Ökumenéről katolikusoknak

Tomka Ferenc

AZ EGYHÁZ BOCSÁNATKÉRÉSE – ÉS AZ ÖKUMENÉ

(előadás a 2001-i Lelkipásztori Napokon)

Bev: a LNapok témája:

Evangelizáció a 3. évezredben. Krisztusi közösség kell? Igen. De ennek alapja a megtérés. S a megtérés lényeges eleme gyengeségünk beismerése, a bocsánatkérés: Kiengesztelődés Istennel, emberrel – s ennek alapján új kapcsolatok teremtése: Istennel és embertársakkal.

Ilyen értelemben beszélünk az E. bocsánatkéréséről az ezredfordulón. Mint meghívásról a megtérésre, a mi bocsánatkérésünkre…

Két szempontról szólunk az alábbiakban

1) A pápai bocsánatkéréséről általában … s arról is, hogy ez Magyarországon, és a volt kommunista országokban külön kérdést vetett fel, ahol eleve az elmult évtizedek csak az egyház mulasztásait tanitották, s a kincseket amit hordoz, eltagadták. Hogyan kell e helyzetben az egyház bűneiről beszélnünk, mit kell tudnunk?

2) Előszöris az Ökumenéről – összefüggésben saját mulasztásaink beismerésével

I. AZ ÖKUMENÉ

Bev: Az Ökumené nehézségei:

sokan azt mondják megállt, lassult. Sokan a konkrét nehézségekre hivatkoznak – “felül” a teológusok és vezetők közt – s “alul”: a lelkipásztorok közti féltékenykedések (sok katolikus is tapasztalja ezt – nyilván a másik oldalon is). Katolikusok azt mondják: most már csak mindig a protestánsoknak engedünk… Másik oldal forditva..Vagy most a Dominus Jesus kényes pontja…

Személyes tapasztalatomon – és közösségünk ökumenikus tapasztalatán keresztül el szeretném mondani: a) Hiszem, hogy az ökumené – a keresztények egymásra találása alpvetően Jézus vágya, a 3. évezred lelkipásztorkodásának, és keresztény magatartásának alapvető kérdése: s lényeges eleme: hogy mi a hivő népet képviselő lelkipásztorok és hivők – tudjuk megvallani saját gyengeségeinket, s tudjuk elfogadni a “másikfél” gyengeségeit… s ezen tudl képesek legyünk krisztusi hittel és szeretettel közeledni egymáshoz…

b) A következőkben e tapasztalat keretében szeretnék egy vázlatot adni a protestáns és katolikus teológia alapvető különbségeiről – és a párbeszéd útjairól. Erről – ti. hogy mi a különbség a kat. és a prot. hitvallás között…- a katolikus hiveknek mi alig alig beszélünk…mig a prot. hivek és lelkipásztorok nagyon ki vannak képezve

1. Ökumenikus tapasztalatomról

Ökumenikus szemléletű családban nőttem fel. Kispap koromban talán elsőként többen összejöttünk 1963-4 táján református teológusokkal beszélgetni és imádkozni… Lelkipásztori helyeimen mindenütt – bár tőlük is függően változó mélységű, de mondhatni jó kapcsolatom volt protestáns lelkészekkel… Mégis egészen új mélységre hivott az ökumené újabb éveimben Káposztásmegyeren.

Elősegitette, hogy 1-2 havonta találkozunk a kerület kat. és protestáns lelkészeivel. De különös lökést adott: hogy odakerült egy fiatal lelkész házaspár – alapitó lelkészként: nekünk már van házunk, templomunk, nekik talán most kezd majd épülni, de most még semmijük nincs. (Ugyanabban a Közösségi Teremben jönnek össze, ahol templomunk megépitése előtt mi is)

Két irányu volt kapcsolatunk: talán lényeges elmondanom

a) Az ő oldalukról:

Amikor az új ref. lelkészpár odakerült: ők azonnal nagyon nyitottak voltak felénk: azt éreztem, hogy ezek nemcsak emberi nyitottsággal, hanem egy Jézusból fakadó nyitottsággal közelednek felénk…

Valahányszor összejöttünk imádkoztunk, s beszéltünk Istennel való életünkről, hitünkről is. (Gyakran találkoztunk: egész konkrét kérdéseket tettek fel, induló közösség építésükkel és templomépítésükkel kapcsolatban – amely téren mi némileg előbbre jártunk…) S egyre mélyebben a szívembe hatolt a felfedezés: ezeknek az embereknek- lelkészeknek szivében egy ugyanolyan hit él, mint bennem: ugyanolyan mélyen imádkoznak, ugyanúgy vágynak arra, hog Kr. evangéliuma eljusson az emberekhez. S azt éreztem hogy a lényegben – Jézus szeretetében és a Szentirásba vetett hitben – olyan mélyen egyek vagyunk: mint legmélyebben hivő, a hitből igazán élő katolikus paptársaimmal.. S akkor mi – mivel ők ref. ok én kat. mégsem vagyunk egyek?

Közben azt is tapasztaltam sokszor, hogy mennyi minden elválaszt minket:

Néha egész váratlanul – a legnagyobb barátság közepette – szinte ellenségesen, vagy csak kérdő formában felcsattantak: de a kat. egyház erre azt mondja… Néha első pillanatban nem is értettem miről beszélnek… Néha azonnal tudtam, hogy tévedés, amit mondanak – s erre egyre jobban rájöttem – hogy hamis képük van rólunk. Hogy sokkal több dologban egyetértünk, mint ők gondolnák…

De láttam: nagyon ki vannak képezve a különbségekről… Lassan láttam – egy olyan kat. egyházzal küzdenek, amelyik a reformáció korában élt (s ott is inkább egy szélsőséges szárny volt, amely a reformáció ellenérzését kiváltotta)…

b) Ez a kapcsolat engem két dologra hivott meg:

– Hogy mindenekelőtt szeressem őket!

Sok esetben egy-egy ellenvetésükre, kérdésükre nem válaszoltam azonnal, mert ugy éreztem, most ez éles volna. De legközelebb visszatértem rá, ha lehetségesnek látszott…Újra és újra meg kellett erősitenem a hitemet: hogy vitával nem lehet előre vinni a párbeszédet, de szeretettel igen. Hiszen ott Isten működik…

Láttam, hogy nagyobb a szükséghelyzetük mint nekünk: Eszembe jutott, hogy amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek. Én ugy fogok segiteni nekik, ahogy én örülnék, hogy nekem segitsenek… ahogy Jézusnak segitenék…

Számtalan kicsi dolog adódott: felajánlottuk házunkat az ő alkalmaikra… vendégeiknek vendészobánkat… Egy missziójukat (lelkigyakoralatukra) nem tudták megkapni a Közösségi Házat, örültünk, hogy vendégül lláthatjuk őket…. Amikor meghirdették az épitkezést, mi is gyűjtöttünk nekik, s egy nem remélten érkezett ÁFA visszatéritésből ki tudtuk a gyüjtést egésziteni – 1 millió ft.ot tudtunk adni épitkezésükre stb.

És közös cselekmények: közös sátor

kórházlátogatás – karácsonykor

S igy beszélgetésről beszélgetésre közelebb kerültünk egymáshoz…

Őket különösen megragadta: hogy éljük az igét… ((Nb. pl. hogyan éljük az igét… hogy volt a bemutatkozás ifi találkozón…)

A másik ami közel vitt engem is – és beszélgetéseinket könnyebbé tette:

– Hogy próbáljam megérteni, mi az ami fáj nekik a kat. egyházban…

Ujra áttanulmányoztam a reformáció történetét és a protestánst-katolikus teológiai vitapontokat. De most nem azzal a szemmel, hogy védjem a katolikus álláspontot: bár igy is lehet jogos a tanulmányozás. Hanem azzal: meg szeretném érteni őket (abban is, amiben ők nem értenek minket).

S legutóbb ugyanezt a szándékot éreztem a pápa bocsánatkéréséből: Próbáljuk megérteni, hol bántottuk mi meg őket, a történelem folyamán, vagy ma… hol kérhetnénk bocsánatot ezért… hogy igy közelebb kerüljünk egymáshoz…. s mit tanulhatunk ma abból, amit ők kritizálnak a katolikus e.ban vagy tanitásban.

  • Az ökumené el­ső fe­la­da­ta, hogy maga a katolikus egyház jobban tudatára ébredjen gyermekei mulasztásainak, s mindannak, amivel ők a történelem folyamán eltávolodtak Krisztustól, illetve minden keresztény egyenként ébredjen tudatára, hogy az ő olykor langyos keresztény élete is akadálya az egyház benső megerősödésének és az egyházak közötti kapcsolat megújulásának (IM 33-34).

  • A ka­to­li­kus az evan­gé­li­um leg­tel­je­sebb őr­ző­jét lát­ja egyház­ában. De tudja (már a zsinat óta), hogy a ka­to­li­ku­sok is ta­nul­hatnak a töb­bi ke­resz­té­nyek­től: hi­szen a mi épü­lé­sünk­re szol­gál mind­az, amit a Szent­lé­lek ke­gyel­me kü­lön­vált test­vé­re­ink­ben meg­va­ló­sít (Ökumenizmus 4). – In­dí­tást je­lent­het szá­munk­ra az or­to­dox egyházak li­tur­gi­kus éle­te, a pro­tes­táns egyházak bib­li­a­sze­re­te­te (ugya­nott 15, 21) vagy az egyházi jel­le­gű kö­zös­sé­gek mély kö­zös­sé­gi-, apostoli- és ima­é­le­te.

  • Már a zsi­nat – majd a pápák újra és újra – ké­rik a hí­ve­ket, hogy a krisz­tu­si sze­re­tet és meg­ér­tés lel­kü­le­té­vel kö­ze­led­je­nek a más val­lá­sú test­vé­rek­hez. – „Ne azt néz­zük, ami szét­vá­laszt, ha­nem ami össze­köt!” Az ezredfordulón a pápa egy új hangsúllyal buz­dít­ja a katolikusokat, hogy is­mer­jék fel az idők je­le­it, és mind­annyi­an szor­gal­ma­san ve­gyék ki ré­szü­ket a kapcsolatok építéséből – amelynek legtermékenyebb formái a közös találkozások, ökumenikus imádságok (IM 34).

E tanulmányozás során: új módon kezdtem megérteni – hogy a katolikus egyháznak milyen hiányai voltak részesek a ref. szakadásának létrejöttében… Bár ezeket a hiányokat jelentős részben tulhaladta azóta a kat. egyház, ha ismerem ezeket, ha megvallom: új párbeszéd születhet – olyan testvérekkel is, akik sokszor nem eléggé tudják, hogy ezeket a reformációt kiváltó okok milyen nagy mértékben nem is léteznek már… Továbbá: vannak a reformációnak szempontjai, amelyekből ma is tanulhatunk… S ha protestáns testvéreink észlelik ilyen látásmódunkat, ez egy új párbeszéd alapja lehet, s nagyon közel vihet bennünket egymáshoz.

Megpróbálom most röviden összefoglalni, a protestantizmus ellenvetéseit a katolikus egyházzal és hitrendszerrel kapcsolatban, és a megfelelő katolikus véleményt. Tudatosan nem a vitás kérdéseket emelem ki, hanem éppen arra törekszem, hogy megértsük “mi fáj” nekik, s hol adtunk mi okot a történelemben e fájdalomra… S minden pontnál feltehetjük a kérdést: mit mond ez ma nekünk, mit tanulhatunk belőle.

2. A katolikus és protestáns szemlélek alapvető különbségei – és ezek gyökereinek megértése

– A protestáns egyházak nem jel­le­mez­he­tők egy­sé­ge­sen, hi­szen nem­csak a katolikusok­tól, ha­nem egy­más­tól is kü­lön­böz­nek; illetve az egyes egyházkerületek alkalmasint gyülekezetek között is lehetnek egyházfegyelmi vagy tanításbeli különbségek.

Hisz­nek Jé­zus­ban, a Szent­há­rom­ság­ban, a ke­reszt­ség szent­sé­gé­ben. A Szent­írást Is­ten sza­va­ként ol­vas­sák, és gyak­ran pél­da­mu­ta­tó oda­a­dás­sal pró­bál­nak elmélyülni annak ismeretében.

Ál­ta­lá­ban nem fo­gad­ják el: a pá­pát, a fel­szen­telt pap­sá­got, a gyó­nást, a há­zas­ság fel­bont­ha­tat­lan­sá­gát (úgy ahogy azt a katolikusok értelmezik). Az úr­va­cso­rát látni fogjuk tőlünk eltérő – s egymás közt is különböző – módon értelmezik

– A protestáns egyházak így szokták megfogalmazni az őket a katolikus egyháztól megkülönböztető hit-tanításokat:

A római katolikus egyház szerint

A protestánsok szerint

1. Hitünk alapja

A Szentírás és a hagyomány

Csak a Szentírás (sola scriptura)

2. Üdvösségünk alapja

A kegyelem, és az ebből fakadó érdemszerző tetteink

Csak a kegyelem (sola gratia)

3. Az üdvözülés módja

A hit- és a belőle fakadó jócselekedetek által

Csak a hit által (sola fide)

4. Közbenjárónk

Jézus, és az Ő kegyelméből Mária, a szentek és minden hívő közbenjáró tettei és imája

Csak Jézus Krisztus (solus Christus)

5. Az egyház feje

Jézus Krisztus, akinek földi helytartója a pápa

Csak Jézus Krisztus

6. Az “Úrvacsora”

Az Eukarisztia Jézus Krisztus lelki és testi (valóságos) jelenléte a kenyérben és borban

Csak lelki jelenlét (reformátusok); testi jelenlét de csak a hívő számára, és csak a vétel pillanatában (evangélikusok)

  • Mit jelentenek pontosan a fenti összehasonlítások? és mit tanulhat abból egy katolikus ?

Először is próbáljuk megérteni, miért jött létre a reformáció, és mi a pozitív mondanivalója számunkra:

Egy olyan korban jött létre, amelyben az egyház vezetésébe, és életébe-gyakorlatába, sok világi-formális elem keveredett (a világi hatalom logikája; bizonyos vallási szokások eluralkodása, amelyek mögött kevés volt a hit stb.). A pápai udvar és a hierarchia egy részének feudális-világias mentalitása ellen legalább 100 év óta tiltakozott már sok hivő és teológus, és követelték az egyház megreformálását, az evangélium alapján.

A reformáció is az egyház megreformálását követelte: A kor egyházában is eluralkodó világias mentalitással szemben alapvetően Isten és Jézus Krisztus egyedülálló fenségére irányította a figyelmet; valamint a hitre és Isten Igéjére alapozott életre.

Vegyük sorban a fenti pontokat! Mit akartak-akarnak mondani?

1. pont.A kérdés kiéleződésének háttere: A reformáció korában az egyházban háttérbe szorult a Szentírás: a nép gyakorlati életét sokkal inkább az egyházi formák, hagyományok irányították. A nemzeti nyelvű biblia hiány volt, nem jutott el a néphez. A szentmisében is általában latinul olvasták. A prédikációk egy része nem a szentírásra alapozott, hanem a korabeli egyházi felfogást, erkölcsi magatartást közvetítette…- A reformáció a Szentírás központi helyre tételéért küzdött. Életünket Isten Igéjének kell irányítania.

Ma minden keresztény egyház vallja, hogy hitünk legfőbb alapja a Szentírás. – De igaz, hogy mi katolikusok az újabb korban kezdtük el igazán minden nap forgatni… életünkké váltani napjainkban… És ma sem mindenütt…Ebből sokat tanulhatunk protestáns testvéreinktől.

S ha a reformáció elutasította, hogy az egyházi hagyományt a szentírás mellé állítsuk, ez sem érthetetlen a kor viszonyait szemlélve: Hiszen olykor úgy tűnt, hogy egyes egyházi emberek, szónokok, lelkipásztorok nagyobb szerepet tulajdonítanak bizonyos egyházi hagyományoknak, mint magának a szentírásnak.

A helyes katolikus tanítás szerint is hitünk alapja a Szentírás, de hozzáfűzzük, hogy a Szentírást, illetve Jézus tanítását is jobban megértjük, ha megvizsgáljuk, hogy az egyház „hagyományában”, azaz történelme folyamán (főleg az apostoli korban, amely még nagyon közel állt Jézushoz és apostolaihoz, de később is) hogyan értelmezte a Szentírás egy-egy gondolatát (pl. az Eukarisztiára, a szentségekre, az egyházi elöljárókra, a pápára, papságra stb. vonatkozókat), illetve hogyan valósította meg életében a szentírási irányelveket. (A reformátorok is tisztelettel tekintenek az első másfél évezred egyház-tanítóira! Saját – kálvini vagy lutheri – hagyományaikat is tisztelik, s többnyire ezek alapján értelmezik magát a Szentírást is.)

2.-3. pont.

Hogyan jöhetett létre a kegyelem és a tettek, illetve a hit és a tettek kiélezéséről szóló vita?

A reformáció korában (és ma is!) sok keresztényben élt, él az a téves meggyőződés, amely valaha a farizeusok tévedése is volt: ha én betartok bizonyos vallási vagy akár szentírási előírásokat, ezekkel a tettekkel eleve kiérdemlem Isten kegyelmét. Ha eljárok templomba, misére, ha gyónok, áldozok, ha némi pénzt adok a szegényeknek stb., akkor már jó vagyok, és Isten előtt tetsző.

– A reformáció élesen támadt a formális szentségfelfogás ellen. A szentségek – mondták – csak a hívő számára közölnek kegyelmet! Ezt a katolikus egyház mindig vallotta, de bizony voltak korok – s ma is gyakran előfordul – hogy sokan valami kegyelmi varázslatnak képzelik a szentségeket (amely az egyház erejéből, a rítus erejéből létrejön) …és jönnek keresztelkedni, áldozni, bérmálkozni, anélkül hogy igazán hittel akarnák átadni Krisztusnak életüket! – Ebből a nézőpontból is egy új előrelépés nálunk a katekumenátus – amely érett hitet és komoly felkészülést kíván a szentségek vétele előtt… (Megjegyezhetjük, hogy a szentségeknek csupán szokásból – hit nélkül – való felvétele ma a katolikusokhoz hasonlóan komoly problémát jelent a protestáns egyházakban is.)

– Nekünk mai katolikusoknak mindenképp jó elgondolkoznunk azon, hányszor jelentkezik az a veszély életünkben: hogy csak megszokásból, és igazi hit nélkül, „hajtunk végre” un. vallásos tetteket!

– A reformáció évtizedeiben jelent meg – témánkkal kapcsolatban – még a „búcsúk” kérdése. Az egyház tanítása szerint „búcsúban” csak az részesül, aki hittel Isten felé fordult, majd ebből a hitből fakadóan valamilyen jót tesz (pl. jó célokra pénzt ad). De éppen egyes Németországban búcsút hirdető szónokok egyoldalúan a tettekre (a szent Péter bazilikára adandó pénzre) helyezték a hangsúlyt. Úgy tűnt azt mondják: ha befizetsz egy bizonyos pénzt (ez egy tett!), akkor kegyelemben, megigazulásban részesülsz – akár hit nélkül is. – Jézus szenvedélyesen elutasította a farizeusi magatartást – amely saját tettei által remélt megigazulni (szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben elutasította az ottani zsidó-keresztények „tettekben” bizakodó elképzelését), erre hivatkozva Luther is szenvedéllyel támadt az ellen az elképzelés ellen, hogy a hit nélküli tettek kegyelmet közvetíthetnének.

– Valójában: a katolikus egyház (a gyakorlatban sajnálatosan jelentkező torzulások közepette is) mindig vallotta, hogy az ember csak Krisztus megváltó kegyelméből üdvözül. S a keresztény ember „megigazulásának” útja, hogy hittel fordul Krisztus felé: és átadja neki életét. – A katolikus egyház – a szentírás szellemében – emellett azt is vallja, hogy jócselekedeteinknek szükségképpen következniük kell hitünkből (a tettekkel „termünk gyümölcsöt Istennek” Róm 7,4), és a tettek megerősítik hitünket („aki szeretetben él, az Istenben él” 1 Jn 4,16; Jn 14,21). Jézus mondja, hogy a hitből fakadó tettek pótolhatatlanok: „Aki hallgatja tanításomat, és tettekre nem váltja, hasonlít az ostoba emberhez, aki házát homokra építette” (Mt 7, 26). „Isten megfizet kinek-kinek tettei szerint… Békesség mindannak, aki jót tesz” – mondja Pál (Róm 2,6.10.) – „Legyetek megvalósítói az igének, ne csak hallgatói… A hit, ha nincsenek cselekedetei, önmagában holt” (Jk 1,22; 2,17). S az utolsó ítéleten Isten kifejezetten szeretet tetteink alapján fog megítélni minket: „Amit egynek tettetek legkisebb testvéreim közül…” (Mt 25,40)

Az ökumené nagy lépése, hogy – ahogyan a legújabb augsburgi nyilatkozatban (1999 október) katolikusok és lutheránusok közösen megfogalmazták – a tettek és a megigazulás kérdésében ma nincs lényegbevágó különbség közöttünk: A katolikusok is vallják, hogy Isten kegyelme elsődleges az üdvösséghez (a megigazuláshoz), de hozzáteszik, hogy a megigazulásra való felkészülésben, illetve annak elfogadásában az egyén is közreműködhet tetteivel; ugyan nem saját érdeméből, hanem Krisztus megváltó kegyelméből. – A lutheránusok inkább azt hangsúlyozzák, hogy az ember teljességgel befogadóként (passzívan) áll a megigazulással szemben, illetve a kegyelem – amit a megigazulásban kapunk – teljes, és nem növelhető; de hozzáteszik: a megigazulásnak gyümölcsöket kell teremnie a szeretet tetteiben, illetve a jó tettek által növekedhet a kegyelem működése életünkben.

4. pont.A reformáció ellenérzését váltotta ki az, ami bizonyos egyoldalú vallásosságban valóban jelentkezett, hogy egyes papok, hívők olyan jelentőséget tulajdonítottak Szűz Máriának vagy a szenteknek, hogy ezzel Krisztus egyedülálló megváltó művét elhomályosították: hogy a szenteket, s főleg a szent Szüzet, szinte Krisztussal vagy Istennel egy szintre helyezték. – Krisztus az egyetlen Megváltó! – mondja a reformáció. S a tiszta katolikus hit ugyanezt vallja.

De itt utalnunk kell egy nem lényegtelen szemléletbeli különbségre: hogy a katolikus teológia nagyobb optimizmussal tekint a megváltott, megigazult emberre, mint a protestantizmus. A reformáció Istennek és a megváltásnak egyedülálló szerepét azzal kívánta hangsúlyozni, hogy erősen aláhúzta a bűnbe esett ember teljes tehetetlenségét. A katolikus egyház viszont kezdettől hiszi, hogy Krisztus bekapcsolja a hívőt saját életébe, s részt ad neki – egyedül az Ő érdemei alapján – a megváltás művének folytatásában. Ezért tudjuk hinni, hogy Mária, a szentek és mi magunk is “kiegészíthetjük testünkben, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből” – ahogyan ezt a szentírás (Kol 1,24 vö. 1 Kor 12,26k) mondja.

A szentekre és Máriára tehát úgy tekintünk, mint akik testvéreink Krisztusban, s hasonló módon közbenjáróink és imádkozhatnak értünk, ahogyan egymásért is imádkozhatunk, egymásért is ajánlhatunk fel szenvedéseket, s ezzel egymást is közelebb vihetjük az üdvösséghez. – De ez nem a saját tetteink erejéből történik, hanem Krisztus kegyelméből.

5. pont. – A reformáció korában az egyházban több olyan torzulás volt, amely a protestantizmus egyházképét meghatározta.

A kor egyházának különös sebe volt, hogy a pápa, a főpapok gyakran inkább világi hatalmasságok, földesurak voltak, mint Krisztus emberei (erről szóltunk az előzőkben). Ez érthetőbbé teszi a reformátorok szembefordulását az egyház korabeli hierarchikus rendjével.

– Persze láttunk olyan példákat, mint szent Ferencét vagy más szentekét, akik az egyházi elöljárók mindezen emberi nyomorúságai ellenére is benne maradtak az egyházban, belülről kezdtek annak megújításához, s működtek közre maguknak az elöljáróknak megújulásán is. A katolikusok ma is ezt a magatartást tartják igazán krisztusinak és előrevivőnek! A reformációnak, illetve az egyházi reform követelésének egyik előfutára, Luther barátja, Rotterdami Erasmus is óvta Luthert, hogy – bár sok kritikája jogos – ne okozzon szakadást az egyházban, s ne ejtsen sebet a kereszténység testén.

A reformáció szembeszegülés volt a középkori, feudális vonásokat hordozó egyházzal is. A protestáns egyházképében súlyt kap minden keresztény személyes küldetése és kapcsolata Istennel. Ezt azóta a katolikus teológia is korról korra új módon tanítja: különösen lényeges fordulatot tett a II. vatikáni zsinat azzal, hogy központi helyre tette az Isten Népe gondolatot és a hívek általános papságát.

– A középkor teológiájában viszont kevéssé volt jelen a Szentháromság titka, mint amely minden emberi közösségnek, s elsősorban az egyházi közösségnek a modellje. S ez tükröződik a reformáció egyházainak individuálisabb látásmódjában. A mai katolikus egyházszemléletet – az egyház közösségéről és egységéről vallott szemléletet – viszont (amint szent János vagy szent Pál apostolét!) nagymértékben ez a titok (a közösség, a kommúnió, a Szentháromság titka) határozza meg.

A reformáció szembeszállt a „klerikalizmus”(pap-központúság) minden formájával: A reformáció korában valóban gyakran úgy tűnt, hogy a hívő csak a pap által juthat a kegyelemhez: a szentségekben; illetve hogy a pap általi szentség-kiszolgáltatás a kegyelem egyetlen útja (pl. a gyónásban). – Ma a katolikus egyház tanítja, hogy bár a szentségek (amelyeket többnyire a felszentelt papok szolgáltathatnak ki) fontos kegyelmet közvetítő jelek, de a hívők személyes hite az, ami elsősorban a megigazulásra – a kegyelmi életre – vezeti őket, s a szentségek „csupán” a hit isteni megerősítései. (Ezért ma valljuk, hogy pl. az elváltak, akik nem járulhatnak ugyan gyónáshoz, áldozáshoz, bűnbánatuk által kiengesztelődhetnek Istennel, s ha a szeretet útját járják, élhetnek Isten kegyelmében!)

A reformáció tehát, a korabeli pápaság és papság hibáit, és az egyház intézményesülésből fakadó egyoldalúságokat látva, utasította el a lényeget is: hogy Jézus Péterre és apostolaira (s annak utódaira) bízta az egyház vezetését, összefogását.

6 pont. – A reformáció élesen támadta a katolikus szentmisét.

Ezt is jelentős mértékben magyarázzák a korabeli egyházban megjelent visszás szokások: A szentmise latinul folyt, a hívek kevéssé kapcsolódtak bele abba (gyakran más jámborsági gyakorlatokat végeztek, szentolvasót imádkoztak alatta); a két szín alatti áldozás teljesen háttérbe szorult; a “mise-mondatás” szélsőséges formákat öltött: voltak papok, akik nem volt más feladatuk, mint pénzért mondatott misék “elvégzése” (így a mise lényeges elemei sikkadtak el) stb.

A reformáció – születésének történelmi adottságaiból következően is – óvakodik minden formalizmustól, intézményesüléstől: mindentől, ami Isten és Krisztus fenségét meghamisítaná. A vallás-történelem folyamán – már a zsidókkal kezdődően – újra és újra felmerült a (nem jogtalan) félelem pl. a képektől, szobroktól: nehogy valaki bálvánnyá tegye azokat, isteni erőt tulajdonítson nekik. Hasonlóan nem jogtalan a reformáció félelme a „szent formáktól, jelektől” (a katolikus talajon nem ismeretlen, és tévesen egyoldalú “dologi” szentségfelfogástól), amelyekről valaki azt hihetné, hogy e formák (illetve maguk a szentségek) olyan “dolgok”, amelyeket az egyház birtokol, s melyek hit nélkül is hatnak.

– Az egyház mindig tanította, hogy a szentségek a hit szentségei. De a lelkipásztori gyakorlat sokszor eltért ettől az elvtől. Ma a katolikus lelkipásztorkodás is küzd azért, hogy szentségeket igaz hittel vegyék és ne formalizmusból! S küzd azért, hogy pl. a szentmise formái a hitet és a lényeget fejezzék ki és szolgálják.

Kálvin kritikáját különösen az a szerencsétlen megfogalmazás vívta ki: hogy a szentmisében “megismétlődik” Krisztus keresztáldozata. Erre vonatkozóan mondta Kálvin (s ez áll a ma is használt “heidelbergi hitvallásban”): hogy “a szentmise átkos bálványimádás”. Valójában már a trentói zsinat tisztázta, hogy Jézusnak csak egyetlen áldozata van, és a szentmisében titokzatosan az Ő áldozata jelenik meg, ebben részesedünk. (A katolikusok e hitükben a szentírásra hivatkoznak! Jézus az utolsó vacsorán ezt mondta: “Ez az én testem, amelyet értetek adok, ez az én vérem, amelyet értetek ontok!” Lk 22,19. Valahányszor ezt teszitek, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. 1 Kor 11,26)

Örömmel látjuk, hogy protestáns testvéreink is hiszik, hogy az Úrvacsora emlékeztet bennünket Krisztus végtelen szeretetére, s hogy általa lelkileg, vagy a vétel pillanatában valóságosan is egyesülhetünk Jézussal. Mi még többet merünk hinni: Hogy a szentmisében valóságosan megjelenik az a Jézus, aki meghalt és feltámadt értünk (azaz megjelenik halálának és feltámadásának = áldozatának valósága). Továbbá hitünk szerint szeretete addig megy, hogy megtesz még egy lehetetlennek tűnő lépést: nemcsak kenyérré, táplálékká válik számunkra, hanem ebben a kenyérben köztünk is marad, az oltárainkon megőrzött Eukarisztiában. Azt viszont mi is valljuk, hogy ez az isteni kenyér és bor csak azok számára lesz éltető táplálék, akik hittel veszik azt (vö.1 Kor 11, 27-30).

  • A fenti összehasonlítással kapcsolatban még meg kell jegyeznünk:

A protestáns gyermekek, fiatalok a fent vázolt különbségeket tanulják a hittanórákon; noha e szembeállítások a reformáció korában fogalmazódtak meg, a katolikusok körében fellelhető szélsőségekkel szemben, a szélsőségeket kiélező viták hevében!

E megfogalmazások kritikus pontja az is, hogy

– az átlag katolikus hívő ma e szembeállítások több tételéről kevéssé érti, hogy ezek mit jelentenek, mert az alapfokú katolikus hitoktatás kevés időt fordít arra, hogy ilyen – a katolikus teológia és gyakorlat szempontjából már részben túlhaladott – kérdésekkel foglalkozzon;

– amit pedig az átlag protestáns gondol ezek alapján a katolikusokról, az csak nagyon részlegesen felel meg a katolikus egyház jelen hitének, illetve a kérdések árnyaltságának.

– A mondottakkal kapcsolatban tudnunk kell arról, amire nemzetközi vallásszociológiai kutatások is rámutatnak, hogy a katolikus egyház – a mai napig – kevesebb gondot fordít az ellene felhozott vádak tisztázására, mint amilyen tudatossággal törekedtek pl. a protestáns egyházak, s még inkább egyes kis egyházak, a katolikus egyház negatívumainak gyakran sarkított bemutatására. – A gyakorlatban ezt az a katolikus tapasztalja meg, aki egy hitében képzett protestánssal kapcsolatba kerül: rövidesen felfedezi, hogy az sok érvet tanult a katolikus egyház ellen, míg ő – a ma forgalomban levő hittankönyvekből illetve a katolikus igehirdetésből – inkább azokat az adatokat ismeri a protestantizmusról, amelyek a köztünk levő párbeszédet szolgálják. – Persze az igazsághoz tartozik, hogy az ellenreformációs írásoktól kezdve az újabb korig, katolikus oldalon sem hiányoztak súlyosan egyoldalú szemléletek, előítéletek, megfogalmazások a reformáció egyházaival szemben, s a köztudatban ez ma is megtalálható.

Annál nagyobb örömmel láthatjuk, hogy az egyoldalúságok eltüntetésére ma mind a protestáns, mint a katolikus egyházban megvan a törekvés, pl. azáltal is, hogy hittankönyveinkben reálisabb képet fessünk a másik egyházról, a testvériség szellemében. E folyamatnak azonban még csak a kezdetén vagyunk. Mindaddig, amíg e törekvések gyümölcsei megteremnek, különösen is szükség van a “nép ökumenizmusára”, a plébániai-közösségi szinten való ökumenikus kapcsolatokra, amelyek által – a személyes kapcsolatokban – csökkenhetnek-tisztázódhatnak a teológiai vagy történelmi előítéletek. Az egymással szembeni történelmi vádak tárgyilagosságát azonban az átlagosan képzett hívő nem tudja ellenőrizni, s ezért ezekről általában reménytelen vitatkozni. (A viták egyébként úgysem viszik előre a megbékélést. )

A keresztények egysége és a még létező különbségek: Eukarisztia, papság, Dominus Jesus…

A különbségek megoldása lehet hosszu idő… De egyfajta igazi, vagy tán legnagyobb egység már létezhet most: ha mi, katolikusok tanúságot teszünk arról, hogy Jézusra és az Ő Igéjére akarjuk építeni életünket, s ha egyúttal felfedezzük, hogy sok más keresztény egyházi közösséghez tartozó ismerősünk ugyancsak Jézusnak akarja átadni magát, és Isten Igéjére építi életét. Párbeszédünknek, és a már most lehetséges egységünknek, ez a reális alapja.

II Rész.

A pápai bocsánatkérés és a mi bocsánatkérésünk…

//:Magyarországon, kommunista országokban külön kérdést vetett fel, ahol eleve az elmúlt évtizedek csak az egyház mulasztásait tanították, s a hihetetlen kincseket amit hordozott és hordoz, azt elhallgatták eltagadták. Hogy kell e helyzetben az egyház bűneiről beszélnünk, mit kell tudnunk?://

Egyrészt meg kell ismernünk egy egy esemény történelmi hátterét és valós képét. Irtam egy könyvecskét, mert láttam, hogy sok katolikus is csak a teljesen egyoldalú és egyházellenes tankönyvekből vagy médiából szerzett ismereteket az egyház történetéről.

Egy példát:

a) Galilei ügy: – az egyház bocsánatot kér – jogos: kár volt beleszólnia a tudomány ügyeibe..

De hazugság: az egyház tudománytalanságának egyetemes példájaként idézni:

b) zsidó kérdés:

az egyház bocsánatot kér… jogos…

De tudjuk e eléggé, hogy mit tett az E. a zsidókért… XII Piusz pápa miért nem szólt? S a zsidó római főrabbi megtért hatása alatt…

c) Az egyház a kommunizmus alatt… békepapság, 3/3-as ügynökök vádja…

Kicsit megkell ismerni a kommunizmus alatti egyház helyzetét… s kiderül – ha az egyház joggal kérhet is bocsánatot pl. a kommunizmus alatti hibái miatt – szólni kell a másik oldalról is: részben milyen embertelen üldözésnek volt az e. kitéve e korban, illetv mennyi hőse volt az egyháznak e korokban… – Hát ezerkől szól a köknyv.

Befejezés:

Most két témát is érintettünk – a bocsánatkérést és az ökumenét.

A bocsánatkérésre még visszatérünk délután.

Az ökumené egy konkrét nagy álma Jézusnak- hogy övéi egy legyenek. De minden emberi egységhez alázat kell – megbánás, hibák beismerése.

Kérjük a Lelket: tudjunk hinni, hogy Jézus vágya – és az egyház ,a pápa vágya – felé haladhatunk. Hogy mindnyájunknak van küldetése a keresztények egységének munkálásában…

akkor is ha nagyon különbözőek a körülményeink…

különbözők az emberek, s olykor nagyon nehéznek tűnik az ökumené épitése… (nagyon zárt vagy elutasító vagy kritikus stb. a másik)

Az út: – a bocsánatkérés logikája is, meg az ökumenéjé is, meg az egyházunk benső egységéé – és minden közösségépítésé is : az alázat – s a hit, hogy igy működhetünk közre Krisztussal, s az Ő tervének megvalósulásával – minden emberi akadály és lehetetlenség ellenére.