A keresztség

4. fejezet
A keresztség

A Katolikus Egyház Katekizmusa így foglalja össze a keresztség titkát, valamint annak távlatát: „A szent keresztség az egész keresztény élet alapja, a lelki élet ajtaja és kapu a többi szentségekhez. A keresztség által megszabadulunk a bűntől, és mint Isten fiai születtünk újjá, Krisztus tagjai leszünk, betestesülünk az Egyházba és részeseivé váltunk az Egyház küldetésének.”

„A keresztség a hit szentsége… A hitnek, ami a keresztséghez szükséges, nem kell tökéletesnek lennie; elég a csíra, amelynek ki kell bontakoznia…- A hitnek a keresztség után növekednie kell… Ahhoz, hogy a keresztségi kegyelem kibontakozhassék, nagyon fontos a szülők segítsége. Ebben szerepe van a keresztapáknak és keresztanyáknak, akiknek jó hívőknek kell lenniük, alkalmasnak és fölkészültnek arra, hogy az újonnan megkeresztelt kisgyermeket vagy felnőttet kísérjék a keresztény élet útján. Feladatuk igazi egyházi szolgálat. A keresztségi kegyelem megőrzéséért és kibontakozásáért az egész egyházi közösség is felelős. (KEK 1213; 1253-55)

A lelkipásztori teológiának azzal kell foglalkoznia, hogyan valósul meg a keresztségnek ez a fenséges küldetése. Mit tehet a pasztoráció, hogy a keresztséghez járulókat (és a csecsemők szüleit, keresztszüleit) úgy készítse fel, hogy a keresztelés valóban Krisztusba- és az egyházba belépés szentsége legyen, és minden megkeresztelt később tovább növekedhessen a jézusi életben, és az egyházi küldetésben.

Az alábbiakban a következő rövidítéseket fogjuk használni: A keresztség megújított szertartását, és az ehhez fűzött római és magyar püspökkari lelkipásztori útmutatásokat az «Ordo Baptismi Parvulorum – A gyermekkeresztség szertartása c. kötet tartalmazza (Kézirat – Róma, 1969; Budapest, 1973). Hivatkozás alkalmával az OBP rövidítést használjuk, az oldalszám megjelölésével. – Az idézett kötet a 15‑25. oldalon közli a keresztségi beavatás általános tudnivalóit (=OB), és a 25‑35. oldalon a gyermekkeresztség általános tudnivalóit (=OBP). Mivel az általános tudnivalók előírásai az eredeti szövegnek megfelelően számozva vannak, az ezekre való hivatkozás esetében a kötet oldalszámán kívül a megfelelő számot is megadjuk.

A) A KERESZTSÉG TÖRTÉNETÉRŐL

Korunk lelkipásztorkodása új kihívásként találkozik a gyermekkeresztség kérdésével. Bár a csecsemőkeresztség megjelent már a II. században, és általánosan elterjedt VI-VIII. században, a keresztségről való gondolkodást, illetve a csecsemőkeresztelés szertartását a XX. századig a felnőtt keresztség logikája határozta meg.

Ahhoz, hogy mai korunk keresztség-szemléletét megértsük meg kell ismernünk a vatikáni zsinat előtti és utáni felfogás különbségét: hiszen korunkban is jelen van még a zsinat előtti és utáni látásmód, és ez okozza gyakran a lelkipásztorkodás feszültségeit.

1. Zsinat előtt, zsinat után

a) A keresztelés motivációja és formája a II. Vatikáni Zsinat előtt

A Trienti Zsinat után (illetve szent Ágoston óta) a csecsemőkeresztségre különösen az motivált sokakat, hogy a gyermek megszabaduljon az eredeti bűntől, a kárhozattól. A szentség az individuális üdv eszközének tűnt.

– A gyermeket a keresztszülő tartotta „keresztvíz alá”: az édesanya gyakran nem volt jelen, mert még a gyermekágyban feküdt. Siettek, hogy minél hamarabb megkereszteljék a csecsemőt, nehogy keresztség nélkül haljon meg, és emiatt ne üdvözüljön.

– A keresztséget többnyire szűk körben szolgáltatták ki, nemcsak a szülőknek, az egyházi közösségnek sem volt benne szerepe. Kereszteltek lakáson vagy sekrestyében is, kevés ünnepélyességgel. (A hangsúly a gyermek egyéni megtisztítására került).

– A szülők nevelési felelősségéről nem esett szó (nem is kellett jelen lenniük a keresztségen), hiszen a hagyományos társadalom biztosítani látszott a keresztény nevelést. – A szertartásban a hitvallásra, a sátánnak való ellentmondásra vonatkozó kérdéseket magához a csecsemőhöz intézte a keresztelést végző (illetve lényegileg húsz évszázadon át megmaradt a felnőtt keresztség ősi szertartása, amelyben – annak idején – a felnőtt öntudattal válaszolt e kérdésekre). A keresztszülő most mintegy a gyermek nevében válaszolt.

Amíg a népegyház korában lényegileg biztosítva volt a megkeresztelt gyermek fejlődése a hitben, azaz a gyermekkeresztségek „feltétele” adott volt, a szekularizáció erősödésével meg kellett vizsgálnia az egyháznak, mi biztosítja korunkban a gyermek vallásos nevelését. Hiszen a szentség a hit szentsége. Korábban a szülők, az egyházi közösség hitére lehetett keresztelni. De napjainkban biztosítja e ez automatikusan egy megkeresztelt csecsemő hitbeli fejődését?

b) A keresztelés motivációja és formája a II. Vatikáni Zsinat után

A II. Vatikáni Zsinaton újra felragyogott a keresztség titkának gazdagsága. „A megkereszteltek az újjászületés és a Szentlélek kenete által felszentelt lelki házzá és szent papsággá lesznek. … Az egyház testébe épülnek. A keresztség arra kötelezi őket, hogy vallják meg a hitet, amelyet Istentől kaptak” (LG 10.11).

Míg a csecsemőkeresztelés korábbi rendjei (a felnőtt keresztség rítusát és szellemét másolták a Liturgikus Konstitúció előírta, hogy „a rítusban mutatkozzék meg világosabban a szülők és a keresztszülők szerepe és kötelessége” (67). 1969-ben megjelent az Ordo Baptismi Parvulorum (OBP). Ebben „az egyháztörténelemben először jelent meg igazi gyermekkeresztség-szertartás, amelyben ti. kifejeződésre jut, hogy kiskorú gyermek a cselekmény résztvevője, illetve az OB-ben valósul meg először, hogy a szülők tesznek ígéreteket és hitvallást (és nem a csecsemő), és vállalják a gyermek vallásos nevelését ¹.

– Eddig a fő motiváció az volt, hogy a gyermek szabaduljon az eredeti bűntől, a kárhozattól. Az egyház ma tud a meg nem kereszteltek üdvözülésének lehetőségéről, ezért (az eredeti bűntől való megtisztulás mellett) hangsúlyozza, hogy a megkeresztelt Isten kiválasztott gyermeke lesz – arra kiválasztott, hogy az egyház közösségében élje Krisztussal egyesült életét, és így legyen Krisztus tanúja a világban.

– Ha korábban a keresztséget szűk, családi körben szolgáltatták ki, most az egyház előírja, hogy a keresztség, ha egy mód van rá a hívők közösségében és ünnepi szentmisében történjék; fejezze ki ez, hogy a keresztelendő Krisztus egyházába lép be, és az fogadja be őt.

– A gyermeket korábban a keresztszülő tartotta „keresztvíz alá”; a szülők nevelési felelősségéről nem esett szó. A keresztség mai rendje előírja, hogy a keresztség liturgiájában fejeződjék ki világosan a szülők felelőssége: Nekik kell ellentmondaniuk a sátánnak és hitvallást tenniük; nekik kell vállalniuk a keresztény nevelést (OB 5 – OBP 26-27).

1972-ben napvilágot látott az OICA, amely, az addig még erősen zajló vitákat eldöntve a felnőtt keresztséget állította a keresztség modelljének, mindazokkal a tulajdonságokkal – hit, megtérés, az egyház életébe és küldetésébe való bekapcsolódás – amelyekről az előző fejezetben szóltunk.

2. Lelkipásztori reflexiók

a) A keresztségi jel tartalma

Törekedni kell arra, hogy a keresztségi beszélgetések során, illetve a liturgiában és annak homíliájában a keresztség lényegére irányítsuk a figyelmet.

1. Hogy a vízzel való leöntés jele ne tüntesse fel a keresztséget csupán tisztulási mosakodásnak. A jel lényegi mondanivalója, hogy meghalunk a bűnnek és új életre támadunk Krisztussal (Róm 6,4-11; 1,4-5); újjászületünk vízből és Szentlélekből (Jn 3,5); Krisztusba öltözünk (Gal 3,27); egy Lélekben egy testté leszünk az Egyházban (1Kor 12,13).

2. A vízben való alámerítés nemcsak egy individuális Krisztus-kapcsolatot jelez (meghalni és új életre támadni Krisztussal), hiszen e kapcsolat mindig közösségi is: kapcsolódás Krisztus testéhez, közösségéhez.

A Krisztusi communioba kapcsolódás feltétele, hogy kész legyek «meghalni», Krisztus új parancsát elfogadni, s «életemet adni» azért, hogy megvalósuljon Krisztus követőinek közössége (vö. Jn. 13,34; 15,12-13).

3. A Szentháromság nevében való keresztelés ugyancsak utalás nemcsak a Szentháromsággal való egyéni kapcsolatra, hanem arra is, hogy a keresztelkedő belép az egyházi közösségbe, amelynek küldetése, hogy a Szentháromság egységét tanúsítsa, Isten szentsége legyen a világban (vö. Jn 17,20).

b) A keresztség kiszolgáltatása – és a helyi közösség

A keresztség elsődleges kiszolgáltatói a püspökök, illetve a plébános, hiszen ők a közösség vezetői. – Mindenkinek, aki keresztel, tudatosítania kell, és a keresztelés körülményeinek is ki kell fejeznie, hogy aki keresztel, az Krisztus és az egyházi közösség képviseletében keresztel, illetve az egyház közösségébe fogadja be a megkereszteltet. Ezt különböző egyházi előírások húzzák alá.

1. Szükség esetét kivéve a keresztség helye a keresztelendő saját plébániatemploma – írja elő a kódex, és a MKPK hozzáfűzi, hogy «másutt csak az illetékes plébános írásos hozzájárulásával lehet keresztelni» (OBP 4. o. 857. k.). – (És ugyanezen ok miatt írja elő a kódex, hogy „szükség esetét kivéve a keresztséget ne szolgáltassuk ki magánházaknál…” 860.k.). «Így tűnik ki világosan, hogy a keresztség az egyház hitének és az Isten népébe való bekapcsolódásnak szentsége» (OBP 29. o., OB 10. old). Általában csak a plébániaközösség, illetve egy, az egyház által elismert közösség tudja biztosítani, hogy a későbbiekben is kapcsolatban álljon a keresztelttel, vagy a csecsemő, illetve gyermek szüleivel, és hogy gondoskodjék a gyermekek vallásos életének, hitének fejlődéséről (vö. OBP 29‑30. o.; OBP 3‑13).

Vannak, akik csupán adminisztrációs kérdésnek tekintik, hogy a keresztség helye a plébánia legyen, s legfeljebb megkérik a keresztségre jelentkezőt, hozzon saját lelkipásztorától engedélyt, hogy a gyermeket másutt megkeresztelhessék. Ez a magatartás elfelejtkezik a keresztség ecclesiológiai szempontjáról. Hibás az eljárásmód ha a helyi lelkipásztor feltételekhez köti a szentség vételét (például, hogy meghívja őket oktatásra), és az érdekeltek átmehetnek a szomszéd plébániára, ahol feltétel nélkül kiszolgáltatják a szentséget. Egyik lelkipásztor így lehetetlenné teszi a másik működését, s megakadályozza, hogy a megkeresztelt és családja elinduljon a helyi egyházzal való kapcsolatfelvétel felé. Előfordul, hogy az első lelkipásztor rigorista magatartásával riasztja el a keresztséget kérőt. Az ilyen hiba orvoslását azonban személyes beszélgetés által kell megkísérelni, majd az egyházi főhatóság révén, de nem önkényes módon, amely szemben áll az Egyházi Törvénykönyv és a Püspöki Kar útmutatásával.

2. Az egyház buzdít, hogy «amennyiben lehetséges, legyen ünnepélyes közös keresztelés az összes újszülött részére, ugyanazon a napon» – lehetőleg vasárnap vagy húsvét vigíliáján. «Ugyanabban a templomban a szentséget lehetőleg kétszer ne szolgáltassák ki ugyanazon a napon» (OB 27, OBP 9; 856. k.).

Vasárnapi misében a hívők jelenlétében való keresztelés azt célozza, hogy «tűnjék ki minél világosabban, hogy a keresztség az Isten népébe kapcsolódás szentsége» (OBP 29. old).

Ismert a gyakorlat, hogy a közösség befogadó szerepét jelezve, annak képviselői – például az egyháztanács képviselői vagy ministránsok, fiatalok – is megjelölik a kereszt jelével a keresztelendők homlokát.

B) A CSECSEMŐ HITÉNEK KÉPVISELŐI

1. A keresztség a hit szentsége

Kell-e hit a csecsemőkeresztséghez? Miként tud hinni a csecsemő? Erre a kérdésre sokféle választ adtak Szent Ágoston óta. A válasz új hangsúlyt kapott a Zsinat, az OB, illetve az OICA megjelenése után. Miben áll ez?

A Liturgikus Konstitúció „a szentségeket a hit szentségeinek” nevezi, amelyek „feltételezik a hitet” (SC 59, vö.67.). Az OB is állítja, hogy a csecsemőkeresztség is „a hit szentsége” (OBP 16, OB 3).

A korábbi évszázadokban „az egyház hitére” keresztelték a vallásos családból, majd vallásos társadalomból származó csecsemőt. Korunkban a vallásos társadalmi közeg megszűnt; a vallásos család sincs mindig biztosítva. Ha eddig a csecsemőt az egyház feltétel nélkül megkeresztelte (vö. az 1917-es kódex előírása: 770. kánon), mára a körülmények megváltoztak. Az OB a szülők felelősségévé teszi, hogy a gyermeket a hitre neveljék, a lelkipásztorok felelőssége viszont, hogy a szülőket felkészítse a keresztelésre. Érthető tehát, hogy az Egyházi Törvénykönyv így ír: „A szülők forduljanak a plébánoshoz, hogy gyermekük számára kérjék a keresztséget, és hogy erre kellő felkészítést kapjanak” (867.k.). Hasonlóan az OB: „A lelkipásztorok kötelessége, hogy a keresztelendő gyermekek szüleit és keresztszüleit – alkalmas világi személyek bevonásával – előkészítsék.” (OB 13). „Nincs fontosabb és sajátosabb feladat az egyház számára, mint az, hogy a kisdedek szülei és keresztszülei is az igaz és cselekvő hitre gyulladjanak… Voltaképpen ezt szolgálja a szülők előkészítése.” (OB 3. vö. 7)

Megmaradt tehát az egyház korábbi tanítása, hogy a gyermeket „az egyház hite alapján” kereszteljük meg, de e hitet elsősorban a szülőknek, (a keresztszülőknek) kell képviselnie, és nekik támaszt nyújtva a keresztény közösségnek (vö. OBP 2, 5).

„A dolog teljességéhez tartozik, hogy a gyermeket (a szülők) majd oktassák is arra a hitre, amelyben megkeresztelték” (OBP 3. 5/5). „A lelkipásztoroknak pedig kötelessége a családokat előkészíteni a gyermekek keresztelésére, a továbbiakban pedig segíteni őket abból származó nevelési kötelességük teljesítésében.” (OBP 7)

2. A gyermek hitéért felelősséget vállalnak

A szülőkkel együtt felelős a megkeresztelt gyermekért a közösség, a lelkipásztor és a keresztszülők (vö. OBP 4-7.).

A mai lelkipásztorkodás tehát a csecsemőkeresztség szemléletének átalakulását éli. Érzi még hatását a Zsinat előtti szemléletnek, amely a keresztséggel a kárhozattól szeretné megmenteni a gyermeket. Ezt nemcsak idősebb lelkipásztorok képviselik, hanem e tudat maradványaival a társadalomban is találkozunk. Korunk lelkipásztorának tehát szembe kell néznie ezzel a még létező, bár csökkenő kettősséggel.

a) A keresztény közösség

Érdekesség! – hogy az OBP és a többi zsinat utáni szentségi lelkipásztori eligazítások – a gyermek hitéért felelősséget vállalók sorrendjében első helyen nem a szülőket és nem a lelkipásztorokat említi, hanem a keresztény közösséget (OBP 4).

A gyermek hitének, a II. Vatikáni Zsinat szavaival «első és legfontosabb nevelői» a szülők (A keresztény nevelésről 3.). Őket támogatják a keresztszülők és a lelkipásztor. De amíg az első három évben szinte egyedülálló a család szerepe a gyermek személyiségének alakításában, a 3, majd még inkább a 6‑7 éves kortól egyre döntőbb hatással lesz rá az őt körülvevő közösség. Maga a szülő is csak az egyházi közösségbe gyökerezve tud hívő módon élni, s tudja hitre vezetni gyermekét!

Ma sok gyermek semmiféle közösséggel nem találkozik családján kívül, csupán az óvodai, illetve az iskolai környezet, majd a tv és a társadalom hat reá. A családkutatások azonban felhívták a figyelmet, hogy amennyiben a szülők baráti kapcsolatot tartanak fenn néhány más, hasonlóan gondolkozó családdal, úgy e nagyobb közösség tagjainak példája elsődleges jelentőségűvé válhat a növekvő gyermek számára. Mindez érvényes egy vallásos családi közösség gyermekeire is. – Ezért hangsúlyozza a II. Vatikáni Zsinat, hogy a lelkipásztorkodás fontos feladata, hogy a fiatal keresztény családok közösségét kialakítsa (Papi szolgálat és élet 6).

Ezt húzza alá a Kódex idézett 857. kánonja: amely a helyi közösség felelősségére is utalva írja, hogy „a felnőttet saját plébániatemplomában, a gyermeket pedig szüleinek plébániatemplomában kereszteljék meg” (857.k), hacsak megfelelő ok mást nem tesz indokolttá.

Ezzel kapcsolatos, hogy a püspöki karok több országban, és hazánk több egyházmegyéjében is előírják, hogy a keresztséget nem a megkeresztelt plébánosa szolgáltatta ki, értesítse annak a plébániának plébánosát, ahol a keresztelt lakik (hogy számon tarthassák őt, mint a közösség gondozandó tagját).

Ezért vált a hitoktatással foglalkozó V. Püspöki Szinódus egyik kulcsszavává a közösség (a szinóduson legtöbbször elhangzott szó ez volt), hiszen a gyermek és felnőtt életének keresztény alakításában a keresztény közösségnek van a legdöntőbb szerepe. Az újabban megjelent kateketikai rendelkezések (CT, KÁD, MKD) ugyanezt állítják. Ilyen értelemben mondhatja az OBP, hogy Isten népének, a helyi közösségnek pótolhatatlan szerepe van a gyermek keresztségénél; – hogy «a gyermek nem csupán a család tulajdona, hanem Krisztus egész egyházának kincse» (OBP 27. o. – OB 4). – A keresztényeknek láthatóan megjelenő szeretetközösségére gondol, «amely közösségnek szeretetére és segítségére a gyermeknek joga van» (i. h.).

b) A szülők

A keresztelés új szertartása lényegi szerepet biztosít a szülőknek, nem úgy, mint a korábbi szertartás. Javasolja, hogy a szülők tartsák a csecsemőt a keresztelés alatt; ők válaszolnak a csecsemőhöz intézett kérdésekre – tesznek hitvallást és ígéreteket – és nem a keresztszülők: a pap után elsőnek ők jelölik meg gyermeküket a kereszt jelével; végül külön áldásban részesülnek. – Mindez által kifejezésre jut, hogy a gyermek hitéért ők vállalnak felelősséget (OBP 27. o. – OB 5).

c) A keresztszülők

A keresztszülői tiszt az első keresztény századokban alakult ki, amikor felnőtteket kereszteltek, s a keresztszülőknek, kezeseknek szavuk és példájuk által döntő szerepük volt a keresztelendők hitének elmélyítésében. A gyermekkeresztség általánossá válásával a keresztszülői szerep módosult. A keresztelendő hitéért való felelősségvállalás, illetve a szülők ilyen irányú támogatása változatlanul a keresztszülő feladatát képezi. Ezért hangsúlyozza az egyház, hogy a keresztszülő kiválasztását keresztény szempontoknak kell meghatározniuk (872. k.).

Hogy ki lehet keresztszülő, azt a jog (874.k) és az OBP meghatározza. „Legyen 16. életévét betöltött személy (ez alól a plébános vagy a kiszolgáltató jogos okból kivételt tehet); – katolikus, megbérmált, vette már az oltáriszentséget; éljen a hithez és a vállalandó tisztséghez méltó életet, – ne kösse kánoni büntetés, – ne legyen a keresztelendő apja vagy anyja.” Továbbá„fáradozzék azon, hogy a megkeresztelt a keresztény életnek megfelelő életet éljen” (872.k), – A «keresztszülőnek ott kell lennie a keresztelésnél, hogy megjelenítse a keresztelendőnek lelkileg kibővült családját, másrészt az Anyaszentegyház szerepét», és hogy «a szülőkkel együtt megvallja az egyház hitét», ő is megjelöli a gyermeket a kereszt jelével (OB 8-10; OBP 28. és 18. o.). (Törekedjünk mindent megtenni azért, hogy ne vegyünk ki hamis ígéretet. Ha lehet, hívjuk meg, hogy vegyen részt az oktatáson, vagy ha távol lakik, tegyen néhány lépést a hitben: pl. menjen el szentmisére stb. -)

Ha az egyik keresztszülő megfelel a követelményeknek, úgy vele együtt lehet keresztszülő a keleti egyházhoz tartozó keresztény, egyéb különvált egyháznak tagja pedig a keresztség hivatalos bejegyzett tanúja (OBP 18. o. – OB 10, és 4‑5. o.; 874. k.).

Mi a teendő a gyakorlatban? – Hiszen a keresztelés bejelentésekor a család többnyire már kiválasztotta a maga – a fenti szempontoknak esetleg meg nem felelő – keresztszülő jelöltjét. Ha a választást közölték az illetővel, nem könnyű azt megváltoztatni. Ilyen esetekben a lelkipásztor – ha alkalmasnak látszik –, jelezheti a szülőknek, hogy a keresztszülőjelölt csak a keresztség tanúja lehet, ezért próbáljanak egy hitét gyakorló keresztényt találni melléje.

Az élő plébániák tapasztalata, hogy olyan szülők, akiknek családtagjaik nem vallásosak, gyakran választanak keresztszülőt a keresztény közösség tagjai közül. Ha ez a gyakorlat elkezdődik, csakhamar követőkre talál.

d) A lelkipásztor

Az egyházi jog (vö. 777. k) és az OBP hangsúlyozza, hogy a lelkipásztor felelős a megkeresztelt gyermekért. A keresztség előtt «törődjék azzal, hogy a családokat akár személyesen, akár közvetve meglátogassa», a keresztség után pedig törődjön a gyermek vallásos nevelésével (OBP 5‑7). – Aláhúzza ez, hogy nem keresztelhet anélkül, hogy a gyermek jövőjére ne gondolna.

A növekvő paphiány idején a pap önmagában egyre kevésbé képes gondoskodni a keresztelendő szüleinek felkészítéséről vagy a megkereszteltek utógondozásáról. Annál sürgetőbb az egész egyház felelősségének felébresztése, illetve a világiak bekapcsolása (OBP 17, 19. old; OB 13). Több plébánián világiak, családok csoportja törődik e feladatokkal.

3. A csecsemőkeresztelés jogossága

Napjainkban sok kérdést tesznek fel a gyermek-kereszteléssel kapcsolatban:

a. Szabad-e csecsemőket keresztelni?

Sok a formális csecsemőkeresztelés. Számos olyan megkeresztelt él társadalmainkban, akinek egyetlen kapcsolata az volt az egyházzal, hogy szülei elvitték őt megkeresztelni. Ilyen körülmények közt többen felvetették a kérdést, helyes-e a csecsemő vagy kisgyermek megkeresztelése. A nemleges választ több érvvel támasztják alá.

– A keresztség a hit szentsége. Nem szabad kiszolgáltatni hitre, önálló döntésre képtelen kisgyermekeknek. (Így érvel például Karl Barth, nem egy protestáns és néhány katolikus teológus.)

– A szülő nem kényszerítheti gyermekét olyan életre, vallásra, amelyet nem ő maga választott. A döntést halasszák olyan korra, amikor a növekvő gyermek maga dönteni képes.

– Pluralista szekularizált világunkban nincs biztosítva a későbbi vallásos nevelés. A keresztséggel tehát várni kell, amíg a gyermek maga tud dönteni.

b. A gyermekkeresztség jogos, ha biztosítva van a belenövés a keresztény közösségbe

A katolikus egyház szerint a gyermeket is meg szabad keresztelni, ha családja, illetve környezete biztosítja, hogy majd belenőjön az egyházba. – Lássuk az imént felvetett nehézségeket.

I. Milyen hitről beszélhetünk a gyermekkeresztség esetén?

1. A lélektan szempontjából azt mondhatjuk, hogy a gyermek életében elsődleges jelentőséggel bírnak a szülők, majd a legközelebbi családtagok. Az elsődleges szocializáció során a gyermek azokkal a személyekkel azonosul, akik szeretetükkel „életben tartják” őt. Számára a világ egyenlő az őt szerető személyek: a szülők és a családtagok világával. Egyéniségének alapstruktúrája a szülő, illetve a családi közösség élete által nyújtott modellnek megfelelően alakul, később az őt körülvevő közösség példájára.

Ha a gyermek szülei és környezete életében találkozik az élő Istennel, akkor számára Isten élő valóság lesz. Ha szülei és környezete életében találkozik a krisztusi szeretettel, akkor képes lesz elindulni a krisztusi szeretet útján.. Ha a család az egyházközség élő sejtje, akkor a gyermek számára is lehetségessé válik a beletagozódás az egyházi közösségbe.

2. Ami a történeti alakulást illeti, az egyház első 5 évszázadában ugyan a felnőtt keresztség volt általános, de a gyermekkeresztség is ismert volt már a 2‑3. században (vö. római Hypolit, Tertullian, Cyprian tanúsága), sőt esetleg korábban is; A VI. századtól pedig egyre elterjedtebbé vált.

A csecsemőkeresztség nem teológiai reflexiók alapján született, hanem a keresztény családok igényéből. (Bár sokáig csak olyankor keresztelték meg a gyermeket, ha mindkét szülője komolyan vallásos volt. Gondoljunk Szent Ágoston esetére.) A családok élete összefonódott a közösség hitéletével. A család életritmusát, ünnepeit az egyházi év ciklusainak változása határozták meg. A szülőkben feltámadt az igény, hogy gyermekei is tagjai legyenek annak a közösségnek, amely életüket meghatározza. Vajon jelen korukban nem érthető-e ugyanez az igény minden komolyan keresztény családban? – A keresztény szülők a keresztség kegyelmeire építve a keresztény közösségben tudják a keresztény hivatásra nevelni gyermekeiket.

3. A teológia oldaláról azt mondhatjuk, hogy Isten az embert nem önállóan, hanem az egyház közösségében üdvözíti, mint Krisztus testének egy tagját. – Az Isten népéhez tartozás megszentelő erejét már az ószövetség is vallotta. A népbe való beleszületés a választott nép tagjává tett: ennek jele volt a körülmetélés. – Szent Pál pedig arról ír, hogy az egyik családtag hite megszenteli a másikat: a szülők hite megszenteli a gyermeket; «A hitetlen férfit megszenteli (hívő) felesége, a hitetlen asszonyt megszenteli (hívő) férje. Különben gyermekeitek tisztátalanok volnának, pedig szentek» (1 Kor 7,14). A gyermekeket a szülők hite alapján nevezi tehát «szentnek».

A keresztségben a gyermek megkapja a hit csíráját – mint ingyenes kegyelmi ajándékot –, amelynek ápolásáért és kifejlődéséért szüleinek és az egyház közösségének kell felelősséget vállalnia. Vagyis a hit ez esetben az egyház és a szülők részéről mint valóság, a gyermek részéről mint kegyelmi lehetőség (ajándék) van jelen. A gyermekbe elvetett hit magjának a növekedés során az egyház és a szülők cselekvő hitére, majd egyéni döntéseire támaszkodva kell kifejlődnie.

II. Jogában áll-e a szülőnek befolyásolni gyermeke világnézetét?

A gyermeket a szocializáció során családi környezete alakítja, amelybe beleszületett; és minél igazabb és személyesebb ez a környezet, annál nagyobb valószínűséggel fog meghatározó erővel bírni a gyermek jövő életére.

A gyermek személyes és közösségi léte nem légüres térben alakul, hanem a családi légkör meghatározó erőterében: ebben viselkedési normákkal, magatartási szabályokkal, elvárásokkal találja magát szemben, amelyekhez alkalmazkodnia kell.

A szülők felelősek gyermekük személyes fejlődéséért. Megteheti-e egy szülő, hogy ne kövessen el mindent azért, hogy az általa igaznak megismert életformát próbálja megismertetni gyermekével? A döntés korába jutó fiatal természetesen egyre önállóbb kapcsolatba kerül majd a vallásos világgal, amely szülei világát is alkotja, és módjában áll mind személyesebben dönteni e világ mellett.

És ha egy fiatal a későbbiek során elutasítja a szülei által választott, keresztséggel megpecsételt világnézetet? A hit elutasítása a valláslélektani kutatások szerint jelentős százalékban olyan esetekben következik be, amikor a serdülő családjában vagy közvetlen környezetében olyan példákkal találkozik, amelyek elriasztják őt a kereszténységtől. Nem a legfőbb Jót, nem magát a Szeretetet, az Igazságot – az igaz Istent, Krisztust – utasítják el, hanem egy torz Isten-, Krisztus- vagy egyházképet.

III. A gyermekkeresztség egy szekularizált pluralista világban

A mondottak válaszoltak az imént felvetett harmadik nehézségre. Ha a család vallásos légköre biztosítva van, különösen, ha a családot egy élő keresztény közösség veszi körül, akkor ma is meg szabad keresztelni a csecsemőt, hiszen a gyermek személyiségének legfőbb alakítója a család, illetve a közösség. Viszont, ha a szülők nem élnek hitük szerint, ha a gyermeket egy felszínes kereszténység veszi körül, akkor alig van esélye arra, hogy kibontakozzék benne a keresztség kegyelme.

Ha a múlt vallásos társadalmában egy családban nem élt Isten, e család gyermekének közelítőleg éppoly kevés esélye volt, hogy – a család jóvoltából – eljusson az igazi kereszténységig (a Krisztussal való személyes kapcsolatig), mint egy ilyen családban ma felnövekvő gyermeknek. A különbség, hogy a tradicionális-vallásos világ az átélt kereszténység nélkül is belevonta tagjait a vallás-gyakorlatok betartásába, míg a pluralista-szekularizált világban a társadalmi “kényszernek” ez a formája megszűnt, ezért ha a belső vallási meggyőződés megszűnik valakinél, azt követi a vallásgyakorlat beszüntetése is.

C) A keresztség megengedett kiszolgáltatása
és elhalasztása (868. k.)

1) A keresztség megengedett kiszolgáltatása

a) Az Egyházi Törvénykönyv ezt írja:

“Ahhoz, hogy a gyermeket megengedetten kereszteljék meg, szükséges:

1. hogy a szülők, illetve legalább egyikük, vagy az aki törvényesen helyettesíti őket, beleegyezzék;

2. megalapozott remény legyen a katolikus vallásban való nevelésre: ha ez teljesen hiányzik, a keresztséget a részleges jog előírásai szerint halasszák el, értesítve a szülőket ennek okáról” (868. k.).

Egy szabadosabb lelkipásztori álláspont a Kódexre hivatkozva azt mondja: tehát ha a szülő “beleegyezik”, még inkább, ha ő kéri, meg szabad keresztelni a gyermeket.

Az igazi kérdés az: mikor van meg a “megalapozott” remény a keresztény nevelésre.

3. Előzőkben idéztük már: hogy „a felnőttet saját plébániatemplomában, a gyermeket pedig szüleinek plébániatemplomában kereszteljék meg” (857.k), hacsak megfelelő ok mást nem tesz indokolttá.

b) A Magyar Katolikus Püspöki Kar

– 1973-as előírása megkívánja –, hogy a gyermeket akkor szabad megkeresztelni, “ha legalább egyik szülő vagy gyám maga felelősen vállalja – 1. a keresztény hitvallás letételét,

2. és a gyermek vallásos nevelését” (vö. OBP 5.old.).

Hiszen a gyermek vallásos nevelését (kivételes esetektől eltekintve) csak a szülő (vagy gyám) tudja biztosítani. A gyermekkeresztelés szertartásában a szülőknek hitvallást is kell tenniük, valamint ígéretet, hogy gyermeküket vallásosan nevelik (OBP 27.old. OBP 3).

A valláskutatás sok országban – Franciaországban, Ausztriában, az Egyesült Államokban – vizsgálta, vajon a felnőtt vallásgyakorló katolikusokra milyen arányban volt döntő hatással szüleik hite, illetve, hogy a gyermekeknek milyen esélyük van vallásossá válni, ha egyik szülő sem vallásos. A kutatások eredményei szerint a gyermekkori hitre nevelésnek (kevés kivételtől eltekintve) akkor van maradandó hatása, ha legalább egyik szülő vallásos.² A nem vallásos szülők megkeresztelt gyermekei nagy arányban – esetleges gyermekkori hittan vagy elsőáldozás ellenére is – a serdülőkorral eltávolodnak az egyháztól.

Ezt igazolják a hazai adatok is, melyek szerint a megkeresztelt gyermekeknek felsős korban legfeljebb 1o-15 %-a jár hittanra és misére, s 14-23 éves korban pedig 1-2 %-a jár hittanra, s 4-5 %-a misére.³ Egyes részvizsgálatok rámutattak, hogy a felsős korban hittanra és misére járók jelentős részben olyanok, akiknek legalább egyik szülője vallásos. A többiek elmaradnak. – Más kérdés, hogy a serdülő vagy ifjú korban jelentkeznek olyanok, akik megtérnek, szülői háttér nélkül is – többnyire élő közösségek hatására. De közöttük megfelelő arányban vannak olyanok is, akik nincsenek megkeresztelve sem.

Megjelenik olyan vélemény, hogy ha a családban valaki, pl. a nagyszülő vagy keresztszülő vallásos, ő is felelősséget vállalhat a gyermek vallásos neveléséért. A fenti vizsgálatok alapján kétséges, hogy a vallásos nevelés a szülő nélkül biztosítva lenne. (Ha ritka kivételek vannak is.)

2) Püspöki Karunk a keresztség elhalasztásáról

Az egyház mindig tudott a keresztség elhalasztásának lehetőségéről. Szent Tamás az egyházi hagyományra hivatkozva nem tartja megkeresztelhetőnek a hitetlenek gyermekeit (S. Th. III. 68.10). Az Egyházi Törvénykönyv is elutasítja a meg nem keresztelt szülők gyermekeinek keresztelését, kivéve, ha azok vallásos nevelése valamiképp biztosítottnak látszanék (868.k.).

Püspöki Karunk rendelkezése értelmében⁴ a keresztség elhalasztásának több oka lehet:

1. A MKPK a lelkipásztorok feladatává teszi, hogy a jelentkezés alkalmával magyarázzák meg a szülőknek «a keresztségi hitvallásnak és a gyermek keresztény nevelésére tett ígéretének jelentőségét» (OBP 5.o.). E magyarázat után a szülőnek módjában áll eldönteni, vállalja-e, hogy gyermekét az egyház törvényei szerint neveli.

«Annak a kisdednek megkeresztelését – folytatja a rendelkezés – akinek egyik szülője sem kész a hitvallásra és annak vállalására, hogy őt katolikus keresztény módon neveli vagy nevelteti, egy bizonyos ideig el lehet halasztani» (OBP 5. o.).

Amikor a Püspöki Kar a keresztség elhalasztásáról és nem annak megtagadásáról beszél, ezzel is meghívja a lelkipásztorokat, kövessenek el mindent, hogy megteremtsék a méltó szentségkiszolgáltatás feltételeit. – Előfordulhat, hogy a keresztséget kérők végül nem hajlandók a feltételek vállalására, s így a keresztségre nem kerülhet sor. Ilyenkor is a lelkipásztor feladata, hogy magatartása «szerény, szeretetteljes és előzékeny legyen» (OBP 5. o.). Ha az érdekel nem a rideg elutasítás emlékével távozik, akkor válik számára lehetővé, hogy elgondolkozzék a keresztség feltételein, és egy idő után visszatérjen, most már vállalva a feltételeket.

Sokan félnek a szentségek elhalasztásától, mondván, hogy ezzel lecsökken a hívek száma. – Egyes esetekben előfordulhat, hogy e magatartás bizonyos létszámcsökkenést hoz magával. Azonban a hívek tudatára ébrednek a szentségek krisztusi jelentőségének. Célunk nem lehet a «minél nagyobb tömeg», csak a «minél krisztusibb közösség». – Nem a szentségek vételében kellene látnunk a célt, hanem az Isten felé haladó életben (SC 59).

A tapasztalatok az esetek többségében, Magyarországon és külföldön egyaránt azt igazolják, hogy a krisztusi igényekkel fellépő lelkipásztorkodás nemcsak minőségi, hanem számbeli növekedést is hozott magával. Ez közösség-lélektani szempontból is érthető, hiszen az embereket a nagy feladatok vonzzák, amelyekért áldozatokat kell hozni, míg elfordulnak az olcsó, könnyen elérhető céloktól, a követelményeket nem állító közösségektől.

2. Lehet a keresztség elhalasztásának más oka is. A Püspöki Kar így utasítja a lelkipásztorokat: «Ha úgy találjuk, hogy valamelyik szülő vallási ismeretei hiányosak vagy nem világos előtte, hogy mit is jelent a gyermek katolikus nevelése, hívjuk meg a szokásos keresztelési előkészítésen túlmenő tanításra» (OBP 5. o.). – Az egyházilag, illetve püspökkarilag előírt néhány beszélgetés tehát a hitet nem gyakorló szülők esetében nem elegendő. Az ilyenek számára többszöri beszélgetést, illetve az alapvető vallási és keresztény nevelési kérdéseket tisztázó előadásokat kell tartani.

3) A szülők szentségi életének rendezése és a gyermekkeresztelés

Rendszeresen találkozunk a csecsemő-keresztelést kérő szülők közt olyanokkal, akiknél a szentségi élet alapjai hiányoznak. Püspöki Karunk így rendelkezett: «Ha a szülők nem élnek egyházi házasságban, de állapotuk rendezhető, vagy ha valamelyikük nem volt elsőáldozó, sőt talán megkeresztelve sincs, beszéljük meg egyúttal e szentségek felvételét is, és kínáljuk fel segítségünket a méltó előkészülethez!» (OBP 5. o.). Ilyen esetben – az előkészítés miatt – „a gyermekkeresztelés időpontja esetleg eltolódhat”.

A fenti esetben a lelkipásztori bölcsességnek, az érdekeltekkel való megbeszélésnek kell eldönteni, hogy az elmaradt szentségek pótlásáig elhalasztják-e a gyermekkeresztelést, vagy nem. A lelkipásztornak a keresztelési oktatásban természetesen figyelmeztetnie kell arra, hogy a hitvallást csak az tudja őszintén letenni, aki hisz Istenben, az egyházban, aki rendezett szentségi életet szeretne élni, az egyházban.

A szentségek pótlásának alkalmával figyelembe kell vennünk az egyház általános rendelkezéseit: hogy «a hívek megfelelő módon előkészített lélekkel járuljanak a szent liturgiához (a szentségekhez)…, hogy a mennyei kegyelemmel együttműködjenek, és így ne hiába kapják meg azt» (SC 11).

1. A házasság rendezésével kapcsolatban több eset állhat fenn. Előfordul, hogy mindkét fél kész rendezni házasságát. De előfordul az is, hogy csak a keresztelést kérő fél kívánja a házasság rendezését, a másik nem. Ilyenkor éljünk a «sanatio in radice» lehetőségével.

Minden esetben óvakodnunk kell, hogy a házasság szentsége csupán üres formaság legyen a felek számára, amelynek csak azért «vetik alá magukat», hogy a kívánt keresztelésben részesíthessék gyermeküket. – A szentség vételének feltétele a helyes felkészítés! Ha házasságrendezések alkalmával szorosan vett jegyesoktatásról nem is beszélünk, de a házasság szentségét, a szentségi életet, az egyházhoz tartozásnak jelentőségét megvilágító beszélgetés(ek) tartása éppúgy szükséges ilyen esetben, mint minden szentség kiszolgáltatásának esetében.

2. Ami a szülők elsőáldozáshoz vezetését vagy megkeresztelését illeti, ennek módját rendelkezés szabályozza, az Ordo Initiationis Christianae Adultorum. E rendelkezés alapszabálya, hogy bármely bevezető szentség (keresztség, bérmálás, Eukarisztia) kiszolgáltatása előtt a felnőtteknek a katekumenátus útját kell végigjárniuk (vö. 2. fej.).

4) Nemzetközi kísérletek a keresztség feltételeinek meghatározására

Világszerte felmerült a kérdés: mikor fogadhatjuk el a szülők ígéretét, akik gyakran automatikusan megígérik, hogy vállalják a gyermek vallásos nevelését? Vannak-e jelek, amelyek alapján arra a következtetésre kell jutnia a lelkipásztornak, hogy a szülők, bár szóban vállalják a nevelést, a jelen helyzetben nem alkalmasak erre? – A kérdésre különböző országok püspöki karai különböző válaszokat-, lelkipásztori-jogi előírásokat adtak.

Több országban azt az irányelvet fogadták el, hogy amennyiben megállapítható, hogy a szülők nem élnek katolikus keresztény módjára, nyilván nem tudják vállalni a vallásos nevelést, s ilyenkor a keresztséget el kell halasztani mindaddig, amíg a helyzet meg nem változik: illetve a szülőket kell meghívni (ha lehetséges), hogy kerüljenek mélyebb kapcsolatba az egyházzal.

Milyen fogható, tárgyi jelekből állapíthatja meg a lelkipásztor, hogy a szülők nem képesek vállalni a katolikus nevelést?

Több ország lelkipásztori előírásai szerint ilyen objektív jelek, ha a szülők saját hibájukból nem kötöttek egyházi házasságot, és ha 14 év alatti gyermekeik hitbeli neveléséről nem gondoskodtak, a gyermekek nem voltak elsőáldozók, illetve abbahagyták a hittanra járást, bár ennek lényegi akadálya nem volt. Ilyen esetekben a csecsemőket nem szabad megkeresztelni, amíg a szülők nem hárítják el a jelzett akadályokat.

A Francia Püspöki Kar 197l. évi őszi ülésén elrendelte, hogy a keresztséget el kell halasztani olyan esetekben, ha a szülők nem részesítik nagyobb – 14 év alatti – gyermekeiket hitoktatásban. Ezzel ui. a püspöki megokolás szerint tanújelét adják annak, hogy a keresztelni kívánt gyermeküket sem részesítik majd katolikus nevelésben. 1996-i rendelkezésében hasonlóan nyilatkozott.

Néhány francia egyházmegyében bevezettek egy kísérletet a 80-90-es években. Eszerint a kisgyermeküket megkeresztelni akaró szülők először «bejelentik gyermeküket a keresztségre, és az egyházi közösség hivatalosan elfogadja a jelentkezést. Abban az esetben, amikor a gyermek későbbi vallásos nevelése nem látszik biztosítottnak, a gyermeket nem keresztelik meg, hanem a hitjelöltek anyakönyvébe írják be, s mint ilyet a közösség tagjaként tartják számon. A növekvő gyermek, mint hitjelölt (katekumen) vesz részt később a hitoktatáson és a keresztény közösség életében; és csak kb. 10‑12 éves korában vezetik a keresztséghez és Eukarisztiához, olyan korban, amely már bizonyos fokú önálló döntésre képes.

A Német Püspöki Kar, egyházuk würtzburgi általános szinódusának gyümölcseként 1975-ben elrendeli, hogy egyes esetekben el kell halasztani a keresztséget: ha a szülők nem vallásos motívumból kérik azt; ha nem tudják megvallani a keresztény hitet; ha nem készek gondoskodni gyermekük vallásos neveléséről.⁵

A Spanyol Püspöki Kar 2004-ben rendelkezést adott ki a gyermekek keresztelésével kapcsolatban. Kijelenti, hogy a gyermeket csak a szülők hitére és ígéretére alapozva lehet megkeresztelni (kiemelik a hívő keresztszülő szerepét is). A csecsemőkorban meg nem keresztelt gyermek esetében a szülők vállalják – mondja a rendelkezés –, hogy gyermekükkel mintegy katekumenális útra lépnek rá, amely által biztosítani tudják majd a gyermek hitének fejlődését. Felhívják a keresztény közösségeket, hogy az ő feladatuk, a lelkipásztorral együtt, törődni a megkeresztelt gyermekek családjával – illetve a gyermekek hitbeli továbbvezetésének biztosításával.⁶

Az Olasz Püspöki Kar egy korábbi szentségtani rendelkezése még csak az első útmutatásokat fogalmazta meg (1973-ban), míg újabb irányelvei a felnőttek katekumenátusáról és a családról, a szentségi felkészítések komolyanvételét sugározzák: amely szerint a szentséghez járulóknak el kell jutniuk az élő hitre, s az egyházzal való közösségre.⁷

D) A keresztségi beszélgetés

avagy a szülők katekumenális képzése

«Isten népének, vagyis az egyháznak egyik legfontosabb feladata a keresztség előkészítése és a keresztény tanítás» – írja az OBP (17. old). «A keresztség annak a hitnek szentsége, amellyel az emberek Krisztus evangéliumát elfogadják. Nincs fontosabb feladat az egyház számára, mint az, hogy a felnőtt hitjelöltek is, a keresztelendő kisdedek szülei és keresztszülei is igaz és cselekvő hitre gyulladjanak. Ezt szolgálja a szülők előkészítése…» (OBP 16‑17. o. – OB 3,7). A lelkipásztorok kötelessége, hogy a keresztelendő gyerme­kek szüleit előkészítsék és támogassák. «Működjenek közre ebben világi hitoktatók és egyéb világiak is.» (OBP 19,17.o.; OB 13,7; 851. k.)

Napjaink lelkipásztori-teológiája a keresztségi beszélgetés helyett inkább a szülők katekumenális képzéséről szeret beszélni, hogy ezzel is tudatosítsa: nem szabad más célt kitűznünk, mint a szülők bevezetését a hitbe, az egyházba!

A hosszú oktatás lehetetlen kívánság, mondják egyesek, hiszen a paphiány miatt a lelkipásztornak nincs elegendő ideje erre. Továbbá: a legtöbb helyen hiányzik a közösség; hova hívjuk meg, hova vezessük be a keresztséget kérőt?

A kérdésfelvetés jogos. Aláhúzza, hogy

a) a világiakat is be kell vonni a lelkipásztori munkába, és a keresztelési előkészítésbe,

b) illetve, hogy elsődleges feladat a keresztény közösség kialakítása.

Lehetséges, hogy világi munkatársak és közösség híján, egyes helyeken meg kell elégedni egy kevésbé termékeny keresztségi pasztorációval. De a lelkipásztorkodás bármely útján indulunk el, mindig ugyanabba a feladatba ütközünk: Minden munkánk csak a világiak felelősségének növelésével, és élő közösség kialakulásával válik termékennyé.

1. A beszélgetések bevezetése

Mi a teendő azokon a helyeken, ahol még nem vezették be a keresztségi beszélgetéseket, és a közösségi keresztelést?

Minden újítás bevezetése előtt meg kell magyarázni annak értelmét a hívek közösségének.

Az előkészítés természetes lelkipásztori eszközei:

– a prédikációk,

– hittanórák,

– beszélgetések a képviselőtestülettel,

– templomi hirdetések, plakátok,

– egy-egy szépen megrendezett közösségi keresztelés.

2. A keresztség előzetes bejelentése

A kódex, a római eligazítás és az MKPK útmutatása egyaránt előírja, hogy «a szülők mielőbb, ha van rá mód, még a gyermek születése előtt jelentsék be a plébánosnak a keresztelést, hogy „a szülők kellő felkészítést kapjanak”» (867.k.; OBP 29. o. – OB 8).

a) A lelkipásztornak tehát tudatosítania kell plébániáján, hogy a keresztségre minél előbb jelentkezni kell. Minél hosszabb idő van a keresztségig, annál könnyebb az összevont keresztségi beszélgetések tartása, illetve annál valószínűbb, hogy sikerül kijelölni többeknek egyaránt megfelelő közös időpontot.

b) A keresztségre való jelentkezés többnyire az első alkalom, amikor a szülők és a lelkipásztor találkoznak, következőleg a legjobb lehetőség a személyes kapcsolatfelvételre.

Ilyen összefüggésben meg kell kívánni (ki kell alakítani a gyakorlatot!), hogy a szülők (vagy az egyik szülő) maguk jelentsék be keresztelési kérelmüket, és a bejelentés személyesen történjék, ne telefonon.

A keresztségi kérés bejelentésekor a lelkipásztornak több konkrét feladata van, amelyek feltételezik a közvetlen személyes légkör – beszélgetés – létrejöttét (E témát vázoltuk a 3. fejezetben):

– Ilyenkor kell a szülőknek megmagyarázni a keresztségi beszélgetés szerepét, illetve fel kell kelteni az érdeklődést, az igényt a felkészítő beszélgetések iránt.

– Ilyenkor kell megismerni a keresztséget kérők motivációját (miért kérik a keresztséget), valamint a szülők vallási helyzetét (vallási ismereteiknek és keresztény életüknek fokát); hogy ezek alapján eldönthesse, milyen témákat kell majd érintenie a beszélgetésekben, – milyen mértékben kell a hit alapvető kérdéseivel foglalkoznia, illetve meddig fog tartani a keresztségi előkészítés (vö. OBP 5. o.).

– A szülők vallási helyzete és lényegi hozzáállása ismeretében ajánlhatja fel a lelkipásztor segítségét az elmaradt szentségek pótlására, illetve a szentségekre való előkészületre.

c) A jelentkezés az adatok és tennivalók tisztázására is szolgál. A püspökkari útmutatás ezeket is összefoglalja:

– «A lelkipásztor a bejelentés alkalmával írja fel a keresztelendőnek, a szülőknek és a keresztszülőknek adatait. A gyermek nevének ismeretében állapítsák meg, ki lesz a védőszentje, hogy ezt a szentet hívhassák majd segítségül a keresztelés litániájában.»

– «A keresztszülők választásával kapcsolatban ilyenkor említjük meg», ki lehet keresztszülő (noha a jelen gyakorlatban, amint láttuk, a választás ilyenkor többnyire megtörtént).

– Végül «ilyenkor beszéljük meg a keresztelésnek, valamint a szülők és keresztszülők felkészítésének idejét és helyét» (OBP 4-5. o.).

– Lehetőleg írásban adjuk át a szülő(k)nek a hitvallásnak és ígéreteknek szövegét, amelyeket ők mondanak el – mint Isten és az Egyház előtti ígéretet – a szertartásban!

3) A keresztségi beszélgetésekről

a) Az apaság-anyaság-élmény, mint a hitről való beszélgetés kiindulópontja

A keresztséget kérő szülők – különösen, ha első gyermekük született – átélik az apaság-anyaság-, a szülő-élményt. Ez több olyan elemet tartalmaz, amelyek lehetőséget nyújtanak a beszélgetés elindítására. Előző fejezetünkben szóltunk a szentségeket kérők sajátos lélektani helyzetéről, amelyet K. Jaspers és mások «határhelyzetnek» neveznek. – A keresztségi beszélgetéseknek minden esetben figyelembe kell venniük ezt a kegyelmi adottságot; amelynek sajátos jelentősége van a hittől távolállók esetében – hiszen a „határhelyzet” a hit titkainak megsejtéséhez viheti őket közelebb.

– A titok. – A szülők a Makkabeus testvérek anyjával elmondhatják: «Nem tudom, hogy öltöttetek testet méhemben. Nem én ajándékoztam nektek a lelket és az életet, nem én fűztem össze csodálatos módon tagjaitokat» (2 Makk 7,22). – «Csodálatos titok egy ilyen kis emberke», halljuk sokszor szülőktől. Ők nemcsak a minden élőlényre jellemző életritmus pontosságát, a szervezet «automatikáját», az életműködés célszerűségét tapasztalják, hanem megrendülve sejtik meg kicsinyükben az Embert, aki szeretetre vágyik, egykor gondolkozni fog és önálló egyéniséggé lesz.

– Az új élet, az új ember titkának megtapasztalása két támpontot is nyújt a beszélgetés számára: egyrészt az élet rendezettségének csodálata, másrészt az új, majdan gondolkodó, szerető egyéniség létrejöttének csodálata által. Segítsünk a szülőknek, hogy megfogalmazódjék számukra a titok, amellyel szemben állnak; illetve fedezzék fel ennek anyagon túlra mutató voltát. A beszélgetés eredményes, ha arra indítja a szülőket, hogy valahányszor gyermekükre néznek, találkoznak a Titokkal.

– A szeretet: A születés többnyire a házastársak egymás iránti szeretetének új elmélyülését is jelenti. Új módon tapasztalják meg a szeretetet, a gyermekük iránti közös szeretetben, és azokban a lemondásokban és örömökben, amelyeket a gyermekért végzett közös munkák, az érte hozott áldozatok jelentenek. – A szeretet a Transzcendencia megsejtésének egyik legközvetlenebb lehetősége. Ha valaki végiggondolja saját szeretetélményét, megtapasztalhatja, hogy minden emberi szeretet a teljességre tör – a határtalan, soha el nem múló szeretetre, viszonzásra, elfogadásra –, s így túlmutat az emberi szereteten, a Végtelen Szeretet felé.

– Öröm és büszkeség. – Ez tölti el a szülőket. Öröm az új élet láttán, a jól sikerült szülés után. Büszkeség, mert valamiképpen «teremtőnek» érzik magukat, de egyidejűleg érzik kicsinységüket is: érzik, hogy valójában mégsem teremtők ők, legfeljebb kicsiny részük van egy nagy műben. – A beszélgetésnek e felismeréssel kapcsolatban tovább lehet vezetni őket a Teremtő nagyságának megsejtéséig, és Isten szerető jóságáig, aki részt ad nekik a «teremtés» művében.

– Felelősség és félelem. – A szülők lelke mélyén felhangzanak a kérdések is: Mi lesz a gyermekből? Lesz-e erőnk, hogy megóvjuk őt minden veszélytől? – Ebből az élményből kiindulva rámutathatunk, hogy az ember lelke mélyén biztonságra, védettségre vágyik, s ezt csak az Abszolút Szeretetben találhatja meg. A keresztségben éppen ezt a hitünket is kifejezzük, hogy Isten atyai szeretetére bízhatjuk magunkat, életünket, gyermekünk életét.

– És a fáradtság? – A transzcendens érintettség mellett tudnunk kell egy másik, nagyon emberi érzésről is, amelyet a fáradtság jelent a szülők életében, a gyermekkel való éjszakázások miatt. Megjelenhet egy kritikus élmény is: amennyiben a férj egyszerre úgy érzi, hogy feleségének nem marad rá ideje a kicsi mellett. A lelkipásztor figyelmes kérdései közé tartozhat tehát az is: hogy alszik a baba; és maguk hogy vannak?

b) Beszélgetés hitben járatos szülőkkel

A gyermekük keresztségét kérő szülők két nagy csoportba oszthatók. A vallásukat gyakorlókra, és az egyháztól vagy a hittől is távol állókra.

A vallásgyakorlók esetében is tartsunk előkészítő beszélgetést, de erre önmagában elegendő néhány alkalom. – Szerencsés, ha a lelkipásztor felkéri a keresztelésre váró vallásos szülőket, legyenek segítségére a hittől távolabb álló szülők felkészítésében. Így ők is felkészülnek, és egyben tovább is adják hitüket, tapasztalatukat.

A beszélgetés fonalául ilyenkor maga a keresztségi liturgia szolgálhat, amelynek kapcsán módunkban áll a keresztség mondanivalóját és jelentőségét is kifejteni. Szerencsés, ha a résztvevők kezükben tarthatják a szertartást tartalmazó füzetet.

A beszélgetésben szólni kell:

– a keresztség titkáról: a Krisztus életével, halálával, feltámadásával és az egyházzal való egyesülésről, amelyeket a szülők megvallanak a szertartásban;

– a keresztségben ígért keresztény nevelés felelősségéről és feladatairól,

– a szülők életpéldájának jelentőségéről,

– az egyéni, illetve családi hitéletről,

– az egyházzal, illetve a helyi közösséggel való kapcsolatról.

c) Beszélgetés a hitben járatlan szülőkkel (a hiányos motiváció a kiindulás)

Az egyháztól távolállókat, a hit alapjait sem ismerőket, – az MKPK előírása szerint – «meg kell hívni a szokásos keresztségi beszélgetésen túlmenő tanításra» (OBP 5. old), amelyben találkozhatnak a krisztusi tanítással, élettel, s kapcsolatba kerülhetnek a keresztény közösséggel.

Ez valójában nem szorosan vett keresztelési beszélgetés, hanem a hittel való ismerkedés. (A püspökeink által javasolt hazai gyakorlatról szóltunk a 3. fejezetben. E fejezetünk végén ismertetünk egy modellt kezdők keresztségi oktatására.) A szorosan vett keresztségi előkészítő beszélgetésre akkor kerülhet sor, ha a szülők a hit alapjaiban járatosak, és kapcsolatban állnak a plébániával.

A lelkipásztor és munkatársai dilemmatikus helyzetben érzik magukat, amikor a jelentkezők olyan motívumokkal okolják meg a keresztség kérését, amelyek nyilvánvalóan nem elegendők a szentség kiszolgáltatásához. A megoldásra utaltunk előző fejezetünkben is: tudatában kell lennünk, hogy a vallástól távolálló keresztséget kérő szülők lelke mélyén is ott élhet a titok… A beszélgetés szeretetteljes légkörét ilyenkor úgy biztosítjuk, hogy a keresztséget kérők hiányos motivációjára építve kezdjük meg a beszélgetést

Miként válhatnak a „téves” motívumok a beszélgetés kiindulópontjává?

– A szélsőséges példaként emlegetett esetben is – amikor valaki azért hozza el gyermekét keresztelni, hogy valamilyen betegségből meggyógyuljon – találhatunk szempontokat, amelyekből a beszélgetés elindulhat. Sokat fog az ilyen szülőnek mondani az Atya gondviselő jóságáról szóló tanítás «aki hajunk szálát is számon tartja» (Mt 10,30; 6,30); és a keresztség lényegének megvilágítása – hisz a keresztségben az Atya gyermekei leszünk.

– Ha a szülők csak annyival tudják megokolni, miért kérik a keresztséget, mert «ez így szokás», próbáljunk rámutatni, mi a gyökere e «szokásnak». Sok népnél – nemcsak a keresztényeknél – ismerősek a szertartások, amelyekkel a születést vagy kifejezetten az újjászületést ünneplik. A születésről szólva kapcsolódhatunk – az apaság-anyaság-élmény transzcendens utalásaihoz. – A keresztséggel kapcsolatban szólhatunk arról, hogyan alakult ki ez a «szokás»; mit jelentett a keresztség a keresztényüldözés századaiban; micsoda elkötelezettséget és Jézussal való kapcsolatot tételezett fel. És a mai korban, amikor oly nagyra értékeljük az őszinteséget – és elutasítunk minden üres formát –, érthető, ha elgondolkozunk a keresztség mondanivalóján, és az első keresztényekhez hasonlóan, személyes odaadást várunk azok részéről, akik a szentséget kérik.

– Ha a szülők az önmaguk számára is megfoghatatlan benső megrendülésről beszélnek, azáltal már megfogalmazták feladatunkat: hogy segítsünk nekik felismerni megrendültségük gyökerét, amely utal a Transzcendens világ létére.

– S ha a keresztség ünnepélyessége utáni vágyat jelölik meg, akkor arról szólhatunk, hogy az ember lelke mélyén vágyik az ünnepre – a védettségre, melegre, harmóniára, örömre. A vallásos ünneplés abból a felismerésből fakad, hogy a teljes harmónia, az igazi ünnep csak Istenben valósulhat meg; Jézus nem véletlenül hasonlítja a mennyek országát az ünnepi lakomához, hiszen az igazi ünnepet Krisztus hozta el – azáltal, hogy elhozta közénk Isten Országát, hogy az Atya szeretetébe vezetett minket.

4) Az édesapák és a keresztszülők megszólítása

A keresztségi beszélgetésekre a papákat is meg kell hívni. A mamák meghívása könnyebb. Ők úgyis otthon vannak, egyedül; és általában nyitottabbak a gyermekkel foglalkozó kérdések- valamint a vallás iránt is. Egyszerűbb találkozni is velük, pl. délelőtt, amikor pihentebbek és jobban ráérnek – hisz a férj sincs otthon… Ezzel együtt olyan időre kell tennünk a megbeszéléseket (általában délutánra) amely lehetővé teszi a papák bevonását, hogy ők is magukévá tehessék a keresztség titkát, fogalmat alkossanak a keresztény nevelésről, és kapcsolatot találhassanak a hittel, az egyházzal.

Nagy lehetőség a keresztszülők meghívása is – hogy tudatára ébredjenek annak, mit vállalnak, s felkészültebbekké váljanak erre.

Természetesen minél többeket hívunk meg, annál nagyobb szükség van munkatársakra.

5) A rendkívüli helyzetek

a) Amikor a keresztségi beszélgetés elmaradt

Az egyházi előírások, és a keresztség rendje szerint a felkészülés szervesen hozzátartozik a keresztséghez, csak rendkívüli esetben tekinthetünk el tőle. A jelen gyakorlatban sajnálatosan itt-ott előfordulhat, hogy a szülők mégis úgy hozzák el gyermeküket, hogy a lelkipásztornak (káplánnak) már nincs módja a keresztségi oktatás megtartására.

Ilyenkor is szeretettel és előzékenyen fogadjuk az érkezőket. De – ha lehetségesnek látszik – mondhatjuk nekik: hogy csak akkor tudjuk kiszolgáltatni a szentséget, ha az elmaradt beszélgetések pótlására ígéretet tesznek. Megokolásunk legyen testvéries, számukra is érthető: Mondjuk el, hogy csak a rendkívüli körülmények miatt lehetséges a szentség kiszolgáltatása, hiszen ebben olyan szent ígéreteket tesznek Isten előtt, amelyekre fel kellett volna készülnünk. Az utólagos beszélgetések során ki tudjuk javítani a mulasztást, illetve elmélyítjük a titkokat, amelyeket meg kell ismerniük ahhoz, hogy a keresztségben vállalt ígéreteknek eleget tudjanak tenni – és ne legyen egy méltatlan szentség-felvétel.

– Szükséges továbbá, hogy a keresztség előtt röviden tisztázzuk a szülők vallási felkészültségét, a keresztség kérésére indító motivációt, valamint azt, hogy készek-e a hitvallás letételére és a keresztény nevelés vállalására.

De amikor «omnia parata sunt» (minden elő van készítve), azaz ha a keresztség elmaradása megdöbbenést vagy botrányt váltana ki, csak szélsőséges esetben szabad elhalasztanunk, amikor – a Püspöki Kar szavaival – nyilvánvaló, hogy «egyik szülő sem kész a hitvallásra, és annak vállalására, hogy őt katolikus módon neveli» (OBP 5. o.).

Ez az irányelv érvényes mindaddig, amíg feltételezhető, hogy nem szándékosan hozták el utolsó pillanatban a gyermeket, azaz amíg nem általánosan ismert a követelmény, hogy a keresztelést előre be kell jelenteni.

Ha a felkészítő beszélgetés elmaradt, a keresztség homíliájának, illetve a szertartásokhoz fűzött magyarázatoknak kell legalább röviden összefoglalniuk a tudnivalókat, amelyeket a beszélgetés lett volna hivatott közölni.

b. Szentségkiszolgáltatás közömbös résztvevők bevonásával

A lelkipásztor lehetőleg előre érdeklődjön, kik lesznek jelen a szertartáson. A nem hívő vagy előítéletekkel rendelkező embereket is meg kell szólítania. Ezek megszólításának alapszabálya (láttuk), hogy először is az előítéleteket kell bennük eloszlatni.

Lehet tehát bevezetőben arról szólni, hogy

– a keresztség sokak számára formaság, valójában egy életre szóló döntésről van benne szó;

– az egyház napjainkban szeretné, hogy azon szülők gyermekeit kereszteljük meg, akik meggyőződésből döntöttek a krisztusi életforma mellett; a jelenlevő szülők és keresztszülők is erre tesznek a keresztségben ígéretet;

– Krisztus életformája a «legemberibb» életforma: hit az Igazságban, a Szeretetben; döntés az Igazság és a Szeretet végsőkig (áldozatig) tartó vállalása mellett;

– s bár a szentségfelvétel sokak számára csupán szokás, nem kevesen vannak a fiatalok és fiatal házasok soraiban is, akik ma is átadják életüket Krisztusnak.

A szentségkiszolgáltatás során minden esetben szükséges, hogy érthetően magyarázzuk meg a szertartás jelképeit. Végül a legfontosabb, hogy kedvesen, személyesen szólítsuk meg a jelenlevőket, és a szertartás is családis legyen.

E) A keresztségben részesültek „tovább-gondozása”

„A keresztség a hit szentsége… A hitnek, ami a keresztséghez szükséges, nem kell tökéletesnek és érettnek lennie; elég a csíra, amelynek ki kell bontakoznia… – írja a KEK -. A hitnek minden megkereszteltben növekednie kell a keresztség után … A keresztségi előkészület csak az új élet küszöbéhez vezet el…

A kódex így ír: „A plébános hivatalánál fogva köteles gondoskodni a felnőttek, a fiatalok és a gyermekek hitbeli képzéséről” (776.k)

„A plébános különösen gondoskodjék, 1. hogy megfelelő hitoktatás készítse elő a szentségek kiszolgáltatását”; hogy (a szentségek vétele után) 3.,5. „a fiatalok és a felnőttek hitét erősítsék, világosabbá tegyék és fejlesszék” (777.k 1,3,5).

Ahhoz, hogy a keresztségi kegyelem kibontakozhassék, fontos a szülők segítsége; és szerepe van a keresztszülőknek…

A keresztségi kegyelem megőrzéséért és kibontakozásáért az egész egyházi közösség is felelős.” (868. és 872.k; KEK 1253-55; Vö. KÁD 66-72) Amint láttuk az 1. és 3. fejezetben, a szentségi felkészítés már jelen van a lelkipásztorkodásban; de a szentségek utáni gondozás kevésbé. Egy vallásos társadalomban nem kellett külön törődni a megkeresztelt csecsemőkkel. Úton voltak afelé, hogy majd keresztény nevelésben részesüljenek. – Az „utógondozás” fontosságát napjainkban fedezi fel az egyház. Idéztük, hogy az OB három helyen említi a keresztségre való felkészítés felelősségét (3,7,13), a keresztség utáni gondozásról azonban nem szól; hasonlóan az Egyházi Törvénykönyv. A későbbi rendelkezések azonban egyre általánosabban foglalkoznak a feladattal.⁸

A keresztségi lelkipásztorkodás alapvető feladatai közé tartozik a keresztségben részesült gyermekekkel – , illetve szüleikkel – való további törődés. Lássuk ennek néhány formáját:

a) Baba-mama klubok

A megkereszteltek szüleivel való törődés legismertebb formái, világszerte és hazánkban: az un. kismama vagy baba-mama klubok.

A városiasodott társadalomban (különösen városon, lakótelepeken, de gyakran falvakban is) a gyermekes mamák magányos helyzetbe kerültek. A férj dolgozik, ők egyedül vannak otthon, esetleg egyetlen babájukkal. Közismert a mama-depresszió: az egyedül levő és kifáradt babás mamákat sújtja. Társadalmi szinten is találhatók törekvések a probléma megoldására.

Plébániák szintjén több helyen elkezdtek összejárni a babás mamák, hogy beszélgessenek, tapasztalatot cseréljenek pl. a gyermekgondozás kérdéseiről. – Tapasztaltabb mamák is segítségükre siettek: tanácsaikkal, és konkrétan is: pl. vigyáztak egymás gyermekeire stb… Ilyenféleképp alakultak ki a keresztény baba-mama klubok, amelyek ma sok plébánia fontos lelkipásztori „eszközei” a megkeresztelt gyermekek mamáinak gondozásában is. Néhány példa tevékenységükre:

– Baba-mama találkozók (heti rendszerességgel – nyáron a kertben, homokozóban); amelyre a hívő mamák meghívják a megkeresztelt csecsemők szüleit.

– A baba-mama klubok nagy apostoli lehetőséget jelentenek. A magányos mamák örömmel menekülnek magányukból olyan társaságba, ahol társakra találnak. A hívő mamák pedig előszeretettel hívják meg e csoportba nem hívő ismerőseiket. A beszélgetési témák ilyenkor a távolabb állókra tekintettel alakulnak. Vannak semleges „mama” témák: a gyermekgondozásról, nevelésről, párkapcsolatról, de ezek hátterében is megjelennek a vallásos szempontok (pl. hogy a vallásos édesanya, a mindig megújulásra szoruló párkapcsolatához, az erőt az imából, a jézusi szeretetből meríti stb.).

A plébániákon, ahol – akár kicsi – mama-klub létesült, a lelkipásztorok a szentségre jelentkezőt bemutatják a csoportnak; ily módon tapasztalhatja, hogy itt találni fog magához hasonló mamákat, és nem egy esetben azonnal elkezd járni ő is a klubba.

A testvéri szeretet egy gyakorlata több klubban szokásos. A szülésről hazaérkező mamáknak 8-10 napon át ebédet („koma-tálat”) visznek. A városi, szülői támogatást talán nélkülöző édesanyákat mélyen érinti e kedvesség. A szeretet ilyen konkrét cselekedetei azok, amelyek elindítanak embereket az egyházi közösség és Isten felé. – Ilyen formájában a baba-mama klub tehát nemcsak a keresztségre jelentkezők befogadója, és nemcsak a keresztelési beszélgetésekben segítő szülők találkozóhelye, hanem megtérések elindítója is.

b) Szülői találkozók

Elterjedt gyakorlat a keresztség (vagy házasság) szentségének „utógondozása” terén, hogy bizonyos időközökben találkozókat rendeznek a szentségekhez járultak számára. Ahol nagyszámú szentségre készülő csoportok vannak, lehetséges az együtt felkészültek közös összehívása.

A nevelési kérdésekről és párkapcsolatról szívesesen hallanak a fiatal párok, előadásokat, személyes tanúságtételeket; főleg ha módot kapnak, hogy ők is megszólaljanak, illetve találkozzanak ismerősökkel. – A transzendentális látásmód az említett kérdéseket természetszerűen kapcsolja a Transzcendenshez, a valláshoz – anélkül, hogy ez erőltetett volna. Így a találkozó az egyházzal és a hittel való kapcsolat felé vezet. Amennyiben pl. a keresztelési beszélgetésen csak egyik fél vett részt, alkalmak lehetnek az ilyen összejövetelek a másik fél megszólítására is.

c) Óvodás hittanok és a szülők

A szülőkkel való kapcsolat ápolására alkalmasak az óvodás korú gyermekek részére szervezett játékos-hittanos összejövetelek, amelyek alatt a szülőkkel beszélgetéseket tartanak a hit kérdéseiről⁹

d) Segítségül hívás a keresztelő beszélgetésekre

Eredményesnek tűnő gyakorlat, hogy azok közül, akik az előző keresztelési beszélgetési sorozaton a legnyitottabbnak mutatkoztak, megkérünk egy-két mamát vagy párt, hogy a közvetkező sorozatra jöjjenek el, és mondják el tapasztalataikat. Ezt többen kitüntetésnek veszik: emiatt végigjárnak a következő sorozatot, és ezzel indítást kapnak, hogy bekapcsolódjanak a plébánia életébe.

e) A házaspárok lelki vezetése

A házasok elsődleges hivatásbeli kötelessége, a házastárssal való kapcsolat ápolása és a gyermekek nevelése. A házas közösségeknek, lelkigondozóknak, lelkipásztoroknak különösképpen segítséget kell nyújtaniuk a házasoknak abban, hogy ne feledkezzenek meg e feladatukról, illetve, hogy lehetővé tegyék kapcsolatukban, családjukban a házasság szentségi erejének folyamatos működését.

Részletes elemzés helyett az alábbiakban néhány lényegi kérdést idézünk fel, amelyek iránymutatóak lehetnek a házaspárok számára – és az ő lelkigondozásuk vonatkozásában: (Ha csak az egyik házasfél vallásos, az alábbiakat az ő helyzetükre kell alkalmaznunk.)

Szakítunk-e időt naponta az imára? Olyan imára, amely igazi megállás – amelyben eljutunk addig, hogy átadjuk életünket (esetleges nagy kifáradottságunkat is) Jézusnak? Rendes körülmények között jó, ha reggel és este van legalább 10-15 perc imaidőnk: amely szükséges arra, hogy ne csak egy kis szöveget mondjunk, hanem egész szívvel Jézussal tudjunk pl. reggel nekiindulni a napnak. (Kicsiny gyermekes mamák gyakran csak egyszer, inkább napközben, vagy a gyermekek délutáni alvásához kapcsolva tudják megoldani a hosszabb imádságot).

Ha a közös ima nehezen megoldható (a házasfelek nagyon külöbözáő időbeosztása esetében), törekszünk-e legalább közös a napi jó-elhatározás (vagy napi ige) élésére – ami leginkább összekötheti lelkünket az egymástól távol töltött nap folyamán is?

Törekszünk-e a nap végén megosztani egymással lelki tapasztalatainkat, Istennel való életünket. Kisbabás szülőknél sokszor nehezebben megoldható ez, de azok számára, akik mindenáron keresnek és találnak erre időt, a lelki kapcsolat építésének és a közös lelki megpihenésnek forrása ez.

Szakítunk-e rendszeresen (1-2 hetente) időt arra, hogy beszéljünk életünkről, lelkünkről, kapcsolatunkról: “lelki vagyon-közösséget” éljünk? A közös mély házastársi beszélgetést lehetőleg legalább 10-15 perces egyéni elcsendesülés, átgondolás, ima előzze meg. A csend teszi lehetővé, hogy mélyebben magunkba nézzünk, és szívünk legmélyéből tudjunk örömeinkről és kérdéseinkről is beszélni egymással. Pl. arról, hogy mi az, amivel a házastársam örömet szerzett nekem az elmúlt időben, mi az, ami nehéz volt, és ami esetleg a közös beszélgetés segítségével javítható volna köztünk. Hogy tudjuk teljes egységben nevelni gyermekeinket?

Sikerül-e a napi nehézségeket, fáradságot, félreértéseket, fájdalmakat stb. egyesíteni a Keresztreszögezett és Jézus megváltó szenvedésével; és felfedezni a homályban is az Ő fényét, jelenlétét, erejét, Feltámadását?

A házastársak a gyermekek első lelki vezetői. Elsődleges közös szent feladatunknak tartjuk e, hogy (életkornak megfelelő korban és időben) közösen imádkozzunk gyermekeinkkel lehetőleg reggel és este, és elvezessük őket (koruknak megfelelő módon) az Istennel való kapcsolatra, a felebaráti szeretetre, a (koruknak megfelelő) önfegyelmezésre, rendre?

F) Kísérlet a hazai keresztségi lelkipásztorkodás megújítására

A világegyház minden országában indultak kísérletek a keresztségi pasztoráció megújítására. – Az alábbiakban vázolunk egy hazai kezdeményezést. A kísérletet a MKPK Országos Lelkipásztori Intézete (OLI) indította számos főpásztor biztatására.

Az OLI születésekor azt a feladatot kapta a Püspöki Kartól, hogy működjön közre a hazai lelkipásztorkodás megújulásában. De hogyan? – Sokan mondják, hogy számos kérdés, köztük a keresztségi lelkipásztorkodás, megoldható volna, ha a MKPK kidolgozná a megújulást célzó irányelveket. Ezután csak végre kellene hajtatni. – A megoldás nem ilyen egyszerű. A magyar papság egyik része a zsinat előtti-, másik része a zsinat utáni teológián nevelkedett, ezért számos szemléletbeli különbség uralkodik. Ez olyan adottság, amit nem lehet néhány jogi elő­írással megváltoztatni. Az átalakulás eszköze az lehet,, az egyháztörténelem átalakulásaihoz hasonlóan, hogy azok, akik vállalják összefognak, és közösen próbálják kikísérletezni a lelkipásztorkodás mai útjait; s ha útkeresésük célravezető, példájukkal utat mutathatnak lelkipásztor-társaiknak, az egész egyháznak.

Ilyen háttérben fogott össze az OLI szervezésében mintegy 50 lelkipásztor, hogy programokat dolgozzanak ki, s tapasztalataikat átadják környezetüknek. Az “útkereső” lelkipásztorok első célul a szentségi pasztoráció elmélyítését tűzték ki. Több nehézséggel kellett szembenézniük, és számos eredményre jutottak.

1) Induláskor felmerült kérdés: nem teszi-e lehetetlenné a keresztségi lelkipásztorkodás komolyan vételét egy plébánián, ha a szomszéd plébánia más elveket követ, pl. minden feltétel nélkül keresztel?

Egyetértés alakult ki, hogy bár az ilyen kettősség megnehezíti a munkát, de nem tudja a fejlődést megakadályozni. A jelen helyzetben nem látszik más út, mint a megújulás gyakorlatainak elkezdése.. (Az eltelt 15 év igazolta, hogy a jelzett lelkipásztorok ilyen körülmények között is eredményekről számolhatnak be; munkájuk országos szinten példát mutatott a lelkipásztorkodás számára.)

2) A megújuló keresztségi lelkipásztorkodás alapvető céljának tekinti a gyermekük keresztelését kérő szülők támogatását abban, hogy biztosítani tudják majd a gyermek vallásos nevelését.

Mi a teendő azon szülők esetében, akik minimális vallási ismerettel rendelkeznek? – tette fel a kérdést az Útkereső csoport is. Hiába tartottak megnövelt számú keresztségi előkészítő oktatást a szülőknek, s azok hiába jártak akár hónapokon át oktatásokra, ha nem volt a plébánián, a jelzett szülői korosztálynak megfelelő korú csoport vagy közösség, amely be tudta őket fogadni, nem maradtak a plébánián. Ott viszont, ahol a szentségre készülők élő egyházközséggel találkoztak, megnőtt azok aránya, akik kapcsolatot találtak általuk az egyházzal.

Ismét nyilvánvalóvá lett: az eredményes keresztségi lelkipásztorkodásnak is első lépése a keresztény közösség kialakítása.

3) Minden plébánia élete más. Nagy különbségek vannak falu és város között, egy élő városi plébánia és egy új lakótelep között stb. A helytől függően különböző feladatot jelent egyházi közösséget teremteni.

Vajon a falun lehet-e, kell-e közösséget létrehozni? – merült fel a kérdés. A válasz: a városokban, ahol a természetes közösségek megsemmisültek, sürgetőbb az emberekben a közösség utáni vágy. De a falusi ember is igényli a közösséget. A hagyományos falvakban vannak ma is élő vallási közösségek (rózsafüzér bokrok, vallási csoportosulások). A falvakban is hódítanak a szekták – éppen a közösségigényre építve. Tehát a falusi lelkipásztorkodásnak is feladata, hogy újra felébressze a közösségi szellemet, vagy nyitottá, evangelizálóvá tegye a létező közösségeket.

4) Az Útkeresők csoportja végül kidolgozott egy szórólapot a keresztséget kérő szülők számára, amely a keresztséggel kapcsolatos alapvető tudnivalókat tartalmazza, és a szülők kezébe adható. Továbbá kidolgozott egy kérdőívet, amelyet a keresztségre jelentkezők kitöltenek, s általa nemcsak a lelkipásztor nyer képet helyzetükről, hanem bennük is tudatosul, hol állnak ők vallási téren (pl. járnak e templomba, szentségekhez…). E kérdőívet és a szórólapot az OLI terjeszti.

G) Egy beszélgetés-sorozat modellje

A következő vázlaton bemutatjuk egy felkészítő beszélgetés modelljét. Milyen szempontokra kell ebben figyelemmel lennünk?

1. Ami általában megvalósul: Át szeretnénk adni a hitre és a szentségre vonatkozó alapvető ismereteket.

2. Ami sokszor elmarad: minden találkozás adjon indítást a tanult „ismeret” életre váltására: kapjanak konkrét, “élhető” feladatot. (A cél nem csak az ismeret: hanem az elindulás a keresztény életre.)

Ennek egyik eleme: hogy a 3-4. találkozótól kezdve gyakoroljuk közösen az Isten elé álló elcsendesülést, imádságot.¹⁰ – (Familiáris Consortio beszél arról, hogy a házasságra való felkészítés hasonlítson a katekumenátushoz. 66. pont) – (Kezdők imádkozásra tanításának módjáról: lásd Találkozás a kereszténységgel, 4. lecke utáni Olvasmány).

3. A találkozó, és az átadott „ismeret” akkor válik érdekessé a résztvevők számára, ha az ő kérdéseikre válaszol. – Az összejövetelek elején olyan kérdéseket tegyünk fel, amelyekből megismerjük a jelenlevőket, illetve megtudhatjuk, milyen a kapcsolatuk (a találkozó témájáról függően) pl. Istennel, az imával, Jézussal, az egyházzal stb.¹¹

4. A szentséget kérők sajátos élményben (a születés csodálatában) élnek. Ez is olyan alapvető elem, amelynek helyet kell kapnia a beszélgetésben.

5. A legtöbb találkozásban törekedjünk utalni a szentség titkára, liturgiájára és még inkább a benne vállalt kötelezettségeikre, valamint az abból fakadó életre.

6. A beszélgetések célja, hogy az egyház közösségébe vezessenek. Az élő Egyházat jelzik és jelenítik meg a „befogadó” házaspárok, akik a lelkipásztorral együtt részt vesznek a felkészítésben. Az ő szerepükről szóltunk a „befogadó csoport” témában. Minden témában mondják el tapasztalatukat! – De a beszélgetéseknek is állandóan ébren kell tartaniuk a távlatot: a beszélgetések célja, hogy kapcsolatba kerüljenek az egyházzal, hiszen a keresztségben erre tesznek ígéreteket.

– Minden szentséget kérő és minden csoport más. Az alábbiakban a keresztségi felkészítés egy modelljét adjuk.

Vázlatunk a Tomka F.: Találkozás a kereszténységgel c. hittankönyvére épül (alábbiakban „Találkozás”-nak rövidítve utalunk rá). Ajánljuk fel a résztvevőknek, hogy a könyvet megvehetik. Sokan örülnek, hogy a kezükbe kapnak egy felnőttnek szóló hittankönyvet, amely segíti őket a hit megismerésében, a hallottak feldolgozásában. Ha az egyes témák feldolgozásakor utalunk a könyvre, pl. megmutatjuk a könyvben levő ábrákat, ezzel is indítást adhatunk, hogy a résztvevők (legalábbis az érdeklődőbb része) indítást kapjanak arra, hogy a hallottaknak otthon utánanézzenek.

1. Ismerkedés. Az ember keresi a Végtelent

a) Beszélgetés: A keresztségben nagy ünnepre készülünk: Ugye azért hozzák a kisbabát, hogy Istenben újjászülessen?! Születésnap ez! A hitben való élet kezdete!

Az ismerkedés során beszéltessük őket. Kérdezzük meg: milyen élményeik, emlékeik vannak a hitről, milyen kapcsolatuk van Istennel.

Adjuk át egy lapon az ígéretek szövegét (a hitvallást a vallásos nevelés vállalását), amelyeket a szülők tesznek a keresztelés liturgiájában. Újra elmondjuk: hogy a felkészülés segíteni szeretne a szülőnek, hogy értelmesen és teljes szívvel tudja kimondani azokat az ígéreteket, amelyeket a keresztségben ő le szeretne tenni.

b) Tanítás: Válaszaikra és a születés titkára építve fejtsük ki témánkat (vö. „Találkozás” 3. lecke). – Lelke mélyén minden ember keresi a Teljeset, a Végtelent. A születés-, a csecsemő titkában is megjelenik a Csoda, és a kérdés is: mi vár rád gyermekem? Mennyire szeretném, hogy megtaláld a Boldogságot, életed értelmét! Az ember lelke mélyén keresi a Végtelen Szeretetet, Igazságot. Minden vallás lényege ez. Erre a keresésünkre kapunk választ sajátos módon a kereszténységben.

Ha a jelentkezés alkalmával erről nem lett volna szó, az első találkozások egyikén beszéljünk a keresztnévről és (lehetőleg legalább) egy hívő keresztszülő választásáról, és annak szerepéről. (Őt is hívjuk el – ha lehet – a beszélgetésekre.) A résztvevők helyzetétől függően hívjuk őket szentmisére (ha nem rettennek meg) – de mindig legyen valaki a befogadó csoportból, aki együtt lesz velük első szentmiséiken, feloldva így félelmüket.

c) Feladat. Forduljanak szeretettel afelé, aki a legnehezebb a maguk számára. Csak ha a szeretet korlátait legyőzzük a szívünkben, akkor teljesedik ki emberségünk és nyílunk meg a Szeretet-Istenre.

2. Isten és az imádság

a) Beszélgetés: Kérdezzük meg: hogy van a gyermek! Hogy telt hétvégéjük? (Válaszaikból sok fontosat megtudunk életükről, amelyre beszélgetésünket építhetjük.) Kérdezzünk rá az előző találkozó feladatára: hogyan sikerült a nehéz ember szeretete? – Azzal segítjük őket legjobban, ha mi magunk mondjuk el: hogyan próbáltunk egy „nehéz” embert szeretni. (A következő találkozásokon is a befogadó csoport tagjai minden témánál mondják el saját megtapasztalásaikat.)

b) Tanítás: Miért kérjük a keresztséget?

A szülőknek a keresztségben Isten (és az egyház) színe előtt ezt a kérdést teszi fel a pap: „Kedves szülők, nektek, akik gyermeketek számára a keresztséget kéritek, kötelességetek lesz őt úgy nevelni, hogy hitünk szerint éljen. Tartsa meg Isten parancsait: úgy szeresse Istent és embertársait, ahogy Krisztus Urunk tanította. Vállaljátok-e ezt a kötelességet”? – A szülő Isten előtt ígérik: Vállaljuk!

– Szent feladatot vállalnak a szülők: hogy ők vezetik el gyermeküket Isten szeretetére. A szülők ígéretére alapozva keresztelhetjük meg az értelemmel még nem bíró gyermeket. A gyermek akkor juthat el a hit döntésére, ha a szülők életéből sugárzik, hogy a Végtelen Szeretet jelenlétében él(nek), és rábízzák gyermeküket meg önmagukat Istenre. Itt kezdődik a hitre nevelés. Itt kezdi megtanulni a gyermek kicsoda Isten.

– Ismételjük át, amit az előző találkozáson az ember Végtelen-kereséséről megbeszéltünk. Erre építve beszélgessünk az imádságról! Akkor tudnak hitre nevelni, ha a hit jelen van életünkben. Ennek alapja a jó Istennel való kapcsolat: az imádság. (Vö. Találkozás 4. lecke végén „Olvasmány”).

Az imádság nagy erőforrás egyéni életünkben. És megerősíti kapcsolatunkat, ha tudunk együtt imádkozni. Mert Isten előtt lerakjuk gyengeségünket, sérelmeinket, és átéljük: „bocsáss meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

c) Feladat. Próbáljanak naponta 10 perc csendet tartani Isten előtt. (egyenként is lehet, még jobb együtt). Adjanak hálát gyermekükért, egymásért. Érezzék át, hogy Isten átölel minket. (A kimerültség esetén – még ha máskor nem is maradna rá idő – a szoptatás is alkalom lehet az imára!)

3. Biblia – kinyilatkoztatás (Összefoglalja: Találkozás 5., 11. lecke)

a) Beszélgetés: Hogy sikerült a nehéz ember szeretete? – és az elcsendesülés, hálaadás?

Tartsunk közösen 5-10 perc imádságos csendet (ha van templom-kápolna a közelben, oda is belátogathatunk).

Merjünk bátran – a körülményektől függően – hosszabb csendet tartani, ami igazi lelki megállást lehetővé tesz (Erre biztat az Olasz Püspöki Kar dokumentuma is¹²) – A csend közben egy-egy gondolattal segítséget adhatunk, az előző két találkozáson átbeszéltek alapján:

Próbáljuk átélni, hogy a Végtelen Szeretet-Isten jelenlétében vagyunk.

b) Tanítás: A szülőket megkérdezi a pap: „Hisztek-e Istenben, a mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében” – Hiszünk. Majd tovább kérdezi: Hisztek e Jézus Krisztusban…? Hiszünk.”

Minden nép kereste a találkozást Istennel. Az Ószövetség népe abban a bizonyosságban élt, hogy Isten szól hozzájuk. Várták a Messiást. A várva várt Messiás – Jézus.

Mindnyájan keressük a Végtelent. És a Végtelen Szeretet válaszolt! A Szentírás az Ő válasza kérdéseinkre.

Az Ószövetség fejlődött az Újszövetség felé. – Jézus tanításának nagy újdonságai: hogy Isten a mi Atyánk. Isten szeretetére azzal válaszolhatunk, hogy – amint Ő – szeretjük embertársainkat. Minden nap vétünk ez ellen. De a Szentírás folytonos újrakezdésre hív.

Gyakorlat: Vegyük kézbe a Szentírást, lapozzunk bele. Olvassuk el együtt: „Isten a Szeretet. Aki szereti Istent, szeresse felebarátját!” 1 Jn 3,16-24 ; 4,7-21. (Ha lehet, ajánljuk megvételre az Újszövetséget.)

c) Feladat: Gyakoroljuk továbbra is az elcsendesülést. Olvassák otthon a napi imában a most megismert bibliai részeket, és kérdezzék meg magukat: ezt az embert is szereti Isten, őt is, aki most megbántott? Akkor nekem is meg kell próbálnom szeretni őt. Legyen ez is a közös feladatunk.

4. Hiszek Jézus Krisztusban (Találkozás 12. l.)

a) Beszélgetés: Sikerült-e a csendes ima? Sikerült szeretetet adni akkor is, ha nehéz volt? (Ez a két kérdés, (a fő parancs két kérdése), keresők esetében a felkészítés visszatérő kérdése; a legfőbb „nevelési cél”, amelyet el kell érnünk.- Minden találkozás elején próbáljunk meg imádságra segítő elcsendesülést tartani.

Beszélgetésben kérdezzük meg: mit jelent nekik Jézus!

b) Tanítás: A gyermeket Jézus nevében kereszteljük meg. Jézus közösségébe vezetjük be. A keresztségben a papnak fel kell tennie a kérdést: „Hisztek-e Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki Szűz Máriától született, kínhalált szenvedett…” S a szülők, Isten előtt ígéretet téve ezt válaszolják: Hiszünk.

Válaszaikra alapozva folytassuk: Jézus kétezer éve élt történeti személy, de sokkal több. Emberré testesült Isten, „Isten egyszülött Fiának” nevezzük. El lehet ezt hinni?

Szinte lehetetlen elhinni, hogy a Végtelen Isten emberré legyen, egy asszonytól megszülessen. De minden kor (pl. a zsidóság) erre vágyott. Hogy Isten jöjjön a földre, és mutassa meg ennek a bolyongó emberiségnek, hogyan kellene rendesen, emberi módon élni. Legtöbb vallás meg sem merte fogalmazni e vágyát. Mi – értelmünknek, legemberibb vágyainknak hitelt adva – hisszük:

– Jézus élete és tanítása az egyik legnagyobb bizonyíték az Ő istensége mellett. Benne minden kérdésünkre választ kapunk: Egyetlen vallás sem meri tanítani, hogy Isten Atyánk, annyira szeret bennünket, hogy emberré lesz és meghal értünk. És minket is meghív, hogy próbáljuk így szeretni embertársainkat.

c) Feladat: Jézus „elhagyta” a mennyet értünk. Próbáljuk a héten mi is elveszíteni saját elképzeléseinket, ha a házastársunknak ezzel tudunk örömet szerezni.

Hívjuk meg őket szentmisére. Sok mindent talán nem értenek, de biztosan minden misén kapnak egy ajándékot (egy szent gondolatot Isten Igéjéből). – A befogadó csoport egy tagja legyen velük a szentmisén.

5. Hiszek a Megváltóban (Találkozás 26. l.)

a) Beszélgetés: Voltak-e szentmisén? Sikerült házastársukat szeretni, vágyát teljesíteni a maguk akaratáról is lemondva?

b) Tanítás: Nézzünk a Feszületre! Mit jelent a maguk számára? Meghalt értünk. Ő a Megváltó.

„Hisztek-e Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki Szűz Máriától született, kínhalált szenvedett, akit eltemettek, de föltámadt a halálból és ül az Atyának jobbján?” – Hiszünk – válaszolják azok, akik az egyházba szeretnék kereszteltetni gyermeküket.

Minden egyenetlenséget, fájdalmat, bűnt, halált magába vett. És legyőzte. Föltámadt. A kereszt a legérthetetlenebb titoknak látszik. De az ember legérthetetlenebb titkaira, (legmarcangolóbb?) állandóan visszatérő kérdéseire ad választ: a fájdalomra, a bűnre, a halálra. – A keresztény minden fájdalomban, szakadásban Őt ismerheti föl. És a feltámadásban is a legigazibb emberi vágy beteljesülését látja: Hogy a szeretet, Isten, végül is diadalra viszi a jót. Nem a rosszé mindig a végső szó. (Egyik résztvevő pár mondja el erről tapasztalatát.)

A szentmise: Jézus keresztjének és feltámadásának titkát ünnepeljük. A Megváltó Jézus jelen van a világban. De mi abban is hiszünk, hogy ő megjelenik a szentmisében. Az ember éhezik Istenre. Jézus a kenyér jelképét választja: ezzel jelzi, hogy Isten titkával, önmagával akar etetni bennünket. Hihetetlen. De semmire nem vágyunk jobban, mint hogy Istennel táplálkozzunk.

Gyakorlat: Menjünk be a templomba. Nézzük meg az Örökmécsest. Imádjuk az Oltáriszentséget. Utána gyakoroljuk, hogyan kell térdet hajtani.

c) Feladat. Nézzen(ek) naponta a feszületre! Ott vagyok benne. És minden fájdalmammal, meg nem értettségemmel ott vannak, Benne. De Ő a Föltámadott. Jöjjenek így a szentmisére: Jézus táplálni akar Igéjével, és saját magával.

Ezt gyakorolják: Próbáljanak a héten minden keresztben a Föltámadottra gondolni. Mondják neki: Köszönöm Jézus, hogy megváltottad ezt a fájdalmamat is. Új szeretettel nézzenek a katolikus templomra: Jézus titokzatosan itt van, hogy jelezze: Velünk maradt. Így jöjjenek a szentmisére.

Keresztnév: Sikerült kiválasztani? Miért ő lesz? – Keresztszülő?

6. A Szentháromság – és a kölcsönös szeretet (Találkozás 16. l.)

a) Bevezető – csendes ima és beszélgetés, mint a korábbiakban

b) Tanítás: A Szentháromság: Isten egy, három személyben. A Szentháromság nevében vetünk keresztet; és kereszteljük meg a gyermeket. A szülők hitvallásában azt mondják: hisznek a Szentháromságban. – Kicsoda a Szentháromság? A Szeretet-közösség ősmintája. Ki tudja ezt jobban megérteni, mint a szerelmesek: Ketten vannak, és szeretnének egy is lenni. – Ki tudja ezt jobban megérteni, mint egy kismama?! vagy egy újszülött szülei? Minap még egy volt (az anya) és mégis kettő; minap még volt két szülő, és most van három személy. Az anya ma is úgy érzi, hogy egy szeretne lenni gyermekével. Pedig ketten vannak; az apával hárman. Az egység és háromság titka, az embernek is titka. A Szentháromságból származik.

Szívünk legtitokzatosabb vágya, hogy egy szeretnénk lenni, és legnagyobb fájdalmunk, amikor nem vagyunk egyek.

Ez is Jézus tanításának nagy újdonsága. A szív legtitokzatosabb kérdéseit válaszolja meg Ő. – Azt mondja: Legyünk egyek a szeretetben. Ez a Földön a legnagyobb öröm, de gyakran csak a lemondás, a kereszt által tud megvalósulni.

c) Feladat: Az esti elcsendesülésekben adjanak hálát, hogy a Szentháromság Isten szeretet -közösségre teremtett minket. A gyermek a szülők szeretet-közösségében tud jól fejlődni, és az egyenetlenség, feszültség okozzák a legnagyobb sebet benne. Miben egyek, és milyen visszatérő kérdéseik vannak, ahol nem sikerül? Hogyan tudnák jobban ápolni a szeretet-egységét maguk között ezekben a helyzetekben?! (Heti egy komolyabb beszélgetés!)

7. A szentségek – a keresztség (Találkozás 36-37.l. )

a) Bevezető csendes ima: Tegyünk középre egy feszületet!

Az előző órák összefoglalása. Beszélgetés: mit tudnak a szentségekről.

b) Tanítás: Mik a szentségek?

A liturgiában a pap megkérdezi: „Akarjátok-e, hogy gyermeketek elnyerje a keresztséget, az egyház hitében, amelyet megvallottatok?” – Szülők válaszolják: Akarjuk!

Mi is ez a keresztség? Minden nép ünnepélyes formákat keres az élet nagy fordulóin, mint a születés, halál, házasság stb.. Jézus mellénk áll az élet e fordulóin. Ő rendelt jeleket is, amelyek jelzik hitünket: pl. a keresztségben a vízbe merítés jelzi a megtisztulást, megújulást: még inkább az újjászületést Jézusban; a belépést az Egyházba.

Hisszük, hogy az imában Isten meghallgat minket. A szentségek is egyfajta imádságok, mert ezekben hittel kérjük Istent. A keresztségben, a vízzel leöntéssel (bemerítéssel) kérjük: újítson meg, hogy támadjunk új isteni életre Vele. A vízbemerítés jelzi: meghalunk Vele, és föltámadunk. És ez egész életünk folyamata. Miután megkereszteljük gyermeketeket, erre kell őt megtanítanotok.

Olvassuk fel a keresztség szertartásából a bűnnek való ellentmondás szavait:

A keresztség szertartásában szerepel: A szülők ellene mondanak a bűnnek, a rossznak, az önzésnek. – A kereszténység tudja, hogy élnek bennünk rosszra való hajlamok; amelyek újra és újra előjönnek. A szülők a keresztségben vállalják, hogy Jézus erejében minden nap új életet kezdenek, és erre fogják nevelni gyermeküket.

A gyónás: Jézus egy nagy ajándéka. Minden este is meg kell bánnunk bűneinket. De időnként (néhány hónaponta, legalább húsvét tájt) – egy keresztény meggyónik. Ez is szentség. Tudom, hogy a szentség nagyobb erőt ad, mint amit az én imám. A gyónás – jobban segít a lelki megújulásra, megtisztulásra, mint az egyéni kérés.

c) Sokszor mardos bennünket: hogy hibázunk; bűnt követtünk el. (vagy: a hibánk, a bűnünk.) Nem tudom letenni! Ismerik ezt az érzést? – Feladat: Minden gyengeséget bízzunk e héten Jézusra. És az Ő erejéből kezdjünk új életet. (A befogadó csoport beszéljen konkrétan erről, mit is jelent az életükben, ez az “odaadom, Jézusnak, rábízom”.)

8. Egyház (Találkozás 25.l.)

a) Ismétlés. Csendes ima. Beszélgetés: Hogy sikerült újat kezdeniük?

Új téma: Mi jót tudnak az egyházról, és mi a nehéz benne?

b) Tanítás: A keresztségben a pap megkérdezi: „Hisztek-e a katolikus Anyaszentegyházban, a szentek közösségében, a bűnök bocsánatában, a test föltámadásában és az örök életben?” – Hiszünk.

– A szülők megígérik, hogy az egyház tagjaként nevelik gyermeküket.

A keresztség elején a pap és a szülők mellett a plébánia néhány tagja is keresztet rajzol a gyermek homlokára: Jelzik, hogy a plébániai (egyházi) közösség fogadja be a gyermeket.

Mi az egyház? – Jézus tanítványaira bízta isteni üzenetét. Az apostolok el is kezdték vinni a világba Jézus tanítását.

Az egyház emberekből áll: korról korra belefészkelte magát a bűn is. Erről sokat hallhatunk. Igaz is, meg nagyítják is. Amiről kevesebb szó esik: az egyház minden korban újjászületett. Támadtak emberek, akik az evangélium hívását követték, és új életet kezdtek. Ma is van az egyházban megújulás. Mi is ennek a megújulásnak vágyában vagyunk keresztények. A befogadó csoport tegyen tanúságot egyház szeretetéről!

Miért is akarjuk az egyháztól kérni a keresztséget? Gyermekünket Jézus egyházának tagjává akarjuk tenni. Ha élő a kapcsolatunk az Egyházzal, sok ajándékot kapunk:

c) Feladat: Gondoljanak úgy az Egyházra: ennek tagjává teszem gyermekemet, ennek tagja akarok lenni. Vannak benne emberi tulajdonságok (mint mindnyájunkban) – de Jézus arra hívott minket, hogy az Ő szeretetéről tegyünk tanúságot

Így imádkozzanak a héten, így jöjjenek szentmisére!

9.A keresztény nevelésről

a) Ima. Ismétlés. Sikerült a szeretet követeként élni?

b) Tanítás: A szülő a keresztségben ígéretet tesz, hogy keresztény módon neveli gyermekét. A keresztszülő pedig megígéri, hogy támogatni fogja őt. Mik a keresztény nevelés alapjai?

– Együtt az Egyházzal: Szentmise, gyónás-áldozás! – liturgikus év, közösség.

– A szülők példája: Imádság. Egymás szeretete. Semmi nem építi úgy a gyermeket, mint a szülők közti szeretet, és semmi nem rombolja úgy, mint a köztük levő feszültségek. (A szeretet több mint az én igazságom, az egység több mint az én okosságom!)

Lehetőleg a befogadó csoportból egy szülő – mama – mondja el: Rendszeres beszélgetés egymással: nevelési elvek egyeztetése. Ha nem sikerül megértetni a másikkal az én elképzelésemet, az egységünk által még mindig kap a gyerek, a viszály által azonban biztosan sérül. (Legalább 1-2 hetente biztosítsanak egy beszélgetős estét!)

„Igenre – nemre” nevelés. Saját érettségünk alapja is, hogy tudok lelkiismeretem szavára igent, nemet mondani. (Pl. reggel kiugrok az ágyból; este hagyok időt imádságra). Ma egy téves elképzelést hirdetnek: a gyermeknek mindent meg kell engedni. Így nőnek fel a nevelhetetlen gyermekek. A gyermeket arra kell megtanítanunk, amit magunk is folyton tanulunk: igent mondani a jóra. Végtelen szeretettel kell nevelni; megfelelő időben határozott nemet kell mondani egyes követeléseire.¹³

c) Feladat: 1. A nevelés alapja az egység a szülők között. Keressenek alkalmat, hogy legalább 1-2 hetente beszélgessenek egymással, jussanak közös megegyezésre (úgy hogy készek saját elképzelésükön alakítani!), ha valamit másként látnak. „Aki szeretetből elveszti életét (az egységért), az megtalálja azt!”

10. Küldetés (gyertya – fehér ruha)

a) Ima. Beszélgetés: Ismétlésről. Új témáról: Közelebb került szívükhöz az egyház?

b) A keresztség előtt állunk. A szertartásból: „Akarjátok-e, hogy megkereszteljük gyermeketeket az egyház hitében? – Akarjuk.” A szertartás során a gyermekre fehér ruhát „terítünk”, az édesanya égő gyertyát kap kezébe. Jelek ezek: A gyenge ember Jézus új ruhájába öltözik. Jézus tüzének, szeretetének hordozója lesz. Nem saját erejéből: hisz gyengék vagyunk. De minden nap Jézus új erejéből.

A keresztség végén megkenjük a homlokát krizmával: A prófétákat, küldötteket kenték fel régen. A felkenés is egy ima: kérjük Isten Lelkét, legyen ez a gyermek Isten szeretetének követe. És mi vállaljuk, hogy erre neveljük őt.

Ahhoz, hogy a gyermeket tisztán meg tudjuk őrizni a világ sok piszkában: szükségünk van Jézusra – és szükségünk van az egyház közösségére is.

Jézussal és az egyház közösségével különös módon találkozunk a szentmiséken. Jézus igéit, biztatását halljuk – amely megerősíti azt, aki hívő lélekkel hallgatja. Jézust veheti magához, aki felkészült erre. És találkozik Isten népével, amely – minden gyengesége közepette is – próbál Jézusból élni, mindig újra kezdeni. A gyermeket a hitben való oktatásra (hitoktatás), és ezzel az emberséges életre is segíti az egyház a gyermeket, a családot.

Gyakorlat: Együtt megtekintjük a keresztelés helyét, megbeszéljük a körülményeket.

c) Feladat: Készüljenek a keresztségre. Imával, szentmisével. Kérjék Jézust, hogy egyre jobban megismerjék őt. Ennek állandó helye lehet a szentmise (és felnőtt hittan). Kérjék Isten szeretetét gyermekük számára: akinek nevében teszik majd az ígéreteket a keresztségben: és ígérik, hogy ennek szellemében fogják nevelni őt. Adjon ehhez erőt Jézus.

Irodalom

A Német Püspöki Kar: Würtzburger Synode: „Schwerpunkte heutiger Sakramentenpastoral” – Beschlüsse 3.1.4 – A szöveget lásd: Synode 1974/3,17-40. A Német Püspöki Kar kiadványa

Agnelini G. (ed): Il battesimo dei bambini. Questioni teologiche e strategie pastorali. Milano. Glossa. 1999

Ágoston (Szent): A megkeresztelendők tanításáról (De catecetisandis rudibus), idézve: Weszely Ö. (Szerk.): Nagy pedagógusok (Neveléstörténelmi olvasmányok), Budapest, 1925. 39‑46

Amici di Joseph Ratzinger: Il battesimo dei bambini 1982 e anteriori Istruzione della Congregazione per la Dott. della Fede sul Battesimo dei bambini (www.Ratzinger.it)

Babos J.: A szentségek általában – keresztség, bérmálás, Róma, 1975

Belok M.: Die Taufe – ein Sakrament für Gläubige und Ungläubige?, Lebendige Katechese, 1991, 107k

Bourgeois, Daniel: Az egyház pasztorációja. Szeged, Agapé, 1999.

Castellano J.: Come vivere il battesimo come fonte di vocazione e di missione. In. Nouva Umanitá, Roma, 1998/1, 113-134

Confenrence des eveques de France: Pastorale sacramentelle. I. Les sacrements de l’initiation chretienne e le mariage. Paris, Cerf, 1999. vö. 11-96

Courth, Franz: Die Sakramente (Ein Lehrbuch für Studium und Paxis der Theologie) Herder, Freiburg,Basel,Wein, 1995

Dolhai L. A keresztség és az Egyház egysége szent Cyprianus műveiben. Teológia 2000. 3-4. 90-98

Emeis Dieter (Hg.): Grundriss der Gemeinde- und Sakramentenkatechese, München 2001;

Falsini R. Sirboni S: Il battesimo dei bambini nel contesto dell’iniziazione, in: Falsini R: Per una rinnovata pastorale dei sacramenti. Milano (Nuova collana liturgica) 1996. 111-120

Gánóczy S.: Szentség és szentségi gyakorlat a zsinat távlatában. In: Mérleg 2001/3, 305-318

Giulio Sanguineti vescovo 2004. “L’iniziazione cristiana dei fanciulli e dei ragazzi“. 15 agosto 2003, www.diocesi.brescia.it

Kasper, W. (Heg): Christsein ohne Entscheidung – oder: Soll die Kirche Kinder taufen? Mainz 1970

Koroncz L.‑Zsédely Gy.: Miért kereszteltetem meg gyermekeimet? Bp., 1991

Kraning W.: Erfahrung mit Taufen im Hauptgottesdienst der Gemeinde, Lebendige Katechese 1991, 143k

Laurinyecz Mihály: A vértanúság és a keresztség kapcsolata (Ernst Dassmann műve alapján) Teológia 2002 3-4. 175-

Lothar Lies: Die Sakramente der Kirche Tyrolia, Innsbruck/Wien 2004.

Nagy F., Lelkipásztori kérdések a gyermekkeresztséggel kapcsolatban – Távlatok 1996/1, 70-81

Nemeshegyi P., Van-e üdvösség a kereszténységen kivül? Távlatok 1999/2,163-173

Netzer J.: Des Taufgespräch in der Gemeinde, Freiburg-Basel-Wien, 1977

Ordo Baptismi Parvolurum – Kézirat gyanánt kiadja az MKPK, Budapest, 1973 (Röviditve: OBP)

Padberg R.: Pastoraltheologie der Taufe, in: Handbuch der Pth, III. 329‑344

Schneider, Theodor: Zeichen der Nähe Gottes (Grundriss der Sakramententeoogie) Mainz Grünewald, 1998

Seigfried A.: Zuerst Glaube, dann Taufe? Lebendige Katechese, 1991, 101k

Spanyol Püspöki Kar irányelvei (olaszul) “Orientamenti pastorali per l’iniziazione cristiana dei bambini non battezzati durante l’infanzia” 2004. nov. 16

Teske P.: Das Taufgespräch, Bochum (é.n.)

Theodor Schneider: Zeichen der Nähe Gottes, Grünewald Vl. 2005⁸

Tomka F.: A hitről való beszélgetés – keresztségi beszélgetés, Teológia 1980, 50k

Tomka F.: Ünnepélyes keresztelés a közösségben, Teológia 1985, 24k