Tomka Ferenc
Ezt a tanulmányt 1995 táján írtam. Néhány szempontot, adatot alakítani lehetne rajta, de lényege ma, 2015-ben is aktuális, ezért adom át a szélesebb olvasóközönségnek.
A pluralizmus egy adottság, amely az ember létéből következik. Mert, noha minden ember természetében van valami, ami alapvetően közös (hogy az ember Isten teremtménye, képmása), mégis az egyes emberek és közösségek szocializációjuk, társadalmi környezetük, élményeik, adottságaik hatására olyannyira különbözőképpen alakulnak, hogy egyének és csoportok alapvető kérdésekről lényegesen különböző álláspontokat képviselhetnek.
Az ipari forradalom, a városiasodás, a világszerte jelentkező migráció és társadalmi mobilitás következtében a pluralizmus egy olyan ténnyé vált, amellyel ma minden egyén, csoport és világnézet szükségképp találkozik.
Európa társadalmait mintegy 15oo éven át egyfajta közös értékrend, szellemiség uralta, amelynek lényeges meghatározója volt a kereszténység. Európa ennek alapján a reformációig vagy az ipari forradalomig valamiképpen homogén egység volt: az un. “keresztény Európa”, amelyben a társadalom a bölcsőtől a sírig egy olyan világlátást, kultúrát, erkölcsöt közvetített az egyén számára, amely a kereszténységgel kapcsolatban állt. Az ipari forradalom, illetve a városiasodás széttörte a középkor homogén világát, falusi, hagyományos, patriarkális, családias társadalmát, amely biztosítani tudta az eddig egységes hagyományok védelmét, fennmaradását. Az urbanizáció által az emberiség egyre nagyobb arányban került ki a korábbi közösségek védelméből, és sodródott bele a város “magányos tömegébe”, ahol számos – különböző világnézeteket és értékeket képviselő – csoport vonzásába került, s ezáltal kiszolgáltatottá vált változó tömeghangulatoknak és manipulációknak.
A társadalom sokarcúságát korunkban jelentősen megnövelte több tényező: így a tudományok fejlődése és sokrétűvé válása, a fogyasztói társadalom és ennek ideológiái, a szekularizáció összetett valósága, vagy a szegényebb országokból és földrészekről beáramló milliós tömegek megjelenése, akik hozzák magukkal kulturális és vallási örökségüket (Nyugat-Európa országaiban pl. ma sok millió muzulmán él).
A II. vatikáni zsinat, s azóta számos egyházi megnyilatkozás foglalkozott a pluralizmus tényével. Az egyház tudomásul veszi, hogy egy sokszínű világban él; tudomásul veszi, hogy hívei is e sokarcú világban élnek, s ennek megfelelően kell segítenie őket az üdvösség útján; tudomásul veszi, hogy a kereszténység mellett számos más vallás és világnézet van jelen világunkban. Ezért arra hívja tagjait, hogy egyrészt tartsák tiszteletben minden egyén, csoport és világnézet jogos szabadságát (s legyenek készek együttműködni velük minden jó cél érdekében), másrészt az új körülményeket figyelembe véve keressék annak módját, miként tudnak ilyen helyzetben tanúságot tenni az Evangélium öröméről és szabadságáról.
A pluralizmus kihívása – és a magyar katolikus egyház
Napjaink magyar katolicizmusa új módon találkozik a pluralizmus problémájával. – A kommunizmus előtti magyar társadalom (minden ellenkező tényező ellenére is) egészében hagyományos homogén “keresztény társadalom” benyomását keltette. Utal erre, hogy a lakosság 9o %-a vallásosnak mondta magát, 6o-7o %-a rendszeresen járt templomba, s a társadalom számára természetes volt, hogy a gyermekek jelentős része “keresztény nevelésben” részesült.
Az elmúlt évtizedek alatt a társadalom emberi-világnézeti feldarabolódása teljességgel megindult. Az egyházon “belül” élők egy része azonban – a vallásüldözés nyomásának hatására – nem vett tudomást erről a változásról. Sok keresztényben az a kimondott vagy ki nem mondott meggyőződés élt az üldöztetés éveiben, hogy az elvallástalanodás megjelenése egyszerűen a kommunista-ateista propaganda következménye, s annak megszűnésével rövid időn belül helyreáll a “régi rend”. Számos jelenség utal arra, hogy ma is ez a véleménye sok kereszténynek, katolikusnak. Erre utalt pl. a kommunizmus bukása után egyesek törekvése a hitoktatás általános visszaállítására, minden meg nem keresztelt gyermek szinte feltétel nélküli megkeresztelésére stb.
Ezzel szemben tudomásul kell vennünk, amit a Szentatya többször hangsúlyozott ittlétekor, hogy a magyar egyház teljességgel uj helyzetbe került a 4o évvel ezelőttihez képest; hogy “missziós egyházzá” váltunk, s egy pluralista világban kell megvalósítanunk küldetésünket (Beszéd a püspökökhöz 9,ll), azaz egy világban, amelyben a kereszténység, a katolicizmus kisebbségi helyzetbe került.
Ma a magyar népesség egyharmada vallástalannak mondja magát, egy másik harmada valamiképpen tágabb értelemben istenhivő ugyan, de úgy nyilatkozik, hogy ő “a maga módján” hívő, azaz nem az egyházak elgondolása szerint, s nem is kíván kötődni egyházakhoz. Csupán a népesség harmadik harmada tart valamilyen kapcsolatot az egyházakkal. De ebben az egyharmadban is nagy a sokféleség. A magukat katolikusnak vallók közt pl. ott vannak azok is, akik évi 1-2 nagy ünnepen mennek el csak istentiszteletre (pl. az éjféli misére vagy a feltámadási körmenetre), de az egyház számos hittételét nem ismerik, vagy nem azonosulnak azokkal. Akik viszont rendszeres vallásos életet élnek, azok az ország lakosságának csupán mintegy lo %-át alkotják. (Vö.Tomka M.:A magyar katolikus egyház 1991, Bp.1991. 12.k.)
Mi következik ebből az egyház számára?
II. János Pál pápa ebben az – általa missziósnak nevezett – helyzetben előszöris az adott világ tudomásulvételére hívta meg a magyar egyházat, illetve helyzetének felmérésére s ezt követő munkaterv (lelkipásztori terv) készítésére (A püspökhöz 3,1o). Mind a helyzetfelmérésnek, mind a lelkipásztori tervnek alapvető kérdése: Hogy milyen új kihívást jelent a pluralista világ az egyház számára 1) a világgal való kapcsolat, 2) illetve a lelkipásztori élet vonatkozásában.
Új kapcsolat a világgal.
A II. vatikáni zsinat hangsúlyozta, hogy az egyház és a világ nem azonosíthatóak, s részletesen szólt az egyház és világ viszonyáról. A magyar katolikus egyháznak is fel kell ismernie új kapcsolatát a pluralista világgal.
Az egyháznak változatlan, vagy még nagyobb elkötelezettséggel kell hordoznia és képviselnie az adott pluralista világban az Evangélium értékeit, amelyek meggyőződése szerint egyedül képesek megújítani, illetve talpra állítani az embert és társadalmat. De ezt – a mondottak szellemében is – jézusi alázattal kell tennie.
– Ha korábban az isteni és emberi tudás szinte egyedüli vagy legteljesebb birtokosaként léphetett fel, ma új módon meg kell tanulnia tiszteletben tartani mások szaktudását, illetve más nézőpontokat, világnézeteket, s erre kell nevelnie híveit.
– Ha korábban a népesség többségét maga mögött tudhatta, ma tudatában kell lennie, hogy a társadalomnak csak egy töredéke áll mögötte minden kérdésben.
– Ha eddig elég volt ismernie saját kifejezéseit, ma fel kell fedeznie, hogy a világ gyakran más nyelvet beszél, s neki meg kell tanulnia e nyelvet, ha képes akar lenni hirdetni az Örömhírt e világnak. (Hogy az egyháznak meg kell tanulnia a világ “nyelvét”, ez egyik fő témája a zsinat “Egyház a mai világban” c. dokumentumának vö.4,11,21,4o,44 stb.)
A pluralista világ tényének, illetve domináns helyzete elvesztésének tudomásulvétele nem okozhat valamiféle kisebbségérzetet az egyház vezetőiben vagy tagjaiban, de meghív a világ összetettebb és pluralista látására. Szemléltesse ezt egy példa, a közelmúltban megkezdődött, s lényegileg máig sem befejezett vita az iskolai hitoktatásról, illetve a katolikus intézmények visszaadásáról. (Példánk azt is szemlélteti, hogy napjainkban az egyháznak s a keresztényeknek számos társadalmi-politikai kérdésben ismernie kell a társadalom – alkalmasint változó – véleményét, s tudnia kell, hogy felelős a közvélemény egészséges formálásáért.)
A katolikus egyház korábban természetesnek vette, hogy a társadalom többsége (vagy legalább a katolikusnak keresztelt népesség) mögötte áll. A fenti vitában úgy tűnt, hogy többen ma is ebben az elképzelésben élnek. Mások viszont, az imént is idézett arányokat ismerve – melyek szerint a népességnek mintegy 3o %-a tart csak fenn egy minimális kapcsolatot egyházával -, arra a következtetésre jutottak, hogy az egyház legfeljebb a társadalom e rétegére számíthat igényeinek támogatásához.
A fenti vitákban a tömegkommunikáció is úgy törekedett manipulálni a közvéleményt, hogy az egyházak ilyen igényeikkel csak a népesség egy elenyésző kisebbségének kívánságát akarják ráerőltetni az óriási többségre. Ezzel szemben a felmérésekből kiderült, hogy arra a kérdésre, “rokonszenvezik e azzal a párttal, amely azt tűzi célul, hogy bevezeti az iskolákba a hitoktatást?” a felnőtt népesség nagyobbik fele igennel válaszolt, egyötöde nem válaszolt, s csak 23 %-a válaszolt nemmel. Ami az egyházi ingatlanok visszaadását illeti, a felnőtt népesség 9o %-ának volt az a véleménye, hogy az egyházaknak azokat a javakat, illetve intézményeket vissza kell adni, amelyek a hitélethez és szociális-humán munkájukhoz szükségesek (Vö. Tomka M.:i.m. 33,44).
Új lelkipásztori magatartás.
A társadalom pluralizmusa, illetve a kereszténység kisebbségi helyzetbe kerülése mindenekelőtt egy alapvető lelkipásztori kérdést vet fel: Mi védi meg a katolikusokat a sokféle – olykor közömbös, olykor vallás- vagy egyházellenes – csoport vonzásától? – A Szentatya több beszédében hangsúlyozta, hogy a plébániák alakuljanak közösségé, hogy “adjanak teret azoknak a közösségeknek és mozgalmaknak, amelyeket a Gondviselés támaszt korunkban”. Hangsúlyozta, hogy a papjelölteknek már a szemináriumban meg kell tanulniuk, meg kell tapasztalniuk, “hogyan lehet létrehozni olyan közösséget, amely a Szentháromságos szeretetközösség eleven folytatása” (Püspökökhöz 5; Kispapokhoz 8). Az ember nem tud egy közösség védelme nélkül élni, enélkül alig tudja világnézetét egészségesen megőrizni, kibontakoztatni. Az elmúlt kor homogén társadalmában a vallásos közösség adva volt. Mára megsemmisült. Híveink igy védtelenül állnak a pluralista világ sokféle vonzásában. Az egyháztól való elidegenedéstől, az alternatív csoportok, kisegyházak, közvélemény, médiák stb. vonzásától, hatásától, csak egy azonos gondolkodású elkötelezett keresztény környezet, közösség óvhatja meg őket. (Erre figyelmeztetett már ismételten a II. vatikáni zsinat is – Vö. pl. A papságról 6)
– Ami a lelkipásztorkodás egyéb területeit illeti, az egyháznak minden vonatkozásban szembe kell néznie a ténnyel, hogy egy pluralista világban él.
Ez sok mindent jelent. Pl. azt, hogy a hívő keresztények, az egyház aktív tagjai is a pluralista világban élnek, s ez meghatározza szemléletüket: a nagyobb szabadság és kreativitás iránti igényüket. A II. vatikáni zsinaton és azóta az egyház újra és újra állást foglalt az egyházon belüli pluralizmus mellett: pl. a liturgia, a formák pluralizmusa mellett, vagy a világiak karizmáinak illetve az egyházban levő különböző egyesületek, csoportosulások, mozgalmak, sokfélesége és – egységet nem károsító!- szabad kibontakozása mellett. A magyar egyház számára – a szabadság visszaszerzése után – napjainkban vált lehetővé, hogy teret adjon a szabadság, illetve a pluralizmus ezen egyházon belüli megtestesülési formáinak. Létkérdése hogy valóban teret adjon, hogy ily módon hívek és útkeresők otthon érezhessék magukat benne. (Természetesen az is létkérdés, hogyan okul a nyugati egyházak tapasztalatán, ahol egyes irányzatok viszont a pluralizmusra hivatkozva az egyház egységét sebezték meg.)
A pluralista világban a lelkipásztorkodás a társadalom sokféle csoportjával, rétegével, és sokféle elvárással találja magát szembe, mind a hívőkhöz, mind a nem hívőkhöz szóló küldetése terén. Már a II. vatikáni zsinat aláhúzta, hogy a lelkipásztorkodásnak meg kell felelnie a pluralista világ sokféle igényének, s “az egyes társadalmi csoportok javára meg kell teremteni a sajátos lelkipásztori munkaköröket” (Papok 1o). Ennek megfelelően világszerte kialakult az un. szakosított lelkipásztorkodás, ami azt jelenti, hogy önállósított és megfelelően szakképzett lelkipásztorok foglalkoznak a társadalom egyes csoportjaival, fiatalokkal, egyetemistákkal, munkásokkal, értelmiséggel, művészekkel, katonákkal, s kiemelten a hátrányos helyzetűekkel, cigányokkal, munkanélküliekkel, testi és lelki sérültekkel, deviánsokkal stb.. A magyar lelkipásztorkodás is tett már néhány kicsiny lépést a lelkipásztori szakosítás irányába, de bizonyára az egész ország lelkipásztorkodását át kell gondolni még ebből a szempontból. Szent II. János Pál is kiemelte magyarországi beszédeiben a munkássággal, értelmiséggel, fiatalsággal és a hátrányos helyzetűekkel való sajátos foglalkozás fontosságát. (Vö. Beszéde a betegekhez; Püspökökhöz 11; azóta Ferenc pápának egyik legfőbb meghívása ugyanez).
Az egység távlatában
S végül a pluralista világ sokrétűsége, az egyház feladatainak és tagjainak sokfélesége uj módon aláhúzzák az egység szükségességét. – Ez volt a pápa magyarországi beszédeinek leggyakrabban visszatérő témája is. – Az egység a katolikus egyházon belül: a püspökök és püspökök, püspökök és papok és világiak, szerzetesek és egyházi csoportok és mozgalmak közt. Csak együtt alkothatják meg a hatékony lelkipásztori munkatervet, együtt hozhatják létre az egyházmegyei vagy nemzeti zsinatokat, együtt lehetnek a magyar egyház megújulásának eszközévé – mondta a Szentatya (vö. Esztergom 3; Püspökökhöz 2-5)
Továbbá a katolikus egyház küldetésének tudja, saját benső egységének megvalósításán túl, hogy az egész világot meghívja a krisztusi egységre. Talán sosem volt ez annyira időszerű, mint egy pluralista, s gyakran szétszaggatott, feszültségekkel telt világban. S ez a küldetése e sokrétű világban új módon kívánja meg tőle, hogy építse az egységet az egyházon belül, s azon túl minden kereszténnyel, minden istenhivővel, minden jóakaratú emberrel. Így lesz a pluralista világban az egység jele és szentsége; így ismerheti meg általa a világ Istent (Jn l7,2l).