A világszerte elterjedt és sok kegyelmi gyümölcsöt termő Fokoláre Mozgalom létrejöttében, lelkiségének alakulásában egy érdekes történelmi esemény is közreműködött. Tombolt a 2. világháború. Az észak-olaszországi Trentó városában 1944-ben kezdődtek a rettenetes bombázások, melyek végül is a fél várost romba döntötték. A szirénák hangjára mindenki menekült az óvóhelyekre. Így tettek Chiara Lubich és első társnői is.
Chiara már korábban elhatározta, hogy Istennek szeretné adni életét, és több társnője is csatlakozott hozzá. De a bombázások által Isten új módon mutatott utat nekik.
Az óvóhelyen előbb fájó szívvel kezdtek beszélgetni arról, mi mindent vett el tőlük a háború. Egyikük esküvőre készült, de vőlegénye elesett a fronton. Másikuk szép házukra, lakásukra volt sokszor büszke, s az összedőlt. Chiarát magát az egyetemen való tanulás vágya töltötte el ez időben. S az egyetemek bezártak. Megvilágosodott bennük mennyire igazak a szentírás szavai: minden csak hiábavalóság, minden elmúlik (vö. Préd 1,2). De akkor van-e olyan ideál, amit semmilyen háború, semmilyen földi erő nem tud elpusztítani?
A bombázások ismétlődtek. A környéken több óvóhely is beszakadt, és a bent levők közül sokan meghaltak. Tehát még itt sem vagyunk biztonságban, állapították meg. Körülöttük a legtöbben rettegtek és remegtek. Féltek, hogy az ő menedékük is beszakad…
Ők, a bombázás közben arról kezdtek beszélgetni, hányszor mondja Jézus: álljatok készen, hogy még ma elém léphessetek. „Még ma számon kérik a lelkedet”, mondja annak, aki azzal volt elfoglalva, hogy kincseket gyűjtött, és nem gondolt arra, ma mire hívja őt Isten (Lk 12,13-20). – Megértették, hogy ez most különösen is hozzájuk szól, hiszen minden percben készen kellett lenniük, hogy meghalnak.
Mit kell tennünk, ha egy óra múlva meghalunk? – kérdezték. Vágy született a szívükben, hogy legalább életük utolsó perceiben megértsék, mit válaszol a kérdésre Jézus, és hogy ennek megfelelően cselekedjenek. Az evangéliumot olvasva újként fedezték fel Jézus legfontosabb parancsát: „Új parancsot adok nektek. Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” – S hogy aki megteszi Isten akaratát, aki szeretetben él, az Istenben él.
Megértették, hogy fölösleges aggódniuk, mert az csak árt, és semmit nem használ. De ha próbálnak úgy élni, hogy mindig készen álljanak a halálra: készen álljanak arra, hogy Jézus elé lépjenek, akkor Istenben élnek, és ő mindenről és mindenükről gondoskodik. És mi lesz szüleinkkel és szeretteinkkel? – kérdezték. – De hisz „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”; Isten gondot visel rájuk is! Nekünk biztosnak kell lennünk Isten szeretetében – aki szeret, és mindenkiről gondoskodik. A mi feladatunk most egy: nem aggódni, hanem úgy élni, hogy készek legyünk ma, vagy akár egy perc múlva Jézus elé lépni.
Ahogy ezeket átelmélkedték, lassan egy végtelen öröm és béke támadt mindegyikükben, és ezt látták megjelenni egymás arcán. A félelem, aggodalom mintha eltűnt volna.
Ha ma meghalunk, egy dolgunk van tehát: Istennek adni és rá bízni életünket, s úgy szeretni egymást, ahogy Ő szeretett minket.
„Szeretni egymást, ahogyan Ő szeretett”. És Ő életét adta értünk! Akkor nekünk is késznek kell lenni életünket adni egymásért. Ezt átgondolva a lányok, Chiara kegyelmi tanácsát is követve megtették, amire Jézus hív: Körbeálltak, egymás szemébe néztek, és egymás után azt mondták. „Kész vagyok életemet adni érted!” „Én is érted”, „mindenki, mindenkiért.”
És most együtt adjuk életünket az óvóhelyen levőkért azzal, hogy nem magunkra figyelünk, hanem arra, kinek mivel szerezhetnénk örömet – mondták egymásnak. Voltak ott kisgyermekes édesanyák – egyikük odament neki segíteni, s a gyermekekkel játszani. Voltak magányos idősek is: melléjük ültek, hogy beszélgessenek velük. Majd meghívták a pincében levőket, hogy akit érdekel, olvassák együtt a szentírást. Így elmesélték nekik, mire jöttek ők rá, a Szentírást olvasva: hogy nem kell aggódniuk, csak tenni, amire Jézus hív. S akkor Jézus gondoskodik róluk.
Amikor nem kellett az óvóhelyre menekülniük, elkezdtek körüljárni a lebombázott házak között. Síró emberekkel találkoztak, akiknek megsemmisült mindenük, s még ennivalójuk sem volt. Az ő közös lakásukban maradt még egy kevés ennivaló, amely egy napra elég lett volna még számukra. Egymásra néztek, s egyikük máris szaladt, hogy elhozza azt a rászorulóknak.
A kis csoport lelkületéhez már az óvóhelyen csatlakoztak néhányan, majd a bombázások megszűntével mind többen. Kezdték velük járni a várost, hogy segítsék a még jobban szenvedőket. Egy év múlva már kb. 500-an voltak azon csoportok tagjai, akik próbálták megélni: Élj úgy, hogy légy kész még ma Jézus elé lépni a mennyben; légy kész még ma meghalni. S megértették, hogy akkor az első feladatuk, hogy kövessék Jézust a szeretet útján. – A Mozgalomnak azóta is egyik alapelve: Éld a jelen pillanatot! Cselekedj úgy, mintha ez volna életed utolsó lehetősége!
Gondold át testvérem! Kész vagy-e ma Jézus elé lépni a mennybe? Biztos vagy-e abban, hogy nem kell aggódnod a holnapért, mert Isten gondoskodik a holnapról? Legalább minden reggeli imádban megszületik-e lelkedben a béke és az öröm: mert félreteheted az aggodalmakat, hiszen csak a mai napra kell gondolnod, s azt képes vagy – Jézus segítségével – örömmel, és Jézus szeretetét is továbbadva végigélni. (Persze sokszor kell terveznünk a következő napokat, heteket, hónapokat. De ha a tervet megcsináltuk, félre kell tennünk az aggodalmat – hogy mi és hogyan fog sikerülni. És az is igaz, hogy az aggodalmak mindig újra visszakúsznak a lelkünkbe. De ilyenkor kell megújítanunk azokat a gondolatokat, amelyekről beszéltünk.)
Az egyik kulcskérdés, mely jelzi, sikerül-e így élned: Vajon felfakad-e szívedben minden reggel (minden imád után) az öröm?
Imádkozzuk át befejezésül a 90. zsoltár sorait, lelkünkben kiegészítve azokat Jézus tanításának imént olvasott gondolataival:
„Uram, te lettél menedékünk
nemzedékről nemzedékre.
– Mielőtt a hegyek lettek,
a föld és a világ születtek,
te öröktől fogva és mindörökké vagy!
– Visszatéríted az embert a porba,
azt mondod: Térjetek oda vissza, emberek fiai.
– Hiszen a te szemedben ezer év annyi,
mint tegnapi nap, amely tovatűnt,
vagy mint egy őrállás ideje éjszaka.
– Elragadod őket, olyanok, mint az álom,
mint a fű: mely reggel kihajt és virágzik, estére lehull és elszárad.
– Éveink száma legfeljebb hetven év,
vagy az erőseké esetleg nyolcvan,
de azok nagy része is munka és fájdalom,
gyorsan elmúlnak, és mi elmegyünk.
– Taníts meg számot vetni napjaink sorával,
hogy eljussunk a szív bölcsességére.
– Tölts el minket minden reggel irgalmaddal,
hogy ujjongjunk és vigadjunk egész életünkben.” (90.zs. 1-14)