Az ige életre váltása

Az Ige létrehozza

és élteti a közösséget

(Tomka Ferenc)

A katolikus hívők számára a II. Vatikáni Zsinaton új fényben ragyogott fel Isten Igéje. A zsinati dokumentumok egymás mellett említik az Ige asztalát és az Eukarisztia asztalát, amelyekről egyazon Krisztusban részesülünk (SC 7; DV 21). Korábban csak a hét szentség Istent közvetítő hatását hangsúlyozta egyházunk, ma beszél az Ige szentségi-jellegéről is: arról, hogy Isten Szava “eleven szó”: amely isteni életet kelt abban, aki hittel fogadja be azt, és válaszol hívására; s amely táplálja Isten Népének comunióját, egységét.

A 2008-as Püspöki Szinodus témája volt: a Szentírás az Egyház életében. A szinodust megnyitó előadás hangsúlyozta, hogy egyházunkban túlzottan elméleti a kapcsolatunk a Szentírással. Ezzel szemben a lelkipásztorkodás első feladata, hogy az Ige jobban hassa át és alakítsa életünket. A nyitó előadás példának állította a lelkiségi mozgalmakat és különösen a Fokoláre Mozgalmat abban, ahogyan törekszenek életre váltani az Evangéliumot. XVI Benedek pápa a szinódus anyagát foglalja össze Verbum Domini kezdetű apostoli buzdításában. Ebben hangsúlyozza, hogy “el kell kerülni az Ige individualista megközelítését, hiszen Isten Szava éppen közösségteremtésre adatott nekünk, ezért nagyon fontos a közösségi olvasás” (2, 4, 85, 86). Másutt ír azon közösségek egyházat megújító példás magatartásáról, amelyekben közösen olvassák és beszélik meg az Igét, és az Igével megélt tapasztalataikat (4, 71, 74, 94). Hiszen az Igének cselekvésre, akcióra kell vezetnie, mondja ismételten az apostoli levél (80, 84, 87).

A következőkben néhány szempontot vázolunk fel e nagy témából: hogyan újíthatja meg Isten Igéje (és az Ige életre-váltása!) a keresztény életet, a lelkipásztorkodás egyes területeit, illetve hogyan ad egy életképes és működő választ a közösség-létrehozás-építés központi kérdésére az Ige közös megélése, és a vele kapcsolatos tapasztalatok cseréje.

A) Az Ige éléséről általában

1) Az ige-élés az életszentség egy korszerű útja – minden hívő számára

Minden lelkiség arra törekedett, hogy az Istennel való egyesülésre vezessen el. Ennek több „módját” találták ki a történelem folyamán: vezeklések, önsanyargatás, szigorú és folyamatos böjtölés, elvonulás remeteségbe-csendbe, sok órás elmélkedések-imák. Ezek az utak azonban a hétköznapi emberek számára alig járhatóak. Ezért évszázadokon át az az általános vélekedés élt a keresztényekben, hogy az életszentség útja csak kevesek, elsősorban a szigorúan vezeklő rendekben élő szerzetesek számára járható.

A katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinaton merte újra egyértelműen megfogalmazni, hogy az életszentségre minden keresztény meg van híva. A szentségre elvezetés egyik legfontosabb quasi szakramentális eszköze pedig Isten Igéje: ha “nemcsak hallgatói, hanem megvalósítói” vagyunk annak.

Az egyház újabb kateketikai vagy lelkipásztori dokumentumai kivétel nélkül hangsúlyozzák, amit II. János Pál pápa is: “Az Igét ne csak hallgassuk, hanem legyen az élet igéje számunkra, amely mozgatja, irányítja, meghatározza létünket” (vö. NMI 39).

Az ige (mindennapi, konkrét tettekben való!) életre váltásának gyakorlata az imént idézett elveken, illetve a Szentírás meghívásán alapszik: Jézus mondja: „aki csak hallgatja tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít az emberhez, aki házát homokra építette” (Mt 7,24 stb.). 1 – A szentírás továbbá sokszor hív az Istennel folyamatosan egyesült életre. „Bármit szóltok vagy tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek.” „Akár esztek, akár isztok, tegyetek mindent Isten dicsőségére!” „Adjatok hálát mindenért” stb.

A Szentírásnak vagy Jézusnak ezek a szavai egy lanyha kereszténység számára elérhetetlen mércének tűntek. Korunk lelkiségi megújulásai viszont – a zsinat szellemében – tanúságot tesznek, hogy Isten Igéje élhető; és ha az Ige gyökeret ver az emberben, százszoros termést hoz: és a szeretet közösségét hozza létre közöttünk.

– “Sok kortársunk úgy gondolja, hogy tudja, mi a kereszténység – mondja II. János Pál pápa -, de valójában nem ismeri. Ismételgetik a hit gesztusait és jeleit bizonyos szertartásokban, de a cselekedeteknek nincs megfelelő háttere a hit tartalmának befogadásában… Európa hiteles evangéliumhirdetőket vár – folytatja -, akiknek életében a Krisztus keresztjével és föltámadásával való egységből fölragyog az evangélium szépsége (EiE 47.49).

– A Jézussal egyesülés sok népszerű egyéni útját, „módszerét” ismeri a lelki élet története. Ilyen a keleti lelkiségekben a „Jézus-ima”, hasonló szent Ignác irányelvei között a napi elhatározása, amelyet a részleges (napi két- vagy többszöri) lelkiismeretvizsgálat által újít meg az ember. Aki előrehalad az „Ige élésében” felfedezi, milyen sok a hasonlatosság a lelkiélet korábbi útjai és az ige-élés gyakorlata között. Egyúttal felfedezi, hogy az utóbbiban új módon valósul meg korunk ”követelménye”, a közösségi egyház.

Ez a “gyakorlat” megvalósítja mindazt, amit a korábbi erénygyakorlatok (és önsanyargatások) is el akartak érni: de mindenekelőtt Isten Igéjének, illetve a Szeretetnek mindennapos útján törekszik az életszentség felé. Ily módon ez az út minden keresztény számára járható. 2

2) Az ige közös élése, a lelki tapasztalatok megosztása – a közösségépítés hatékony eszköze

Korunk új kihívások elé állítja a lelkipásztorkodást és a keresztények küldetésének kérdését. A kor kérdéseire új módon kell választ adni. A megszokott lelkipásztori- gyakorlat nem elég. II János Pál pápát követve, az egyház ma szemléletváltásra „új evangelizációra” hív. Ez lényegileg azt jelenti: hogy minden hívőnek és minden lelkipásztornak be kell látnia, csak akkor éljük meg küldetésünket, ha a krisztusi kapcsolatokat, a Jézus akarta „egységet”, közösséget (az egyházat) építjük, ott ahol vagyunk (vö. Jn 17,21k; NMI 42-43). – Érthető tehát, ha egyik leggyakrabban elhangzó kérdés napjainkban hívek és lelkipásztorok körében: hogyan lehet közösséget építeni.

A Jézusi közösség természete szerint evangéliumi embereket és jézusi kapcsolatokat tételez fel. A Jézusi közösség létrehozásának kiemelkedő lehetősége, hogy néhány hívőt meghívunk a mélyebb evangéliumi életre, majd elkezdünk jézusi kapcsolatokat építeni az induló csoport tagjai között. – Az igét élő, és az ige élésével szerzett lelki élményeket egymással megosztó csoportok természetük szerint a Jézusi közösség létrejöttének útjára lépnek:

Az Ige életre váltásának és a közösség „létrehozásának” kapcsolatát három szempontból világítjuk meg.

a) Az ige-élés természete szerint a kölcsönös szeretetre vezet

Az ige-élés világszerte terjedő gyakorlata feltételezi (és hív), hogy a szentírás minden Igéjét oly módon válthatjuk életre, ha teljesebb odaadással törekszünk szeretni Istent és felebarátunkat. Megfelel ez a fő parancs meghívásának; illetve annak, amit szent Pál még “sarkosabban” fogalmaz meg: “az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Gal 5,15).

Ha egy ábrán érzékeltetni szeretnénk a Biblia tanításainak és a Szeretetnek kapcsolatát, akkor Isten sok-sok Igéjét egy kör különböző ponjaira írhatjuk rá, a kör közepére pedig ezt írjuk: Isten – Szeretet. Isten minden Igéjében Önmagát mondja ki: az Ő lényege pedig a Szeretet. Isten minden Szava a szeretetről szól, és a szeretetre hív: a szeretetben váltható életre (erről szól XVI Benedek pápa első enciklikája is, amelynek címe: Isten a szeretet).

A szeretet csúcsa az új parancs: “szeressétek egymást!” (Jn 13,34;15,12). A szeretet akkor élő, akkor teljesedik be, ha kapcsolatot szül, ha “egymás” szeretetére vezet. Az Ige megélése valóban lelki kapcsolatra, közösségre vezet. Egyrészt azért, mert – a dolog természeténél fogva – aki mélyen egyesül Istennel, az mélyebb kapcsolatba kerül azzal az embertársával, aki ugyancsak az Istennel egyesülő élet útját járja. Másrészt azért, mert Jézusnak a legfőbb parancsa az, hogy “szeressétek egymást”, legfőbb vágya az: hogy “legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21k); az Ige élésének tehát a Jézus akarta irányba kell haladnia: az Ige-élés gyakorlatában résztvevők rendszeresen megosszák egymással tapasztalataikat – a kegyelmeket, amelyeket az Ige fakasztott fel bennük.

b) Egy csoport a szeretet-Igék életre váltása által válhat jézusi közösséggé

Hogyan születik meg az élő közösség, amelyre II. János Pál pápa szemléletében is a világ (és az egyház megújulása) vár. A pápa azt mondja, hogy az élő közösség feltételezi a “közösségi lelkiséget”, amelyet ő így jellemez:

A közösségi lelkiség azt jelenti, hogy a misztikus Test mélységes egységének megfelelően figyelünk hittestvéreinkre, úgy tekintünk rájuk, mint, ’közülünk valókra’. Megosztjuk velük örömeiket és szenvedéseiket, kitaláljuk vágyaikat és válaszolunk szükségleteikre, igaz és mély barátságot kínálunk nekik. A közösségi lelkiség azt a képességet is jelenti, hogy meglátjuk a másikban a jót, hogy úgy fogadjuk és értékeljük azt, mint Isten ajándékát: mint ’számomra való ajándékot’ is, nem pusztán annak a testvérnek az ajándékát, aki közvetlenül kapta. A közösségi lelkiség végül azt jelenti, hogy megadjuk a testvérnek az ’,őt megillető helyet’, hogy ’hordozzuk egymás terhét’ (Gal 6,2) és elutasítjuk azokat az önző kísértéseket, melyek folyamatosan fenyegetnek bennünket, s amelyek versengést, karrierizmust, gyanakvást és irigységet szülnek.”

II. János Pál szavai választ adnak a kérdésre: mikor élő egy közösség, illetve a felsorolt tulajdonságok gyakori hiánya miatt miért nem él sok csoportunk, egyházközségünk. Az idézett felsorolás minden szava, mondata mögött egy-egy szentírási Ige áll. Bármelyik mélyen élő keresztény csoportnak, és az ige-csoportoknak is állandó feladata fenntartani a szeretetnek azt a „fokát”, amelyről a pápa ír, illetve amelyről Jézus, a Szentírás beszél.

Az igét élő csoportok alapelve, hogy mindenekelőtt a szeretet, illetve a kölcsönös szeretet parancsát, igéit váltják életre. Így természetük szerint arra irányulnak, hogy megvalósítsák a „közösségi lelkiséget”, hogy Krisztusban élő közösség legyenek.

c) Az igét-élő csoportok megosztják lelki tapasztalataikat – s ez közösséget hoz létre köztük

A lelki élet mesterei mindig buzdítottak, hogy ajándékozzuk egymásnak azokat a kegyelmeket, amelyeket Istentől kaptunk, amelyeket ajándékként éltünk meg. Szent Pál is fontosnak tartja, hogy „egymás hite által megerősödjünk”.

Nagy Sz. Teréz fájdalommal írja: Megdöbbenéssel kell megállapítanunk, hogy a vallásos emberek, sőt szerzetesek között is természetes az, hogy világi hiúságokról, sőt helytelen dolgokról is szívesen beszélgetnek, de „ha valaki Isten szolgálatára adja magát, vagy erről beszél, akkor felzúdulnak. Azt hiszem, hogy maga a sátán igyekszik így intézni ezt az ő szempontjából nagyon fontos dolgot, hogy azok, akik igazán szeretni akarják Istent, ezt annyira titkolják, míg másokat arra bír, hogy tisztességtelen vonzalmaikat is annál nyíltabban vallják meg. Én azt tanácsolnám a mélyebben lelki életet élni akaróknak, hogy igyekezzenek más magukfajta emberekkel barátságot kötni és érintkezni; hogy beszéljék meg egy mással azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a lelkiéletben találkoztak.”- „Mert ha valaki jó szándékkal beszél ezekről a benső dolgairól, erősen hiszem, hogy hasznára lesz azoknak, akik hallgatják, és a beszélőben is növekszik a szeretet azáltal, hogy továbbadja másoknak Isten ajándékát”.3

A lelki tapasztalatok elmondása nem a belső élet feltételnélküli kiteregetését jelenti, még kevésbé a jótettekkel való dicsekvést, hanem Isten megtapasztalt világosságának és örömének továbbadását. (Vö. Rom 1,3). „Úgy hiszem – mondja Lisieux-i Szent Teréz -, ha egy apró virág beszélni tudna, elmondaná, hogy mit tett érte a jó Isten, és nem próbálná jótéteményeit eltitkolni. Boldog, hogy elmondhatja mindazt, ami benne szép, mert tudja, hogy ami jó van benne, azt Isten irgalma tette”.4

Egyes szerzetesrendekben, és korunk mély ima-közösségeiben, lelkiségi mozgalmaiban természetszerű gyakorlat a tanúságtétel, Isten kegyelmeinek hálaadó elbeszélése, megosztása.

Az „Ige-élés” gyakorlata, illetve a lelki tapasztalatok közösségi megosztása érthetően ellenkezést válthatott ki bennünk, akik egy individuális lelki élethez voltunk szokva. Korunk, zsinatunk, pápáink viszont éppen abban jelölik meg az egyház megújulásának legfontosabb elemét, hogy minden konkrét lelkipásztori tervet megelőzően „elő kell mozdítani a közösségi lelkiséget”; „e nélkül keveset érnek az összes egyéb lelkipásztori erőfeszítések” (vö. NMI 43).

Az ige közösségben való élése, illetve a lelki tapasztalatok megosztása, amint alább részletesebben látni fogjuk, a közösség-építésnek egyik kiemelkedően hatékony eszköze. (Amint ugyancsak a közösség építésének új eszközei a közösségi spontán ima, a közös magasztalás, a közösségben való tanúságtételek különböző fajtái.)

Korunk igét élő csoportjai, a fenti elvek szellemében, megosztják egymással a kegyelmi gyümölcsöket, amelyeket az Ige életre váltása termett számukra. A lelki tapasztalatoknak ez a megosztása, mély – Istenből fakadó – közösséget szül közöttük.

Egyházunkban és hazánkban is terjednek híveknek és papoknak olyan élő csoportjai, amelyek – miközben testvéri-baráti légkörben jönnek össze – együttlétük egy részét arra fordítják, hogy lelkük legmélyebb élményeit osszák meg egymással, a Jézussal való találkozásokról beszélgessenek, amelyekre az Ige indította őket.

Felületes témájú összejövetelekkel szemben ezek az együttlétek lelki családot alkotnak, és minden alkalommal közelebb visznek Jézushoz, megerősítenek jézusi életünkben.

B) Az Ige-élés a közösség-építés eszköze

1) Hogyan kezdjek hozzá?

Minden lelkipásztor, és sok keresztény keresi ma a plébániai és egyéb- közösségépítés újtát. Az ige közös megélése a közösségépítés egyedülállóan kegyelmi útja. De hogyan kezdjek hozzá?

Az ige-élés gyakorlata, és az ige megélésével kapcsolatos tapasztalatok megosztása egy egyházi megújulási közösségben5 született, majd tovább terjedt a lelkiség határain túl, és vált sok plébániai és missziós közösség éltetőjévé. – Természetesen a hívő közösség is csak elkötelezett személyes hitet élő egyénekből épülhet fel.

1) Először nekem magamnak kell elhinnem – egy új hittel – hogy csak Jézus, és a Jézussal egyesült emberek és közösségek újíthatják meg az Egyháza, a világot.

Jézusi közösséget nem lehet emberi eszközökkel megszervezni, csak a Szentlélek által, csak Jézus vezetése által; csak azáltal a hit által, hogy “Isten szava eleven és éltető Szó” – benne valóban Isten tud megszólítani, s ha válaszolok rá: akkor maga Isten fog élni, cselekedni bennem.

2) Először nekem magamnak kell elhinnem, hogy nekem is minden nap új életet kell élnem, Jézusnak és az Ő Igéjének vezetésével. És el kell hinnem, hogy – minden gyengeségem ellenére – a Lélek, illetve az Ige képes megújítani, képes istenibb életre vezetni engem is.

Mit tegyek? – Az igét élő csoportokban ezt szoktuk tanácsolni: TEGYÉL minden nap – legalább egyszer! – valamit Jézus iránti szeretetből és a felebarát iránti szeretetből (illetve az Ige meghívásának megfelelően), amit egyébként (megszokott “jóságodban”) nem tennél meg… – Mond ki Jézusnak többször a szívedben – az Ige szellemének megfelelően: “szeretlek, élj Te bennem!”… Majd tégy valamit szeretetből felebarátodnak. (“Aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát hogyan szerethetné”? 1Jn 4,20)

Először magamnak kell megtapasztalnom, hogy az Ige intenzívebb élése a Jézussal való bensőbb és örömtelibb találkozásra vezet. Fel kell újjongania a szívemnek! Nagyszerű lámpás lábam elé Igéd. Kinek van olyan törvénye, mint ez a szent törvény?! (Zs 118, ; MTörv 4,8)…Legalább 1-2 hétig így kell élnem, hogy alkalmassá váljak arra, hogy másokat is meghívhassak erre a tapasztalatra.

3) Végül: el kell hinnem, hogy létezhet a Jézusban való közösség, amely “jele és megvalósítója lehet, az Istennel való egységnek” (vö. LG 1), és én ennek építésére vagyok hivatott… El tudom-e hinni, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek Jézus nevében (az Ő életét oda-adó szeretetét megélve), Ő valóságosan meg tud jelenni közöttük (Mt 18,20); annyira, hogy ebből megismeri a világ, hogy Ő ott jelen van (Jn 13,34)?

Megértettem-e amit II. János Pál pápa mond a Harmadik évezredbe lépve c. enciklikában, hogy csak a Krisztusban megújult közösségek tudják megvalósítani az “új evangelizációt”, csak ezek újíthatják meg a világot? – Ha élő bennem ez az evangéliumi hit, akkor leszek képes rátenni életemet. S akkor leszek képes másokat is meghívni: hogy Isten igéjére építsük életünket, és kapcsolatunkat (közösségünket).

2) Az Ige-élő csoport elindulásának néhány alapszabálya

a) Kikkel kezdjük

Egy mély lelki közösséget általában nem lehet vezényszóra és sok emberrel elkezdeni. Igy van ez az ige-csoporttal is. Maga Jézus is lassan és egyenként válogatta össze apostolait. Szent Benedek, Szent Ignác, Nagy Szent Teréz és a többi alapítók ugyancsak lassan és személyes meghívás által gyüjtötték össze első csoportjuk tagjait.

Az igét élő, és a tapasztalatokat megosztó csoport tagjait is általában egyenként kell meghívnunk – főleg, ha az első ilyen csoport születik körülöttünk. A csoport születésének feltétele, hogy keressük azt az 1-2-3 személyt, akikben vágyat fedezünk fel a mélyebb lelki élet, az Istennek való nagyobb odaadás után. Kezdjük el ápolni és építeni velük és a szeretet lelki-emberi kapcsolatát. Majd őket hívjuk meg az Ige-csoport megalapítására.

A tapasztalat világszerte azt mutatja: ha egy kis csoport elkezdni élni az Igét, majd a lelki tapasztalatok megosztásával egy lelki közösség születik közöttük, ahol Jézus kegyelmi jelenléte is érezhetővé válik, akkor a csoport tagjaiban Isten kegyelmének új élménye születik meg: egy új béke, öröm, lelkesedés. Ez a csoport aztán kovásszá válik környezete számára, és nőni kezd, majd újabb csoportok születhetnek körülötte.

b) Hogyan kezdjük?

Az első lépések, amelyekre az ige-csoport tagjait az első találkozásokon (majd sokszor ismétlődően) meg kell hívni:

– A reggeli imában elmélkedjük át, hogy az az ige, amelyet egy napra, vagy közösségben gyakrabban egy hétre-hónapra kiválasztottunk, miként lesz „nagyszerű lámpás lábam elé” a nap különböző helyzeteiben. Ha mélyebben átelmélkedjük a választott igét, el kell jutnunk odáig, hogy felfedezzük: ez az ige képes életem minden cselekedetéhez fényt adni – az Istennel való egyesülésre (a Vele egyesült cselekvésre) hívni.

– Tervezzünk meg legalább egy-egy cselekedetet, amelyben ez az ige konkretizálódik a felebaráti szeretet terén is. „Ne szeressünk szóval, hanem tettel és igazsággal” (1 Jn 3,18).

– Az elhatározás legyen konkrét (ne általános), pozitív (nem azt határozzuk el, hogy mit nem teszek); és (főleg kezdőknél) ha egy csoport közösen éli, szerencsés részleteiben meghatározni mik a közös céljaink (mint pl. a nehéz ember, az „ellenség” szeretete) stb.

Az igéből fakadó cselekedet mindig Isten-szeretetet és ember-szeretetet jelent. – Az Ige Isten felé irányít – és mindig a felebarát felé is.

– Az ige-élés tehát arra hív, hogy minden reggeli imában és esti imában idézzük eszünkbe a választott igét, s próbáljuk azt a nap folyamán minél többször – a szeretet tettei által – életre váltani.

II. János Pál pápa így ír erről: “Az Ige figyelmes tanulmányozásában táplálékot és erőt találunk minden napi küldetésünk teljesítéséhez. Vegyük kézbe ezt a könyvet. Nyeljük le és emésszük meg, hogy életünk élete legyen” (EdE 65).

– A későbbiek során már nemcsak napi egy jócselekedetre hívunk, hanem arra, hogy napi megállásainkban (egy-egy cselekedet előtt) igyekezzünk átgondolni: vajon az ige most mit jelent számomra, milyen fényt ad következő órámhoz, cselekedetemhez? Másszóval: most mit tehetek szeretetből!

Amikor „élem az Igét”, az Igéből fakadó cselekedetben valamiképp találkozok Istennel; és az Iránta való szeretetből teszek valamit felebarátomnak.

Az Isten- és emberszeretet kapcsolatát fogalmazza meg János apostol 1. levele: ha szereted Istent, szeresd embertársadat! Ezt a témát elemzi és mutatja be nagy világossággal XVI. Benedek pápa első enciklikája is. Ezt írja 1Jn 4,20-ra hivatkozva: „A felebaráti szeretet út, amelyen találkozzunk Istennel, Jézussal is. Aki pedig becsukja szemeit a felebaráttal szemben, vakká válik Istennel szemben is.” (16.pont)

Az igéből fakadó cselekvés örömöt jelent: éppen mert találkozás Istennel. (Lehet ez a legnagyobb fájdalom mélyén is: az iránta kimondott szeretetben felcsillan Isten jelenléte.)

c) Miben áll a mondottak újdonsága? Valaki azt mondhatja: én rendes keresztény vagyok, az evangélium alapján élek: mi újat mondanak nekem a hallottak.

Kétféle újdonságról van szó: Az egyik az, hogy a „hétköznapokban” megszokottnál nagyobb odaadással törekszünk élni az igét. Aki elkezdi élni, hogy minden nap legalább egyszer tegyen valamit egy „mélyebb” szeretetből, rövidesen megtapasztalja életének és csoportjának megújulását. (Tudni kell, hogy az intenzitás, az odaadás növekedése, ha különböző utakon is, minden szent egyén és közösség sajátja.)

A másik és nagyobb újdonság az ige közös élése, és az Ige megélésével szerzett tapasztalatok, kegyelmek közösségben való megosztása. Ahol közösen élik az igét, pl. egy csoportban vagy családban, ez a lelkek nagyfokú harmóniáját hozza létre. Hiszen a résztvevők életét Istennek, a Szentírásnak egy-egy közös titka járja át, mozgatja. Ennek következtében hasonlóak az élményeik, és emiatt könnyebben érhetőek egymás számára, könnyebben megoszthatóak egymással. A tapasztalatok megosztása nem működik ott, ahol nem élik nagy odaadással az igét. (Sok csoport ezért hagyja abba az ige-élésnek és a tapasztalatok megosztásának gyakorlatát, mert a résztvevők odaadása közepes. Ennek eredménye, hogy nem izzik fel a szívük, és nincs mit elmondaniuk egymásnak. Úgy tűnik, csak közhelyeket mondogatnak.)

És hogyan hívjunk meg erre a megújult ige-élésre egy olyan „jó keresztényt”, vagy „jó embert”, aki már „elég jónak” tartja magét, s nem érti, miért és hogyan kellene neki valami többet tennie? – Azt mondhatjuk neki: Tégy minden nap valami többet, mint amit szoktál! Tégy minden nap valamit külön szeretettel és szeretetből. (Ha a cserkész-parancsok között is szerepel, hogy minden nap tégy legalább egyszer jót, ez is azt jelenti: tégy valami „több” jót!). Sokszor közepessé váló kereszténységünkbe lángot hozhat egy ilyen elhatározás – és az erre motiváló indítások.

Az ige-élésének fontos „próba”-kérdése: MIT TETTÉL ma (valami többet, mint szoktál), az ige indítására? Mit tettél Isten iránti szeretetből, s mit tettél a felebarát iránti szeretetből? Ismét a Szentírás szava visszhangzik: „Legyetek megvalósítói az igének, ne csak hallgatói!” (Jk 1,22).

Figyelemreméltó, hogy a „szeretet-himnusz” eredeti szövegében sokkal több ige szerepel, mint az általunk ismert fordításokban: a szeretet „hosszan tűr, jót tesz, nem féltékeny”. Szent Pál a szeretetet aktivitásként, cselekedetként ábrázolja, és ezért csupa igét kapcsol hozzá. A szeretet állandó cselekvés, alkotás. 

Esti imám kérdése is ez: Tettem valamit „külön” szeretetből. Aki erre törekszik, megtapasztalja lelki életének felfrissülését. Minden nap egy kegyelmi új felfedezést, kalandot hoz magával. Érdekessé és örvendetessé válik a lelki élet

c) Élhető, izgalmas Ige választása

Vannak igék, amelyek a kezdőket jobban megszólítják, amelyek jobban megfogalmazzák, hogy Isten a hit milyen válaszát várja tőlünk. Ha néhány kereszténnyel, illetve egy csoporttal meg szeretnénk ízlelteni az Ige ízét, szerencsés, ha először olyan Ige megélésére hívjuk őket, amely kézenfekvően megfogalmazza, hogy radikális választ kér.

A hittel ismerkedő felnőttek (katekumen-jelöltek) első óráján több plébánia gyakorlatában gyakran egy „magas-követelményű” „igei” feladattal bocsátják haza a résztvevőket. Első „házi feladatuk” Jézus un. „új parancsa”: „Szeressétek ellenségeiteket!” Kezdőknek fogalmazzuk úgy is: Szerezz örömet annak, aki nehéz számodra! Ha van ellenséged, haragosod, tégy felé a szeretetnek egy lépését; ha nincs: keresd meg azt, aki – akár kicsi dologban – nehéz számodra, és szerezz neki örömet.

Hogyan lehet motiválni ezt a meghívást? Hiszen ha hittel ismerkedőkről van szó, ezek még nem is hisznek igazán, nem ismerik Jézust? – kérdezheted. – Annyit mondhatunk nekik: Ez az Isten, akit kerestek – maga a Szeretet. Csak az sejtheti meg Őt, aki elindul a szeretet útján. Az ember szíve mélyén érzi a szeretetre való hívást, de vannak helyzetek, amelyekben túl nehéznek találjuk ezt. Például lemondunk a nehéz emberekkel való kapcsolatról. Ha viszont megnyitjuk szívünket a nagyobb szeretet felé, és az ajándékozoás lépéseit tesszük “nehéz” embertársaink felé – közelebb kerülünk önmagukhoz, és Istenhez. Próbáljátok ki!

A jelenlevők esetleg vitatkoznak, elmondják, kinek miért nem tudnak megbocsátani. – De a következő órára sokan lelkendezve térnek vissza. Tettek egy maguk számára is elképzelhetetlennek tartott lépést. És megtapasztalták, hogy a szeretet csodát művel. A hittant vezetők pedig mindig újra azt élik át (amit a hit-jelöltek bizonyára nem fogalmaznának meg így), hogy Isten megérintette ezeknek az embereknek szívét. Megvalósult Jézus ígérete: aki „szeretetben él, az Istenben él és Isten él benne” (1 Jn 4,16); aki szeret annak Jézus kinyilatkoztatja magát (Jn 14,21). Előfordult, hogy valakinek nem sikerült szeretnie a nehéz embert; hogy visszautasították. Ilyenkor a csoport vezetői segítséget nyújtottak neki. A többieknek a közösségben elmondott tapasztalata viszont lendületet adott azoknak is, akik első alkalomra nem mertek “lépni” vagy elfelejtették a feladatot.

Ilyen kezdés által e csoportokban megszületett a tapasztalat, hogy a hit, az Ige, életet alakító valóság. Ebben a szellemben és ilyen “gyakorlatokkal” folytatódtak a hittanok: az Ige életreváltásának – és a tapasztalatok megosztásának életet- és közösséget építő gyakorlataival.6

d) A katekumenátus rendjében a katekumenek (valamint a bérmálkozók és az elsőáldozók is) igét választanak maguk számára, amelyet aztán elmondanak a “befogadás szertartásában”. Itt is felmerül a kérdés, milyen legyen ez az ige? Érvényesek az imént mondottak:

– Ne válasszanak túl bonyolult, hosszú vagy elvont igét, bármilyen szép is az: inkább legyen az ige útmutató – lehetőleg életük minden órájában megélhető.

– Ne csupán hálaadó vagy dicsőítő ige legyen: inkább olyan, amely jézusi cselekvésre ad indítást (elsősorban a felebaráti szeretetre – Jézus legfőbb parancsára. Pl.: Amit egynek tettetek legkisebb testvéreim közül, azt nekem tettétek). És a legjobb, ha kifejezi az Isten-szeretet és ember-szeretet összekapcsolódását: Azt, hogy az emberszeretethez Istentől kapunk erőt, vagy hogy az ember szeretete által “belépünk Istenbe”. Amint ezeket különösen János evangéliuma és 1. levele fogalmazzák meg: Pl. “Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten él benne” (1Jn 4,16). Vagy: “Mi átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket” (1Jn 43,14).

– Az ige kinek-kinek helyzetéhez, lelkiállapotához szabott. De törekedjünk arra, hogy ne csak tiltó, vagy kijelentő igét válasszanak, hanem olyat, amely utat mutat.

Ismételten előfordul, hogy valaki ilyen igét választ: „Aki fél, nem tökéletes a szeretetben”… Ez tükrözheti az ő lelkiállapotát, de nem eléggé mutat neki utat: Ehelyett jobb lehet ez: „Ne félj, csak higgy…” Vagy „aki szeret, annak kinyilatkoztatom magam” (Jn 14,21) Ez utóbbiak utat is mutatnak. Másvalaki ezt választja: „Ne aggódjatok…!” mert ő nagyon aggodalmaskodó… Helyette jobb: „Ne aggódjatok, keressétek Isten országát…” Ez utat mutat, cselekvésre hív.

Az ideális az, ha a katekumen a befogadás szertartásában nem csak azt mondja el, hogy miért tetszett neki ez az ige, hanem azt is, milyen megújult cselekedetekre indította őt.

C) A „tapasztalatok” megosztásáról7

Az igéből fakadó cselekvés gyakran gyümölcsöt terem. Az első gyümölcs – ami valamiképp mindig jelen van –, maga a szeretet tette, illetve ezáltal a találkozás Jézussal (a szeretet tettében, különösen, ha az nehéz). – Egy másik gyümölcs lehet: hogy az igéből fakadó cselekvés gyakran kegyelmi meglepetést okoz: az Istennel való egyedi találkozás meglepetését. – Isten gyakran ad egy harmadik ajándékot: hogy az igéből fakadó (Istennel egyesült) cselekvés rendkívüli gyümölcsöt terem a felebarátban vagy a körülményekben.

Az intenzív ige-élés mély megtapasztalásokhoz vezet, és a közösségben ezeket a kegyelmi tapasztalatokat oszthatjuk meg egymással. Az ősegyház közösségét Szent Lukács így mutatja be: mindenük közös volt, a hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke (vö. ApCsel 2,42; 4,32). Tehát nem csak az anyagi javaikat tették közösbe, hanem a lelkieket is. Így valósult meg a közösség.

A tapasztalatok, kegyelmek „megosztása” ma újdonságnak számít egyházunkban. Évszázadokon át ez alig volt ismerős, legfeljebb mélyen élő szerzetesi közösségekben vagy mélyen katolikus családok esti imáiban.

Ma sok megújulási mozgalom felismerte, hogy a lelki közösség építésének kiemelten fontos eszköze a kegyelmi megtapasztalások megosztása; ez az, ami a kegyelmi közösséget, az Istenben való kapcsolatot különös mélységgel építheti közöttünk.

Korábban az egyházatyák, ma az egyház zsinat utáni tanításai ismételten biztatnak a lelki tapasztalatcserére: hogy ez valósuljon meg már a hittanórákon, és az egyéb közösségekben is.

a) Mit mondunk el, amikor „tapasztalatunkat” megosztjuk?

A Katekumenátus során, a Befogadás szertartásában megkérdezzük a jelölttől: “Te a Szentírás melyik igéjét választottad útmutatóul magadnak, és miért ezt?” A szentírási ige kiválasztásával tapasztalatunk szerint a katekumen elindulhat afelé, hogy a Szentírás igéje útmutató legyen számára, aszerint éljen. Amikor a liturgiában erről a tapasztalatáról tanúságot kell tenniük, a legtöbben könnyebben szólalnak meg, mint reméltük volna, mert ténylegesen tapasztalat, élmény van mögöttük. Könnyen elmondják, hogy miért ezt az Igét választották, és mit jelentett az életükben. Hasonlóan a hit ünnepélyes “megvallásának” szertartását. Az is fontos ilyenkor, hogy kívülről tudják a Hitvallást, de itt elsősorban nem erről van szó. “A szertartás célja – írja az OICA – hogy a katekumenek megtanulják, kötelességük tanúságot tenni a hitről.” (OICA 4.). Megkérdeztem tőlük: “mit jelent neked a hitvallás?” “Mi az, ami különösen megfogott belőle?” “Valahol átalakította életedet?” Óriási hatása van, amikor a jelölt több száz ember előtt elmondja, hogy őt pl. az élő az egyházi közösség fogta meg, s máris megtapasztalta, hogy Isten jelen van a közösségben, és választ kapott a problémáira, egész életére.

Amikor az Igével kapcsolatos találkozásainkról beszélünk, egyrészt elmondjuk, hogy Isten igéje (maga a Lélek) milyen tettre indított. Mit tettem az Ige szellemében, az Ige indítására? Mit tettem a felebaráti iránti szeretetben? Hol találkoztam Istennel azáltal, hogy Neki tettem valamit – az Ige indítására?

Nem válhat ez öndicséretté? – Ha helyesen alakul a beszélgetés: akkor Isten-dicséretté, hálaadássá válik. Hálaadássá azért, hogy Isten, és az Ő igéje, működött bennünk; pl. oly módon, hogy hívott, ne csak hallgatója legyünk, hanem tettekre váltója. Arról teszünk tanúságot, hogy Isten igéje élő-cselekvő! És szól bennünk, és irányít.

Tapasztalatunkat más(ok) számára ajándékként mondjuk el: tehát azt mondjuk el, amiről úgy érezzük, hogy most az ő számára ajándék, biztatás (és ne mondjuk el azt, ami nem ajándék számára).

Általában akkor lesz leginkább ajándék a tapasztalatunk, ha nemcsak nagy (kegyelmi) sikereimet mondjuk el, hanem említem botladozásainkat és újrakezdésünket (az elesésből való felkelést), mert ez biztosan közel áll a legtöbbekhez (és a legközelebb áll a valósághoz is).

Jálics Ferenc kiemeli, a lelki tapasztalatok megosztásáról szólva, gyengeségeink megvallásának fontosságát. Amikor egy pap egy hitoktató megvallja, hogy gyenge volt, de Isten erejéből mégis újat kezdett, ez a legnagyobb biztatás másoknak is, hogy felkeljenek gyengeségükből.8

Szép példa a mondottakra Nagy szent Gergelyt egy beszéde, amelyben vallomást tesz saját szétszórtságáról. „Bűnösségemet nem tagadom, lanyhaságomat és hanyagságomat magam is látom… Amikor még monostorban éltem, meg tudtam tenni, hogy felesleges dolgot ne beszéljek és lelkem szinte állandóan imádságos összeszedettségben tartsam… Ma betöltött állásom kényszerít, hogy kapcsolatban legyen világi emberekkel, ezért néha bizony engedek beszédem fegyelmezettségéből… Gyakran nagy türelemmel hallgatom felesleges beszédjüket is. Csakhogy magam is gyarló ember vagyok. Egyszer csak belekeveredem a könnyed csevegésbe, azután én is szívesen kezdek olyasmiről beszélni, amire eleinte csak kelletlenül figyeltem…” (Vö. Nagy szent Gergely emléknapjának olvasmánya a zsolozsmában)

A tapasztalatokban elmondhatjuk azt is, ha az igéből fakadó cselekedet önmagunkban vagy másban valamilyen isteni gyümölcsöt termett. Ez is hálaadás Istennek, azért mert a szeretet, amelyet (az ige indítására) mi közvetítettünk mások felé, gyümölcsöt hozott. És ezt különös hálaadással mondhatjuk el: mert tudjuk – hogy az igazi cselekvő maga Isten (vö. Jn 15,5).

A tapasztalatunkban tehát tanúságot teszünk:

– Isten Igéjének hatékonyságáról és életre válthatóságáról,

– a Vele való találkozás megtapasztalásáról, és ennek öröméről, illetve a botlásainkból való felkelés öröméről,

– az igéből és hitből fakadó cselekedetek kegyelmi gyümölcseiről.

– Az ige éléséről folytatott tapasztalatcsere tehát egyfajta hálaadás. Hálaadásra indítja a beszélőt, és hálára és cselekvésre a nyitott lélekkel hallgatót. (A Zsoltárok közt számos ilyen jellegű hálaadó tanúságtétel található!)

b) A tapasztalatot hallgatók

Amikor valaki lelki tapasztalatát megosztja, Istennel való találkozásáról beszél. Ezt a vallomást a szív mélységére figyelő szeretettel kell hallgatnunk. – A csoportvezetők feladata, hogy a csoportot erre a tiszteletteljes és természetfeletti egymásra-hallgatásra vezessék.

A hallgatókat meg kell tanítani egy mély odafigyelésre – amelyben nem csupán a kimondott szóra figyelünk, hanem a szív mélyére, amely az esetleg dadogó szóban fel akarja tárni, ajándékul akarja adni magát.

A tapasztalathoz senki kommentárt ne fűzzön, ne szóljon bele (és soha ne engedjük meg, hogy valaki eközben viccelődjék) – mert ez a másik benső megnyílásának megsértését jelenthetné.

A tapasztalatot hallgatóban gyakran támadhat kritika, amelynek sok oka lehet, de mindenképp oka az, hogy nem tudja Jézus szemével-szívével nézni-hallgatni a beszélőt. A tapasztalatokat hallgatók abból az alapállásból induljanak ki: hogy a beszélgetés az ő szempontjukból egy nagy lehetőség, hogy gyakorolják magukat abban, hogy Jézussal egyesülten nézzenek a beszélőkre. S ha ítélet támad bennük, Jézussal egyesítsék szívüket, hogy képesek legyenek nem ítélni, hanem szeretettel nézni a megszólalókra.

Ha egymásra mélyen figyelő hallgatók vannak jelen, akkor vagyunk Jézus nevében együtt: s akkor a megszólalások is szabadabbá és jézusibbá válnak. A kritikusan hallgató viszont nem Jézus jelenlétét hordozza, nem tud az ő tekintetével nézni a többiekre.

(Ritkán előfordul, hogy valaki tapasztalata által olyan szemléletet közöl, amely a jelenlevőket félrevezetheti. Ilyenkor a vezető feladata, hogy tisztelettel és nagy tapintattal helyreigazítsa ezt – lehetőleg pozitív megfogalmazással, hogy szava ne legyen bántó.)

c) A megosztás veszélyei

Amikor megosztjuk tapasztalatainkat (tanúságot teszünk) az ige élésével kapcsolatban, ennek lehetnek hibái. Gyakori veszély, hogy önmagunkat toljuk előtérbe: érzelmeinkről, hullámzásainkról, vagy saját teljesítményünkről beszélünk; azt domborítjuk ki, mekkora fájdalmat, nehézséget győztünk le, s nem azt: hogy hogyan találkoztunk ebben Istennel. – Az ilyen beszélgetések személyeskedővé, üressé válnak.

Egész keresztény életünk meghívása: hogy ne aggodalmaskodásaink vagy kavargó érzelmeink töltsék be életünket; ne azokra figyeljünk, hanem fedezzük fel minden fájdalom, homály mögött: Jézus jelenlétét, és válaszoljunk Neki, és köszöntsük Őt. A lelki „tapasztalat” az, amikor felfedezzük Jézust egy (esetleg nehéz) helyzetben, és IGENT mondunk neki. – Még teljesebbé válik a „tapasztalat”, illetve maga a keresztény élet, ha ebben a helyzetben azonnal teszünk valamit Jézus és a felebarát iránti szeretetből.

ÁLTALÁNOS SZABÁLY tehát: ne érzelmeinkről beszéljünk (mert ez szubjektív; zavarhatja azokat, akik más érzelmi állapotban vannak), hanem arról tegyünk tanúságot, hogyan fedeztük fel egy helyzetben Jézust, hogyan szólítottuk meg-, köszöntöttük őt; illetve mit tettünk – akár vidám, akár levert érzelmi állapotban – Jézusért, a felebarát iránti szeretetből.

d) A tapasztalatok megfogalmazása – és ennek hibái

A tapasztalat elmondása akkor élő, ha lélekben Isten előtt állva számolok be egy Vele való találkozásról. A beszámoló elveszti igazi erejét, ha “sztorit” mondok, vagy akaratlanul is saját személyem, teljesítményem stb. kerül előtérbe.

A tapasztalat akkor élő, ha 1. szám 1. személyben mondom el: hiszen velem történt, én számlok be róla.

Minél kevésbé vagyunk hozzá szokva, hogy benső élményeinkről beszéljünk mások előtt, annál hajlamosabbak vagyunk szavainkba “védekező elemeket” beépíteni, amelyek mesterkéltté teszik a beszédet.

“Védekező elem” pl. amikor általános alannyal fogalmazunk: Ahelyett, hogy elmondanám, mi történt velem, és hogy reagáltam, általános alanyt használok: “az szokott történni az emberrel”, “ilyenkor tudjátok mit csinál az ember” stb.

Hasonlóan torzítja az eseményt: amikor igeneveket használunk, leggyakrabban főnévi igenevet, az 1. szám 1. személy helyett. Pl. “Elhatároztam, hogy minden nap lemosogatok. És aztán múltak a hetek és minden nap: lemosogatni, szeretni…” – A főnévi igenév is modorossá és tárgyissá teszi a beszámolót. Használatának oka lehet az is, hogy az eseményt mint egy elbeszélést mondjuk el, és nem éljük át az elbeszélés közben az Istennel való találkozás élményét.

Sokszor azért is fogalmazunk általánosításokkal, mert egy banálisnak látszó esemény gyakran fordult elő. – Ha ilyenkor egyetlen példát kiemelnünk a sok közül, és azt az idő meghatározásával és egyes szám első személyben mondjuk el, a beszámoló élővé válik. Az ember jóval nagyobb figyelemmel tud hallgatni egy konkrét eseményt, mint egy általános kijelentést (Pl. “Éppen tegnap is így jártam: erőt kellett vennem magamon, hogy lemosogassak. Bármilyen hétköznapi, de új találkozás volt Jézussal.”)

A tapasztalat akkor élő, ha újra átéljük önmagunk legyőzésének küzdelmét, az Istennel való találkozás örömét – amit a cselekedetben megéltünk. Akkor tudunk valóban Istenről beszélni (Istennel) – és nem egy semleges történetről (Isten nélkül).

D) Az ige élésének gyümölcsei a keresztény életben és a lelkipásztorkodásban

Aki nemcsak hallgatja, hanem tettekre váltja Isten Igéjét, az sziklára építi házát, az „boldog lesz tetteiben”, mondja a Szentírás. Érvényes ez a hívők és a lelkipásztorok számára egyaránt.

a) A megélt ige a gyermek-nevelésben.

A gyermeket leginkább a szülők példája tanítja, és legjobban a szülőknek egymással való viszonya van reá hatással. Ha a vallásos szülő nemcsak tanítja gyermekének Jézus tanítását, hanem életre is váltja Isten igéjét – ez lesz a legnagyszerűbb nevelés. Ennél már csak az a teljesebb, ha a szülő(k) együtt éli(k) gyermekével(ükkel) az evangéliumot.

A gyermek élete a serdülő korban sok esetben megtörik. A serdülő illetve a növekvő személyiség leginkább azokat a „tanításokat” viszi tovább élete során, amelyeket gyermekkorban maga is megélt, begyakorolt. Az evangélium éltre váltása a legmaradandóbb nevelői befolyást biztosítja.

b) A megélt Ige a katekézisben és az igehirdetésben.

– A katekézisről szóló egyházi útmutatások hangsúlyozzák, hogy a hittanok ne csak elméletet tanítsanak, hanem az életre vezessenek.9 Ideális, ha a résztvevők a felnőtt, ifjúsági, sőt gyermek katekézisekről is úgy mennek haza, hogy magukkal visznek egy IGÉT, amely összefoglalja az óra anyagát – ezt választják minden napjuk iránytűjévé – ezt próbálják életre váltani a következő héten.

– Katekéták és prédikáló papok szavát hitelessé és érdekessé teszi, ha nemcsak egy evangéliumi tanítás elméletét mondják el, hanem arról is „tanúságot tesznek”, hogy a jézusi meghívás vagy ígéret mit jelent(ett) az ő életükben.

– A tanúságtételről – mint a hit továbbadásának leghatékonyabb útjáról – a II. Vatikáni Zsinat óta sokat beszél az egyház, a teológia. Ahogyan VI. Pál megfogalmazta: „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is.” (EN 41)10

Jálics Ferenc összefoglalja, miért van nagy szerepe a tanúságtételnek korunkban. Többek között ezt írja: „Tanúságot tenni alapjában véve annyit jelent, mint szavakkal állítani, hogy hiszünk Jézus Krisztusban. ’Amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk és kezünkkel tapintottunk: az élet igéjét… hirdetjük nektek’ mondja János apostol. – A tanúságtétel nem más, mint szent Jánoshoz hasonlóan tanúságot tenni arról, amit hitünkben mi is láttunk és megtapasztaltunk. 11 – Szent Ágoston, a nagy misztikusok; Avilai Teréz, Lisieux-i Teréz stb. sok írása tanúságétel, az ő Istennel leélt életéről.

Páduai Szent Antal írja: „Eleven a szó, ha a tettek beszélnek. Kérlek benneteket, hallgassanak el a puszta szavak, és szólaljanak a tettek. Azért átkoz meg minket az Úr, hiszen ő megátkozta a fügefát, amelyen nem talált gyümölcsöt, csak leveleket. ’A prédikáló számára – mondja Szent Gergely – a törvény az, hogy tegye is meg, amit hirdet.’ Hiába henceg a törvény ismeretével az, aki tetteivel lerombolja azt, amit tanít.”12

c) Az Ige szerepe a közösség életre keltésében.

A felnőtt (különösen a férfi) és a fiatal is akkor vesz szívesen részt egy összejövetelen, ha annak hatása van az életre, ha az a mindennapi életben is gyümölcsöt ígér.

A felnőtt, és a fiatal is azt az előadót hallgatja szívesen, aki nem elméletekről beszél, hanem az életről. (A tanúságtevőre hallgat nem a tanítóra.)

Az evangélium meghívásainak, illetve az IGÉNEK tettekre váltása élővé teszi a felnőtt és ifjúsági hittanokat. Mert egyik oldalról a csoport vezetői – mivel élik az Igét – tanúságtevően tudnak beszélni a megélt hitről. A csoport tagjai hasonlóan nem elméletre, hanem cselekedeteik evangéliumi megújítására kapnak meghívást; és tapasztalják a megélt ige gyümölcseit

Ha a csoport tagjai minden hittanórán egy-egy ige megélését határozzák el, és a következő órán beszámolnak egymásnak kegyelmi tapasztalataikról, ez a csoport lelki mélyülésének és a tagok egymáshoz való közeledésének legjelentősebb eszköze lehet; ez úton járva a legmélyebb értelemben épül a lelki közösség.

d) Aki törekszik Istennel élni – élni az Igét az egész nap folyamán – jó lelkivezető lesz.

Hiszen minden lelkivezetés alapja, hogy segítséget adjunk testvérünknek ahhoz, hogyan kell élnie a hétköznapi élet során is – „akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek” – Istennel.

– Erre vonatkozóan az tud tanácsot adni, aki így él.

– Erről beszélni: az tud, aki el tudja mondani, hogy ő miként törekszik erre minden nap (mit tesz, amikor nem sikerül, miként győzi le a nehézségeket, hogyan kezd újat stb.)

e) Az Ige közös élésének hatása a párkapcsolat és a jegyesség során.

A jelen világ szelleme szerint egyedül a szexualitás alkalmas együtt járó fiatalok kapcsolatának fenntartására. A világ gyakorlatával szemben a legtöbb lelkipásztor is tehetetlennek érzi magát. Az igét élő csoportok (és párok) gyakorlata igazolja, hogy van más út is! Ha rá tudjuk vezetni a jegyeseket, hogy együtt éljék az Igét (minden nap „tegyenek” valamit szeretetből), ez közös élményt jelent számukra: a közös felebaráti szeretet, a közös Isten felé haladás „kalandját” élik át, s ez tápot ad kommunikációjuknak. – A szexuálisan együtt élő fiatalok többségükben nem tanulnak meg lelkileg kommunikálni egymással, és emiatt nagy esélyük van házasságuk felbomlására. A kapcsolatukat lelki kommunikációra építő fiatalok viszont megalapozzák jövendő életüket, hiszen a házasság stabilitásának biztosítéka és feltétele a lelki kommunikációra való képesség.

Ha kifejezett Ige-feladat adása túl magas követelménynek látszik, megoldást jelent ennek egyszerűsített formája is: Pl. Ilyen feladat kitűzése, hogy ezen a héten mindketten minden nap a szokásoson túlmenő örömet szerzünk valakinek; ma a derűt visszünk munkahelyünkre; megpróbálunk kibékülni azzal, akivel feszültség van köztünk, megdicsérünk valakit, vagy a szokottnál nagyobb szeretettel köszönünk embertársainknak stb.. E keresztény (humán) gyakorlatok is az Igére épülhetnek. Ezek eredményeinek megbeszélése egy lehetséges nagyszerű „eszköz”, amely közös „kalandot” biztosít, lehetőséget nyújt szeretet-képességünk fejlesztésére, egymás kölcsönös megismerésére; és megtanítja a két személyt, hogy énjük legbensőbb rétegeit kommunikálni tudják egymásnak.

f) Az Ige közös élésének gyümölcsei a házasságban.

Az imént mondottakat folytatva kimondhatjuk: semmi nem hiányzik jobban sok házasságból, mint a lelki kapcsolat. A házasságra való keresztény felkészítés hagyományosan, és a legteljesebb joggal hangsúlyozza, hogy milyen ereje lehet egy pár életében a közös imának. Ha pedig a közös imát közös napi elhatározás, egy Ige közös élése egészíti ki, ez lehetővé teheti, hogy a napjukat más-más körülmények között megélő házasokat (míg egyikük a munkahelyen dolgozik, a másik egész nap otthon van a gyermekekkel) lelkileg összekapcsolja. Mert ezáltal esti imájukban, beszélgetésükben úgy találkozhatnak egymással, mint akik Istenben mégiscsak együtt töltötték a napot: egy közös kegyelmi úton.

Az Ige minden Bibliát olvasó és azt tettekre váltani törekvő keresztény életében termést hoz. Hozhat harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést (Mt 13,23). A fentieken kívül az élet sok területét idézhetnénk fel, amelyeken az Ige megélésének imént kifejtett útja – azok számára, akik odaadással élik az igét – a sokszorosan kegyelmi termést teheti lehetővé.

Befejezésül

Az Igét élő csoportok és az Új Evangelizáció

Az Ige megélése egyesít az Élő Igével, és Benne egyesít minket egymással. Amint a keresztség lényege, hogy az Egyház közösségébe kapcsol, amint az Eukarisztia lényegi eleme, hogy élteti a hívők élők egységét Krisztusban, – az Ige megélése (és a megélt tapasztalatok cseréje) újra és újra lángra gyújtja a csoport tagjainak szívét, megerősíti Jézusban való kapcsolatukat, közösségüket. És a Krisztusban megélt szeretet-egység, a jézusi közösség az új evangelizáció legfontosabb eszköze. Benne valósul meg kicsiben és élőben az Egyház, amelynek az a hivatása, hogy a világ “szentsége” legyen: azaz “jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek, és az egész emberi nem egységének” (LG 1).

Korunk egyházának tapasztalata világszerte igazolja, hogy az igét közösen élő csoportok világszerte Jézus és az egyház megjelenésének jelei, és megtérések elindítói mind az európai egyházakban, mind a missziókban.

1 János is azt állítja, hogy Jézus igéje élet: „Az élet igéit hirdetjük Nektek” (1 Jn 1,1).

2 A téma mély kidolgozását adja: Lubich, Chiara: Az élet igéje. Budapest, Új Város, 2001; vö. Fabio Giardi: La Parola come Amore e la presenza di Dio sotto le cose. Nuova Umanitá 2006/2, 155-180; Come un Arcobaleno (Gli aspetti nel movimento dei focolari – ad uso interno). Citta Nuova 1999, 222-250

3 Avilai Sz. Teréz: Önéletrajz VII.

4 Lisieux-i Sz. Teréz: ’A’ kézirat, Bevezető. – Idézve: Éljük az Igét (Chiara Lubich és más keresztények), Roma 1980. 6.

5 a Fokoláre Lelkiségben

6 . Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel c. felnőtt hittankönyve Budapest. SZIT. 2004. óráról órára javasol ilyen feladatokat.

7 A tapasztalat és tanúságtétel témához vö.: Vigília 2003/9 a vallási tapasztalatról; Kiss Imre: A hitbeli tapasztalatok megosztása a hitben és a katekumenátusban. Kézirat. Török Csaba: A tanúságtétel teológiája. In: Sapientia 2008/1, 47-70. A témához vö.: Vigília 2003/9; Communio folyóirat, 1997/ Mindenszentek, a vallási tapasztalatról.

8 Jálics Ferenc: Testvéreink hite. Kecskemét, Korda, 19953 72

9 Vö. KÁD 59,67,241

10 A téma kiváló magyar nyelvű összefoglalását lásd: Török Csaba: A tanúságtétel teológiája. In: Sapientia 2008/1, 47-70.

11 vö. Jálics Ferenc: Testvéreink hite, 65-66

12 Szent Antal beszédei I, 226. – Az imaórák liturgiája: június 13. Olvasmány.