16. A szenvedés titka – Jézus kiáltása a kereszten

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Korunk teológiája egészen új módon beszél Jézus megváltó művéről és szenvedéséről. De ami a keresztényeknek még fontosabb: ez a látásmód számunkra is egy egészen új módon világítja meg Jézus művét és Ő szenvedését, és ezáltal egy egészen új kapcsolatba kerülhetünk Jézussal, az ő szenvedésével és a megváltás titkával. És amiről elmélkedünk: új módon érthetjük meg a szenvedés és a megváltás örömét.

A kereszt és megváltás új látását, amelyről egyes nagy és elmélkedő teológusok már a zsinat előtti években írni kezdtek, legmarkánsabban Szent II. János Pál pápa foglalt össze írásaiban (korábban érintette már a Redemptor Hominis, vagyis az Emberiség Megváltója c. enciklikájában), különösen a szenvedésről szóló, Salvifici Doloris (Üdvösségszerző Szenvedés) című enciklikájában. – Ez az enciklika olyan mélységekbe vezet, hogy talán sokaknak túl mély volt; tény, hogy sok a teológus és lelkipásztor sem fedezte fel, és kevesen ismerik e nagy súlyú nyilatkozatot. (Pedig az enciklikák olyan pápai megnyilatkozások, amelyeknek különös súlya van. – Az internetről letölthető!)

Mi újat mondhat még a teológia Jézusról, és az Ő szenvedéséről? És hogyan kerülhetnek közelebb hozzánk hitünknek e leginkább középponti titkai, mint eddig? Lássuk ezt röviden!

Eddig úgy tanultuk hittanban, és úgy fogalmaztunk, hogy amikor Jézus emberré lett, magára vette emberi sorsunkat, majd szenvedéseinket, bűneinket, és így lett megváltónkká. Ez természetesen igazi is.

A zsinat utáni kor teológiája azonban ráirányítja figyelmünket a Szentírásnak azokra a kijelentéseire, amelyek a korábbi elképzelésnél még mélyebb titokról beszélnek. Már a zsinaton és a néhány korábbi nagy teológusnál megjelent a megfogalmazás, hogy Jézus megtestesülésében, életében és halálában nemcsak magára vette az emberi természetet, hanem magába vett, magába ölelt minden embert: minden emberrel, szenvedővel és bűnössel egyesült. Ismerős a Szentírásnak e titkot szemléltető képe: hogy mi Krisztus Titokzatos Teste vagyunk, és mindannyian Krisztus tagjai. Ez a misztikus kép ábrázolja leginkább azt, amiről a mai teológia beszél. – Vagyis te és én nemcsak megváltottak vagyunk (akiket Jézus 2000 éve megváltott), hanem tagjai vagyunk az élő Krisztus Testének: Benne élhetünk a Megváltóban, és Ő mibennünk. – Így egy egészen új, megrázó, és hozzánk még közelebbi titokká válik a megváltás és Jézus szenvedése. Mintegy foglalata lehet a titoknak Jézus kiáltása a kereszten:

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”- kiált fel Jézus a kereszten. A történelemben talán a legtöbb könyvet írták erről az érthetetlen kiáltásáról. Hogyan hagyhatta el Isten az Istent?

Ha átélem, hogy Jézus Isten, akkor válik megsejthetővé, hogy az Isten-Jézus – istenségének végtelenségéből fakadóan – képes arra, hogy minden emberrel, és személyesen velem is, kapcsolatba kerüljön; képes arra, hogy minden ember bűneit, fájdalmait (az enyémet is) magára vegye, és magába ölelje.

Egy anya képes úgy hordozni a szívében gyermekei fájdalmait, hogy – emberi mérték szerint a legteljesebben azonosul azokkal, és a szíve szinte megszakad a fájdalomtól. Már az Ószövetségi Szentírás is, és még inkább az Újszövetség beszél Isten anyai-atyai szeretetéről (Pl. a tékozló fiú példabeszédben; illetve Jézus egész tanításában). Jézusban Isten végtelen atyai-anyai, átölelő szeretete jelenik meg, amely (isteni erejénél fogva) képes magába ölelni minden emberi bűnt, fájdalmat, nyomorúságot.

De ha Isten magába öleli az embert, és minden bűnét, fájdalmát, akkor ez az Ő Létének „szétszakítása”, „önellentmondása”: maga a halál. Akkor Jézus egyrészt Isten, másrészt ott „sűrűsödik” benne minden ember: minden emberi fájdalom és bűn is. – Olyan ellentmondás ez: mintha folyékonyan izzó vasra vizet öntenének. – Az Isten-Jézust, aki a Tisztaság, a Szeretet, mintegy szétszakítja, keresztre feszíti az emberi tisztátalanság, szeretetlenség, fájdalom, amelyet az emberekben magába ölelt, testének részévé tett. – Már az Ószövetségi Szentírás is írt erről a titokrólt: „A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmaink nehezedtek rá, a mi gonoszságainkért törték össze, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást…” (Iz 53,4–5;10,11). – Így válik „megsejthetővé”, hogy Ő Isten létére így kiált: „Istenem, miért hagytál el engem!?”

Szent II. János Pál írja enciklikájában: „Jézusnak ezek a szavai (miért hagytál el engem?) az Atya és Fiú elválaszthatatlan egységéből születnek, mégpedig azért, mert az Atya »az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát« (Iz 53,6). … Krisztus a szörnyű teherrel együtt annak a rossznak a teljességét is átérzi, amit a bűn – az Istennek való hátat fordítás – foglal magába. Emberileg kifejezhetetlen mértékben éli át az Atyától eltávolodó, őt elutasító ember szenvedését. De épp a szenvedés útján viszi végbe a megváltás művét” (Salvifici Doloris 18).

Jézusnak ebben a kiáltásában teljesül be a megváltás. – Jézus, az Isten magába ölelte az Isten-nélküli emberiség fájdalmát; magába ölelte azokat, akik a bűn vagy fájdalom hatására így kiáltanak: „Istenem miért hagytál el engem?” Olyannyira magáévá tette az emberiség fájdalmát, hogy maga is átérezte az Atyától való távolságot. (E kiáltás Jézus utolsó szavaival teljesedik be: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46). Miközben Jézus a bűnben kimondott NEM-ek fájdalmát hordozza, Ő IGEN-t mond az Atyának.)

Jézusnak ez a tette megújította az egész emberiséget: Azelőtt úgy tűnt, hogy vannak pillanatok, amelyekben nem lehet találkozni Istennel, amikor Isten is elhagyta az embert. „Krisztus keresztjében nemcsak hogy beteljesedett a megváltás a szenvedés által, hanem megváltást nyert maga az emberi szenvedés is” – írja II. János Pál pápa (Salvifici Doloris 19). – Mert „Krisztus megváltó szenvedésével részese lett minden ember szenvedésének!” Mert „Jézus szenvedésével és halálával él abban, akit így szeretett: az emberben” (im. 20). Mert „Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott lakik minden emberi szenvedés mélyén” (im. 26.).

Jézus élete és halála tehát nem csupán annyit jelent, hogy Ő 2000 éve felajánlotta életét, szenvedését és halálát megváltó áldozatul az emberek bűneiért „cserébe”. Többről van szó. Ő isteni szeretetében vállalta, hogy saját Testévé tesz-, magába ölel bennünket, az egész emberiséget a világ kezdetétől a világ végéig: hogy bűneinkkel, gyengeségeinkkel együtt, Istenhez emeljen minket. – Jézus azt mondja nekem is: „Ismerem szenvedéseidet! Magamhoz ölellek és szeretlek! Meghaltam érted, minden sötétségedért, bűnödért, bukásodért! Új, isteni életet kezdhetsz!” – „Amidőn tehát az ember a hit által megismeri Krisztus szenvedését, egyúttal saját szenvedéseit is felfedezi benne, s ezek a hit által új jelentést kapnak számára” (im. 20).Azóta nincs a világnak olyan sötétsége, amelyben Isten=Jézus titokzatosan jelen ne volna.

II. János Pál ad egy gyakorlati útmutatást: „A szenvedés értelme akkor nyílik meg az ember előtt, ha felveszi keresztjét, s lélekben egyesül Krisztus keresztjével” (Salvifici Doloris 26). Vagy akkor, ha letérdel lelkében a Keresztrefeszített elé: és leborul a Szeretet e végtelen titka előtt, és próbálja megsejteni mit tett Ő…

Próbálj a következő napokban az értünk Kereszteszögezett Isten előtt imádkozni: éld át, hogy Isten Jézusban nagyobb szeretettel fordult feléd, mint eddig sejtetted: Ő veled van, átölel, minden fájdalmaddal, kicsinységeddel együtt, és Istenhez emel, ha Neki adod magad!

Valahányszor sötétséget, vagy fájdalma érzel, tudatosítsd, hogy Ő ezzel együtt magához-magába ölelt téged: köszönd meg tehát, hogy az örökkön élő Feltámadott szívében vagy (az isteni szívben, amelyben ott van az egész emberiség): és Ő megváltott téged és szeret úgy, ahogy most vagy. Indulj el Ővele, és szerezz örömet embertársaidnak, hiszen Ő erre küld. Így Benne, Vele új, és hálától ujjongó isteni életet kezdhetsz.