Egység és engedelmesség az Egyházban és Chiáránál

Fordította, magyarázza Tomka Ferenc

„Lelkiségünk központi témájáról szeretnék beszélni… Lelkiségünknek vannak alapvető, fontos pontjai. Ilyen például Isten választása. De ha azt mondanánk, hogy ebben áll az Ideál, tévednünk. Hiszen az összes szent is választotta Istent. Vagy vannak más pontok: mint a felebaráti szeretet vagy a kölcsönös szeretet: de a mi lelkiségünk nem ezekben áll. Mert lelkiségünk az egység. Ennek felel meg az is, hogy ha fokolárunkban van egy felelős, vele nem csupán a szeretet kapcsolata köt össze minket, hanem az engedelmességé is…

Az Elhagyott Jézus is egy jellemző titok, amely valamiképpen valóban a miénk… Az Elhagyott Jézus élése egyik jellemzőnk, de Ideálunkban éppenséggel úgy értjük Őt, mint aki az út az egységre.

Tehát az az Ideál, amely valóban a miénk, az egység.

Az egység nem egy erény, hanem valamiképpen az erények foglalata, szintézise; nem a szeretet ez, hanem a beteljesedett szeretet. Egy erény tehát, amely a többi erények gyümölcse, eredménye; egy ideál, amely Jézus életének és végrendeletének csúcsa.” (Az előző és a következő bekezdések elhangzottak:Scuola femminile – 1961. november.)

Az egységnek többféle formája van:

1. Először beszéljünk arról az egységről, amellyel eggyé válunk minden felebaráttal is, akivel találkozunk. – Itt csak ezt szeretném aláhúzni, hogy soha, soha nem feledhetjük, hogy amikor bárkivel kapcsolatba lépünk, annak egy Istennel való kapcsolatnak kell lennie. Minden felebaráttal való kapcsolatnak olyannak kell lennie, hogy Jézust lássuk meg benne.

Emlékszem, hogy hónapokon, éveken át gyakoroltuk ezt: váljunk eggyé másokkal. Így fogalmaztunk: ahhoz hogy eggyé válhassunk, ki kell üresednünk; ki kell tisztítani a fejünkből minden gondolatot, elképzelést, szívünkből az érzelmeket, akaratunkból mindazt, amit éppen tenni akartunk, hogy eggyé válhassunk a másikkal, hogy bensejébe hatolhassunk.

Ezerszer beigazolódott, hogy ha félbeszakítottam volna egy beszélgetést, és mondtam volna egy emberi gondolatot, akkor egy olyan javaslatot tettem volna neki, amely nem old meg semmit; ellenben ha teljesen kiüresítettem magam, s így hallgattam, és hagytam, hogy belém hatoljanak a másik aggodalmai, fájdalmai, és ezek után adtam valami kicsinyke választ, ez mindent megoldott. Igen, így kell eggyé válni. Egy olyan munka ezt, amelyet nem tanulunk meg egyszerre. És többet ér egyetlen ilyen jó beszélgetés, mint ezer és ezer felületes találkozás. – Mindnyájunknak lelkiismeretvizsgálatot kell tartanunk, vajon erőlködünk e, hogy minden nap, minden órában így cselekedjünk.

2. Egy másik formája az egységnek, amelyről beszélni akartam, hogy milyen kapcsolatnak kell lennie köztünk – azaz magunk között, akik ugyanabban az ideálban osztozunk.

Itt egy kicsit másként és még jobban kell élnünk azt, ahogyan minden felebaráttal eggyé válunk, amiről előbb beszéltünk.

Olyan ez, mintha amikor a fokolárba léptünk, (annak lelkisége mellett elköteleztük magunkat), aláírtunk volna egy váltót, amely új értéket ad életünknek. Amelyben kimondom, hogy átadom az életemet, és kész vagyok meghalni érted (és fokolábeli társaimért), de nemcsak szavak terén, hanem valóságosan, egészen.

Folytonosan ennek a szövetségnek fényében kell élnünk, mert egyik vagy másik napon lehetséges, hogy az Úr valóban egészen az életünket vagy a halálunkat kéri. Mi pedig arra tettünk fogadalmat, hogy életünket adjuk egymásért. Tehát egy egészen új kölcsönös kapcsolatnak kell itt létrejönnie.

Például időnként tapasztaljuk, hogy akaratlanul is kis ítéletek születnek bennünk, irigységek…

A fokolár élet azt jelenti, hogy ha nem tudok az egységből megszólalni, akkor nem szólalhatok meg, mert ez nem Jézus szava volna; ezáltal felületessé válna az egység.

3. Van aztán egy másik egység, amelyet élnünk kell: az egység a felelőssel. Ez ismét egy másfajta egység. Megmagyarázom, mi a különbség.

A köztetek levő egység kölcsönös, mert mindannyian kiüresedtek, hogy meghallgassátok egymást, segítsétek egymást.

A fokolár felelősével azonban más a magatartásunk. Nem csupán annyi, hogy benne szeretnünk kell Jézust, ahogy egy testvérünkben vagy egy szegényben is őt kell szeretnünk. Benne úgy kell Jézust látnunk, mint aki rendkívüli kegyelmeket hordoz, a mi megszentelődésünk érdekében. Kegyelmeket, amelyek akkor juthatnak el a mi lelkünkhöz, ha üresek vagyunk vele szemben. Nemcsak a szeretet kiüresedésével, hanem az engedelmesség ürességével is, amely sokkal több az előzőnél: mert a másik parancsolhat, meg tudja mondani neked Isten akaratát, amely teljessé tehet téged. Amit ő felelősként tesz, abban megvan a kegyelme, hogy irányítson, hogy parancsoljon, hogy a te kiüresedett bensődbe helyezze akaratát, amely persze már nem az ö akarata, hanem Isten akarata, számodra.

Az engedelmesség, ha így nézünk rá, fölülmúlja a köztetek levő szeretetet, hiszen az engedelmesség – nem tudom, értitek e mindnyájan – feltételezi a szeretetet: vagyis nem szabad kevésbé szeretnetek a felelőst ilyen helyzetben, hanem még jobban, tudva, hogy benne a ti megszentelődéseteket szolgáló kegyelmek vannak jelen. Ezért az a kiüresedés, amelyet vele szemben megvalósítotok, egy ilyen szeretettel, egy ilyen engedelmességre való készséggel: ez az az engedelmesség, amely valóban katolikus engedelmesség lesz, olyan, mint amit a szerzetesrendekben, illetve azoknak ideális formáiban gyakorolnak.

4. Végül van még egy fajtája az egységnek, amelyet gyakorolunk: az Egyházzal való egység. Lelkiségünk, Művünk kész arra, hogy bele-veszítse magát az Egyházba.

Ez számunkra Mária követése. Mária azért az aki, mert ő Jézust szolgálta: a Mű is akkor önmaga, ha bele tudja veszíteni magát az Egyházba (át tudja adni neki akaratát). Ne gondoljuk, hogy Mária tükörben nézte volna magát: Mária Jézusra nézett, és ezáltal lett az, aki ő. Így kell a Műnek is az Egyházra néznie.

Mit jelent ez a gyakorlatban számunkra?

A mi magatartásunk itt Rómában a Szentszékkel szemben az, amilyen a magatartása művünk elöljáróinak, akár don Forésinek akár nekem vagy minden felelősnek: ez pedig az életünk teljes átadásának magatartása. Még ha azt mondanák is, hogy „oszlassátok fel a Mozgalmat”, mi mindenre készek vagyunk, és éppen azért élünk, mert ez a magatartásunk. De szükséges a teljes alávetettségnek, az engedelmességnek ez a magatartása, mert ha ez nem volna, akkor eretnekség volnánk, és nem volnánk az Ideál.

Az egyes zónákban és egyházmegyékben nektek is ilyen magatartást kell tanúsítanotok a püspökkel szemben, hogy készek legyetek meghalni szeretetből; akár, mint egyének, akár mint az ottani Mű képviselői vagytok ott. Készek vagyunk meghalni a püspök akaratába, mert tudjuk, hogy a püspöknek megvan mindaz a kegyelme, amellyel egyházmegyéjét vezeti. És mi egy egyházmegyében csak ezzel a magatartással válhatunk hasznossá.

Az engedelmesség gondolata az Egyházban

és annak érthetőbbé tétele Chiara Lubichnál

Az elöljáró vagy a felelős a szent rendalapítók szabályzataiban, éppúgy, mint a Fokoláre Lelkiségben, és általában a katolikus egyház szemléletében többféle szinten egy természetfölötti biztonságot nyújt. Mert, aki az egység hitében és bizonyosságában él az tudja, hogy az egyháznak, a szerzetesrendnek, a fokolárnak stb. felelősei Isten akaratát nyilvánítják ki számára (hasonlóképpen tekint az egyház egész hagyománya a lelkivezető szerepére). – Így egy keresztény vagy az egység lelkiségében élő fontos döntéseit egyezteti felelőseivel, velük egységben hozza a döntést, illetve követi az elöljáró iránymutatását. Mert így megszabadul attól a bizonytalanságtól, vajon jól döntött-e, illetve cselekedetét belekapcsolja az Egyház vérkeringésébe.

Ha a fokoláre lelkiségben komolyan elkötelezte magát valaki: az szeretne úgy élni, hogy Jézus folyton jelen lehessen életében; az a Jézus, aki azt mondta, hogy ott lesz azok között, akik ketten vagy hárman összejöttek az Ő nevében. A felelős szerepe a fokolárban, illetve a komolyan elkötelezettek között az, hogy próbálnak mindig vele egységben cselekedni, és távollétében is úgy dönteni, ahogyan gondolják, hogy ő döntene. (Ugyanezt tanácsolja az egyház ősidők óta a lelkivezetővel való kapcsolat vonatkozásában is.) Így abban a bizonyosságban élhetek, hogy döntéseim nem az én egyéni (önző énemnek és hibáimnak tévedéseivel megterhelt) döntések, hanem a közöttünk levő Jézus vezeti azokat.

A katolikus Egyház minden plébánián előírja, hogy fontosabb döntések a plébánossal egyetértésben, illetve vele egyeztetve történjenek. Ez az általános egyházi előírás az egyház, illetve a plébánia egységét akarja biztosítani, illetve azt, hogy a plébános teljesíthesse kötelességét: hogy legyen áttekintése a plébánián történtekről, és tudjon tanácsot adni (vagy közösen megbeszélni) minden lelkipásztori területen, illetve esetenként nemet mondani valamire, amely belátása szerint fenyegetheti a plébánia egységét, vagy a tisztán evangéliumi cselekvést. (Pl. kifejezett előírás zenei téren, hogy a plébános ellenőrizze, hogy a liturgiákon milyen modern énekeket énekelnek – amelyek nem jelentek meg egyházilag jóváhagyott imakönyvben – hogy azok mind zeneileg, mind tartalmilag megfelelnek-e a liturgia szellemének.)

A fokoláre lelkiség által még nagyobb kegyelmi távlatban élhetjük az egységet a plébánián: – Amikor a lelkiséget élők eggyé válnak a plébánia felelősének döntéseivel vagy kéréseivel, ugyanabban a biztonságban teszik, mint a szerzetesek vagy a fokolarinik: ők is tudják, hogy így építik a Jézus akarta egységet, vagyis így valósítják meg Isten akaratát, így biztosítják, hogy Jézus köztük legyen, és valójában így adják át Jézusnak a plébánia vezetését.

A szeretet több mint az én igazságom, az egység több mint az én okosságom.

Ismerős Chiara idézett megfogalmazása – amely hasonlít sok szent megfogalmazásához, illetve mely konkretizálja Jézus szeretet-parancsát.

Chiara e szavakat egyrészt a minden felebaráttal való szeretet-egység építésének feltételeként érti, másrészt és sajátosan a felelőssel való egység építésének útjaként.

Egység és Elhagyott Jézus

Én kimondom az igazságot” – mondjuk sokszor (vagy „ami a szívemen, az a számon”). Jól hangzik, de e kijelentéseket is a fenti szeretet-elv mérlegére kell tennünk. Jézusnál egy igazság van, a szeretet. Isten a szeretetben vezet. Jézus abszolúte tiltja az ítélkezést, amely ítéletet von magával. Csak az Atyának van joga ítélni. Ne ítélj, hogy téged el ne ítéljen Isten.

Chiaránál az egység „kulcsa” az Elhagyott Jézus. A szeretetnek is Ő a kulcsa: El kell veszíteni magamat, saját magabiztosságomat, egoista ítéletemet, hogy az Ő szemén át nézzek minden felebarátra. Csak ha elveszítem magam, és ebben eggyé válok az Elhagyott Jézussal, akkor vagyok képes építeni a szeretet-egységet.

Chiara az Elhagyott Jézussal „élésével” kapcsolatban beszél az alázatosságról, mint amely a szeretetnek és minden egységnek a feltétele. A szentírás azt mondja: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak ad kegyelmet.” (Jak 4,6) Mit jelent az alázatosság? A helyesen értett alázatosság maga az igazság. Mert az nagy tévedés, hogy én biztosan tudom, mi az igazság. Az igazság az, hogy én a saját pszichém és elgondolásom szempontjából tudom csak megítélni a helyzetet, ezért ha igaz módon ítélek, tudom, hogy minden ítéletem relatív. Isten jobban meg tudja világítani számomra is az igazságot a szeretet és az egység, illetve az alázat által.

Chiaránál az érett keresztény tudatában van, hogy egója minden bűn forrása. Ezért mondja: ha nem vagyok, akkor vagyok (ha elveszítettem magam a szeretetben, akkor vagyok), ha viszont vagyok (egóm teljességében), akkor nem vagyok”. Ugyanaz, amit Jézus mond: „Aki elveszíti életét, megtalálja azt, de aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt.”

Chiarának van még egy mély gondolata az egyetértésre jutással kapcsolatokban. Azt mondja, hogy úgy fejlődhetünk az igazság közös meglátásában, ha fejlődünk a szeretetben való egységben. Csak a szeretetben megélt egység útján jutunk egyre közelebb az igazságban való egységhez. – Ez alatt azt érti, hogy minden kapcsolatban sokáig el kell veszítenünk saját vélt igazságunkat, ha azt látjuk, hogy az a másikat sértené… Mert „a szeretet több mint az én igazságom”. Ha növekszik köztünk a szeretet, növekszik a bizalom, az egység. S akkor közeledhetünk afelé, hogy egyre több vélt igazságunkat mondhatjuk ki egymásnak (igazságot, ahogyan azt mi látjuk, mert a szeretetben leszünk képesek egyeztetni a különböző véleményeket és növekedni az igazságban). A fokolárban az igazság órájának is ez az első szabálya: hogy úgy és addig mondhatom ki vélt igazságomat, véleményemet, ahogyan és ameddig a köztünk levő szeretet megengedi, illetve amennyiben azt felebarátom remélhetően szeretettel be tudja fogadni. Hasonlóan van a házaspárok közötti beszélgetésben. – Így növekszik köztünk az egység, és az igazság közös meglátásának képessége, a köztünk levő Jézus által.

Minden szervezetben és az egyházban is, egy alsóbb szintű felelős feladata, hogy időnként beszámoljon a magasabb szintű felelősnek a rá bízott területen történtekről. Gyakran ez fárasztó adminisztratív terheket jelent világi szinten. – Amikor a fokolárban egy rész-felelős beszámol egy magasabb szintű felelősnek, ha a cselekedet lelkiségét nézzük, ez azt jelenti, hogy így építi a felelőssel való szeretet-kapcsolatot, egységet, illetve Jézus jelenlétét maguk között: építi a közösség, az Egyház szeretet-egységét. Ahogyan az igével megélt lelki tapasztalatok cseréje építi a lelkiséget élők közötti egységet, illetve általában Krisztus Testének egységét, hasonlóan, de elsődlegesebb feladatként kell építenünk a felelőssel való egységet a lehetséges eszközökkel, pl. az említett beszámolókkal, beszélgetésekkel stb.