Új evangelizáció – kispap találkozó 2000

A LELKIPÁSZTORKODÁS KIHIVÁSAI AZ EZREDFORDULÓN

Magyar kispap találkozó 2000 – Esztergom

Előadás: Tomka Ferenc

Bev.

I. LELKIPÁSZTORKODÁSUNK HELYZETE

Feladatom szólni: az ezredforduló lelkipásztori kérdéseiről és reményeiről

Nem könnyű szólni erről az az egyébként is könyvtárnyi témáról, s nem könnyű együtt szólni elsős és felsős kispapokhoz, és ennyi helyről származó hallgatósághoz…. Néhány címszóban megpróbálom mégis felvázolni a helyzetet..

Sokszor hallották már: Világunk olyan változáson megy át, amihez fogható bizonyára még soha nem volt az emberiség történelme folyamán. Az emberiség és a vallásosság évezredes értékei és formái bizonytalanodnak el vagy látszanak összeomolni.

De a hivő szem látja egy Új születésének körvonalait is. A pápa meghív, hogy lépjük át a remény küszöbét…

Gondolkodjunk együtt: a helyzet reális felmérésében – és a hivő remény távlatában

1) Mi az ami összeomlik?

Számos eleme annak a világnak, amely 1000-1500 éven át meghatározta lelkipásztorkodásunkat. Ezért beszél a pápa és az újabb vatikáni dokumentumok arról, hgy ebben az átalakuló világban – az új helyzetből következően – új lelkipásztorkodásra, új evangelizációra (új evangelizációs szemléletre, útakra van szükség).

Lássunk néhány adatot, szempontot, amelek jelzik világunk átalakulását:

a) A templomlátogatók (vallásosak) arányai:

A háboru előtti 60 %-os arány – 20 % (európa)

12 % – Mo. csökkent

S még további csökkenés előtt állunk: Mutatja hiveink korösszetétele

b)Hiveink korösszetétele

c)Papság számának csökkenése:

	1950	1970	1984	1996
Aktív papok:	3583	3324	2606	2120

Az 1996-ban feltüntetett 2120-as aktív magyar papi létszámhoz néhány megjegyzést kell fűznünk. 1. A papi létszám-kimutatások általában nem egyértelműek: pl. az „aktív” papok között szerepelnek olykor olyan – valójában nyugdíjas – papok is, akik még némi lelkipásztori kisegítést képesek vállalni. 2. Továbbá figyelembe kell vennünk az életkori csoportokat is, illetve a nagyfokú elöregedést: – A 31-40 évesek korcsoportja a teljes létszámnak csupán 21 %-a, a 61-70 évesek aránya pedig (akik a polgári életben nyugdíjba mennek, s általában mindenképp kisebb a teljesítményük) magasabb, mint a 31-40 éveseké: 23 %. Hatalmas a 70 éven felettiek aránya: 13 % (vagyis ily módon az összes 60 éven felettieké 36 %). E számok is jelzik, hogy a következő években még mindig elkerülhetetlenül csökkenni fog a papi létszám.

A papi utánpótlás képét világviszonylatban kissé árnyalja, hogy Afrikában, Ázsiában és Latin Amerikában az utóbbi két évtizedben jelentősen – 37 %-kal – nőtt a papok száma, aminek következtében 1995-ben világméretben is több katolikus pap volt, mint 1977-ben. Viszont eközben a katolikusok száma is nőtt, és ezért a 10.000 katolikusra jutó papi létszám 1977 és 1995 között egynegyedével csökkent.

A papi pályára jelentkezők aránya a 80-as évek közepe-vége óta nő. De az elöregedéssel járó létszámcsökkenés messze meghaladja a jelentkezőkét: vagyis a papi létszám még a 2000 utáni években még jelentősen csökkenni fog.¹

Egy ellenpélda: – Azt mondják: ez a világ szekularizálódása… Több újabb vatikáni dokumentum figyelmeztet: fel kell figyelnünk, hogy a világban jelen van a transzcendencia keresése is.

a) Dél-Amerikában az utolsó 5 évben 5 millióan léptek a tömegeket gondozó népegyházból, kis közösségekben élő karizmatikus kis egyházakba.

b) Egyes vallások, kisebb egyházak, szekták nagy számban tudnak vonzani a mi falvainkban is – ott is, ahol la mi templomaink kiüresednek.

– Egy vatikáni szekta-dokumentum ezzel kapcsolatban felteszi a kérdést: nem a mi lelkipásztori elképzeléseink időszerűtlenek e? Az új evangelizáció a pápa számára: a mai korhoz illő lelkipásztori szemlélet megtalálását jelenti.

2) Mi a mai krízis oka – és mik a jövő útjai?

Egyre többen fogalmazzák meg (a Gaudium et Spes nyomában), hogy nem a kereszténység van válságban, hanem a társadalomnak és a kereszténységnek egy 1500 éven át működésképes formája – az un. népegyház – amely azonban ma megsemmisül. Ezért egy új stílusú lelkipásztorkodásra van szükség.

Ratzinger bíboros mondja: „El kell búcsúznunk a népegyház eszméjétől. Valószínűleg egy másfajta, új egyháztörténeti szakasz áll előttünk, melyben a kereszténység újra mustármag-jellé válik, látszólag jelentéktelen kis csoportokban…”.²

a) Mi a népegyház?

A „népegyház” (Volkskirche) egy szakkifejezés, amely az egyháznak egy konkrét – történelmi korban kialakult, történelmi adottságokhoz kötődő – formáját jelöli. (Nem tévesztendő össze a „népi vallásossággal”.)

A népegyház azt az egyházat, illetve társadalmat jelöli, amelyben a társadalom, a nép élete nagyjából egybeesett a vallás, az egyház életével. Ez a fajta egyház, illetve társadalom mintegy ezer éven át működésképesnek látszott. E korokban a társadalom és a vallás, az állam és az egyház szinte teljesen összefonódott: A társadalom egész rendje szavatolta, hogy minden tagjának keresztény életszabályokat kell követnie. A társadalmi közösségek kultúrája teljességgel vallási kultúra is volt, benne a vallásgyakorlattal, vallásos ünnepekkel. A keresztény szemlélet átjárta a nép mindennapjait, a szokásokat, ünnepeket – a születéstől a halálig.

b) A népegyház lelkipásztorkodásának alapelemei

A népegyház lelkipásztorkodását meghatározta, hogy a társadalom minden tagja ebben az említett „keresztény” közegben élt. Következőleg a lelkipásztorkodásnak évszázadokon át nem kellett különösebben törekednie sem a misszionálásra, sem arra, hogy a híveket megóvja az egyháztól való elszakadástól. Ezért elegendőnek látszott, ha néhány területre koncentrálta erejét:

a gyermekek szentségeire: keresztelésére, elsőáldozásra, bérmálásra;

ezzel kapcsolatban a gyermekek hitoktatására;

majd a felnőttek szentségeire: főleg húsvéti gyóntatásra, áldozásra, a házasság- és betegek szentségeinek kiszolgáltatására és a temetésre;

a vasárnapi szentmisékre és igehirdetésre.

Mára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez a lelkipásztorkodás nem felel meg a mai kor igényeinek, mert maga a népegyház van megszűnőben. Mégis a lelkipásztorkodás sokfelé ma is lényegileg mindössze az imént felsorolt népegyházi feladatkörökre korlátozódik, vagy azokat helyezi előtérbe.

c) Miért szűnt meg a népegyház? – és mik a mai lelkipásztorkodás új alapelemei?

1) Közösség

Elsősorban mert a zárt közösséget biztosító keretek szétestek: – Mindenekelőtt az iparosodás, illetve a városiasodás következtében. Az ember magányossá lett, a közösség nem védi többé…

A mai lelkipásztorkodás – az új evangelizáció első feladata tehát a plébániai és egyéb közösségek felépítése:

“A lelkipásztorkodás nem szorítkozhat csak arra, hogy a hivekkel egyenként törődjék, hanem ki kell alakítania a valódi keresztény közösséget” mondta már a zsinat (Papok 6)

Ratzinger biboros ezt egy drámai képben szemlélteti, a Föld sója c. könyvében: A keresztény mintegy sivatagban találja magát a mai szekularizált, fogyasztói individulaista, vallás ellenes világban. A magányos ember elpusztul a sivatagában. Csak úgy kelhetünk át rajta, ha útitársaságokat hozunk létre: közösségeket, amelyekben egyrészt az egyes ember védelmet kap a sivatag pusztitó erejével szemben, másrészt az egyház megkeresheti és találhatja helyét küldetését a mai körülmények között. (Föld sója Bp. 1997. 216-217)

“Jaj annak, aki egyedül van – mondja a Prédikátor is – mig a testvér, aki egy testvért segit olyan mint az erős város”(Préd 4,10)

CT 24: a gyermekhitoktatás terméketlenné válik, ha a gyermek nem kapcsolódik a nagyobbak közösségéhez, ha a hitoktatottat nem fogadja be olyan közösség, amely a hitből él (CT 24, 43 ÁKD 35, 129 stb.) “Szükséges egy olyan keresztény közösségre, amely befogadja a kezdőket, támogatja és alakítja őket a hitben.” KÁD 72.

Pl. minden plébánián megvannak a törésvonalak, meddig járnak a gyerekek hittanra. Mert utána: nincs aki befogadja… Pl. házassági felkészitések eredménytelensége: nincs aki befogadja a felkészitett jegyeseket…

(Közösség kell, amely “befogadja” CT 24; a plébánia: “befogadó ház” (CL 26) KÁD 72; PSZÉ 6)

2) Felnőttek, fiatalokkal foglalkozás

Az előzőkből következik: Ha a népegyházban elegendő volt a gyermekhittan

ma minden hitoktatás között legfontosabb (KÁD; ÁKD; CT) a felnőtteké, fiataloké. “A felnőttek katekézise a katekézis legfőbb formája” irta már a ÁKD, majd a KÁD 59

Hiszen a gyermekhittan csak akkor lesz maradandó – ha nagyobbak befogadják a kisebbeket! Szükséges, hogy a felnőttek fiatalok és gyermekek katekézise szoros kapcsolatban álljon egymással – mondja a KÁD is (72)

Rajz: hitoktatás arányairól… elhullásáról

3) Katekumenális szentség-kiszolgáltatás

Egy társadalomban, amelyben biztosítva volt a megkeresztelt vagy egyéb szentségben részesült gyermek további vallásos élete, kevésbé kellett mérlegelni, hogy a megtérésnek mely fokára jutott.

De ma a szentséghez járulók jövője nem biztosított… A bérmálás az egyház elhagyásának szentsége lett…

Ma az egyház érthetően az új evangelizáció szellemében új előirásokat fogalmaz meg a szentségekre való felkészités terén.

Pl. Sokfelé tartottam előadásokat. Sokan egyetértenek, ha sokfelé van ellenvetés is. – De gyakori a kérdés: hány előadást kell tehát tartani…Érthető… de az új evang. kérdése: miként vezetjük el a szentséghez járulót a tartós megtérésre… Miként hozzuk őt élő kapcsolatba az egyházzal… az egyházi közösséggel… (Vö. KÁD 68) S ez a kérdésfelvetés – a katekumenátus kérdésfelvetése – nem elsősorban a jogszabály dimenziója, hanem az élő hité…

Itt hangzik el a második kérdés: De hol van élő egyházi közösség, amely befogadhatja a szentségekhez járulót.

Ez a kérdés ismét csak aláhuzza az imént mondottakat: amit ma az egyház minden lelkipásztori dokumentumában ujra elmond: Minden lelkipásztorkodás első lépése és előfeltétele, hogy elkezdje az élő közösség épitését. Olyan közösségét, amely képes befogadni – pl. a szentségekhez járultakat, a gyermekeket, a fiatalokat…

Pl. Magyar példák: Csáki Tibor – fiatalok kezesei az elsőáldozóknak… ők segitenek első gyónásra készületben

PL. Márió – -szülői értekezlet elsőáldozóknál. Kialakul egy csoport – mely következő szülőket már befogadja; s jelentkeznek felnőtt szentséget kérők -vagy újra megtérni akarók

II. NÉHÁNY SZÓ AZ ÚJ EVANGELIZÁCIÓRÓL – ÉS A KISPAPOK LELKÜLETÉRŐL

Az elhangzottak számos kérdést tartalmaznak papok-kispapok számára. Ilyen körülmények között hogy készülhetünk mi kispapok lelkipásztori hivatásunkra?

1) A megújulás ontológiai feltétele – a megtérés, az Istennek átadott élet

Sokfelé előadást tartva ilyen témákról mostanában az országot, és a határon tuli magyar részeken is járva azt láttam: Van egy réteg, amely már szembenézett a problémákkal, s már az evangelizáció új útjait keresi. Vagy egy réteg, amely elnémul a kihívás nagyságán… de látja hogy ezt kell tennie; és hisz a Szentlélekben, hogy Ő majd megmutatja a jelen és jövő útját. S van egy réteg, amely tiltakozik, amikor a kor kihívásairól és az egyház új útmutatásairól hall: Mert nem könnyű kilépni megszokásokból, s egy ki nem járt bizonytalan új útra lépni… És elég sokan elkeserednek és reménytelennek látják a helyzetet…

A lelkipásztor egyik alapvető szentírási képe marad mindig: Szent Péter, aki rálép a vízre. Nekünk újra és újra vízre kell lépnünk a hit erejében. S akkor Jézus nem hagy elsüllyedni, amíg benne bízunk.

Ezért mondja a legtöbb újabb lelkipásztori dokumentum: – amit a Papi szolgálat és élet direktoriuma is: A mai kor “mindenekelőtt megtérésre hívja a papot” (a kispapot)… A ma “olyan papokat követel, akik teljesen elmerültek Krisztus misztériumában” (PSZÉD 34-35), s a világban és az egyházban tapasztalt bizonytalanságok közepette tudnak egy új hittel hinni Krisztusnak és az ő Lelkének.

Az egyház jövője Isten kezében van… és Isten a neki átadott embereken át tud csodákat tenni.

II. János Pál pápa írja a Vita Consecrata c. (a megszentelt életről szóló) apostoli buzdításában: „Amilyen mértékben éli az Istennek szentelt személy azt az életet, amely kizárólag az Atyának van szentelve, s melyet Krisztus magához ragadott és a Szentlélek lelkesít, olyan mértékben működik hatékonyan együtt az Úr Jézus küldetésével és vesz részt a világ megújításában. – Az Istennek szentelt személyek első apostoli feladata önmagukra irányul, és azáltal teljesítik, hogy kitárják szívüket a Szentlélek működése előtt… Akkor válnak misszionáriussá, apostollá, ha egyre inkább tudatosítják, hogy Isten kiválasztotta és meghívta őket, s ezért teljesen neki kell élniük. „ (25)

Pl. Látok papokat: Isten vonz belőlük

Az új evangelizációról szóló írások alapelve: Az egyház megújulását mindig megújult emberek, szentek mozdították elő… Gondolj az egyház kritikus és megújulási korszakaira.

2) Az Istennel élt élet “gyakorlati szempontból” is korunkban a lelkipásztorkodás alapfeltétele.

Lássunk ennek szemléltetésére három alapvető szempontot:

a) A mai lelkipásztorkodás egyik első feladata a lelkivezetés – illetve Istennel egyesült emberek – és ezekből alakult közösségek nevelése. S erre csak Istennel élő pap képes.- És erre a kispap a lelki élet következetes élésével készül fel

A ma lelkipásztorkodásának legelső feladatai közé tartozik: Krisztussal egyesült emberek nevelése: illetve a lelkivezetés.(Erről a legtöbb témába vágó egyház dokumentum szól! (vö. Pdv 81; VC 39,95; DpPMV 39,54). Semmire nem vágyik úgy a mai kereső emberek jelentős része, mint arra, hogy hiteles keresztény életre vezessék őket…

Ki tud lelket vezetni? Aki maga mély lelki életet él – a lelki élet legegyszerűbb dolgaiban:

K. Kispapok! A jövő lelkipásztorkodására való felkészüléstek legfontosabb kérdése: hogyan éltek Ti lelki életet. S ez nagyon egyszerű dolgokat jelent:

hűséget a napi imában (ha erre tudunk vezetni – élő keresztények nőnek fel mellettünk)

hűséget a tanulásban, a feladatok teljesítésében,

az erényekre való törekvést:

a keresztény önmegtartóztatást, a lustaság leküzdését,

stb.

S ide, a lelki élethez és lelki vezetéshez kapcsolódik:

az imádságok, a zsolozsma, a liturgia lélekkel való végzésének lelkipásztori jelentősége . Ma fiatalok tömegeit mozgatnak meg imatalálkozók, sokan vágynak megtanulni élő módon imádkozni, élő módon részt venni a liturgián. (Láttál már formálisan üresen imádkozó papot, kispapot stb? Ugye borzasztó volt? a hivőket is elborzasztja. És semmi nem ragad meg egy hivőt ugy – s vonz a templomba – mint a lélekkel végzett liturgia…De akkor leszel erre képessé holnap, ha ma már éled… Aki a szemináriumban blazírt, cinikus tud lenni a liturgiában, félős, hogy megpecsételi jövőjét e téren

Pl. római -és taize-i liturgia tapasztalata számomra

b) A mai lelkipásztorkodás központi kérdése a közösségépités. Erre az készül fel, aki mint kispap éli a mindennapos közösségi erényeket

Hogy kell közösséget építeni? Ez ma az egyik leggyakoribb kérdés, amelyet országszerte, s határon túl, és világszerte feltesznek:

“A papi lét alapvetően relációs lét” kapcsolatban levő lét, irja a Papi szolgálat és élet direktoriuma ( 5). A közösség építésének megtanulása elsősorban nem pszichológia vagy szociológia vagy lelkipásztori módszerek tanulását jelenti. (Én kicsit értek ezekhez, azért talán mondhatom). Hanem a szeretetre épülő emberi kapcsolat begyakorlását ott ahol vagy: most a szemináriumban:

Mint plébános sokat gondolok rátok, papságra készülőkre (meg paptársakra, akik fáradtságukban egy-egy kényes helyzetben összevesznek a képviselőtestülettel vagy a fél plébániával, vagy egyszerűen nem képesek munkatársakkal együtt dolgozni):

Hányszor élem meg én is, ha a plébánián valaki élesen szól, s kedvem volna élesen visszavágni

amikor valaki igazságtalanul kritizál engem, vagy csak egy hátam mögötti pletykát hallok vissza… s ösztönösen rendreutasítanám…

S hányszor élem meg egy-egy ilyen történet végén: ha sikerült szeretettel megoldanom egy feszült helyzetet – hogy az egész plébánia szétszakadhat egy-egy rossz szó következtében, s csak Isten kegyelme képesíthet arra, hogy képes legyek újra és újra szeretettel és türelemmel helyt állni kicsinyes emberi csipkelődések közepette. És csak ha én nem vagyok itélő és türelmetlen, akkor várhatom el a hívektől, hogy ők se legyenek hozzám türelmetlenek, amikor én tévedek vagy hibázok – ami bizony elkerülhetetlenül előfordul.

Ilyen pici helyzeteken múlik, hogy közösség lesz e egy plébánián, vagy veszekedő emberek halmaza…

Aki begyakorolja ezt a szemináriumban – az fog tudni Krisztusi közösséget építeni!

Mit is gyakoroljunk be?

elfogadni társaimat…gyengeségeikkel együtt…

nem visszavágni, ha megbántották, vagy igazságtalanul ítélték meg, s tudni megbocsájtani

belátni saját hibáinkat, és tudni bocsánatot kérni,

elfogadni mások vezetését (s ne mindig magunkat tartani okosabbnak)

engedelmeskedni azoknak, akikre a vezetés van bizva (felfedezni az ő szempontjaikat)

Aki ezeket nem tudja, sosem fog tudni közösséget teremteni. Az diktátor lesz, bár diákkorában ő küzd az un. diktatúra ellen. – És ahogy maga folyton harcban áll – vele is folyton harcban fognak állni… Aki viszont a krisztusi szeretetet gyakorolja a szemináriumi közösségben, az a közösségvezetés legfontosabb gyakorlatát végzi.

“Boldogok akik tudnak nevetni saját hibáikon – örvendezésüknek soha nem lesz vége..” – hallottam valahol: Igen: akik el tudják fogadni, hogy ők is korlátozottak, azok tudnak mindig derüsek maradni… tudnak majd nem itélni, elfogadni mások hibáit – s ez is a közösségteremtés alapja…

c) A mai korban a papnak különösen szüksége van olyan papi-testvéri közösségre, amelyben lelki emberi támaszt kap. Ilyen közösségbe az tud kapcsolódni, aki kispapkorában is keresi kispaptársai lelki közösségét.

A papot is fenyegeti a magány – a népegyház széthullása után. Korábban megvolt a helye a társadalomban, a vallási közösségben. Tisztelték, rangja volt. Most ez megszünt. Ezért neki magának is különösen szüksége van a közösségre -testvéri kapcsolatokra.

Sajátosan súlyos tény – hogy hazánkban az aposztáziák aránya világszerte a legmagasabb. Az 1963 utáni években világszerte a 30-45 év közötti papoknak 8-10 %-a hagyta el hivatalát. Magyarországon a hivatáselhagyások aránya már ekkor világszerte a legmagasabbak közé tartozott³, s a probléma azóta is tart. 2000-ben a mintegy 1800 aktív pap mellett kb. 400 aktív korban levő hivatását elhagyott pap él – akik korosztályuknak 20-24 %-át alkotják.⁴

A hivatáselhagyás ily magas aránya számos kérdést vet fel. Elsők között azt, hogy a magyar papnevelést hogyan kell tovább korszerűsíteni (különösen a lelki és a közösségi nevelést hogyan kell úgy alakítani), hogy megfelelőbben felkészítsen azokra a körülményekre, amelyek számos fiatal papot ilyen végzetes krízisbe sodornak.

Rendkívüli segítség egy emberi-lelki támaszt nyújtó papi közösség. Sajnos kevés van belőle. Mert azok a kispapok, akik a szemináriumban nem nevelődtek, nem törekedtek ilyen lelki közösségre, a papi életben nagyon ritkán képesek átalakulni. Nekik is lesznek papi haverjaik, akikkel együtt talán kártyázhatnak, vagy ihatnak (Magyarországon nagyon sok pap lesz alkoholista), de ezek lelkileg nagyon kevéssé segítik egymást. Magam is láttam olyan fiatal papi baráti kört, amelynek tagjai egymás után hagyták el hivatásukat. S nem tudtak egymásnak segíteni – hiszen lelki dolgaikról megszokták, hogy ne beszéljenek.

Meg kell jegyezni, hogy az utóbbi évek hazai és európai papi közösségi kísérletei azt igazolják, hogy élő papi közösségek különböző országokban nagy hatással voltak az ottani lelkipásztorkodásra. (Magyarországon is lehet erre példákat mondani). De ilyen közösség igazán ott jön létre, ahol tagjait közös lelki élet közös lelkipásztori felelősség köti össze. – Mindennek ugyancsak a szemináriumban kell kezdődnie.

A papi közösségek kialakítását az egyház nyomatékkal szorgalmazza. A zsinat így buzdít: „Hogy … a szolgálat terén az együttműködés hatásosabb legyen, és hogy az egyedüllétből eredő esetleges veszélyektől megszabaduljanak, a papok tegyék magukévá a közös élet vagy valamilyen társas életforma gondolatát. Ez lehet … együttlakás vagy asztalközösség, vagy legalább gyakori és szabályosan ismétlődő összejövetel. Nagyon is meg kell becsülni és kialakulásukban segíteni kell az olyan egyesüléseket, amelyek … a testvéri támogatás által kedvező hatással vannak a papok életszentségére és ezzel az egész papi rendnek szolgálatot akarnak tenni” (Papság 8; DpPMV 24-29). A pap – létének szentháromságos lényegéből következően – „nem működhet magányosan, hanem csak a presbitérium közösségében” irja a Papi szolgálat és élet direktóriuma (DpPMV 25).

Befejezés

Kritikus korban élünk. Hallom a kérdést: Mit tegyek én, kispap, fiatal pap. Egy széteső világban – egy széteső egyház struktúrában?

Olvasom a szentek életét, alapítók művét… Mindig kritikus korok voltak…

S a történelmet szentek – és szent közösségek újították meg.

Aki átadja életét Krisztusnak… ez a garancia

S Krisztus fő felhívása: Szeressétek egymást – ahol ketten vagy hárman összejönnek nevemben… A szeretetben élő (evangéliumban élő) közösség… E szavakat az egyház történelme igazolja.