Találkoztam egy hívő buddhistával, aki elmondta, hogy egy buddhista azért sem tudja elfogadni a kereszténységet, mert a keresztények egy számukra érthetetlen, és teljességgel hitetlen magatartást tanúsítanak – ha a szenvedéssel találkoznak.
A buddhisták nem hisznek egy Személyes, és Szerető Isten létében. Ők a világban uralkodó végtelen törvényekben, illetve azok végső okában, egyfajta személytelen Abszolútumban hisznek. Ők órákat tudnak elmélkedni a végtelen személytelen Világ-Erő előtt. Életcéljuk, hogy közömbössé váljanak az anyagi-testi világ fájdalmaival szemben, és „kiüresedve”, megszabadultan átadják magukat az Abszolútumnak, a végtelen világ-törvénynek. Ha ez sikerült, akkor érik el céljukat. És akkor megszabadulnak a szenvedésektől és bele-semmisülnek a Nirvánába.
A buddhista számára nem úgy vetődik fel a rossz problémája, mint egyes, nem teljesen letisztult Isten-képpel rendelkező keresztények számára. Vallásukban a világnak megvan a maga törvénye a „karma”: eszerint minden negatív tettünk negatív gyümölcsöt terem, vagy ebben az életben, vagy egy (a lélekvándorlás tana szerinti) másik életünkben. A szenvedés tehát a karma törvényének megfelelő, valamilyen cselekedet következménye, és egyben a megtisztulás útja is.
A buddhista ezért fogadja békével a szenvedést, és abszurdnak tűnik számára, hogy valaki vádolhatná a Végtelen és emberi értelmet meghaladó Abszolútumot bármilyen szenvedés miatt.
A buddhistává lett keresztények jelentős része azért lett buddhistává, mert egy hasonlóan téves isten-kép élt bennük. Ők menedéket kerestek egy isten elől, aki folyton számon tartja bűneinket, és azokért váratlanul, és olykor érthetetlenül bünteti, sújtja az embert. Ha Isten a szeretet istene, hogyan verhetné oly sokféle csapással az emberiséget. Ennél érthetőbb számukra a Világ-törvény, a Karma tana, illetve a csapásoktól való félelemnél járhatóbbnak tűnik számukra a lélekvándorlás, amelyet a megtisztulás békésebb és logikusabb útjának vélnek.
Keresztény szemmel egy félelmetes ellentmondás jelenik itt meg: A buddhista nem hisz a személyes, szerető Istenben. Nem tudja elképzelni, hogy a Végtelen, a világmindenséget meghatározó és átfogó Abszolútum, bármiféle közösséget tudna vállalni a porszemnyi és rosszra hajló emberrel. És ebbe a világlátásba nem fér bele, hogy valaki szemrehányást mer tenni az Abszolútumnak a szenvedésért.
Mi keresztények nem egy személytelen Világ-erőben hisszük, hanem a Végtelen Istenben, aki szeret bennünket. Sőt abban hiszünk, hogy a Végtelen és a mindenséget teremtő Isten lehajolt hozzánk: Ő a Mindség teremtője és Ura végtelen és abszurd szeretetében emberré „kicsinyedett”, sőt életét adta azért, hogy istenivé tegye a mi életünket. És abban is hiszünk, hogy Krisztus nyomában át kell mennünk ugyan a földi szenvedésen, de e rövidke szenvedés után egy örök életben személyesen tovább élhetünk a minket szerető Isten „ölén”, közösségben szeretteinkkel, embertársainkkal.
Keresztény testvéreim! Nem ellentmondás-e, hogy azok, akik nem tudnak hinni abban, hogy Abszolútum szeretni tudna bennünket, azok jobban tisztelik ezt az Abszolútumot, és az ő törvényeit, mint ahogy mi tiszteljük, és elfogadjuk a Szeretet-Istennek – ugyan beláthatatlan és titkos – terveit.
Nem érthetetlen-e, hogy azok, akik nem hisznek a mennyországban, ahol az emberi személy tovább él, jobban el tudják fogadni a szenvedéseket, mint egy keresztény, aki hihet abban, hogy a földi „rövidke szenvedés után” az örök életre támadhat fel, és személyesen találkozhat a Végtelen Szeretet Istennel?
Amikor magam is feltettem a kérdést, hogy miként születhettek a fenti abszurd ellentmondások, egy megsejtésre jutottam: Jézus oly közel jött hozzánk, olyannyira barátunkká, testvérünkké lett, hogy közelsége miatt el tudunk feledkezni arról, hogy Ő ma a Végtelen, a megfoghatatlan Isten, az Atya képmása. És úgy számon merjük kérni a Istentől ha valami nem a mi terveink szerint történik, mintha egy velünk egyenlő embertől kérnénk számon valamit.
Amikor megismertem a buddhizmus alapvető tanításait, ez segített abban, hogy még sokkal jobban átéljem a világot teremtő, és a világnak törvényt adó Isten végtelen nagyságát. És amikor eszembe jutnak a mélységes összeszedettséggel elmélkedő buddhisták, vagy látom az őket ábrázoló képeket, még jobban átjárja szívemet a hála, hogy én a Végtelen Szeretet-Isten előtt imádkozhatok. Ő nem átallotta átlépni a határt, amely az Abszolútum és a porszemnyi teremtmény között húzódik! Többször kérdezem Őt, mit nem tanítanak helyesen Róla a papok és a hittanárok, hogy tanításuk nyomán nem ébred a keresztényekben nagyobb hála az élő Isten iránt, mint a buddhistákban a személytelen Abszolútum iránt? – Ha a buddhizmusnak a Mindenség és a Karma iránti tiszteletére gondolok, ez segít a szenvedés, a lelki homály idején. Mert a buddhista vallás joggal tiszteli a Mindenséget és a Kármát, és joggal éli át azok mellett a saját kicsinységét.
De a Végtelenhez: a Végtelen Szeretet-Istenhez, a hála és dicsőítés magasába; és ez a test sötétségében is örömmel tölti el lelkemet.