A közösség és az egyén szakramentális küldetése

és a lelkipásztori megújulás1

1) Korunk egyházának és lelkipásztorkodásának krízise

Egy keresztény hagyományoktól vezetett, kereszténynek tűnő népegyházi társadalom után az egyház, a lelkipásztorkodás váratlan új helyzettel találja magát szemben: „Sok régóta keresztény országban, s olykor még a fiatalabb egyházakban is, létezik egy közbülső helyzet, melyben a megkereszteltek egész csoportja elvesztette a hit eleven érzékét, vagy már nem is vallja magát az Egyház tagjának, mert életükben eltávolodtak Krisztustól és az Evangéliumtól” – állapítják meg különböző egyházi dokumentumok. (RM 33; CL 34; KÁD5; EiE 7-9)

Ilyen körülmények között a hagyományos lelkipásztorkodás tehetetlenné vált. II János Pál pápa új – lényegét, módszerét tekintve új – evangelizációról beszél. Ez itt-ott megkezdődött egyházunkban, de Magyarországon papságunk, és világi lelkipásztori munkatársaink többsége is változatlanul az évszázadokon át megszokott pasztoráció eszközeivel próbálkozik. Közben híveink száma egyre fogy…

A világ új arculata, az egyháztól való eltávolodás nagy arányai, a lelkipásztorkodás gyakori sikertelensége a reménytelenség kísértésével jár. „A mai európai egyházakban gyakran kísért a remény elhalványulása – fogalmazzák meg Európa püspökei, fogalmazza meg II. János Pál pápa Az Egyház Európában c. szinódusi buzdításában… A harmadik évezred kezdetén számos aggasztó jel tűnik fel, amiért sok keresztény (és lelkipásztor) teljes kimerültséget érez, az ó- és újkori történelem gyakori csalódásainak is gyümölcseként…” (7)

Ebben a helyzetben „Jézus Krisztus európai egyházainkat megtérésre hívja — mondja a pápa -, hogy az egyházak Urunk erejében a remény hordozóivá válhassanak az emberiség számára.” (EiE 7,23).

A krízis oka: sok keresztény és lelkipásztor hitének gyengesége

XVI. Benedek pápa fejti ki a reményről írt enciklikájában: hogy az utóbbi évszázadok világlátásában, és az egyház sok tagjában, teológusában és lelkipásztorában is eluralkodott egy hamis világlátás, amely a reménytelenséghez vezet (Spe Salvi)2

Ez összefügg egy – a felvilágosodás korában megjelenő, majd a marxizmusban, liberalizmusban folytatódó és a teológiára is hatást gyakorló – hamis optimizmussal is: mely szerint a világ az emberi szabadság és tudás által fejlődik; illetve természetszerűen a jó felé fejlődik. Teilhard de Chardin sok gazdagságot tartalmazó, és nagy hatással bíró szemlélete is ezt sugallta: a világ, a Kozmikus Krisztus, természetszerűen fejlődik az Alfa pont kezdetétől az Ómega felé, a „megistenülés” felé.

A modem világ az ember erejéről, mindenhatóságáról, aktivitásának eredményességéről be-szél. Ez a látásmód folyton újra megkísérti a keresztényt is – írja a pápa. Az én erőm, az én tevékenységem, illetve az én lelkipásztorkodásom a reményem vagy éppen reménytelenségem.

Ezzel szemben a keresztény remény forrása maga Krisztus erőtlensége. A pápa írása hivatkozik Jeremiásnak, az Apokalipszisnek vagy a nyolc boldogságnak reményére: Boldogok, akik sírnak, akik üldözést szenvednek… „Isten ereje a gyengeségben lesz teljessé” (2Kor 12,8). „Bár a külső-ember romlásnak indul bennünk, a belső napról napra megújul” (2Kor 4,16).

Aki az ész, a szabadság erejére, vagy az egyház emberi erejére, a lelkipásztori módszerekre építi reményét, az bizonyosan csalódik… És ebben a fényben kell jelen egyházunknak, és a jelen lelkipásztorkodásra készülőknek megvizsgálnunk magunkat – mondja a pápa. A mi reményünk alapja egy: Jézus Krisztus megváltó keresztje (vö. IKor 2,2), és a Vele egyesült egyéni és közösségi élet.

2) Megértették-e a lelkipásztorok, lelkipásztori munkatársak (és e hivatásra jelöltek), mit jelent, hogy az ember Isten „szakramentuma” lehet?

Teológiai tanárként évek óta felteszem a kérdést III-V. éves teológiai-lelkipásztori hallgatóknak: 1. Milyen tantárgy vagy gyakorlat ad legtöbbet önnek a lelkipásztorkodásra való felkészülésben? 2. Milyen gyakorlatokat végez, amelyek segíthetik egy eredményes lelkipásztorkodásban? 3. Reménnyel gondol-e jövendő lelkipásztorkodására – miért? – Javasolom a kedves olvasónak, hagyja abba néhány percre az olvasást, és gondolkozzék el, mit válaszolna a kérdésekre.

Sok jó válasz szokott érkezni, amelyek más-más szempontokat fogalmaznak meg. Például: ad 1) Sokan kapok a kateketikai, pasztorális tárgyaktól; legtöbbet a lelkipásztori gyakorlatok segítenek; túl elméleti a képzés, nem kapunk elég felkészítést a gyakorlati életre. ad 2) A nyári gyakorlatok, hitoktatási gyakorlatok segítenek… Törekszem sportolni, és gitározni is tanulok, ezek mind segítségemre lehetnek. Kapcsolatot keresek fiatalokkal, csoportokkal, hogy megtanuljam a nyelvüket. Késői hivatás vagyok, van tapasztalatom az életről, ismerem az embereket, nem nagyon félek stb. ad 3) A reményt illetően a bizakodó válaszok mellett a válaszok nagyobb része bizonytalanságról tanúskodik…

De ezekből a válaszokból a legfontosabb hiányzik. Mi ez a legfontosabb?

Ratzinger bíboros az egyházban, a lelkipásztorkodásban is fellelhető reménytelenség okát a legyengült hitben és ebből fakadóan elbizonytalanodott reményben látja. Ebben jelöli meg a lelki-pásztorok között is tapasztalható fénytelenség, fáradtság fő okát.

Az egyházat is rabul ejtheti a metafízikai tunyaság. A túlságos ám felszínes aktivitás mögött megbújhat a siralmas kísérlet, hogy összekapcsolja a legbelül meghúzódó kishitűséget és a szív tunyaságát: ami a hit, valamint az ember Isten és az Isten ember iránti szeretetébe vetett remény hiányából fakad.”3 – „Az ember tunyaságból meghátrál létének nagyszerűsége elől. Ebből a helyzetből születik a szellem nyugtalansága, amelynek tünete a szószátyárság, a kíváncsiság:

Az ember a gondolkodás elől a beszédbe menekül; szenvedély ébred benne a pótlékok iránt; kialakul az akarat és a lét ingatagsága.” Ezek ellentéteként megjelenhet az elbizakodottság, a magabiztosság mutatása; a másokkal való elégedetlenség, mások bírálása, feszültség, idegesség. (55-58)

Mit jelent az, hogy ember, a lelkipásztorszentséggé” lehet?

A fogalomban a mai teológia egy új megközelítésben tárja elénk azt, amiről – Jézus tanítását követően – minden szent tudott: Hogy aki kitartóan törekszik Krisztusi szeretetében élni – minden nyomorúsága ellenére (és közepette) — Jézus szeretetének jele és közvetítője lehet a világban.

Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Amint a szülővessző nem tud gyümölcsöt hozni magától, úgy ti sem, hanem maradtok bennem. Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz… Az dicsőíti meg Atyámat, ha sok gyümölcsöt hoztok. (Jn 15,5-8).

Mi a titka annak, hogy Jézusban maradjunk és Ő mibennünk? János evangéliuma az előbbi kijelentések után így válaszol erre és a gyümölcshozás titkára: „Ez az én parancsom, szeressétek egymást, úgy ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja embertársaiért.” (15,12) – Jézus szavai megfogalmazzák a ‘szentségi JEL) láthatóságát is: „Arról ismerj meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34).

A szeretet tehát nem csupán egyfajta emberi jóság, tökéletesség, amit az emberi jóság mértékével arányosan egyfajta természetességgel észrevesznek embertársaink. Nem! Mert itt egy természetfeletti misztériumról van szó! A keresztény lehetőségéről, hogy felülmúlhatja önmagát: és Isten munkatársa, hordozója, közvetítője lehet; Isten végtelen kegyéből – saját személyében. Ezt jelenti, hogy az ember szentségi valóság lehet! Aki Isten és embertársai szeretetében él, abban maga Isten teszi láthatóvá (jelzi) magát, és abban Ő jelenik meg és működik.

Vagyis maga a bennünk élő Jézus hoz gyümölcsöt – ha folytonosan szívünk szeretetének növelésére törekszünk… Ha nem nyugszunk bele a szeretetlenség folyton visszatérő kísértéseibe…

Gondoljuk át ezek után: miben áll egy lelkipásztornak vagy egy lelkipásztorkodásra készülő személynek a reménye? Miért nem kell félnie? Melyik képességeit kell leginkább fejlesztenie? És mi a lelkipásztorkodásra készülőknek legfőbb feladata?

Mindenekelőtt tartsatok ki egymás odaadó szeretetében” (I Pt 4,8). Mindenekelőtt!

Aki szeretetben él, az Istenben él, és Isten él benne”: az Isten szentsége – jele és hordozója – lesz, a látszólagos teljes sikertelenségben, úttalanságban, a kereszten is. És így válhat az öröm és a remény hordozójává.

A szerző 30 éves teológiai tanári tapasztalata megfelel annak, amit Ratzinger bíboros, vagy II János Pál pápa fogalmaz meg, a lelkipásztorkodás hétköznapjaiban tapasztalható reménytelenségről. A felsőéves teológiai hallgatók kívülről tudják a szentírás szavait – de életünkben sokan mégsem hiszik el azokat. Nem hiszik el, hogy első lelkipásztori feladatuk és a minden nap teljes odaadással gyakorlandó tulajdonság volna – az Istenbe vetett hit (az imádság), amelyből remény fakad, s amely a felebaráti szeretetben válik tevékennyé és valóságossá.

Szóljak bár emberek, vagy angyalok nyelvén… legyen bár prófétáló tehetségem. Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt… Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.” (IKor 13,1-3). „Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Gal 5,14)

3) Megértették-e a lelkipásztorok (és a lelkipásztorkodásra készülők), hogy a közösség „szakramentum” lehet?

Évek óta felteszek egy másik kérdést is III-V. éves teológiai-lelkipásztori hallgatóknak. Mik volnának a maga első céljai, feladatai, ha egy lelkileg kiszáradt plébániára kerül?

Az erre adott válaszokban is van sok igazság: Ha egy nehéz plébániára kerülnék – mint pap, vagy mint lelkipásztori kisegítő – először is kapcsolatot keresnék a hívőkkel; rendezvényeket, kirándulást, zarándoklatot szerveznék, hogy megismerkedhessek velük; családokat látogatnék; ifjúsági vagy felnőtt hittan szervezésébe kezdenék; közös lelkipásztori feladatokra hívnám meg a hívőket; széppé tenném a liturgiát stb. stb.

De ezek a válaszok ismét nem a lényeget fogalmazzák meg. A megkérdezetteknek általában kicsiny része adja meg a helyes választ.

A válaszoló hallgatók többnyire már tanultak egyháztant, tanultak az egyház szentségi voltáról, sőt más tárgyakban is hallottak e titokról, mégis meglepően ritkán ver bennük gyökeret ez a misztérium – amelyet korunk pápái a lelkipásztorkodás legnagyobb céljának és misztériumának neveznek! – A téma teológiai tanáraival elemezve ezt a problémát abban láttuk a tudatlanság okát, hogy ez a titok nagyon távol van a legtöbb hallgatótól, sőt nagyon sok teológiai tanártól is – mert kevesen látták „működni” az egyházi közösséget

Mit tart a tanító egyház, mit tartanak korunk pápái a lelkipásztorkodás, a lelkipásztor első fel-adatának?

a) Korunk egyházának első küldetése, hogy közösségei szentséggé váljanak

A Novo Millenio Ineunte 42-43. pontja, a téma legvilágosabb megfogalmazása:

42. „Arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egy-más iránt” (Jn 13,35). …Lelkipásztori programjainknak abból az „új parancsból” kell fakadniuk, melyet ő adott nekünk: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34).

Az, ami iránt mind az egyetemes Egyház, mind a részegyházak szintjén el kell köteleznünk (lelkipásztori) programunkat, a közösség (koinonia, communio), mely az Egyház misztériumának lényegét testesíti meg és nyilvánítja ki. A közösség a szeretet gyümölcse és jele; ez a szeretet az örök Atya szívéből áramlik, s a Jézustól kapott Lélek ontja felénk (vö. Róm 5,5), hogy mind „egy szív, egy lélek” (Csel 4,32) legyünk. Ennek a szeretetközösségnek a megvalósításával lesz az Egyház „szentség”, vagyis „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének”.

Az Úr igen precíz szavakat mondott e témakörben, nem szabad alábecsülnünk jelentőségüket. Az Egyház történeti haladásához sok dologra lesz szükség az új (21.) évszázadban is, de ha a szeretet (agapé) hiányzik, minden más hiábavalónak bizonyul. Maga Pál apostol mondja a szeretethimnuszban, hogy hiába szólunk az emberek vagy az angyalok nyelvén, hiába „mozdítunk el hegyeket” a hitünkkel, ha szeretet nincs bennünk, „mit sem érünk” (vö. 1 Kor 13,2). A szeretet valóban az Egyház „szíve” -jól sejtette ezt meg Lisieux-i Szent Teréz, akit éppen a scientia amoris szakértőjeként nyilvánítottam egyházdoktorrá: „Megértettem, hogy az Egyháznak szíve van, s hogy ez a szív szeretettől ég. Megér-tettem, hogy egyedül a Szeretet képes mozgatni az Egyház tagjait […]. Megértettem, hogy a Szeretet magában foglal minden hivatást, hogy a Szeretet – minden”.

43. „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat – ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz, és válaszolni akarunk a világ várakozására is.

Hogy mit jelent ez konkrétan? Mielőtt felvázolnánk a konkrét (lelkipásztori tervek-,) kezdeményezések programját, előbb a közösségi lelkiség előmozdítása a feladat. Ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk, mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése történik, mindenütt, ahol családok és közösségek épülnek.

A közösségi lelkiség mindenekelőtt azt jelenti, hogy szívünk pillantását a bennünk lakó Szentháromság misztériumára szegezzük, akinek fényét fel kell ismernünk a mellettünk él testvérek arcán is. A közösségi lelkiség azt jelenti, hogy a misztikus Test mélységes egységének megfelelően figyelünk hittestvéreinkre, úgy tekintünk rájuk, mint, ‘közülünk valókra’.

Megosztjuk örömeiket és szenvedéseiket, kitaláljuk vágyaikat és válaszolunk szükségleteikre, igaz és mély barátságot kínálunk nekik. A közösségi lelkiség azt a képességet is jelenti, hogy meglátjuk a másikban a jót, hogy úgy fogadjuk és értékeljük azt, mint Isten ajándékát: mint ‘számomra való ajándékot’ is, nem pusztán annak a testvérnek az ajándékát, aki közvetlenül kapta. A közösségi lelkiség végül azt jelenti, hogy megadjuk a testvérnek az ‘őt megillet helyet’, hogy ‘hordozzuk egymás terhét’ (Gal 6,2) és elutasítjuk azokat az önző kísértéseket, melyek folyamatosan fenyegetnek bennünket, s amelyek versengést, karrierizmust, gyanakvást és irigységet szülnek. Ne essünk illúziókba: e lelki haladás nélkül a közösségalkotás (és lelkipásztorkodás) külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, csak mímelnék a közösséget, nem pedig a növekedés kifejeződéseit és útját alkotják.”

A zsinat utáni legtöbb pápai dokumentumból idézhetnénk – miként szólnak azok az egyház, illetve a helyi közösségek szentségi hivatásáról. Két példát idézünk:

A Christifideles Laici – miután vázolja az egyház és a vallás kritikus helyzetét, kijelenti: Az új evangelizálás feltétele a keresztény közösségek megújulása!

Egész régiók, sőt egész nemzetek, ahol régebben virágzott a vallásosság…, most nem ritkán gyökeresen átalakulnak, és érdektelenségbe, elvilágiasodásba és ateizmusba süllyednek. Elsősorban az úgynevezett “Első Világ” régióiról és nemzeteiről van szó, melyekben… a fogyasztói szemlélet… olyan életformát sugall és hirdet, “mintha Isten nem létezne”. A vallási közömbösség és Isten teljes gyakorlati mellőzése… nem kevésbé pusztító hatásúak, mint a nyíltan vallott ateizmus; a keresztény hitet ugyanis, bár néhány hagyományos szokásban és rítusban továbblétezik… lépésről lépésre kirekesztik….

Más régiókban vagy nemzeteknél, ahol a jámborság és a keresztény népi vallásosság hagyománya még elevenen él, több tényező is – köztük a szekularizáció és a szekták terjedése – megsemmisítéssel fenyegeti ezt az erkölcsi és lelki örökséget.

A hit tisztaságát és gyarapodását csak egy új evangelizáció tudja megerősíteni… Az emberi közösséget újból keresztény szellemmel kell átitatni. Ez akkor lehetséges, ha e régiókban az egyházi közösségek keresztény szervezete megújul.” (CL 34)

Az Ecclesia in Europa így fogalmaz: „Az európai részegyházaknak (és közösségeknek) el-kötelezetten Isten egész népe hit- és szeretetbeli közösségének helyévé és eszközévé kell válniuk.

Ezért evangéliumi radikalizmussal ápolják a testvéri szeretet légkörét Jézus nevében és az Ő szeretetében; fejlesszék a barátság, a kommunikáció, a kölcsönös felelősség, a részvétel, a missziós felelősség, a figyelmesség és szolgálat lelkületét; törődjenek egymás megbecsülésével, elfogadásával és jobbításával (vö. Róm 12,10; 15,7-14), a kölcsönös szolgálattal és támogatással (vö. Gal 5,13; 6,2), a kölcsönös megbocsátással (vö. Kol 3,13) és egymás építésével (vö. ITessz 5,11). Olyan lelkipásztorkodást folytassanak, amely elősegíti az egyes hívők és társulásaik szívélyes együttműködését; segítsék elő a különféle szervezetek részvételét – mint a közösség értékes eszközét – a közös missziós tevékenységben, és támogassák a megfelelően fölkészített lelkipásztori munkatársakat.

Így az egyházak (és a helyi közösségek) – Isten szeretetének megnyilvánulásaként…- a Szentháromság közösségének tükörképei lesznek, és jelek, melyek hívnak és késztetnek a hitre (vö.Jnl7,21):'(EE2S)

E titok jelentőségét, ennek valóra váltását több ország vagy földrész célul tűzte már. Például a francia püspöki kar4, vagy az afrikai püspöki karok5. Hazánkban bizonyára még elméletben sem hatotta át tudatunkat ennek elsősége.

b) A hét szentség célja, hogy az egyház és közösségei szentséggé váljanak

A zsinat utáni egyháztannak és a szentségtannak van egy – a köztudatba még kevéssé átment – alapelve. Eszerint az egyházi élet „csúcs-eseményei” nem a szentségek! A szentségeknek illetve magának az Eukarisztiának is végső célja a szentségi jellegű egyházi közösség. A szentségek célja tehát nem egyszerűen az egyháznak vagy az egyház tagjainak „benső” megszentelése. Céljuk, hogy egyház tagjait communióvá – szentséggé – egyesítésék; hogy így Isten Népe, az egyház és annak kisebb közösségei, betölthessék evangelizációs küldetésüket a világban: azaz Isten szentségei, Isten jelenlétének erejének jelei, hordozói és kiárasztói legyenek az emberiség számára.

Több egyházi dokumentum, amint az „Ecclesia de Eucaristia” is, megfogalmazzák ezt az igazságot: „A Püspöki Szinódus a IL Vatikáni Zsinat dokumentumainak alapvető és központi fogalmát a „communio egyháztanában” határozta meg. Az Egyháznak az a hivatása, hogy fönntartsa és erősítse a communiót (az egységet) a Szentháromság egy Istennel és a hívők között. Ezért birtokolja az Igét és a Szentségeket, elsősorban az Eucharisztiát.” (EdE 34)

Az Egyház az Eukarisztiában való részesedés által egyre inkább elmélyül abban, hogy Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze legyen az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének.” (EdE 24)

.Amikor az Új Szövetség népe (az Eukarisztiában) egyesül Krisztussal, nem zárkózik önmagába, hanem „szentséggé” válik az egész emberiség számára … Így válik az Eucharisztia az egész evangelizáció forrásává és csúcspontjává, hiszen annak célja az emberek közössége Krisztussal s benne az Atyával és a Szentlélekkel” (EdE 22)

Az Ecclesia de Europa szinte még sarkítottabban fogalmaz: „Nem elég, hogy az igazságot és a kegyelmet az igehirdetéssel és a szentségek kiszolgáltatásával fölkínáljuk; szükséges, hogy azok, akikhez ezek szólnak, be is fogadják és meg is éljék (a kapott kegyelmeket) az egyes keresztények életmódjában, és az egyházi közösségekben. Ez az egyik legnagyobb vállalkozás, ami az európai egyházra vár a harmadik évezred kezdetén.” (EiE 49)

4) A kiszolgáltatók, a közreműködők és a közösség szerepe – a szentségek ünneplésében

Napjainkban nem ritkán halljuk a panaszt, hogy valaki formális, kiüresedett szentség-kiszolgáltatáson, vagy temetésen, szentelményen vett részt, amely a vallástól elriasztó hatással volt a résztvevőkre.

a) A szentség kiszolgáltatóinak és a közreműködőknek szerepe

1. A formalizmus veszélye

A népegyház korában egy-egy szentségnek megvolt a maga természetből adódó „rangja’. Rangot adott neki egyrészt a hit a szentség kegyelmi hatékonyságában, másrészt jelentős mértékben a társadalmi értékelés. Egy-egy szentségi ünnepet a társadalom is rangosnak eseménynek tartott. Ilyen körülmények között kevésbé tűnt fel, hogy a pap átélten végzi-e a liturgiát, vagy éppen fáradtan, felületesen; hogy a sekrestyés, a kántor, vagy egyéb közreműködők milyen „odaadással-hittel” végzik feladatukat.

Korunkban a szentség társadalmi rangja megszűnt. Egyes szentségek lehetnek még társadalmi szokások (mint a keresztség vagy a házasságkötés), de a szent cselekményt, a liturgiát nem védi, nem legitimálja a társadalom. Akik korunkban szentség-kiszolgáltatásokon részt vesznek (és kiemelten a nem gyakorlók), a korábbinál sokkal jobban észreveszik, hogy egy liturgiát átélten végeznek-e, vagy nem; hogy a közreműködők lelküket adják e bele, vagy csak futószalagon végzik-e „megszokott” feladatukat.

Amit gyakran végzünk, könnyen formálissá válik. A lelkipásztorok és lelkipásztori munkatársak mindennapos feladata a szentségekre való felkészítés, a szentségi ünneplésekben vagy szentelményekben való közreműködés. Növelhetik a lelkipásztorok és munkatársak formális, vagy a szent cselekményhez méltatlan viselkedésre való kísértését a nehezítő körülmények, amelyek a szentség-kiszolgáltatások kapcsán felléphetnek: a sok nem hívő résztvevő, az esetleg nem eléggé felkészült-felkészített szentséghez járulóknak (pl. házasulandók, gyermekkeresztséget kérőknek vagy temetésen résztvevőknek) a világias, a szenthez méltatlan viselkedése stb.

2 A formalizmus féltudatos teológiai megalapozása

A lelkipásztori formalizmust alátámaszthatja egy félreértett teológiai elv is: hogy a szentség lényegi eseménye úgysem tőlem függ, csupán Istentől: a szentség hatása mindenképp létrejön „a megcselekedett szentségi tett” (opus operatum) által.

A formalizmust motiválhatja a szentségek skolasztikus meghatározása, amely – a kor konkrét kérdésire is válaszként- rendkívüli súllyal hangsúlyozza, hogy a szentség a „megcselekedett tett” által mindenképp létrejön, függetlenül a kiszolgáltató lelkiállapotától és életszentségétől.

(Ennek a félreértett szemléletnek is gyümölcse az „elvégzett”, összecsapott liturgia. Hasonlóan az „elvégzés” hamis fogalma indít sokakat arra, hogy csak „elvégezzék”, illetve elhadarják a „kötelező” zsolozsmát.)

Aquinoi sz. Tamás Summa Theológiájában részletesen foglalkozik a kérdéssel: Vajon a szentséget kiszolgáltató valamiképp közreműködhet-e a szentség hatékonyságában?6 – Elsődleges válasza, hogy nem, hiszen a szentség a kiszolgáltató állapotától függetlenül érvényes. A szentebb kiszolgáltató által a szentség nem lesz hatékonyabb. (Ez a tétel az opus operatum Isteni hatékonyságát akarja hangsúlyozni: hogy a szentségi kegyelem oka maga Isten, és nem a kiszolgáltató.) De sz. Tamás is hozzáteszi: „A kiszolgáltató áhítata mégis kiesdhet valamilyen kegyelmeket a szentséget felvevő számára; de ennek fő oka sem a kiszolgáltató, hanem Isten, akit a kiszolgáltató kérlel imájával, áhítatával.”

A bűnös személy szentség kiszolgáltatása tehát érvényes – folytatja Szent Tamás, az egyház tanítását összefoglalva -, mert nem a maga nevében szolgáltatja ki a szentségeket, hanem Krisztus, ill. az egyház nevében. De a súlyos bűn állapotában levő szentségkiszolgáltató a legsúlyosabb tiszteletlenséget követi el Istennel szemben (s ez számára „ex genere suo” halálos bűn): mert neki hivatalból az Úrhoz kellene hasonulnia, akinek nevében cselekszik, aki cselekszik benne; „hivatalból a szentségre kellene törekednie, hogy megfeleljen a szentnek, amelyet-akit) kiszolgáltat” (q 64 a.6. ad 1.)

3) A Krisztusban élő lelkipásztor lehet Krisztus közvetítője

Szent Tamás megfogalmazása a maga korában érthető. Korunk szentségtana viszont máshová teszi a hangsúly, mint a középkor több kérdésben; a szentségkiszolgáltatók lelki közreműködésével kapcsolatban is.

Korunk új felfedezése és megfogalmazása, hogy: a nem hívőknek is vannak szentségei! A nem-hívők vagy keresők nem a szentségi jelekben fedezhetik fel Istent (hiszen a hét szentség a hí-vőknek „készült”), hanem a krisztust hordozó és őt jelző tanúkban és közösségekben. A hét szentség célja pedig, hogy krisztust-hordozóvá (Jn 15; Rom 8,1-17; Gal 2,20) táplálja a keresztényt és a közösséget, hogy azok Krisztus szentségeivé legyenek a világban.

Ebből a szempontból – és korunk nézőpontjából – fogalmazva, a szentséget kiszolgáltatóknak és a (abban vagy a felkészítésben) közreműködőknek szentségi küldetése van. Alapvető feladatuk, hogy – mint egyén, és mint közösség – Krisztus tanúi, jelei, hordozói legyenek a szentsége kérők számára, Az ő tanúságtételük vezetheti el a szentség érvényességéhez vagy gyümölcsözővé válásához szükséges hitre, a szentségre készülőket. Illetve a szentség-kiszolgáltatás liturgiájában tanúsított hitük megerősítheti vagy felébresztheti a liturgián résztvevő hívők vagy keresők hitét (míg ellenkező esetben megingathatja a hitet).

Ez Evangelii Nuntiandi írja: Az evangelizáció első lépése a tanúságtétel. Az igehirdetés, a szentségek megsejtése csak ezután következik (EN 21-23).

XVI. Benedek pápa írja egy korábbi írásában, az ember szentségi küldetéséről: A hit titkainak megjelenítése, közvetítése, másokhoz való eljuttatása nem elsősorban a tanítás útján történik, hanem „a megjelenítés által”. Isten titkainak megjelenítésére „azért van lehetőség, mert Isten ma is él szentjeiben, és hitből fakadó szeretetükben közvetlenül az Ő szeretet érinthet meg… Valahányszor találkozom a valóban hívők és szeretni tudók szeretetével, ez mindig több, mint pusztán emberi találkozás. Azzal az újdonsággal találkozom, amely csak ő általa jöhetett létre, és amelyben a Vele való közvetlen kapcsolat kapuja is feltárul.”7

b) A szentségi jellegű közösség szerepe a szentségek ünneplésében

A zsinat utáni szentségi előírások (ordok) újdonsága, hogy a szentségekre való felkészítés közreműködői között első helyen említik: nem a szülőket vagy keresztszülőket stb., hanem a keresztény közösséget. Ez sokak számára ma is némileg mesterkélten hat, hiszen mégiscsak a lelkipásztor és a szülők stb. készítenek fel, elsősorban pl. a beavató szentségekre…

A zsinati és azt követő megfogalmazások általában egy olyan szemléleti szintről indulnak, amelyre a magyar lelkipásztoroknak még fel kell nőniük. A közösség e dokumentumok szemléletében nem csupán társadalmi környezet, hanem krisztusi és szentségi valóság.

A felnőttek szentségeinél különösen világos, hogy egy felnőtt megtéréséhez és szentségekhez jutásához – ami a közösségbe való bekapcsolódását is jelent – elengedhetetlen a közösség szerepe.

Konkrét példa: Azokon a plébániákon, amelyeken pl. a keresztségi vagy házassági felkészítésekben, vagy a többi szentségi felkészülésekbe bekapcsolják a hívőknek egy (a közösséget képviselő) csoportját, a lelkipásztoroknak semmi kétségük nincs afelől, hogy a szentségi felkészítések eredményességének (a valódi megtérésnek és az egyházba való belegyökerezésnek) valóban „katekumenális” útja van: azaz részét képezi a keresztény közösség tanúságétele; a közösség életébe való bekapcsolódás. Fájó ellenpélda: hogy egyes – esetenként nagyon buzgó – lelkipásztorok hosszú felkészítéseket tartanak különböző szentségekre, de az így felkészítettek nagy többsége a szentségek vétele után mégis elmarad, mert nem tud kapcsolatot találni az egyházzal, annak helyi közösségeivel.

Az egyházi közösséggel való kapcsolat-találás szép példái maguk a szentség-felkészítő csoportok\ esetenként a szentséget kérők tervszerű találkozásai más plébániai csoportokkal

Példa: néhány plébánián a keresztségre vagy házasságra készülőkhöz meghívják a fiatal házasok egy csoportját, vagy beviszik őket a baba-mama klub összejövetelére. Rendkívüli hatásuk van e találkozásoknak.

A közösségbe lépés, a közösségbe befogadás jól kifejeződik, ha például gyermek-keresztségek alkalmával az egyházközség képviselői köszöntik a megkeresztelt gyermekeket, azok szüleit – s ha a formális köszöntésen túl élő szeretettel veszik körül a megkereszteltek családját. Ennek különös jelentősége van akkor, ha a megkeresztelt családja még nincs élő kapcsolatba a plébániával.

Példa: Egy hívő férfi nem hívő nőt vett el. Házasságuk 3. évében kereszteltük gyermekét. A nő folyamatosan tartózkodó volt. Fiatal családjaink felváltva 8 napon át ebédet vittek ennek az asszonynak is, mint általában a szülés után hazakerült mamáknak. Néhány hét múlva a mama is megjelent a templomban. A férj azt mondta. Három éve próbálom közelebb hozni az egyházhoz feleségemet. Ez a 8 napon át kapott ebéd közelebb hozta öt a plébániához, mint az én három éves erőlködésem.

5) A lelkipásztori teológia első feladata

A lelkipásztori teológiának, mint tantárgynak célja, hogy felkészítsen a lelkipásztorkodásra. A lelkipásztori teológia első feladata tehát felhívni a figyelmet a legfontosabbra. Sokszor a legegyszerűbb, legbanálisabb igazságok megértése a legnehezebb. Saját korukban az egyház egyik fele nem tudta (akarta?) megérteni sem szent Ferencet, sem szent Ignácot, sem szent Terézt – sőt szem-beszállt velük.

Vajon megérjük-e a zsinat tanítását, amelyet boldogemlékű II. János Pál minden megnyilatkozásában olyannyira aláhúzott, és amelyet korunk minden pápája és egész lelkipásztorkodása is igazol? Hogy a lelkipásztor első feladata a személyes életszentség (amely őt magát szentségi jellegűvé teheti, Istenjelévé és jelenlétének eszközévé), első lelkipásztori feladata pedig (amely az előzőre épít) a szakramentális közösségért – a közösségi lelkiségért – való munkálkodás.

VI. Pál pápa a keresztyén és a lelkipásztor szakramentális küldetését így közelítette meg: „A legelső evangelizációs eszköz a hívők őszinte keresztény élete, szoros egységben Istennel… – A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók. És ha mégis hallgat a tanítókra, csak azért, mert ők egyben tanúk is.” (EN 41) De azt is kijelenti, hogy az evangelizáció legfőbb eszköze a krisztusi közösség (EN 13 stb.)

XVI Benedek pápa ugyanerről beszél, mint bíboros korában írt könyveiben, mint pápaságának megnyilatkozásaiban.

Kapcsolat az egyén és a közösség szentségi küldetése között

A közösség és az egyén ‘szakramentum volta’ elválaszthatatlanul összefügg. Kölcsönös szeretetre épülő szakramentális közösséget létrehozni, illetve azt (emberileg és még inkább kegyelmileg) „megszülni” csak az képes, aki a Krisztussal való egyesülés útját tűzte célul, és felfedezte, hogy ez az út a Felebaráton át vezet.8

Újdonságként hatott a GSp-nek majd a RH-nak megfogalmazása: „Az egyház összes útja az emberhez vezet!” (RH 14; GSp 10.22) Korunk egyházának ez a megfogalmazása Jézus sokszor elfelejtett tanítását eleveníti fel. Hogy a kereszténység nem individuális lelkiség, nem individuális tökéletességre törekszik, és nem is individuális lelkipásztorkodásra. Az ember akkor találja meg magát, és krisztusi valóját is, ha kilép önmagából és elindul embertársa felé (vö. Mt 25,40).

Közösség is akörül jöhet létre, aki törekszik „sírni a síróval, örvendezni az örvendezővel9mindenkinek mindene lenni, hogy mindenkit megmentsen. A kilépés önmagamból, önzésemből, saját látásmódomból, elképzeléseimből – és az eggyé-válás mással: a keresztény magatartás alapja, és a krisztusi közösség létrehozásának alapja. (Vö. a NMI fent idézett szentírási igéit).

Ehhez el kell veszítenünk magunkat, keresztre kell szögeznünk önzésünket, önakaratunkat -szeretetből. „Ugyanaz az érzés legyen bennetek, amely Jézus Krisztusban volt. ő Isten létére kiíresítette önmagát és hasonló lett hozzánk emberekhez…” (Fil 2,5) „Aki fel nem veszi minden nap keresztjét, nem lehet a tanítványom.” ( A legmindennaposabb és legáltalánosabb – és feltétlenül felveendő – kereszt, saját önzésünk: énünk keresztre feszítése; és a másoktól kapott keresztek elfogadása. – Szent Pál lelkipásztori programja ez volt: „Nem akartok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2). De aki elveszti életét felebarátjaiban, az megtalálja azt.

Ez sajátosan a mai keresztény, a mai lelkipásztor és lelkipásztor-jelölt megszentelődésének útja: amelyben megvalósulhat a lelkipásztor szakramentum-léte^ amelyben ő alkalmassá válik arra, hogy létrejöjjön körülötte a közösség mint szakramentum, a mai kor, a nem-hívők evangelizálásának elsődleges eszköze.

Ha egy teológiai hallgató kitűnő teológiai vizsgákat tenne is, de az itt mondottakat nem tenné életében az első helyre, csak Isten irgalma és a későbbi megtérés mentheti meg attól, hogy ne közép-szerű vagy rossz lelkipásztor legyen. De aki Jézusnak és a mai egyháznak csupán ezeket a tanításait gyakorolni, élni kezdi, bizonyosan jó lelkipásztor lesz: lelkipásztor, mint korunk és történelmünk sok lelkipásztora, vagy mint Kis szent Teréz, a missziók egyik védőszentje, vagy mint a 2005-ben boldoggá avatott Charles de Foucauld, aki életében egyetlen embert sem „térített meg”, de tudta, remélte, hogy részt vesz Jézus lelkipásztori művében.

Erre az útra mindnyájan csak a vízre lépő Péter hitével indulhatunk, s időnként talán mi is lesüllyedünk. De minket is Krisztusba vetett hit biztat, hogy induljunk.

Témánk kapcsolata a Szentségi lelkipásztorkodással?

Korunk szentségi lelkipásztorkodása is az imént mondottakra épül. Míg jelen fejezetünk a személy és a közösség szakramentális voltáról,9 küldetéséről beszélt a lelkipásztor szempontjából, következő fejezeteinkben ugyanezeket az elveket kell alkalmaznunk, a szentségek lelkipásztori szolgálata, illetve a szentséget felvevők szempontjából. Minden szentségi felkészítésnek a fenti elvekre kell épülnie, (ideál-távlatában) ezek felé a célok felé kell vezetnie a szentséget kérőket.

1 E tanulmány XVI Benedek pápa alatt készült. Ferenc pápa ugyanebben az „irányban” vezet tovább bennünket, így a téma ma, 2015-ben is teljesen aktuális!

2 Vö. Ratzinger bíboros már korábban is írt a témáról: „A mustármag reménye” Eisenstad, Prugg 1979

3 Ratzinger, Joseph: Krisztusra tekintve. Vigília 2005. 55

4 vö: A hit hirdetése a mai társadalomban. A francia püspöki kar levele a francia katolikusokhoz. Buda-pest, Vigília, 1998.

5 Erklärung des Symposiums “Die Rezeption der Communio-Ekklesiologie des Zweiten Vatikanischen Konzils”. – Kleine Christliche Gemeinschaften in Ostafrika. Diakonia 1994/1 (62-64)

6 S.Th. III. Pars. Q. 62- 64.

7 Ratzinger J: Krisztusra tekintve i.m. 70.

8 vö. Ratzinger J. i.m. 24k. 29-30.

9 E dolgozat a Szentségi lelkipásztorkodás c. kötet (Bp, SZIT, 2008) számára készült, majd végül mégsem tettem bele, talán épp túl erős kérdésfelvetései miatt.