbséget jelent.) Mások viszont útközben fognak csatlakozni, akik – hallva, hogy mi történik itt – épp valami ilyenre vágytak.
4. kérdés: Hogyan lehet a plébánia régi vezetőségét újra cserélni?
Mi a teendő, ha kiderül, hogy a plébánia régi vezetői (pl. képviselőtestületi tagok) közül csak néhányan tudnak igazi közösségépítőkké válni, míg a mostani munkatársak nem tagjai a képviselőtestületnek?
A képviselőtestület egyszerű leváltása nem szerencsés megoldás, mert a régi embereknek (akik nem rossz emberek, csak esetleg más szemléletűek) fájdalmat okozunk, s ellenséggé válnak. Mi a megoldás tehát?
Az új munkatársak “helyzetbe hozása”
Ha a tényleges feladatokat az új munkatársak látják el, ha esetleg már megérett az idő arra, hogy egy-egy munkacsoport felelősévé nevezzük ki őket, ha egyre többször megjelennek a hívek közössége előtt, illetve ha a hívek már megismerték őket (ennek érdekében természetesen tudatosan is kell szerepeltetnünk őket!), akkor eljött az ideje az új képviselőtestület választásnak. S ilyen háttér, felkészülés után, minden bizonnyal őket választják meg a hívek többsége. (A plébánosnak van még néhányakra vonatkozóan kinevezési joga is).
Szerencsés, a tekintélyesebb vagy elkötelezettebb régi képviselőtestületi tagok közül néhányat, a megbecsülés jeleként “tiszteletbeli taggá” kinevezni. Őket a rendes gyűlésekre nem kell meghívni, de bizonyos ünnepélyes alkalmakra igen.
A képviselőtestület egyensúlyának kialakítása
A közösség és a képviselőtestület felelőssé tételének feltétele: a feladatok megosztása, a tagok bevonása a közös gondolkodásba és döntésekbe. A közös döntések megszületésének gyakori akadálya, hogy legtöbb csoportnak vannak erős egyéniségű és individualista tagjai, akik mindenáron a maguk akaratát szeretnék megvalósítani.
Az ilyen személyek, képviselőtestületi tagok sokszor olyan lendülettel adják elő véleményüket, hogy a vezető lelkipásztort is magukkal sodorják (szemben a többiek véleményével); illetve az nehéz helyzetbe kerül, mert látja, hogy az ilyen személynek nemet mondani egyet jelent az összeveszéssel. Mi ilyenkor a teendője?
A közösségekben csak hosszas nevelés által lehet kialakítani a közös felelősségérzetet. Ennek része, hogy ne egy-két nagyhangú diktáljon, hanem kialakuljon egyfajta közös gondolkodás, amelyben mindenkinek véleménye helyet kaphat. Ennek az érlelődési folyamatnak eszköze mindaz, ami a közösség-építésével, a párbeszéddel, egymás meghallgatásával kapcsolatos (amelyek témákról másutt tanulnak a hallgatók). A közösségvezetőnek első feladatai közé tartozik tehát hogy tanítson a párbeszédre, egymás meghallgatására stb.; hogy ezeket az elveket a szentírás szempontjaival megvilágítsa, illetve hogy ezeket a közösség átimádkozza (közös lelki-napok lelkigyakorlatok alkalmával) és mindennapi életének gyakorlatává tegye (hiszen ezek minden emberi kapcsolat összetevői).
– A közösség-vezető, illetve a lelkipásztor mindezek után is gyakran szembe kerül a saját véleményüket egyedül üdvözítőnek tartó személyekkel. Mi a teendője? – Először próbálja megérteni, és helyes látásra vezetni őket. Másodszor a közösséget, illetve a képviselőtestület tagjait kell olyan érettségre vezetnie, hogy ilyen emberekkel szemben is ki merjék mondani (mindig szeretettel és békében) a véleményüket. Ha a testület alapvető érettsége megvan, a vezető tárja a felvetett kérdéseket a testület elé, és az mondjon igent- vagy nemet. A vezető – ha lehetséges – kerülje el, hogy neki kelljen nemet mondania a nagyhangúak javaslataira (kivéve természetesen a vallási-erkölcsi kérdéseket, amelyekben neki kell döntő szót mondania, illetve az esetleges, különösen gyors döntést igénylő kérdéseket). Így a közösség-vezető elkerüli, hogy a nagyhangúak ellenségévé váljon, és hogy azok őt kiáltsák ki a megújulás (azaz az ő véleményük) megakadályozójának. A testület döntött.
Így lényegileg megalakult egy közösségi plébánia új struktúrája.
Mostantól a lelkipásztor első közösségépítő feladata a közösség egységének és lelkületének munkálása, illetve a közösség vezetőinek képzése lesz, és a segítségnyújtás számukra, hogy további közösségek szülessenek általuk.