Lelkipásztori tervezés a plébánián

Minden hosszabb távú emberi cselekvés tervezést tételez fel. (Vö. Luk 14,31). Egy és több éves tervet készít az iskola, a gazdasági vállalkozás, a sportklub, s még inkább egy község vagy város.

A világegyházban régóta gyakorlat a lelkipásztori tervezés a legkülönbözőbb szinteken (mint földrész, ország, egyházmegye, plébánia). II. János Pál pápa első magyarországi látogatása alkalmával 1991-ben a püspöki karhoz intézett beszédében nyomatékkal felhívta egyházunkat a lelkipásztori terv készítésére. Újabb egyházi dokumentumok természetes adottságként tételezik fel, hogy léteznek egyházmegyei és helyi lelkipásztori tervek (Vö. DpPMV 65, 78). Szükség van országos és egyházmegyei szintű lelkipásztori tervekre, de a legkézenfekvőbb, hogy minden plébánia, minden lelkipásztor, minden hitoktató vagy lelkipásztori munkatárs, készítsen tervet. Egyházmegyei zsinataink vázoltak bizonyos lelkipásztori terveket, de ezek egyházmegye szintű átgondolása, a körülményekre alkalmazása sajnos csak néhány helyen működik. Ez a főpásztorok, a papi tanácsok felelőssége volna. Ezzel együtt, és ha ez nem valósult meg, ettől függetlenül is a helyi lelkipásztorok – elsősorban a plébánosoknak, de az egyes lelkipásztori munkatársaknak is – kötelességük, hogy megfelelő terveket készítsenek.

A) II. János Pál pápa a 3. évezred lelkipásztori tervezéséről

A lelkipásztori tervezésről konkrét útmutatást fogalmaz meg II. János Pál pápa NMI c. apostoli levelében. (Az első újkori pápa ő, aki ennyire konkrét lelkipásztori kérdésekkel foglalkozik!) Összefoglaljuk fő gondolatait. Ezek tartalmaznak könyvünkben már idézett gondolatokat is, de a jelen témával kapcsolatosan fontos felelevenítenünk azokat, a pápa szava súlyt ad a témáknak és a szemléletnek! A NMI a 29- 43. pontból idézünk:

29. pont: A lelkipásztori terv készítésekor lényegét tekintve „nem új programot kell kitalálnunk. Elsődleges lelkipásztori programunk – Jézus Krisztus -, hogy őt megismerjük, szeressük, utánozzuk, hogy éljük benne a szentháromságos életet, s vele átalakítsuk a történelmet.” – “Mindazonáltal szükséges, hogy ezt lefordítsuk olyan lelkipásztori irányelvekre, amelyek az egyes közösségek körülményeihez alkalmazkodnak”.

„Az egyes országok és helyi egyházak dolgozzanak ki konkrét és objektív programokat – keressék a megfelelő eszközöket – amelyek Krisztus hirdetését szolgálják, amelyek elérhetik a személyeket, alkalmasak közösség formálására, s az evangéliumi értékeknek a társadalomba, a kultúrába való bevitelére.

Buzdítom a részegyházak pásztorait, hogy – Isten népe részvételével – bizalommal körvonalazzák az utat, amelyet a jövőben járni kell – egybehangolva az egyházmegyék, az országok és az összegyház programjait.”

A pápa rámutat a lelkipásztori terv legalapvetőbb és első elveire:

1. Az életszentség

30. „Az a távlat, amelyben az egész pasztorációs tervünket le kell helyeznünk, az életszentség távlata.”

31. Lehet programozni az életszentséget? – A pasztorális tervezést kell az életszentség jegyében elkészíteni. “Azt jelenti, hogy kifejezzük meggyőződésünket: hogy ha a keresztség valóban belépés Isten szentségébe, a Krisztusba való belépés által, s a Szentlélek bennünk lakása által, akkor önellentmondás volna, ha megelégednénk egy középszerű élettel, amelyet egy minimalista etika és egy felületes vallásosság jegyében élünk. Amikor azt kérdezzük egy katekumentől: Akarsz e megkeresztelkedni? – ez egyidejűleg azt jelenti, hogy ezt kérdezzük tőle: Akarsz szentté lenni? Azt jelenti, hogy a hegyi beszéd radikalizmusára alapítjuk életét: Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes! (Mt 5,48)”… – „Itt az ideje, hogy újra mindenki elé állítsuk a mindennapos keresztény életnek ezt a ’magas mércéjét’: minden vallásos közösségnek és családnak ebbe az irányba kell haladnia.

Nyilvánvaló azonban, hogy a szentség útja személyes, s az életszentségnek egy valóságos és sajátos pedagógiáját kívánja meg, amely képes alkalmazkodni az egyes személyek ritmusához. Ennek magában kell integrálnia az egyének és csoportok szentségre vezetésének hagyományos útjait – és az új egyesületek és mozgalmak által felfedezett új formákat.”

2. Az imádság

32. A szentségre vezető pedagógiában első helye van az imádságra nevelésnek. Imádkozni tanulni: ez minden autentikus lelkipásztorkodás feltétele… 33. Korunk jele, hogy a lelkiség és az ima elmélyülésének jeleit látjuk. – Az ima a szeretet dialógusában tud előrehaladni. “Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, szeretni fogom őt én is és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,2). – “Keresztény közösségeinknek az imádság autentikus iskoláivá kell válniuk, ahol a Krisztussal való találkozás nemcsak a kérő imában fejeződik ki, hanem a hálaadásban, a dicséretben, imádásban és szemlélődésben…”

Ez az ima nem von el földi feladatainktól: “Ha megnyitom szívemet Isten szeretetére, a felebaráti szeretetre is megnyitom…” s képessé leszek a történelem építésére.¹ Az igazi ima – felebaráti szeretetté válik.²

34. Az imádságra nevelésnek tehát minden lelkipásztori terv lényegi pontjának kell lennie.- Mennyit segítene, ha nemcsak a szerzetesi közösségekben, hanem a plébániákon is többet dolgoznának azért, hogy egész életüket áthassa az imádság. … Fel kell használni a népi hagyományos formákat is, de különösen a liturgikus imákat (zsolozsmát is).

35. A vasárnapi Eukarisztia. Csúcs és forrás… Mit tehetünk, hogy valóban az legyen?- S a vasárnap is helyére kerüljön? (Dies Domini)

37. A kiengesztelődés szentsége – Szorgalmazni kívánom a lelkipásztori bátorságot is megújítására…- Krisztus arcát felfedezni a bűnbánat szentségében…

38. Kísértés, hogy az akciót, saját tetteinket, a programokat fontosabbnak tartsuk a kegyelemnél. Krisztus nélkül semmit sem tehetünk.

40. Lejárt “a keresztény társadalmak” (a népegyház) kora. Szembe kell néznünk a mai helyzettel. Ezért új evangelizációra van szükségünk! – Az Egyházban, a hívekben egy új missziós felelősséget kell felébresztenünk. (Mit tesz ezért a lelkipásztorkodás? A felnőtt és a gyermek hitoktatás; az ifjúsági hittan; a munkatársképzés?)

„Az evangélium hirdetésével forduljunk a felnőttek, fiatalok, családok, s gyermekek felé. Különösen ajánlom a fiatalok gondozását. – Azzal a tűzzel hirdessük, mint a vértanúk, akik az újabb korban lettek vértanúk, s a jubileumi évben különösen is találkoztunk velük.”

3. Az előzőkkel összefüggő első feladat: a szeretet-közösség építése a plébánián.

42. Arról ismerjenek meg titeket, hogy szeretitek egymást! Lelkipásztori tervezésünket meg kell, hogy határozza az új parancs: Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!

“Mind az összegyházban, mind a részegyházakban a communió az, ami az Egyház lényegét és misztériumát kifejezi”. A communió eredete a Szentháromság, és a Lélek aki kiáradt ránk, hogy egy szívvé és egy lélekké tegyen bennünket… Így lesz az egyház az Istennel való egység szentsége.”

“Ha a szeretet hiányzik, minden más tett hiábavaló”. Az egyház szívét a szeretet alkotja.³

43. Az ezredforduló nagy meghívása: hogy “az egyház a közösség háza és iskolája legyen”.

Mit jelent ez konkrétan? – “Az egyéb kezdeményezések tervezése előtt a közösségi lelkiségét kell kifejleszteni”. S ez legyen a nevelés alapelve mindenütt, ahol alakul az ember és a keresztény, ahol az oltár szolgáit nevelik vagy a lelkipásztorkodás munkásait, ahol építik a családokat és a közösségeket. – Ne áltassuk magunkat: e lelki haladás nélkül (a közösségi lelkiség és egység megvalósulása nélkül) a plébániai közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli struktúrákká válnának, inkább a közösség álarcaivá, semmint kifejezésének és növekedésének útjává.”

46. A világi hivatások ápolása, nevelése

A felszentelt szolgák mellett nem felszentelt szolgálatok is vannak. El kell e szolgálatokat ismerni: a katekézisben vagy a liturgikus szolgálatban, az ifjúság nevelésétől a karitászig… Rendkívül fontos a hivatások pasztorációja.

Elődjének alapelveit hangsúlyozva, a plébániai lelkipásztori tervezés fontosságát, XVI. Benedek pápa is aláhúzta 2006-ban a Világiak Pápai Tanácsának ülésén. Aláhúzta még, hogy a plébánia élet középpontja a vasárnapi szentmise legyen: ebből merítsenek erőt a hívők, hogy elkötelezzék magukat a felebaráti szeretetre és a szegények szolgálatára.⁴

Ha az előző pápai gondolatokat összefoglaljuk, és plébániai szintre lefordítjuk, egybevágnak azzal, amiről könyvünk ismételten szól: A lelkipásztor első feladata, hogy (legalább néhány emberből, felnőttből, fiatalból álló) közössége(ke)t hozzon létre. Közösségeket, amelyeket az életszentségre, az elmélyült imára, és Krisztusban való testvéri közösségi lelkiségre hív meg, és vezet. A történelem folyamán is, ma is ezek a közösségek a megújulás magjai. Ahogy a pápától idéztük: „Ne áltassuk magunkat: e lelki haladás nélkül (a Krisztusi lelkületben élő és megújult közösségek nélkül) a plébániai közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli struktúrákká válnának.”

A következő bekezdések a tervezés általános szempontjait foglalják össze. De bevezetőben leszögezhetjük: mindannak a lényege, amit a következők elmondanak, benne foglaltatik abban, amit II. János Pál pápa megfogalmazott.

B) A távlati terv

A lelkipásztor nem gondolhatja, hogy évtizedes beidegződéseket egyik napról a másikra meg tud változtatni. De annál inkább szükséges, hogy – egy megfontolt helyzetfelmérés után – először egy hosszú távú tervet készítsen az állapotok megújítására (majd annak alapján készítse el éves, illetve rövidebb távú terveit).

1. Mi a terv?

Minden tervezés esetén először végig kell gondolni, a) milyen a plébánia jelenlegi helyzete, mik a jelenlegi lelkipásztori feladatok; b) a jelen helyzetből hogyan indulhatok el efelé az “ideál” felé, amelyet II. János Pál is elénk rajzolt?

2. Milyen tényezők segítik, s melyek akadályozzák a terv megvalósulását?

Meg kell vizsgálnunk, milyen adottságok segítik elő a cél felé haladást, s melyek akadályozzák. (Pl. hogy van(nak) hitből élő közösség(ek), munkacsoportok, hogy a plébániának vannak hittantermei, jól működik a képviselőtestület, stb. – vagy épp ellenkezőleg….)

A helyzetfelmérés hazai szempontjai közül különösen ki kell emelnünk kettőt, amelyek alapvetőnek tűnnek.

a) A magyarországi lelkipásztorkodás időbeosztása

Anélkül, hogy a helyzet ilyenné alakulásának történeti okait vizsgálnánk, meg kell állapítanunk, hogy a magyar lelkipásztorkodás időbeosztása gyakran nem felel meg az egyházi dokumentumokban megfogalmazott elképzelésnek.

Mert aránytalanul nagymértékben kisgyermekek és öregek felé fordul: idejének jelentős részét egyrészt az iskolások – közülük is elsősorban kisiskolások! – hitoktatására, másrészt az idősekkel végzett szertartásokra, betegek látogatására fordítja. Persze ezek fontos feladatok, de arányosan kellene időt szánni az ifjúságra, a hittanosok szüleire, az alkotó felnőttkorban élőkre stb. – A családról szóló fejezetünkben külön is szólunk majd arról, hogy a lelkipásztorkodásnak (és a tervezésnek) elsődleges helyet kellene szánnia a családokkal és a fiatal házasokkal való foglalkozásra. Hiszen az egyház, a társadalom csak életképes családokból épülhet fel. Számukra pedig csupán a lelkipásztori munkaidő töredéke jut.

Sokan azért nem érnek rá a felnőttekkel foglalkozni, munkatársakat kiválasztani-képezni, élő képviselőtestületet létrehozni, mert a jelenleg adott munkabeosztás nem hagy időt számukra… Természetesen nem lehet egyszerűen elhagyni sem a gyermekhittant, sem az idősekkel való foglalkozást. De a lelkipásztornak csak akkor maradna másra ideje, ha volnának munkatársai, akik egyes feladatokat átvállalnának… viszont nincs ideje munkatársképzésre… stb.

A tervezés első feladata, hogy felmérje az időbeosztás aránytalanságait, s ennek ismeretében gondolja át, mit kell tennie az arányosság érdekében milyen munkákat kell elhagynia, mire kénytelen kevesebb időt fordítania, hogy ideje maradjon más – még fontosabb – feladatokra.

b) A plébániai lelkipásztorkodás törési pontjai

Az átlagos magyar plébániák életében vannak tipikus “törési pontok”: azaz pontok, ahol megtörik a lelkipásztorkodás folyamatossága, s lehetetlenné válik, hogy – minden befektetett munka ellenére – élő plébániaközösség alakuljon ki. (Mintha a növényzet annak egy bizonyos fejlettségi korában mindig lefagyna, és sosem jutna el addig, hogy termést hozzon.)

Lássunk néhány közismert példát e “törési pontokra”:

(1) A gyermekkort tekintve:

– vannak falvak, községek, ahol évtizedek óta megszokták, hogy hittanra csak alsó tagozatos korban kell járni (utána esetleg még néhányan visszamennek a bérmálás évére), s azzal vége a vallásgyakorlatnak;

– másutt V—VI. osztállyal fejezik be, ismét másutt még VIII. osztályba is eljár minden vagy sok gyerek, de ifjúsági hittan már nincs;

– sok helyen az ifjúsági korosztály és a fiatal családok szinte teljességgel hiányoznak a plébániáról: a velük való foglalkozás volna egyik első feladat.

Idéztünk már egy korábbi, 1984-es felmérést: mely szerint hazánkban, akkoriban, a katolikusnak keresztelt gyermekeknek 43 %-a lett elsőáldozó, 29 %-a bérmálkozó, kb. 15-18 %-a járt rendszeresen hittanra és szentmisére alsó tagozatos korában, 9-12 %-a felső tagozatos korában, – s 1,5 %-a 14 év felett. A katolikus iskolák megjelenése 1990-től, úgy tűnik keveset változtatott az 1984-es trenden. Ez nem csökkenti jelentőségüket, de a kérdés megoldása változatlanul a lelkipásztorkodás lényegi feladata marad. A kommunizmus összeomlását követően egy új problémával került szembe a lelkipásztori tervezés: a serdülőkorúakkal való plébániai foglalkozás – összefüggésben a korosztály nehezebben nevelhetőségével is, és a katolikus iskolákkal is – a 2000-es évekre jelentősen lecsökkent. A katolikus középiskolák tanulóik egy részét megerősítik a hitben (elsősorban azokat, akik egyébként is vallásos családból származnak), de a többieket általában kevéssé tudják a plébániai életbe való kapcsolódásra indítani. A 3. évezred elején is folytatódik tehát a folyamat, amely sok plébánia (illetve a magyar katolikus egyház) elöregedéséhez vezet. Azok a plébániák élők, ahol van plébániai ifjúsági foglalkozás is.

(2) A felnőttekkel kapcsolatban:

– elég általános, különösen a falvak-községek egy részében, hogy a szentmiséket (kiemelten a hétköznapi miséket és egyéb szertartásokat) többségben 55-60 év feletti asszonyok látogatják;

– hogy lelkigyakorlatokra vagy esetleg megkísérelt bibliaórákra szintén kizárólag asszonyok jönnek el;

– hogy a 20 és 55 év közti (életük derekán levő) felnőttek a legkisebb arányban, vagy szinte nem is vesznek részt a plébániai életben;

– hogyha liturgikus szolgálatra (olvasásra, áldoztatásra vagy igeliturgia vezetésre) vagy pl. hitoktatásban való segítségre kér meg valakit a lelkipásztor, tartózkodással, visszautasítással találja magát szembe;

– hogy a képviselőtestület jelentős része nyugdíjkorhatáron túl levő férfiakból áll, akik olykor nem is rendszeres templomba járók;

– a töréspontok között említhetjük, hogy sok helyen a szentségeket (a házasságot, a felnőttek bevezető szentségeit vagy a gyermekkeresztséget) minimális felkészítéssel szolgáltatják ki, s évtizedek óta természetesnek veszik, hogy a szentségekben részesültek közül szinte senki nem vált templomba járóvá – noha a dolog természete éppen ezt követelné…

A problémák, a törési pontok plébániánként mások. S a megszokás e területeken olyan erős lehet, hogy a lelkipásztor fallal találhatja magát szembe, ha megpróbál újítani valamit. Ez magyarázza-menti azokat a lelkipásztorokat, akik (egyre növekvő munkáik közepette) beletörődtek abba, hogy “nálunk már ez így szokás, nem sokat lehet tenni.” – Ugyanakkor a fenti és a hasonló “töréspontok” elegendők ahhoz, hogy teljességgel megtörjék a lelkipásztorkodásnak, illetve a hívek életének fejlődés-menetét: azaz megakadályozzák a lelkipásztorkodás hatékonyságát és a plébániai közösség kialakulását. Tehát ebbe semmiképp sem lehet belenyugodni.

3. Kik támogatják, és kik ellenzik a tervet?

Ennek megállapításához a plébánián élők legalábbis alapvető ismerete szükséges… Át kell gondolnunk, hogyan tudjuk összefogni és meggyőződésükben – és a plébánián elfoglalt helyzetükben (tekintélyükben) – támogatni azokat, akik helyeslik a plébániának az egyház elképzelése szerinti átalakítását, s hogyan tudjuk kevésbé hatékonnyá tenni a “hivatalból ellenzőket”.

Vannak emberek, akik “hivatalból” mindenre nemet mondanak… Szem előtt kell tartani őket, szeretettel kell feléjük fordulni, de nem szabad aránytalanul sok időt rájuk szánnunk – éppúgy, ahogyan a mindenért naivan lelkesedőkre sem szabad túlságosan építeni.

Egyik legfontosabb feladatunk, hogy magának a tervezésnek folyamatába minél többeket bevonjunk, és – az ellenzőkre is tekintettel – hosszú időn át megmagyarázzuk az átalakulás miértjeit, célját, és főleg azt: mit fognak nyerni ezáltal, miért jó ez számukra.

4. Melyek a terv összetevői, és azok fontossági sorrendje?

Az adott plébánián hosszú távon milyen konkrét lépéseket kell tenni, hogy az helyi egyházzá, élő közösséggé váljék? És miként határozhatóak meg a prioritások: a lépések, elvégzendő feladatok sorrendje?

Továbbá pl. milyen technikai munkák (hittanterem építés, templomrenoválás stb.) halaszthatatlanok, s ezek a feladatok a sorrendet tekintve hol helyezkednek el a lelkipásztori tervben?

a) Bármilyen nehéz a helyzet egy plébánián, hogy lelkipásztori tervének első feladatai között ott ne legyen: egy – legalább kicsiny! – evangéliumból élő csoport-közösség életbe hívása; legalább néhány világi munkatárs; egy képviselőtestület, mely összefogja és mozgatja a plébániát – s a benne élő vagy csirázó csoportocskákat, közösségeket stb. S ennek feltétele legalább néhány világinak, vagy munkatársnak kiválasztása és képzése.

A lelkipásztor legfőbb feladata nem az, hogy “kötelező”, bejáratott és elvárt munkákat elvégezzen (melyeket azért részben valóban el kell végeznie, s nem egyszer súlyos terhet és lekötöttséget jelenthetnek), hanem hogy hirdesse az evangéliumot, hogy legalább egy kicsiny embercsoportot elindítson a hiteles evangéliumi élet-, a testvéri közösség felé. (Ezt ma az egyházi dokumentumok is első feladatul tűzik: vö. pl. CL 26; KÁD 69,159, 264)

b) A távlati tervezés során a lelkipásztornak minden bizonnyal egyik első feladata lesz megfogalmazni, mely “töréspontokat” kell elsőnek célba vennie – hogy ezáltal lehetővé tegye az élet fejlődését:

Pl. ha a gyermekek 14 éves korban szoktak elmaradni a hittanról, akkor különösen el kell kezdeni foglalkoznia a 14 évesekkel, oly intenzíven, hogy kialakuljon bennük egy olyan kötődés, hit, öntudat, amely elegendő arra, hogy – legalább egy részük – képes legyen áttörni az évtizedes megszokást, s jövőre ifjúsági hittan alakulhasson velük;

– ha csak asszonyok járnak templomba – megpróbálni kapcsolatot találni különösen az egyházzal szimpatizáló férfiakkal (esetleg feladatokra kérni őket, vagy baráti beszélgetésre hívni, vagy házaspári összejövetelekre feleségükkel stb.);

– ha a képviselőtestület használhatatlan, ha nincs közösségi élet, nincsenek munkatársak… – ennek megváltoztatása az egyik alapvető feladat; – stb.

c) Hogy hol kezd el építeni, és hol kezdi áttörni a megszokás falait (hogy megszünjenek a töréspontok). Ezt a helyi és személyi adottságok döntik el. (S erről szólt II. János Pál pápának, fejezetünk elején idézett útmutatása.) Az egyház történelme és a jelene mindenképp azt tanúsítja, hogy bármely embercsoport – az öregekből és betegekből álló is – alkalmas arra, hogy elmélyüljön az evangéliumi életben, hogy ezáltal Isten kegyelmét sugározza, s egy lelki megújulás kiindulópontja legyen környezete, plébániája számára.

Tehát nemcsak a felnőttek vagy a fiatalok, hanem az öregek is lehetnek egy plébánia megújításának elindítói. – Általában természetesen szerencsés – miközben az idősekkel is komolyan foglalkozunk – elkezdeni a fiatalokkal való foglalkozást. S ha ifjúság nincs, akkor foglalkozzunk a legmagasabb gyermek-korosztállyal, amely “még van”, azzal a tudatossággal, hogy évek múlva (egy folyamatos gondozást feltételezve!!) ezekből majd fiatalok lesznek, később pedig fiatal felnőttek.

Egy az egyházközségi élet terén “kevésbé fejlett” vagy “fejlett” plébánia között nagy különbségek lesznek a téren, hogy mik a konkrét teendők, – de mindkettőnek lesz sok feladata; és a lelkipásztori terv mindkettőt ugyanazon közös cél: az élőbb plébániaközösség, élőbb egyház felé fogja irányítani.

C) Az éves terv

1. Az éves tervről általában

a) Az egyéves (olykor csak fél éves!) tervezés egyik első lépése végiggondolni a plébánia szokásos és szükséges feladatait, s azokat elhelyezni az év (vagy félév) tervében. Így végiggondoljuk a teendőket pl.

– a liturgikus évvel kapcsolatban (pl. advent, karácsony stb.)

– a hitoktatással kapcsolatban (évnyitó, kirándulás, Mikulás, pásztorjáték)

– az esetleges helyi szokásokkal kapcsolatos (búcsú, helyi ünnepek, népi vallásosság szokásai, paraliturgiák)

b) Az adottságok figyelembevételével párhuzamban kell elterveznünk, hogy milyen lépéseket tehetünk az adott körülmények között az első (fél)évben a távlati célok felé.

A helyi szokásokat, feladatokat a lelkipásztornak helybeli munkatársaktól, hivektől kell megtudnia (főleg ha újonnan került a plébániára). Ezek ismeretében azonban saját magának kell végiggondolnia, hogyan kell majd a lelkipásztori időbeosztását elkészítenie az előző pont, illetve előző fejezetek szellemében: hogy azt ne csupán a helyi szokások határozzák meg, hanem a lelkipásztori feladatok hierarchiája. S így pl. elsőséget kapjon a felnőttekkel, fiatalokkal való foglalkozás, a közösségépítés, az élő képviselőtestület kialakítása, stb. – Ideális, ha meglevő adottságokat sikerül a távlati célok szolgálatába állítani (ahelyett, hogy egyszerűen leépítenénk azokat, s ezáltal esetleg szembekerülnénk a hagyományokhoz érthetően ragaszkodó hívekkel).

A lelkipásztori terv céljai lehetnek még pl.:

– A liturgia élővé tétele: a hívek komolyabb bekapcsolása – olvasók – ministránsok (felnőttek is) – zsoltár stb. énekesek.

– Lelkipásztori munkatársak kinevelése: – hitoktatók – karitász munkások – áldoztatók – igeliturgia vezetők.

– Ifjúság vagy felsősök kézbevétele, s az ő folyamatos lelki érlelésük: azzal a távlattal, hogy az egyházközségi feladatoknak vagy gyermek- és ifjúsági csoportoknak felelősei-vezetői legyenek (bérmálási előkészület is jó alkalom: hogy a felkészítés során tudatosítsuk: küldetést vállalnak az egyházközség építésére.)

– Szentségi felkészítések komolyabban vétele; világi munkatársak bekapcsolása (pl. fiatal házasokat először közösségbe összefogni, majd: kapjanak feladatot: jegyesoktatások, keresztelés előtti beszélgetések vezetésében).

2. A tevékenységi terv

Ha felvázoltuk az éves (féléves) terv körvonalait, fontos megterveznünk a konkrét lépéseket is: pl. a teendők időpontjait (vagy körülbelüli időtartamát), egyes feladatok felelőseit, az elvégzés (pl. egy kirándulás előkészítésének) határidejét stb.. – Ha van egy élő képviselőtestület, vagy legalább egy kisebb munkatársi csoport, akkor a konkrét feladatok tervezése (normális esetben) velük együtt történik, s akkor a legfontosabb teendők felelőseit a helyszínen kiválaszthatjuk, illetve megbízhatjuk.

– Ha kevéssé ismerjük még a közösséget: meg kell terveznünk, hogy pl. először is beszélgetünk a felnőttekkel, fiatalokkal (kb. meddig?), majd meghirdetjük nekik a hittant (mikor?), majd közösségi kirándulást szervezünk (mikor? kinek a segítségére számíthatunk?) stb. – Ha ismerősek vagyunk a közösségben: akkor nagyjából tudjuk kitől mit várhatunk. Ilyenkor aktuális a feladatok felelőseinek, a határidőknek stb. kijelölése…

– Természetesen útközben számos váratlan esemény hatására folyton módosítani kell a tervet. De módosítani csak egy meglévő tervet lehet! – A lelkipásztori terv mindig egyfajta feszültségében születik meg…Egyik oldalon ott van a jelen helyzet és annak hiányai, gondjai, kérdései, – a másik oldalon megjelenik a jézusi közösség, az egyház által megrajzolt plébániakép ideálja. Csak mély, Istenbe vetett hit adhat erőt egy olyan tervezésre, amely mer vízre lépni, s egy – esetleg nehéznek látszó helyzetből – elindulni a jézusi ideál irányában. Ilyen hittel álmodott az arsi plébános közössége megújításáról, ilyen hittel fogtak neki az egyház nagy reformerei, és napjaink elkötelezett lelkipásztorai is, az egyház, illetve plébániájuk megújításához…

D) Rész – tervek

A plébánia átfogó lelkipásztori tervének elkészítése a plébánosnak (és természetesen munkatársainak, a képviselőtestületnek) feladata. A káplán vagy világi lelkipásztori munkatárs rész-munkájának tervezése – ideális esetben – a lelkipásztori terv egészébe illeszkedik.

De ha a plébánián nem készülne átfogó lelkipásztori terv, a káplánnak, világi munkatársnak vagy hitoktatónak akkor is kell csinálnia rész-tervet, saját munkaterületére vonatkozóan. Nekik is el kell kerülniük, hogy munkájukat csak megszokásból folytassák. Idejüket nekik is a lelkipássztori feladatok hierarchiájának megfelelően kell beosztaniuk (pl. a gyermekhitoktatás mellett időt szánva a felnőttekre, szülőkre stb.). – Nekik is fel kell vetniük a kérdést: hogyan szolgálja munkájuk a plébániaközösség építésének távlati célját.

A kommunista diktatúrában számos plébánia megújítása köszönhető káplánoknak: mert elkezdtek felnőttekkel, ifjúsággal foglalkozni, s csoportjaikból néhány év múlva olyak közösségek alakultak ki, amelyek a plébánia megújításának csíráivá lettek.

E) “Nálunk mindez nem megoldható”

Gyakran halljuk a kijelentést a fentihez hasonló fejtegetések után: Nálunk ez nem oldható meg… S ezer reális érv elhangzik, amelyek igazolják is, hogy ott mindez nem megoldható.

A lelkipásztori tervezés első feltétele a hit. Ami azt jelenti: Elhiszem, amit Jézus mondott – a lelkipásztorkodás vonatkozásában is; elhiszem, hogy a kegyelem a tényleges akadályok ellenére is tud csodákat művelni, ha közreműködök vele.

Lehet, hogy a fenti szempontok, javaslatok közül több nem valósítható meg egy-egy konkrét plébánián. De biztos, hogy Jézus nem egy haldokló, visszaszoruló lelkipásztorkodásról álmodott – amely csak gyermekeket és időseket képes megszólítani. A tervezésnek a hitből fakadó elmélkedéssel kell kezdődnie; a kérdésfelvetéssel, hogyan lelkipásztorkodott Jézus, mit tervezett, amikor apostolait elküldte a világba. Át kell gondolnunk, hogyan valósították meg tervét az apostolok, egyes szentek; s mit kell tennünk nekünk, hogy Jézus tervéből valami valósuljon meg nálunk is!

Nem szabad megmaradnunk abban a haldokló-defenzív lelkületben, hogy “nálunk ez nem megy”. Meg kell kérdeznünk magunktól és Istentől: mi működhetne nálunk – ami a jézusi életet hordozza? S e kérdésfeltevéssel bizonyára eljutunk oda, amiről fejezetünk szól: hogy tervet kell készítenünk, mi a jó jelenlegi munkánkban, mit kell elhagyni, mire kell több időt szánni stb.

Előfordul, hogy a kisegyházak egy olykor közepesen képzett prédikátora elkerül egy faluba, s néhány év múlva egy kicsiny, de élő, hívő és vonzó közösség jön létre körülötte. S ez néha olyan falukban történik, ahol a katolikus lelkipásztor évek óta állítja, hogy itt nem lehet csinálni semmit…

Irodalom

Bíró L..: A pap szerepe a plébániai közösség alakulásában, in: Teológiai Napok Előadásai (OLI) 1995, 15-40 (különösen 24-29: a lelkipásztori tervezésről)

Blanckenstein M., Brückner Á., Tomka F.: Lelkipásztori tervezés – koordinált lelkipásztorkodás, in Teológia 1990/2, 116-119.

Capellaro J. B.: Christo é il nostro programma (La programmazione pastorale alla luce della Novo Millenio Ineunte). Roma-Torino, Elledici-Leumann, 2002.

Centro Attivita Pastorali: Il progetto pastorale parrocchiale, Udine 1990

Conferenza Episcopale Italiana, Comunione e comunitá (Piano pastorale per gli anni 80′), Roma 1981

Erdő P.: Egyházközség, in Magyar Katolikus Lexikon II. Budapest, SZIT, 1993, 924-925.

Erdő P.: Plébánia, egyházközség, közösség, in Teológia 1997/1-2, 9-23.

Fogassy J.: A tervezés, változtatás, változás szabályairól 1995 (előadás-vázlat)

Gárdonyi M.: A Kaposvári Egyházmegye plébániastruktúrájának átalakítása, Távlatok 2002/2 (Magyar Papi Egység 13-18)

II János Pál pápa magyarországi látogatása 1991 aug. 16-20, Budapest (MKPK Sajtóirodája) 1991

Lottaz, A.: Wach auf du kalte Kirche (A lelkipásztori tervezésről), Stuttgart 1991

Matino G.: La parrocchia, una fontana senza piú aqua? Bologna, Dehoniane, 2004.

Németh B.: Szolgálatok a közösségben, in Teológia 1986/3, 190-193.

Pini, C.: Il consiglio pastorale parocchiale, Torino 1977.

Schmatovich J.: Egyházközségi munkatársak kiképzésének jézusi modellje, in Teológia 1986/3, 153-156.

Tomka F.: A közösség papja és munkatársai a közösséglélektan szempontjából, in Teológia 1986/3, 149-152.

Tomka F.: Magyar egyház és lelkipásztori terv, in Teológia 1992, 181-185.

Zulehner P.M., Gönner H., Schweighofer J.: Pfarranalyse (Anstoss zur Pfarrgemeinde-Entwicklung). Wien, Dom Verl. 1997