Gaudium et spes és az Egyház önértelmezése

Az Egyház önértelmezése

a Gaudium et Spes-ben

Az Egyház önértelmezése és a világgal való kapcsolata

Az Egyház évszázadokon át elsősorban úgy tekintett magára, mint szent, isteni, következőleg lényegileg változhatatlan valóságra. Még a LG is, amely ugyan egy teljességgel megújult egyházképet hozott, amely beszélt arról, hogy az „Egyház isteni és emberi elemekből áll”, mint maga a megtestesült Ige (8); beszélt arról, hogy „ennek a világnak mulandó alakját hordozza, és maga is a teremtmények között él” (48); amely meghívta hierarchia tagjait, hogy vegyék figyelembe a világban élő hivők véleményeit, javaslatai (37), egészében mégis lényegileg az Egyház isteni, szent arculatát mutatta be.

A GS legnagyobb újdonsága, hogy kijelenti: az Egyház természetfeletti lényegének változatlansága mellett olyan valóságosan a világban él és olyannyira kapcsolódik a világhoz – hiszen valóságosan emberi intézmény is -, hogy egyrészt folytonos párbeszédben kell állnia a világgal, másrészt szükségképpen változik, hibázik, eltorzulhat, s korról-korra megújulásra szorul. (Ezek a kijelentések szerves kapcsolatban állna k ugyan a zsinat egész irányvonalával, mégis minden korábbit meghaladó konkrétsággal, s minden korábbit meghaladó félreérthetetlenséggel fogalmazzák meg Egyház a világban létének igazságát.)¹

Az iménti alapvető megállapítások számos új kijelentést, következtetést tartalmaznak, amelyek a GS megfogalmazása során erős vitákat váltottak ki a zsinaton, majd sok kérdésben egy jelentősen új látásmódot alapoztak meg. Mindezek azóta egész egyházképünknek és világban való létünknek alappillére lettek. Lássuk ezek közül a legfontosabbakat:

– Az Egyház korábban hajlott arra, hogy a világtól független változatlan valóságnak tekintse magát, nemcsak tanításában, hanem még formáiban (pl. a liturgia) vagy nyelvében (pl. a latin) is, most kijelenti: Az Egyháznak, hogy feladatát teljesíthesse „szüntelenül kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit, azért, hogy minden nemzedéknek megfelelő módon tudjon választ adni az emberek örök kérdéseire… Ismernie és értenie kell tehát a világot, amelyben élünk”(4. vö. 43, 44)

A mondottakkal összefügg a zsinat egész magatartása és eljárásmódja. Ez a szellem tört át az egyik legtöbb vitát kiváltó dokumentumban, a Liturgikus Konstitúcióban – amely éppen erre az állításra alapul: hogy az Egyház legszentebb jelei sem változatlanok, hanem éppenséggel a kor „nyelvén”, a kor embere számára érthetően kell „megszólalniuk”. Ugyanez a látásmód jelenik meg a Missziókról szóló határozatban, és más határozatokban is (IM, AA, DH, UR, NE).

– Az Egyház eddig általában csak arról beszélt, hogy benne Isten szól a világhoz, a zsinat kijelenti, hogy Isten a világ történései és valósága által szól az Egyházhoz, s ezért az Egyháznak állandóan törekednie kell felkutatni, mit mond neki Isten a világ valósága által (11, 40, 44). Vagyis „az Egyház, miközben segít a világnak, maga is sokat kap tőle” (40, 45). Sőt: a világra figyelve válnak „a kinyilatkoztatott igazságok” nemcsak „egyre alkalmasabb módon előadhatóak”, hanem „egyre teljesebben felfoghatóak és érthetőbbek” is. – Ezt a súlyos teológiai kijelentést előkészítették már a Kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus konstitúció nagy vitát kiváltott gondolatai: amelyek szerint maga a kinyilatkoztatás is csak úgy érthető, ha figyelembe vesszük az adott világot, amelyben az isteni szavak elhangzottak, leíródtak, illetve, hogy ezzel párhuzamban – bár a kinyilatkoztatás lezárult – a kinyilatkoztatott igazságok felfogása bontakozik, fejlődik az Egyház és az emberiség történelme folyamán (DV 8).

Ebben a látásmódban egy új, és sokak szerint minden teológiai tárgyra új fényt vető tudomány születik meg: a lelkipásztori vagy gyakorlati teológia.² Ha korábban ez – a teológiákon ugyan tanított tárgy – mindössze a lelkipásztorok évszázadok óta kialakult magatartási formáit, előírásait adta át a papjelölteknek (tehát nem volt teológiának, vagy tudománynak nevezhető), mostantól egy teljességgel új teológiai tudománnyá vált: amely az Egyház életével és önmegvalósításával foglalkozik, amennyiben azt a kor és a környezet befolyásolja. Vagyis az a feladata, hogy (a szociológia, pszichológia, pedagógia, antropológia stb. tudományok eszközeit felhasználva) vizsgálja a világot, amelyben az Egyház él, majd e vizsgálat fényében keresse azokat a szavakat, jeleket, formákat, amelyek által az evangélium örök üzenete az adott korban, környezetben vagy korosztályban közvetíthető.

– A zsinat megállapítja az Egyházról, hogy az isteni és egyúttal emberi valóság, hogy kapcsolatban áll korával. A GS tovább megy, s őszintén meg meri vallani: hogy az Egyház nemcsak szent, nemcsak a „a tökéletesek társasága”, hanem a bűnösök Egyháza is³. „Noha… nem szűnt meg az üdvösség jele lenni a világban, nagyon jól tudja, hogy mind a papi rendbe tartozó, mind világi hivő tagjai között voltak, akik az évszázadok során hűtlenné váltak Isten Lelkéhez. Korukban is érzi, milyen nagy az ellentét az általa hirdetett üzenet és azoknak emberi gyarlósága között, akikre az evangélium rá van bízva. Bárhogyan is ítéli meg a történelem ezeket a fogyatékosságokat, tudnunk kell róluk, és elszántan küzdenünk kell ellenük, hogy ne gátolják az evangélium hirdetését” (43). – A Lelkipásztori Konstitúció számos példát felsorol, ahol az Egyház torzult. Sok esetben éppen a világ – pl. a kultúra vagy a tudomány – önálló valóságának figyelembe nem vétele miatt. „Csak sajnálnunk lehet – írja például – , hogy nem eléggé látva a tudomány törvényes autonómiáját, olykor keresztények között is megnyilvánultak olyan felfogások…, amelyek sokakat vittek arra, hogy a hitet és a tudomány egymással szembenállónak gondolják” (a jegyzet utal a Galilei esetre) (36). Másutt: „Eltérnek az igazságtól azok, akik… elhanyagolják földi kötelességeiket… A vallott hit és a mindennapi élet közötti, sokaknál tapasztalt hasadást korunk súlyos tévedései közé kell számítani. Ez botrány…”(43). – Sőt a zsinat, amely nem egyszerűen elítéli az ateizmust, hanem nagyon árnyaltan szól erről a problémáról, azt is hozzáfűzi a témához: Okai közé „kell számítanunk a vallások – sokhelyütt elsősorban a keresztény vallás – által kiváltott kritikát is. Ezért a hivőknek is nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben… vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát.” (19)

– Az Egyház – amely az utóbbi évszázadokban a szentség és tévedhetetlenség öntudatával hosszú időn át a „felvilágosuló” világ teljes ellenállását váltotta ki – egy új magatartást vesz fel a GS-ben: bocsánatot kér. S ezt folytatja VI. Pál bocsánatkérése a zsinat bezárásakor, majd II. János számtalan bocsánatkérése mindazokért az emberi mulasztásokért, amelyet az Egyház vagy a keresztények a történelem folyamán elkövettek. S ezzel egy egészen új kapcsolat, egy új párbeszéd indul el a „világgal”.

– Mindezekkel kapcsolatos, illetve az előbbiekből természetszerűen következik a GS-nek egy ugyancsak a korábbi szemlélethez képest forradalmi (és a zsinaton ugyancsak sok vitát kiváltó) megállapítása, hogy az Egyház folytonos megújulásra szorul. „Az Anyaszentegyház fáradhatatlanul megtisztulásra és megújhodásra buzdítja gyermekeit, hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon föl az Egyház arcán” (43, vö. 44. vö.)

– A zsinat egyik legjelentősebb és legtöbbet idézett megállapítása, hogy „az Egyház Krisztusban mindegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (LG 1). Valamiképpen az összes zsinati dokumentum ennek a megállapításának fényében nyert megfogalmazást, a GS lelkipásztori konstitúció vonta le ebből a végleges következtetést. Hiszen (néhány egyéb dokumentumot követve) a legkövetkezetesebben vizsgálta meg azt, hogy ténylegesen mennyiben látható jel az Egyház ebben a mai világban, illetve milyen irányban kell tovább lépnie, hogy az legyen. A zsinatot követő hatalmas Egyházi-, szinódusi-, pápai megnyilatkozásoknak, illetve az „evangelizáció-, új evangelizáció” kérdésnek jelentős mértékben ez a téma volt egyik központi kérdése. S ide is kapcsolódik, hogy – amint már a zsinati dokumentumokban is, az ezt követőkben még inkább – központi helyet kapott a communio-, a közösség teológiája: mert csak a szeretet látható közösségében valósulhat meg az Egyház szentségi volta, evangelizációs küldetése. (Vö. Jn 17,21; GS 21,42,91; vö. EN 13,15, 23; CL 19,23 stb.). Az ezredfordulón II János Pál pápa úgy beszél e témáról, mint a 3. évezred evangelizációjának kulcskérdéséről (NMI 43). Ha az Egyház az egység szentsége, nemcsak elméletben, hanem az adott látható világban, akkor legfőbb kérdése, hogy látható szeretetközösség legyen. E nélkül minden lelkipásztori kísérlet vagy teológiai elmélet „haszontalannak bizonyul” (NMI 42 vö. 43), de így az Egyház valóban Isten szentsége lesz a mai világban, a 3. évezredben.

Az Egyház a mai világban dokumentum teológiája: gyökerek és távlatok

Zsinati vagy pápai dokumentum sosem foglalkozott még ilyen konkrétan az Egyház és a világ valós problémáival. Ugyanakkor a GS „örömmel és reménnyel” tekint a világra, a történelemre, az Egyházra. Negyven évvel a zsinat után is elmondhatjuk: „aligha olvashatjuk ezt az okmányt lelkesedés, egyre fokozódó belső tűz nélkül. Az emberben az a benyomás alakul ki, hogy az a közösség, az Egyház, amely ilyen tárgyilagosan és bátran elemzi a maga helyét, küldetését a világban, és ilyen bátran szembe mer nézni a tényekkel a maga hibáival is, az képes megújulásra, az biztos jövő előtt áll.”⁴ Honnan meríti a reményt, a bizonyosságot?

– Amikor a világról, az emberről beszél, az újabb teológia és a zsinat mélyen optimista katolikus-keresztény antropológiájának alapján áll. Tud az ember és a világ romlottságáról, de még inkább arról, hogy az ember Isten képmása (12), hogy „isteni csíra” van elrejtve benne (3); hogy „tudata mélyén olyan törvénnyel találkozik, amelyet nem ő maga szabott meg magának” (16). Ezzel összefüggésben tudja állítani, hogy a kor, illetve az emberiség számos törekvése és vágya megegyezik Isten tervével, és ezek – az ellentétes erők közepette is – a beteljesülése felé vezetik a világot (3, 42).

– A konstitúció – az újabb teológia és a zsinat krisztológiáját követve – úgy tekint a világra és az emberiségre, mint amelyek nem idegenek Istentől. Az Ige ebbe a világba testesült bele, s az ember testét és valóját vette magára, hogy megváltsa és megszentelje (22).

– A dokumentum a Lumen Gentiumnak – a zsinat korában ugyancsak forradalminak mondható – szélesre tárt egyház- és ember-látásával, s a megváltás egyetemességének tudatával tekint az emberiségre (LG 13-16).- „Isten Fia ugyanis megtestesülésével minden emberrel egyesült…. Ez nemcsak a hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is, akiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem… Vallanunk kell, hogy Isten mindenkinek fölkínálja a lehetőséget,” hogy csatlakozzon Jézus húsvéti misztériumához (GS 22).

– Ezen teológia, ezen emberlátás alapján jelenti ki, hogy a keresztény – lényegi küldetéséből fakadóan – felelős a világért, az emberiségért, a társadalomért, a kultúráért, a politikai életért (34, 38, 39, 43 stb.). A zsinat korában eléggé elterjedt volt a felfogás, hogy a megszentelődés, a tökéletesedés útja csak a világi élettől eltávolodva járható. A GS ezt a felfogást „botrányosnak” minősíti (43). Az embertársakért és az emberibb világért való munkálkodást eszkatologikus távlatba állítja: az örök életre való legjobb felkészülésnek, az örök élet építésének tartja (27, 39), továbbfejlesztve ezzel különösen a LG és az AA hasonló kijelentéseit.

– A GS reményének alapja tehát a bizonyosság, hogy az emberiség lelke mélyén ma is az istenit, a jézusit keresi, és csak az isteniben, az evangéliumiban találhatja meg a megoldást. S bár éppen ebben látja a legsúlyosabb kihívást a keresztények számára, hiszi (a zsinat, sajátosan az AA szemléletét követve, és mindenképpen sokkal bizonyosabban, mint az utolsó évszázadok kereszténysége), hogy minden keresztény egyformán (!) meghívást kapott az életszentségre, s arra, hogy részt vegyen az Egyház „legsajátosabb” küldetésében, hogy az „Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze legyen az Istennel való bensőséges egyesülésnek” (GS 42; vö. 91-93).

Mindez megalapozza az Egyház és a világ dialógusát és annak feltétlen szükségességét is (vö. 40).