II. János Pál teológiája

Tomka Ferenc

II. János-Pál pápa teológiája

(ünnepélyes nyilatkozatainak tükrében)

Vigília 1991/8. számában

II. János-Pál pápa teológiájáról – illetve (magyar nyelven is megjelent) jelentősebb nyilatkozatainak teológiájáról – nem szólhatunk a II. vatikáni zsinattól, illetve az általános püspöki szinódusoktól függetlenül. Hiszen a szentatya teológiája a zsinati teológiára épül, illetve az általa megfogalmazott és aláirt dokumentumok egyik részét a szinódusok által körvonalazott anyagok alkotják. Minderről tudva mégis egyértelműen lehet beszélni a pápa teológiájáról. Hiszen a pápai dokumentumok megszerkesztésében minden korban számos teológus közreműködött, de kevés pápa volt, aki oly nagy arányban maga írta a nevével jelzett megnyilatkozásokat, mint éppen jelenlegi szentatyánk.

A következőkben megkíséreljük pontokba szedni a zsinati teológiai fordulat néhány legfontosabb gondolatkörét, amelyeket II. János-Pál – a szinódusokra is támaszkodva – aláhúzott vagy továbbfejlesztett.

Megújuló istenkép – és istenkapcsolat

Az utóbbi évszázadok teológiája inkább Isten fenségét, nagyságát hangsúlyozta. Ennek következményeként a hívő tömegek jelentős része Istent távoli hatalomként, alig megközelíthető fenségként képzelte el. Ezzel is összefügg az a felfogás, amely szerint az Istennel egyesült élet legfeljebb néhány kiválasztott ember hivatása. A zsinati teológia fordulatot hozott az istenkép és a keresztény lelkiség terén egyaránt. Markánsan jelentkezik e fordulat a pápa írásaiban. – Isten nála mint a végtelen szeretet, jóság és irgalom Istene jelenik meg. “Isten szereti az embereket! Ez a legegyszerűbb és megrendítő hír, amelyért az egyház az emberekkel szemben felelős.” (ChrL 34; vö.DM, RH stb.) – Ebből következik, hogy “minden keresztény elsődleges hivatása”, hogy válaszoljon erre a szeretetre saját életszentségével (ChrL 3o), hogy Istennel, Krisztussal egyesülő életet éljen (vö.ChrL l6-l7).

Ez a meghívás annyira alapvető és általános, hogy természetszerűen meg kell határozni mindenekelőtt is a keresztény nevelés szellemét. Ha pl. egy korábbi felfogás szerint a hitoktatás elsődlegesen hitismeretek átadását jelentette, a pápa (a IV. püspöki szinódussal) az evangélium életre váltását, illetve a Krisztussal egyesülő életre való elvezetést tűzi a hitoktatás céljául. – A hitoktatásnak arra kell elvezetnie, hogy a benne részesülő gyermekek és felnőttek az evangélium törvénye szerint éljenek; hogy “egyre inkább úgy gondolkozzanak mint Krisztus, úgy ítéljenek, úgy cselekedjenek, ahogy Krisztus parancsai követelik”(CTr 2o). Ebből következik, hogy a hitoktató is “csak annyiban nevezhető hitoktatónak, amennyiben Krisztus tud szólni ajkán keresztül” (CTr 6).A bibliamagyarázatoknak is “túl kell lépniük a puszta szövegmagyarázaton, hogy a résztvevők tudjanak élni Isten szavából” (CTr 47).

A pápa és a szinódusok tudatában vannak,hogy ezek a kijelentések súlyosak, s hogy valódi megújulásra hívják az egyház tagjait. Ezért írja a Christifideles Laici, hogy “egy új evangelizációra van szükség” az egyházon belül is, s ennek útja, hogy “érettebb “egyházi közösségeket kell létrehozni, amelyekben felragyog a hit, s amelyekben eredeti jelentésében megvalósul a Krisztus személyéhez és evangéliumához való ragaszkodás…. a szentségi közösségben, a szeretetben és a szolgálatban.” (ChrL 34;vö.Missziós enciklika)

Szentháromságos fordulat – és a közösség

A zsinati teológia egyik legjelentősebb újdonsága ez. Isten nem úgy jelenik meg mint magában élő Fenség, hanem mint háromság, mint szeretetközösség: mint az egyháznak és minden emberi közösségnek ősmintája. A szentháromságos szemléletnek számos jelentős következménye van a teológiai, illetve a katolikus látásmódban. – A zsinat hangsúlyozza, hogy az egyház, s annak kisebb (szentháromságos) közösségei is egységükben lesznek a világ “szentsége” (Az egyházról l), egységük által tudnak tanúskodni Istenről (vö.Jn l7,2l). Hangsúlyozza, hogy a keresztényeknek, a kisebb és nagyobb közösségeknek úgy kell összejönniük, hogy az egység megvalósulhasson ,s így a Szentháromság titka, illetve maga Jézus jelenhessék meg köztük (vö.Mt l8,2o; vö. Világiak 9,lo,ll,l7,l8; Liturgia 7; Egyház a mai világban 42; Papok 6,8;Missziók l5 stb.). Arról beszél (s ezt lelkipásztori szempontból a legfontosabb újdonságának tartották), hogy – az előzőkből következően – “a lelkipásztorkodás nem szorítkozhat arra, hogy a hívekkel csak egyenként törődjék,hanem… ki kell alakítania a valódi keresztény közösséget” (Papok 6).

II János-Pál is a Szentháromság dimenziójában látja a világot. Kijelenti, hogy az egyház ebben a szemléletben tud evangéliumi módon válaszolni “a ma emberének szívet szorongató kérdéseire”.De tudatában van, s ki meri mondani, hogy ez a látásmód gondolkodásunk átalakítását, “Isten újbóli felfedezését” kívánja meg tölünk (DV 2.vö.CTr 4l; ChrL 3l stb.). A szentháromságos szemlélettel párhuzamban a pápa az egység és közösség távlatában gondolkozik (vö.RH 6;DV 6l; RM 29;ChrL l8,3o).S ezek fényében, a szinódusokkal egybehangzóan, a legkülönbözőbb összefüggésekben – a gyermekek és felnőttek hitoktatásáról, a családról, a világiakról a kispapokról és a papokról, a plébániáról és a missziókról szólva – újra és újra hangsúlyozza a krisztusi közösség fontosságát. Hiszen e közösségben “visszatükröződik maga az örök és kimondhatatlan szeretetközösség, amely az Egy és hármas Isten sajátja” (ChrL 3l).- Ezért is érhető, hogy az ember a közösségben talál önmagára, hogy “akkor találhat magára, ha öszintén ajándékul adja önmagát”.Ezért érthetö, hogy a kereszténynek “nincs joga önmagába zárkóznia,lelkileg elkülönülnie a közösségtől, inkább folytonos érintkezésben kell élnie a többiekkel, a testvériség aktív indítása révén” (ChrL 2o). Az egyház fontos feladatai közé tartozik tehát, hogy kölcsönös szeretetben élő, s erről tanúságot tevő (vö. Jn l3,35) közösségeket hozzon létre minden szinten: felnőttek és családok, papok és kispapok, fiatalok és gyermekek közt,a plébániákon, a missziókban és a különböző mozgalmak révén stb. (vö. ChrL 26,l8-l9,32;FC 7o,69,72;CTr 24,47 stb.)

“A papok csak a szeretet és egység lelkületével lehetnek Krisztus tanúi: aki azt kéri az Atyától:Legyenek mindnyájan egy.” (Az l99o-es szinódus záró dokumentuma,34.pont)

“A plébánia hivatása sem más, amint hogy tagjait… a testvéri szeretet megélésére vezesse, s igy elfogadtassa az egyházi közösség és a missziós felelősség tudatát” (ChrL 6l). Minden lelkipásztori munkát, igy a hitoktatást is “a terméketlenség veszedelme fenyegeti,ha a hitben elindulót nem fogadja be egy olyan közösség,amely a hitből él” (CTr 24).

Mindezek után érthető, hogy a pápa nem mulasztja el az alkalmat, hogy újra és újra köszönettel és elismeréssel ne szóljon mindazokról a keresztény társulatokról és a megújulási mozgalmakról, amelyek hatására világszerte testvéri közösségek születnek…”Az egyház jövöjének zálogai ök” (CTr 47;DV 65; FCons 72; ChrL 62; Missziós enciklika stb.)

A mozgalmak és lelkiségek egyházi és pápai megitélésére jellemzö többek között a papneveléssel foglalkozó l99o-es szinodus állásfoglalása, amit annak záródokumentuma is megfogalmaz (25.pont): Eszerint – a korábbi esetleges más véleményekkel szemben – “azoktól a papjelöltektöl,akik különbözö egyházi mozgalmakból és társulatokból jönnek nem kell azt kivánni,hogy szüntessék meg kapcsolataikat az öket utra inditó mozgalmakkal, vagy hogy ne éljék azok lelkiségét, amelyben nevelödtek” (természetesen feltételezve, hogy “nyitott lélekkel fogadják a szeminárium püspöktöl kiválasztott elöljáróinak tanácsait és utmutatásait”.) Az egyházmegyés papokkal kapcsolatban továbbá a szinodus résztvevöi a pápával egyetértésben hangsulyozták, hogy ezek lelkiségét nemcsak hogy nem zavarja, hanem nagyonis gazdagitja, ha egy egyházi mozgalomhoz tartoznak, annak sajátos lelkiségét élik.

Evangéliumi emberkép – Jézus az emberben

Ha korábban ugy tünt, hogy egy mélyebb keresztény tökéletességre, az Istennel való egyesülésre csak a világtól, az emberektöl eltávolodva juthat el az ember, a zsinat e téren is új szemléletet hoz. Kijelenti, hogy az egyháznak a világban kell élnie, hogy a keresztény életszentség természetes utja a világon át vezet, az embertárs szolgálata által (Világiak 4;Papok l4,;Szerzetesek 6,8 stb.).

II.János Pál pápa tovább részletezi, teologiailag megalapozza és univerzálissá teszi ezt a szemléletet.(N.b.ily módon a legnyitottabb teologiai felfogást hitelesiti, a legmagasabb egyházi tekintéllyel.) Elsö enciklikájának egyik központi gondolata:”az egyház utja az ember” (RH l4), az ember szolgálata. S ha többekben kétség támadhat, hogy ki is ez az “ember”, akiben Krisztust kell szolgálnunk (Mt 25,4o), a pápa a kérdés teologiai mélyéig nyulva válaszol: – “Isten Fia, amikor megtestesült, minden emberrel egyesült… minden emberrel eggyé vált” (RH 8,l3;vö.GSp 22). “A megváltás misztériuma minden embert magába foglal…. Ezáltal a misztérium által Krisztus minden idökre mindenkivel kapcsolatba lépett” (RH l3). “Mert az embert – kivétel nélkül mindegyiket – Krisztus megváltotta… kivétel nélkül mindegyikkel kapcsolatba került” (RH l4), azokkal is, “akik az egyház látható határain kivül élnek” (RH l8).

Ebböl az emberképböl következik, hogy a pápa a kereszténység alapvetö feladatának tartja,hogy szolgáljon minden embertestvért, elsösorban a legkisebbeket, a legszegényebbeket (FCons 47;SRS 42; ChrL 4l stb.), illetve hogy minden emberrel – hivövel és hitetlennel – keresse a testvéri dialogus utját (RH 4l,l8;FCons 86;ChrL 27,28,3o stb.).

S mindebböl következi, hogy a pápa – és korunk egyháza – számára a világban való megszentelödés mindenki számára elérhetö, és a legnagyobb meghivás; utja pedig Isten akaratának megtétele a hétköznapokban (ChrL l6-l7;LEx l22k;SRS 3lk) és Jézus szolgálata a felebarátban.

Új egyházkép – és a világiak

A zsinat az egyházat mint Krisztus Testét, mint Isten papi népét mutatja be, amelyben – a Testben elfoglalt hivatásának megfelelöen – minden megkereszteltnek alapvetöen egyenlö hivatása van.

A Christifideles Laici megjelenése után különösen is nehéz volna röviden öszefoglalni, hogy mit tanit a mai egyház és a pápa a világiakról. A jelzett dokumentum részletesen ir erröl. Itt csupán jelezhetjük, hogy a szentatya – a zsinat és a püspöki szinodusok szellemében – egyrészt újra és újra aláhuzza a világiak általános papi küldetését, és hivatásukat az életszentségre és a Krisztussal való egyesülésre, másrészt hangsulyozza megkereszteltségükböl fakadó jogaikat és küldetésüket, amelyek tehát “nem az egyházi tekintélytöl származnak, hanem magából a keresztségböl fakadnak” (ChrL 29).Ilyen joguk és küldetésük pl. hogy részt vegyenek az egyház apostoli-papi küldetésében, illetve hogy – egységben az egyház vezetöivel – közösségeket “társulatokat alapitsanak és vezessenek” (ChrL 29-3o; vö.CIC 2l5).

Máriás teologia

A pápa máriatisztelete,amit ö cimerére is irt (Totus Tuus – egészen a Tiéd) megválasztásakor sokak számára csupán “lengyeles” jámborságnak tünt. . De további megnyilatkozásaiból kiderült,hogy máriatisztelete teologiailag a legteljesebben megalapozott, zsinati és idöszerü. Söt talán azt mondhatjuk, hogy a pápa teologiájában éppen a mariologia az egyik téma (a kereszt titkának és Jézus “elhagyottságának” elemzése mellett), amelyben sajátosan új szintézist nyújt. A máriás szempontok minden pápai dokumentumban ott vannak, mariologiájának összefoglalója azonban a Redemptoris Mater, amelynek föbb szempontjait a következökben idézzük.

A pápa látásmódja szerint Mária elsösorban nem valamiféle elérhetetlen példakép (a reformáció kritikája szerint egyfajta istennö),hanem “az elsö keresztény”, minden keresztény példaképe, akiben tehát megjelenik az egyház-, a keresztény ember- s valamiképpen az egész emberiség titka (RM l,5,6).

Mária az egyház és minden keresztény példaképe. “A hit zarándokutját járva részesült Fia teljes földi életében… Igy hatásosan mutatta meg az embereknek Krisztus misztériumát”, s a Krisztussal egyesülö élet utját (l9).

“Egy bizonyos értelemben Mária hite… Isten vándorló népének hite: személyeké és közösségeké, csoportoké és társaságoké… Olyan hit, amelyet az ember csak imádsággal nyerhet el”(28).

“Az egyház Máriától tanulja saját anyaságát”, amely által “a Szentlélektöl éltetve Krisztusban az emberiség családjának sok fiát és lányát szüli új életre”(43).

“Mária hite révén az örök Fiu testi anyja lett a Szentlélek erejében…” De Mária utja a kereszt alá vezetett. S ö “ott is egybeforrott Egyszülöttével a szenvedésben… a kiüresedésben” (l8). S itt nyert “megerösitést Mária egyetemes, minden embert vállaló anyagága” (29).

“Krisztus tanitványának életében a máriás jelleg különösen abban nyilvánul meg,hogy János apostol példájára – aki ‘házába fogadta’ Krisztus anyját – gyermeki módon bizza magát Máriára, és mindenbe bevezeti, ami bensö életéhez tartozik… Az ilyen igyekszik behatolni abba a világba, amelyben az ö anyai szeretete müködik, amellyel a Megváltó anyjaként gondoskodik Fia testvéreiröl”(45).

Mária és a nö – az egyház máriás arca

Korunk gondolkodásában és teologiájában jelentös helyet foglal el a nök szerepének, egyenjoguságának kérdése. Az egyenjoguság elérését többen a nök pappászentelésének megvalósulásában látnák. A pápa véleménye, hogy az egyenjoguság nem egyenlöséget jelent. Viszont érzi, hogy egy gyakran férfi-központu világban és egyházban nagyonis hangsulyoznia kell magának az egyháznak nemcsak “péteri” (hierarchikus, férfias), hanem “máriás” (világi-laikus, nöies) arculatát is: vagyis hangsulyoznia kell nemcsak a hierarchikus szolgálatok fontosságát, hanem egyrészt Isten népe tagjainak egyenlöségét, söt az általános papság tényének elsödlegességét, másrészt a sajátosan nöi, máriás értékeket, amelyek – éppen a szeretet megélésének sajátos képessége révén – “a nö tulajdonképpeni hivatását meghatározzák” (MD 3o)

Az egyház máriás jellegéröl a pápa igy ir:”Ez a máriás jelleg éppen olyan – hacsak nem még inkább – alapvetö és

meghatározó az egyházra, mint az apostoli és Péter által belevésett karakter, amellyel a legmélyebben össze van kapcsolva… A máriás jelleg az egyházban megelözi a péteri jelleget…Mária a szeplötelen megelöz mindenki mást, természetesen Pétert és a többi apostolt is. Nem csupán azért, mert Péter és a többi apostol a bün terhe alatt született…, hanem azért is, mert az ö háromszoros hivataluk célja nem más, mint az egyházat a szentség ama példájára formálni, amely Máriában már kiformálódott és példaképpé lett.Amint helyesen állapitja meg korunk egy jeles teologusa: Mária az ‘apostolok királynéja’,anélkül hogy apostoli hatalommal rendelkeznék”(MD 55.jegyzet).

Ebben a szemléletben – a pápa mariologiájának tükrében – még sulyosabbá válik amit a nökröl mond: “A keresztény életben ez a máriás szemlélet különös megvilágitásba helyezi a nöt és a nö életben betöltött szerepét… Mária alakja már azáltal is szemünk elé állitja a nöt, mint nöt, hogy Isten a Fiu megtestesülésének fönséges eseményét egy nö szabad és tevékeny szolgálatára bizta. Ezért mondhatjuk:ha a nö Máriára emeli tekintetét, benne felfedezheti, hogyan élheti méltóan nöi mivoltát, és hogyan bontakoztathatja ki azt.Az egyház Máriára tekintve bármely nö arcán meglátja annak a szépségnek a ragyogását, amely visszatükrözi a legmélyebb érzéseket, amelykre az emberi sziv képes: a szeretet, amely feltétel nélkül tudja magát átadni, az eröt, amely a legmélyebb fájdalmat is el tudja viselni, a határtalan hüséget, a fáradhatatlan buzugalmat, azt a képességet, amely a legmélyebb együttérzést vigasztaló és bátoritó szavakba tudja önteni.”(MD 46)

A kereszt teológiája

Korunk teologiájának legnagyobb újdonságai közé tartozik a Szentháromság és a kereszt “újra felfedezése”. II. János-Pál teologiájában talán a legújszerübb, ahogy a kereszt titkáról, illetve sajátosan Jézus “elhagyottságáról” beszél. E kérdésnek könyvtárnyi irodalma van. A pápa teologiai elmélkedésében nem a sokszor racionálisan elemzö teologusok utját járja, hanem a misztikusokét, de ugy, hogy egyuttal a legkorszerübb teologia rendszerében fejti ki mondanivalóját.

(Nem hagyhatjuk emlités nélkül, hogy legfelsöbb egyházi megnyilatkozásban elöször jelenik meg e téma elemzése, és hogy a pápa gondolatai tökéletesen egybecsengenek azzal, amit pl. Chiara Lubich misztikus megfogalmazásban e kérdésröl irt.)

A témáról szóló irások nem kis része addig a megállapitásig jut Jézus kiáltásának (“Istenem,Istenem, miért hagytál el engem?” Mt 27,46) elemzésekor, hogy Jézus itt a 2l zsoltárt imádkozta haláltusájában. A pápa – a kereszt-teologia elmélyült irányát követve – sokkal tovább megy ennél:

” Amikor Krisztus felkiált:’Istenem, Istenem,miért hagytál el engem’, szavai nemcsak azt az elhagyottságot fejezik ki, amelyröl az Oszövetségben többször is hallunk, különösen a zsoltárokban, s közülük is föként a 22. (2l.) zsoltárban, amelyböl az idézett szavak származnak. Azt mondhatjuk: ezek az elhagyottságot panaszoló szavak Atya és Fiu elválaszthatatlan egységében születnek, mégpedig azért, mert az Atya ‘az ö vállára rakta mindnyájunk gonoszságát’. Ennek kapcsán modhatja Szent Pál:’Ö azt, aki bünt nem ismert, “bünné” tette értünk’. Krisztus a szörnyü teherrel együtt annak a rossznak teljességét is átérzi, amit a bün – az Istennek való hátatforditás – foglal magában. Az Atyához való fiui ragaszkodásnak isteni mélységében emberileg kifejezhetetlen mértékben éli át az Atyától eltávolodó, öt elutasitó, az Istennel szakitó ember szenvedését. De épp e szevedés utján viszi végbe a Megváltás müvét, s mondhatja el, midön haldoklik:!Beteljesedett’.” (SD l8)

A pápa e megállapítása a megtestesülés egészen újszerű szemléletén alapul, amelyet – mint láttuk – a zsinat már előre jelzett, s amelyet a Redemptor Hominis összefoglalt. Eszerint tehát Krisztus a megtestesülésben nemcsak hasonlóvá vált az emberhez, hanem “minden emberrel eggyé vált”(GSp 22;RH 8,l3,l4). S a megváltást nem úgy kell elképzelni, hogy a mennyei Atya a mi megbüntetésünk helyett Fiát “büntette meg”, hanem ugy, ahogy a Salvifici Doloris irja: Krisztus, aki a megtestesüléskor egyesült minden emberrel, saját magában élte meg az önmagával egyesített emberiség minden fájdalmát és bűnét, s így mondott az emberiség nevében “igent” az Atyának.

E szemléletben viszont nemcsak Krisztus keresztje és a megváltás, hanem minden emberi szenvedés is új fényt kap.

“Krisztus keresztjében nemcsak hogy a szenvedés által beteljesedett a megváltás, hanem maga az emberi szenvedés is megváltást nyert”.(SD l3)

E titok – hogy Krisztus a kereszten magába vett minden szenvedést, szenvedőt és bűnt, s hogy e teher alatt átélte az Isten-elveszítés fájdalmát – azt jelenti, hogy ettől kezdve “Krisztus önnön szenvedésével ott lakik semmihez nem fogható módon minden emberi szenvedés mélyén… S ott Vigasztaló Szentlelke, az Igazság Lelke erejében cselekedhetik” (26). Azt jelenti, hogy “maga az emberi szenvedés is megváltást nyert”(l9). Azt jelenti, hogy “minden emberi szenvedés gyöngeségét átjárhatja Isten hatalmas ereje”(23). De azt is jelenti, hogy így “mindenki meghívást kapott arra, hogy részt vállaljon a szenvedésből, amely által a megváltás végbement… amely révén az emberi szenvedés megváltást nyert”(l9). S ez – hogy az ember részt vegyen Krisztus szenvedésében azért lehetséges, “mert Krisztus bizonyos értelemben maga is részese lett minden emberi szenvedésnek. S midőn az ember a hit által felismeri Krisztus megváltó szenvedését, egyuttal saját szenvedéseit is felfedezi benne, s ezek új jelentést kapnak számára”(2o).

Mind e gondolatok nem elvont igazságok a pápa számára, hanem átelmélkedett átélt valóságok. A Salvifici Doloris a szentatya elleni merénylet után, a többhetes agonia, szenvedés és a hosszas felépülés tapasztalatai után nyerte végső megfogalmazását. Így teológiai jelentőségén túl személyes súlya is van annak, amit a pápa a szenvedés megértéséről mond. “A szenvedés értelme akkor nyílik meg az ember előtt, ha felveszi keresztjét és lélekben egyesül Krisztus keresztjével. Az ember nem emberi szinten, hanem Krisztus szenvedésének szintjén fedezi fel az értelmet. Ugyanakkor pedig a szenvedés üdvözítő értelme Krisztus szintjéről alászáll az ember szintjére, s az ö személyhez szóló válaszává lesz. S az ember akkor megtalálja szenvedésében a belsö békét, mi több: a lelki örömöt” (28).

+ + +

Rövid betekintést szerettünk volna nyújtani II. János-Pál pápa teológiájába, ünnepélyes nyilatkozatai alapján. Írásunk természetesen nem törekedhetett teljességre, már csak a hely szűke miatt sem. De reméljük, hogy e vázlatos rövidség ellenére is sikerült felvillantanunk a szentatya legalapvetőbbnek és újszerűnek tűnő gondolatait, s talán kedvet csinálni ahhoz, hogy eredetiben vegyük kézbe mély elmélkedésre is mindenestül alkalmas írásait.

Az idézett dokumentumok és rövidítésük

Catechesi Tradendae – CTr.

Christifideles Laici – ChrL

Dives in Misericordia – DM

Dominum et Vivificantem – DV

Familiaris Consortio – FC

Laborem Exercens – LEx

Mulieris Dignitatem – MD

Redemptor Hominis – RH

Redemptoris Mater – RM

Sollicitudo Rei Socialis – SR