Lelkivezetés

A) A lelkivezetésről általában

1) A lelkivezetés története és jelene

.Jézus, akinek az egész világhoz kellett szólnia, akinek prédikációjára tolongva várt a nép, ráért sok személyes beszélgetésre: lelkivezetést adott a jövendő apostoloknak (akik eleinte csak azt kérdezték tőle, „hol lakol?”); az asszonynak Jákob kútjánál (Jn 4,1-26), a gazdag ifjúnak (Mk 10,17-31), Nikodémusnak (Jn 3,1-13); az emmauszi tanítványoknak (Lk 24,13-35). Személyesen sietett segítségére a szenvedőknek, testi és lelki betegeket gyógyított.

És Szent Pál? Személytől személyig evangelizált; mindenkinek mindene lett, s így hívott meg sokakat. Így volt képes arra is, hogy rövid egy helyben tartózkodásai után alkalmas személyeket állítson, akik távozta után továbbvezették a közösséget.

Korunkban sokan keresik a lelkiélet mélyebb útjait. Mozgalmak születnek, amelyek követőiket mély lelki életre hívják és segítik. Egyidejűleg széles körben elhangzik a panasz, hogy ki-ki nem talál lelkivezetőt, akivel megbeszélhetné kérdéseit. – Mindnyájan fájlaljuk, hogy sok kereső, esetenként egyházunk tagjai is szektákban, illetve keleti misztikákkal ismerkedő vagy New Age beütésű-csoportokban kötnek ki. A témával foglalkozó római dokumentum azonban felveti a kérdést, vajon sok esetben nem a katolikus egyház papjai, szerzetesei, lelkipásztori munkatársai stb. felelősek-e ezért.

„Ha az egyház nem akarja, hogy azzal vádolják: süket fülekre találnak nála az emberek vágyai, tagjainak két dolgot kell megtenniük: egyre mélyebben gyökerezni a hit alapjaiban és megérteni a sokszor alig hallható kiáltást az emberi szívekben, amely másfelé viszi őket, ha az egyház nem tesz eleget nekik. Mindebben ott van a hívás, hogy egyre közelebb kerüljünk Jézus Krisztushoz, mert Ő az élet teljessége minden ember számára.”¹

a) A lelkivezetés történetéből

Nagy Sz. Gergely alapvető műve „A lelkipásztorkodás kézikönyve”, az egyház és papság első feladatai közé sorolja „a vallási személyiség formálását”. Az újabb kor számos egyházi dokumentuma is a lelkipásztorkodás egyik első feladataként jelöli meg a lelkek vezetését.

Számos mű született a témában az egyház történelme folyamán: 1500 évvel a pszichológia és terápia születése előtt kézen forgott egy gyűjtemény, az «Apophtegmata patrum» (Az atyák bölcsessége- 250-300), amelyből szerzetesek, papok, orvosok és civilek tanácsokat kaptak a lelkiség területén. Alexandriai Kelemen (215) «Stromata» c. művében, Origenes (185-254) és Vazul (330-378) írásaiban útmutatásokat találunk a szenvedés és szenvedélyek leküzdésére. Szt. Gergely (385) egész sor tanácsot bocsátott közre a tanácsadás és lelkivezetés javára. Prudencius (4. sz.) részletesen ismerteti (Psychomachia) az emberi szellem pszichodinamikáját, az erőket, amelyek építik vagy rombolják a személyiséget. Szt. Ambrus az «Officium ministrorum» (368) c. művében és Nagy Szt. Gergely «Regula pastoralis»-ában (540) a lelkivezetés kézikönyveit tisztelhetjük. A «compassio» (együttérzés, empátia) kifejezést elsőnek Nazianzi Szt. Gergely használja (362). Ismeretes a kolduló rendek lelkivezetői tevékenysége a «devotio moderna» idején. Szt. Ignác Lelkigyakorlatos könyve a lelkivezetés gyöngyszeme. A felvilágosodás korában közismertek voltak a vigasztaló, intő és eligazító beszélgetések. J. Sailer (1832) elkészítette a lelkivezetés és tanácsadás szabályzatát, amit ma is megszívlelhetünk.

Az egyház minden megújulásának gyökere a teljes Istennek adottság volt. A korszakokat meghatározó szentek (Benedek, Ferenc, Ignác, Teréz), szerzetesrendek, és a mai lelkiségi mozgalmak (karizmatikusok, Taizé, Fokoláre, Emmanuel stb.) erejének titka ugyanez volt: a radikális evangéliumi élet. – Fordítva: minden ellanyhulás eredete: az Istennek adottság lazulása.

b) Hazánkban megújulásra van szükség

II János Pál, vagy XVI. Benedek pápák szerint az új evangelizáció célja, a lelkipásztori tervek első célkitűzése: hogy magunkat és a ránk bízottakat a Krisztussal egyesült életre, az életszentségre vezessük. (Vö. NMI 30-31; DCE 16-18). Ennek lényegi eszköze a lelkivezetés.

Papok, világi vezetők, sokszor nagy számokra vágynak (sok emberre a misén, nagyszámú hallgatóságra a katekéziseken), vagy épp tömegekkel foglalkoznak – Az Evangelii Nuntiandi viszont ezt írja: Szükséges szólnunk a tömegekhez, „de az evangélium nyilvános hirdetésén kívül mindig szükség lesz a közvetítés másik formájára is: embertől emberhez… Urunk is gyakran gyakorolta ezt…, az apostolok is így tettek…” (EN 45,46; Vö. DpPMV 36).

Aki a plébánia megújulásán vagy egy közösség létrehozásán, elmélyítésén akar dolgozni, annak tudnia kell: ez nem tömegekkel kezdődik, hanem az 1-2-3 emberrel való személyes kapcsolat által, az ő lelki elmélyülésük által. Ez a személyes szeretet amelyet „beléjük fektettünk” százszorosan kamatozik majd.

A papi- és lelkipásztori-munkatársi képzésünknek átalakulásra van szüksége. Miközben a dokumentumok hangsúlyozzák, hogy az egyházi megújulás feltétele a lelkek személyes vezetése, az erre való felkészítés hazánkban – egy-két intézményünk kivételével² – hiányos. A lelkipásztorok egy része is alkalmatlannak, képzetlennek érzi magát e feladatra. Sok nyugati országban százával hoztak létre lelki, nevelési, családi, ifjúsági tanácsadó intézeteket,³ amelyek a lelki gondozást szolgálják, nálunk ilyen alig létezik.

A helyzetképhez tartozik: hogy napjainkban fellendülés is tapasztalható a lelkivezetés terén: elsősorban szerzetesek és lelkiségi mozgalmak szolgálata által. De az országos megújulás szükségét még inkább mutatja a tény, hogy milyen gyümölcsöket teremnek ott, ahol a keresők vezetésre találnak.

2) A lelkivezetés meghatározása

a) Szorosabb értelemben

Szorosabb értelemben a lelkivezetés bizalomteljes kapcsolat a vezető és a vezetett között; a lelkivezető segíti a vezetett Isten-kapcsolatának bontakozását. – Ilyen vezetésre nemcsak pap- vagy szerzetesjelölteknek van szükségük, hanem mindazoknak, akik a mélyebb lelkiélet útjára vágynak.

b) Tágabb értelemben

Tágabb értelemben lelkivezetésről beszélünk a rendszeresen ugyanannál a papnál gyónók, vagy nem pap lelkivezetőhöz járók esetében, akik alkalomról alkalomra támogatást kapnak a lelki előrehaladáshoz. – A gyóntatónak minden egyes gyóntatásban feladata, hogy a folytonos megújulásra segítse a gyónót.⁴ Nem véletlenül nevezi a bűnbocsánat szentségének új rendje a gyónót «megtérőnek». A gyóntató feladata, hogy újra és újra felhívja a figyelmet a lelki továbblépés fontosságára, és konkrét útmutatást adjon, azaz beszélje meg a gyónóval, hogy a következő találkozásig mit kellene tennie az előrelépés érdekében.

A kitűzendő feladat a gyónó vallásosságának fokától, lelkiállapotától függ: Mást jelent az «előrelépés» annál, aki évek óta nem gyónt, mint a rendszeres lelkiéletet élőnél. Ha a gyónó érzi, hogy a gyóntató segítségére van tanácsaival, feltehetőleg ismét hozzá fog fordulni, s így kialakul a lelkivezetés. – Hasonlóan végzi a lelkivezetést a nem pap lelkivezető (bár a gyónásra ő csak biztatja vezetettjét).

Legtágabb értelemben lelkivezetést gyakorol a plébánia, a család, a katekézis; részben természetüknél fogva – amennyiben vezetik a lelkeket -; illetve annál inkább nevezhetjük tevékenységüket lelkivezetésnek minél célzottabban a lelkek előrehaladását tűzik célul.

3) A lelkivezetést igénylők

a) Ki igényli a lelkivezetést?

A lelkivezetés igénye általában a fejlődés vágyának jele. A lelkivezetésnek az érzi szükségét, 1) aki szeretne több helyet biztosítani életében Istennek, aki többre, tökéletesebbre törekszik; 2) aki szeretné önmagát jobban megismerni; 3) aki nagyobb emberi és hitbeli önállóságra szeretne jutni.

b) A lelkivezetés hasznos, sőt szükséges minden korosztálynál.

Már a gyermek is igényli a vezetést, és – különösen 9-10 éves korától felfelé – vágyik a tökéletesedésre; ezért szívesen teljesíti az eléje tűzött feladatokat. A gyermekek sablongyóntatása, kiölheti belőlük a vallásos lelkesedést, s eljuthatnak oda, hogy a prepubertás korában abbahagyják a gyónást, a vallásgya­korlást. Komolyan vezetett gyermekek viszont aránylag zökkenőmentesen – a krisztusi életben mélyülve – járják végig a serdülés viharos éveit is.

Ami az ifjúságot és a felnőtteket illeti:

1) a lelkivezetés szükséges az élet különböző helyzeteiben: azok számára, akik elbizonytalanodtak, amíg benső egyensúlyuk helyre nem áll. – Az elbizonytalanodásnak lehetnek a korral összefüggő biológiai-pszichológiai okai (ilyet hoz létre a serdülőkor, a klimax, a nyugalomba vonulás stb.); és okozhatják egyéb tényezők is, mint a hivatásban-, azzal kapcsolatos körülményekben beállt változások (pl. jegyesség, családalapítás, gyermeknevelés kritikus korszakai, új munkahely problémái stb.).

2) A «szorosabb értelemben» vett lelkivezetésre szükségük van azoknak, akik mélyebb lelkiéletre vagy az apostoli munkában való elkötelezettebb részvételre éreznek meghívást; 3) valamint a keresztény közösségek pl. szerzetesrendek, kisközösségek tagjai (ilyen esetekben a lelkivezetés a „közösségi lelkiség” erősödését szolgálja). Lelkivezetést igényelnek gyakran 4) az idősek, magányosok, 5) betegek, aggályosok, depressziósok stb.,

A nehéz élethelyzetek: csalódottság, betegség, csapások, szomorúság stb. igényt támasztanak a lelkivezetésre. Bibliai jelképes példa az emmauszi tanítványok esete (Lk 24,13-17). Csalódottan vonszolják magukat hazafelé. Képtelenek látni, mert a szívük tele van keserűséggel. Jézus csatlakozik hozzájuk, és megkezdi a lelkivezetést. Szomorúságuk sötétsége oszlani kezd, lelkükben földereng a remény és «föllángol» a szívük.

4) Hogyan kezdődhet a lelkivezetés?

Hogyan kezdi egy fiatal lelkipásztor, hitoktató vagy munkatárs a lelkivezetést? Hogy hív meg? Hogyan kelti fel az érdeklődést? Vajon szükséges ehhez előzetesen a lelki élet magas fokára jutni?

A lelkivezetés minden lelkipásztor első feladatai közé tartozik. „A papoknak örömteli kötelességként kell vállalniuk ezt, de azt is tudva, hogy a hívőknek ehhez joguk van, mert a papban Isten emberét keresik, a tanácsadót, akire az élet legkeményebb pillanataiban rá lehet hagyatkozni, s vigasztalást és biztonságot lehet nála találni” (DpPMV 39)

A lelkivezetés elkezdésének természetszerű lépései-lehetőségei vannak. Ilyenek:

– Lelkigyakorlatot, lelki napot tartunk: Felteszünk a gyónásra, élet-rendezésre vonatkozó kérdéseket, tanácsot adunk a lelki élet alapszabályaira vonatkozóan. A lelkigyakorlaton, lelki-napon adjunk lehetőséget szentgyónásra, és ha az idő nem elegendő, hívjuk meg a későbbiekben beszélgetésre azokat, akik nem tudtak gyónni. – Azokkal, akik a lelki beszélgetésen részt vettek, lehetőleg beszéljünk meg egy következő találkozást, – s addig is beszéljünk meg velük egy lelki feladatot, amit gyakorolhatnak…

– Ifjúsági vagy felnőtt hittan legjobb megalapozása, ha a lelkivezető személyes beszélgetésre hívja a résztvevőket. A beszélgetést készítsük elő azzal, hogy adjunk előre néhány kérdést, amelyek alapján fel tudnak készülni. Ez az ő helyzetüket is megkönnyíti, és a papét-hitoktatóét is.

– Feltehető kérdések: Mi okoz örömet életedben? Mi az, ami nehéz?

A hit, hitoktatás örömet jelent számodra? Van benne, ami nehéz?

Melyek a leggyakoribb hibáid, és mi az oka, hogy újra előfordulnak?

Megvannak-e lelki életed keretei: elsősorban a komoly reggeli- és esti ima?

Járulsz szentségekhez? Milyen rendszerességgel? Örömmel, vagy néha nehéz?

Szeretnél- e mélyebben hívő lenni, mélyebb jézusi életet élni?

Vannak megfogalmazott vágyaid, terveid vallási előrehaladásod terén?

Az ilyen beszélgetések során megismerkedünk a ránk bízottak lelkével, és feltehetően többekről érezzük majd, hogy jót tenne nekik, ha segítséget kapnának egy következő lelki-beszélgetéstől (pap esetében a gyónástól is), és pl. egy-két hónap múlva újra találkoznánk. Ez lehet a lelkivezetés kezdete…

– „Haladók” lelkigyakorlatán, pl. felnőtt vagy ifi csoportok vezetői elé magasabb célokat tűzünk… Ezek megtervezésével-végrehajtásával kapcsolatosan is beszélgetésekre hívhatjuk őket, az imént jelzett módon (kérdésekkel előkészítve a beszélgetést).

B) A lelkivezetés pillérei

A katolikus hívők lelkiségének alapjait a II. vatikáni zsinat és az azt követő kor új módon fogalmazta meg. Ennek alapja, hogy minden keresztény meghívott az életszentségre. Korábban az aszketika-misztika hajlott arra, hogy a kolostorban élő szerzetesek lelkiségét tartsa az ideál-modellnek, amely a világban élők számára – a maga teljességében – általában alig tűnt elérhetőnek.

Az a lelkiség, amelyet a zsinat, majd II. János Pál, a lelkiségi mozgalmak, és korunk spiritualitása hirdet: járható evangéliumi út, a világban élő keresztények számára is.

Megkíséreljük felvázolni korunk lelkiségének pilléreit⁵ –, amelyek meghatározzák és meg is könnyítik a mai lelkivezetést.

1) Isten-szeretet; Isten akarata

A lelki élet alapja az Isten iránti szeretet (mindig is ez volt); illetve az a hit, amely válaszol Isten szeretetére, azzal, hogy megteszi Isten akaratát.

„Mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, testvérem, nővérem és anyám”.

A lelki élet első pillére, az Isten-kapcsolat.

Ennek fő elemei:

a) az elmélyülő ima (és szentségi) élet;

b) életünk Isten akarta rendjének betartása.

Életünk rendjéhez tartozik „hivatásbeli kötelességeink” betartása (pl. a diáknak az, hogy tanuljon, a családanyának, hogy legyen ideje férjére és gyermekeire; egy-egy hivatásban dolgozónak, hogy betöltse feladatkörét).

Életünk rendjéhez tartozik pl. hitünk továbbképzése, az egyházi közösség építése stb. Elsőrendű kötelességünk az is, hogy rendben tartsuk egészségünket. Ez effektíve feltétele a lelkiéletnek is. Sokan panaszkodnak (felnőttek, és már diákok is), hogy nem megy az ima, nem tudnak szeretni stb. (hogy egyfajta depressziós állapotig jutottak). – A lelkivezetőnek tudnia kell: a gyökér sokszor csak ennyi: hiányzik a rendes pihenés, az ünnepnapok megülése, a fizikai mozgás. A vasár- és ünnepnapok vallási „parancsának” be nem tartása itt is „visszaüt”.

2) Az ember-szeretet

Az Isten-szeretet és az ember-szeretet elválaszthatatlansága a kereszténység újdonsága.⁶

„Aki azt állítja, hogy szereti Istent, de felebarátját gyűlöli, az hazudik” (1Jn 4,20);

„Az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat”(Gal 5,15).

Már az ószövetség sokszor intett erre: „nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet” (Oz 6,6). Az egyház mindig tanított erről; s a szentek lelkiségének is lényegi eleme volt ez a bizonyosság. Mégis az elmúlt korok sok aszketikus és lelkiség könyvében – és sok szentéletű személy magatartásából is – úgy tűnhetett, hogy az életszentségre csak rendkívüli önmegtagadásokkal, vezeklésekkel, a világból való elvonulással lehet eljutni. Ily módon másodlagos elemek első helyre kerültek.

Ezzel szemben korunk egyháza újként fogalmaz: „Az ember tökéletesedésének, és következőleg a világ átalakításának alaptörvénye az új parancs: a szeretet… A szeretet nem várja a nagy tettek alkalmait; mindenekelőtt az élet hétköznapi helyzeteiben kell gyakorolni” (GS 38)

Korunk lelkiségének „újdonsága”, hogy a lelki élet fókuszába ismét az ember-szeretetet helyezi. A zsinat (majd a szinódusi dokumentumok) a világban élő papoknak, szerzeteseknek és laikusoknak azt mondja: életszentségük útja – maga a felebaráti szeretet: azaz, hogy embertársaikban Jézust szolgálják (Mt 25,40; vö. AA 4, PO 14; Pdv 23; VC 21; CL 37; DpPMV 43-44). „Az Atya akarata, hogy minden emberben felismerjük, és hatékonyan szeressük Krisztust, nemcsak szóval, hanem tettel” (GS 93). Erre az új útra vezetett korábban már kis szent Teréz, majd napjainkban Teréz anya, és korunk néhány lelkiségi mozgalma. (Újdonságára utal pl. Lisieux-i Teréz „kis útjának” a keresztény lelkiségbe fordulatot hozó forradalmisága.) Teljes újdonságként hatott, amikor a zsinat, majd II. János Pál így fogalmazott: „Az egyház útja az ember” (RH 13,14). Az ember az útja, és nem Isten? – kérdezték többen. A megfogalmazás természetesen az idézett, jánosi-jézusi (1Jn 4,20) logikát követi. De a megfogalmazás feletti meglepetés jelzi, mennyire újat jelentett ennek az elvnek központi helyre tétele.

II. János Pál és XVI. Benedek pápák a Jézus-követésnek erre az egyszerű útjára hívnak, amit leginkább János apostol fogalmazott meg. „Aki szereti Istent, szeresse felebarátját” (1Jn 4,21). Korunk lelkiségében tehát a keresztény erkölcs foglalata a felebaráti szeretet. És ez a lelkivezetés alapja, minden lelki kérdés megoldásának első útja. XVI. Benedek szavaival: „A felebaráti szeretet az út, amelyen találkozhatunk Istennel; de ha becsukjuk szemünket a felebaráttal szemben, vakká válunk Istenre nézésünkben is.” (DCE 16)

A kazuisztikus vezetés szinte egyenként kereste, melyik vétket melyik erény gyógyít (s emiatt rendkívül bonyolulttá vált). Korunk lelkiségének és lelkivezetésének alapelve, hogy minden hiba elsődleges gyógyítója a szeretet, a konkrét felebaráti szeretet (amelynek gyökere Isten szeretete).⁷ A lelkivezető első feladata tehát, hogy segítsen megkeresni: egy-egy vétek vagy tökéletlenség mögött hol rejlik a szeretethiány; illetve, hogy rávezessen: a szeretet melyik tettei gyógyítják e gyengeséget.⁸

15. ÁBRA

Egy példa a mondottakra: A lelki élet útjára lépők gyakori problémája, hogy nem megy az imádság, vagy Istennel való kapcsolatukat nem érzik elég élőnek. A válasz a nehézségre az, amit már Avilai Szent Teréz mondott a hasonló kérdéssel hozzá forduló nővérnek: Menj, és szeresd jobban társaidat, és el fog mélyülni imádságod. – Fordítva is igaz: Ha nem megy az ember-szeretet, imádkozz, és Jézustól erőt meríthetsz.

Az Isten és emberszeretet egységét jól fordítja le a lelkiélet gyakorlatára a következő mondás:

Ha nem tudod szeretni Istent – szeresd jobban az embereket, és sikerülni fog!

Ha nem tudod szeretni az embereket – szeresd jobban Istent, és sikerülni fog!

3) Egység – kölcsönös szeretet

Az ember-szeretet kapcsolatokban valósul meg; akkor valódi, ha az egymáshoz legközelebb állók – házastársak, családtagok, egyházi közösségek tagjai stb. – tudják egymást szeretni. Jézus tanításának csúcsa: „Új parancsot adok nektek, szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. „Legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,20). Szent Pál minden levelében megjelenik a felhívás, ami szent János és Péter leveleiben is: „mindenekelőtt tartsatok ki egymás odaadó szeretetében” (1Pt 4,8).

II. János Pál a 3. évezred egyháza legnagyobb feladatának jelölte meg, hogy a keresztény közösségekben kialakuljon a kölcsönös szeretet, a közösségi lelkiség (NMI 42-43). „Erről ismeri meg a világ, hogy tanítványaim vagytok”; ez által lesz az egyház Isten jele, szentsége a világban. Ez az új evangelizációnak, az egyház közösségi megújulásának lényege. (A témával részletesen foglalkozik az Új Evangelizáció c. kötet, illetve pasztorális tankönyv.⁹)

4) A kereszt és az egyesülés – a kereszt és az egység

A lelkivezetés legnehezebb kérdései közé tartozik, hogyan segítsünk a súlyos szenvedésben, a lelki sötétségben élőknek. A szenvedéssel, Jézus keresztjének titkával a történelem szentjei, misztikusai mind foglalkoztak. Korunk „kereszt-teológiája” és misztikája mégis új módon húz alá két szempontot, a „kereszttel” kapcsolatban, amelyek jelentős új irányt adnak a lelkivezetésnek.

a) Az szenvedés – mint az egyesülés útja

A XX. század nagy „kereszt-teológusai” mellett II. János Pál pápa foglalta össze a szenvedéssel-kereszttel kapcsolatos szemlélet elmélyülésének lényegét, Salvifici doloris c. enciklikájában:

Sokáig úgy tűnt, hogy az élet­nek vannak fé­nyes és sö­tét pont­ja­i; hogy van­nak pil­la­na­tok, ame­lyek­ben le­het ta­lál­koz­ni Is­ten­nel, más­kor vi­szont ’Is­ten is el­hagy­ja az em­bert’. Pedig Jézus keresztje óta nincs a vi­lág­nak olyan sö­tét­sé­ge, amely­ben Ő ti­tok­za­to­san je­len ne vol­na. – “Krisz­tus ke­reszt­jé­ben nem­csak hogy be­tel­je­se­dett a meg­vál­tás, ha­nem meg­vál­tást nyert ma­ga az em­be­ri szen­ve­dés is” (19.p.). – Mert “Krisz­tus meg­vál­tó szen­ve­dé­sé­vel ré­sze­se lett min­den em­ber szen­ve­dé­sé­nek!” Mert “Jé­zus szen­ve­dé­sé­vel és ha­lá­lá­val él ab­ban, akit így sze­re­tett: az em­ber­ben” (20). Mert “Krisz­tus üd­vö­zí­tő szen­ve­dé­sé­vel ott la­kik min­den em­be­ri szen­ve­dés mé­lyén” (26.). – “Ami­dőn te­hát az em­ber a hit ál­tal fel­is­me­ri Krisz­tus meg­vál­tó szen­ve­dé­sét, egy­út­tal sa­ját szen­ve­dé­se­it is fel­fe­de­zi ben­ne, s ezek a hit ál­tal új tar­tal­mat és je­len­tést kap­nak szá­má­ra” (20).

Ezen­túl, ha egy em­ber­tár­sad a leg­sö­té­tebb szen­ve­dést éli át, már nem­csak azt mond­ha­tod ne­ki vi­ga­szul: Jé­zus is így szen­ve­dett; vagy: ezt a szen­ve­dést fel­ajánl­ha­tod; ha­nem töb­bet; hogy: Jé­zus azért él­te át az el­ha­gyott­sá­got, mert a te éle­te­det, a te szen­ve­dé­se­det ma­gá­ra vet­te. Te­hát éle­ted, szen­ve­dé­sed ti­tok­za­to­san ott van az övé­ben. Ami azt is je­len­ti, hogy ma­ga Jé­zus ti­tok­za­to­san itt van a te szen­ve­dé­sed­ben. Így kö­szöntsd Őt, így egye­sülj Ve­le, így ajánld fel…!¹⁰

b) A kereszt – mint az egység útja

Korunk lelkiségében első helyre került az egység, a „közösségi lelkiség”. Ebben az összefüggésben a kereszt felvétele nem elsősorban az egyéni fájdalmak elfogadását vagy önkéntesen vállalt önmegtagadást jelent. Ha az egység építése központi helyre kerül, központi helyre kerül a „kereszt” is.

A szeretetet csak az tudja „gyakorolni”, a közösség egységét csak az tudja építeni, aki egyesül a Keresztrefeszített-Feltámadott Jézussal.

Aki az embertárs szeretetét, illetve a kölcsönös szeretetet tűzi célul, rövidesen szembesülnie kell a problémával: hogy az bizony kereszttel jár. A lelkivezetőnek fel fogják tenni a kérdést a házastársak, csoporttagok és mindenféle ember; s ő csak egyet válaszolhat: „Akiket nem szívlelek, azokat csak Isten kedvéért szerethetem, a vele való bensőséges találkozás által” (DCE 18); a kapcsolat csak Jézus keresztjével egyesülten valósítható meg.

A Vatikáni Zsinat óta az egyházi dokumentumok az egységet jelölik meg a keresztény- és egyházi élet céljának; e dokumentumok azt is megfogalmazzák, hogy az egység útján meg kell tanulnunk keresztre szögezni magunkat – abban a bizonyosságban: hogy a szeretetből vállalt keresztben megjelenik Jézus, kiárad a Szentlélek. „Aki elveszti életét, megtalálja azt!” (vö. PO 16; CL 64; VC 24,96; Pdv 23,38)

A kölcsönös szeretet minden nap megkívánja a kereszt felvételét – önmagunk elvesztését, kiüresítését, mondja II. János Pál is (NMI 43). – Szent Pál az 1.Korintusi levélben, a közösségben felmerülő szakadásokkal szemben először Krisztus keresztjének oktalanságáról beszél; majd elmondja: „én is, amikor nálatok jártam… elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről”.

A Keresztreszögezettel való egyesülés tehát itt – különösebb külső aszketikus gyakorlatok nélkül – központi helyre kerül: a szeretet és egység útja lesz. És ilyen összefüggésben fogalmazzák meg ma a lelkiélet szabályát:

A szeretet több mint az én igazságom!

Az egység több mint az én okosságom!

Összefoglalásul: A lelkivezetésre készülőknek először maguknak kell „megemészteniük”, megélniük az egyház ezen új látásmódját; azáltal, hogy életükre alkalmazzák ezt. A mondottak elméletben ugyan általában ismerősek, de szépségük (és újdonságuk) sokakban nem tudatosodott. Ha a lelkivezető életében megjelennek az idézett igazságok, felfedezi saját lelkiségének leegyszerűsödését, majd a lelkivezetés egyszerűvé válását is.

C) A lelkivezető személye

1. A lelkivezető személye

Lelkivezető lehet nem pap – férfi vagy nő egyaránt. (Gondoljunk egyes remetékre vagy olyan nőkre mint Nagy Szt. Teréz, továbbá sok férfi vagy női szerzetre, amelyekben a gyóntatást pap végzi, de a lelkivezetők maguk a szerzetesek vagy szerzetesnők!) Bár a gyóntatásnak általában lelkivezetésnek is kell lennie, a gyónás és a lelkivezetés tehát nem szükségképpen összetartozó fogalmak!

A szorosabb értelemben vett lelkivezetésnek személyi, aszketikus feltételei vannak. Az aszketika történetében látjuk, hogy az elmélyült lelkivezetésre elsősorban az életszentség (és nem a szentelés) alapján vált valaki alkalmassá. Csak az képes a lelkiélet mélységei felé vezetni, aki maga mély lelkiéletet él. Hasznos a lelkivezető számára a teológiában való jártasság, de elengedhetetlen a mély imaélet és aszkézis. – A lelkiéletben járatlan, önmagát a Szentlélek vezetésének át nem adó «vezető» megakadályozhatja a vezetett fejlődését.

A tágabb értelemben vett lelkivezetésben alapvető szerepe van világiaknak; elsősorban a szülőknek, akiknek – amint a II. vatikáni zsinat hangsúlyozza – kötelessége, hogy a hit első hirdetői, a lelkiélet első útmutatói legyenek gyermekeik számára (Világiak apostolkodása 11; Egyház a mai világban 48; FC 38). – A jó gyóntató mellett is pótolhatatlan a szülő szerepe a gyermek, a fiatal lelki fejlődésében, vezetésében. A megfelelő pap-lelkivezető hiányában pedig a gyermek lelkivezetésének kötelessége teljesen a szülőkre, idősebb testvérekre és hitoktatókra hárul, noha a rendszeres gyónás gyakorlatát ilyenkor is meg kell tartani.

2. Mikor alkalmas, egy szülő, egy hitoktató, a lelkivezetésre?

A lelkivezetés legfontosabb tudnivalóit a lelkivezető (pap, világi, szülő) a Szentírásból és az egyház tanításából meríti, de a konkrét gyakorlatot illetően saját lelki életének tapasztalatából. Ezért tudott sok szentéletű szülő szent gyermekeket nevelni. (Gondolj Sz. Vazul, Nisszai Sz.Gergely, Sz. Ágoston, vagy újabb korban Don Bosco, kis Sz. Teréz, Sz. X.Pius stb. édesanyjára vagy apjára.)

Mikor alkalmas tehát egy szülő, egy hitoktató a lelkivezetésre? – Ha komoly lelki életet él:

a) Ha vágyik arra, hogy életének célja Isten legyen. – Aki tudja, nem adhat nagyobbat gyermekének, mintha arra neveli, hogy az ő életének fő célja is Isten legyen. A közepes vagy “langyos” keresztény (vö. Jel 3,15-2o), nem tud lelkeket Isten felé vezetni.

b) Ha maga is minden nap újra kezd, minden nap halad Isten felé. (A keresztény sosem lehet megelégedett magával. Isten mindig nagyobb, s új fényt kínál.)

c) Ha számára az élet örvendetes (és izgalmas). Mert minden bukás és gyengeség után újat kezdhetünk. Mert Isten minden nap új, előre nem látott isteni ajándékokkal akar gazdagítani.

(A gyermek lelkivezetése – amint a felnőtté is – rávezetés erre az izgalmas, örvendetes “játékra”, egyfajta isteni “akadályversenyre”: hogy minden nap új módon fedezzük fel Isten szeretetét.)

d) Ha ismeri és törekszik élni a lelki élet alapvető “szabályait”. Pl. ezeket, hogy:

– imádkozik reggel és este,

– imája nemcsak szöveg elmondása, hanem Isten jelenlétébe helyezkedés, szembenézés vele, találkozás az Ö békéjével, örömével,

– reggeli imája örömteli nekiindulás: Istennel együtt a napnak,

– esti imája hálaadás: hogy Isten ott volt vele mindig, akkor is, amikor nem vette őt észre; és bocsánatkérés a gyengeségekért; majd új elhatározással újra indulás,

– tudja, hogy a lelki élet középpontja a szeretet: s valamiképp minden bűn, probléma megoldása ide vezethető vissza,

– minden fájdalomban törekszik felfedezni a megváltó Krisztus jelenlétét, s örömmel igent mondani neki,

– rendszeresen járul szentgyónáshoz, áldozáshoz,

– Jézust akarja adni embertársainak, stb.

e) Ha maga is tud vezetett lenni. – Általában akinek magának is van lelkivezetője…

– Aki nem tudja alázattal elfogadni a vezetést, az legfeljebb autokratikus vezető tud lenni, s ez a lelkivezetésben súlyos károkat okoz.

Ez a nevelési stílus egyik oka annak, hogy sok szülő nem tud lelki kapcsolatot létesíteni gyermekével (különösen a serdülő korban). Ez a stílus bezárja a gyermekeket, s lehetetlenné teszi, hogy bensőséges (lelkivezetői) kapcsolat alakuljon ki. – Ilyen autokratikus nevelés jele lehet, ha valaki imádkoztatja gyermekét, de nem tud együtt imádkozni vele, nem tud vele együtt Isten elé állni; ha önmaga nem kér gyermeke előtt bocsánatot Istentől saját hibáiért (még azokért sem, amelyeket a gyermek látott), stb.

D) A lelkivezető magatartása

1) A kapcsolat kezdete

A beszélgetés a helyzetektől függően különbözőképpen indulhat.

Ha valaki egy konkrét problémája miatt beszélgetést kért tőlünk, vele szemben elsősorban a meghallgatás a magatartásunk. Ha mi hívtunk meg fiatalokat, felnőtteket, akkor segítenünk kell a beszélgetés elindulásában.

Aki első beszélgetésen vesz részt, gyakran zavarban van. Hogy lehet ezt feloldani? Egyszerű, közvetlen kérdésekkel – hasonlóakkal, mint amit az első találkozás felkészítésére feltettünk: Van most valami örömöd – fájdalmad? Stb.

Serdülők, fiatalok különösen is zavarba tudnak jönni. Az ő esetükben lehet egészen távolról kezdeni a kérdezést: Hogy megy a tanulásod? Mi a kedvenc tantárgyad? Szeretsz olvasni, sportolni? Az első kérdések csak abban nyújtanak segítséget, hogy meg merjen szólalni, s egyúttal életének néhány lényeges összetevőjét megismerjük. Ezután kérdezhetünk mélyebbre.

2) A beszélgetés alapszabálya – és a másik meghallgatása…

a) A meghallgatás

Semmi nem nyitja meg úgy embertársunkat, mint az, ha valaki végighallgatja őt.

– E meghallgatásnak van lélektani motivációja is: A tanácsadói vagy „gyógyító” meghallgatásról sok szakkönyvet írtak, ezt számos intézményben tanítják.¹¹ Lényege, hogy a vezető vegye komolyan a vezetett szavait, gesztusai, mimikái üzenetét. Figyeljen arra, amit a vezetett mondani akar. Ne ragadjon le a szavak tárgyi jelentésénél, hanem keresse, amit a beszélő burkoltan közöl önmagáról. Úgy hallgassa szavait, hogy kihallja belőle, amit az kimondatlanul is kérni igyekszik. Itt nem a vezető a fő-szereplő, hanem a vezetett. A vezető beleélő (empátiás) hallgató. Amikor megszólal, csak ellenőrzi, jól érti-e és helyesen értelmezi-e az elhangzottakat. Ha valamit nem értene, megkérdezi: Mit jelent ez, amit mondtál?

– A meghallgatásnak „misztikája” is van: A keresztény lelkivezetőnek különös erőt adhat, ha ismeri a meghallgatás teológiáját vagy „misztikáját”. A lelki beszélgetés (és vezetés) teológiájának első elve: hogy ahol Jézus nevében jövünk össze, ott Ő van köztünk, és Lelke vezet. – A kiüresedő, önmagát elveszítő, másikat befogadó meghallgatás ideálja: Jézus. Ő az „aki Isten létére kiüresítette magát, és hasonlóvá lett hozzánk” (Fil 2,5k). Ő az aki „bűneinket hordozta, s felvitte a keresztfára”.

– A keresztény lelkivezető a magát kiüresítő Krisztussal egyesülhet, amikor kiüresíti magát és hallgat. És abban a bizonyosságban veszítheti el magát, és hallgathatja végig partnerét: hogy Krisztus kiüresedésének csúcsán, a kereszten és elhagyottságában érdemelte ki a Szentlelket. A lelki élet teológiája ma megfogalmazza: hogy aki Jézussal egyesülten, szeretetből kiüresedik, az a Megváltó Krisztussal egyesülve a Szentlélek kiáradásának eszközlője lehet. – Ebben a lelkületben hallgat a krisztusi lelkivezető (és ebben tapasztalja meg a Lélek működését, aki – megszólalásakor – messze felülmúlja azokat a szavakat, amelyeket ő tudott volna megfogalmazni; azokat az indításokat, amelyeket ő tudott volna adni).

b) Amit valaki meg tud fogalmazni, ne fogalmazzuk meg helyette

Ha valaki kérdéseket tesz fel, hamar megszületnek bennünk a válaszok. S ha valaki minket kérdez, hajlamosak vagyunk hamar válaszolni. A lélektan nyilvánvalóvá teszi, hogy az ilyen gyors válaszokban az én öntudatom szeretné kiélni magát, míg a másiknak többnyire ártanak. – Mi tehát a teendő?

A téma pszichológus szakembere C. Rogers felhívja a figyelmet: ha választ adunk, csökkenthetjük „páciensünk” önállóságát, döntőképességét. Teendőnk tehát: először megsejteni, hol is van a kérdés gyökere, majd rávezetni embertársunkat, hogy ő maga mondja ki, mi van a lelke mélyén, illetve mi volna a megoldás kérdésére.

Szabályként megfogalmazhatjuk: Amire valaki képes magától rájönni, azt fogalmazza meg ő maga. A lelkivezető csak finom kérdésekkel legyen segítségére – hogy rávezesse őt a válaszra. – Pl. ne mondjuk előre, hogy valakinek milyen elhatározást ajánlunk, inkább kérdezzük meg: Gondolkoztál, mit kellene tenned, hogy szembeszegülj ezzel a hibáddal? Vagy szerinted ilyenkor milyen elhatározást kellene a következő időre tenned? – Aztán ha magától nem találja a teljes megoldást, segítsünk tovább a rávezetésben.

Ha a kezdő tanácsadó vagy lelkivezető gyakorlatra tesz szert, egyre több esetben fedezi fel, hogy ismét túl korán adott ő tanácsot; ahelyett, hogy megtalálta volna a módját, miként segítse el a másikat a megoldás felfedezésére és megfogalmazására.

c) A lelkivezetés néhány alapelve

1. A lelkivezetőnek figyelembe kell vennie a vezetett adottságait, életkörülményeit, hivatásbeli kötelességeit, hiszen neki ezen adottságok között kell megszentelődnie. A vezetés célja, hogy a vezetett adottságait kibontakoztassa. Ezért a vezetőnek alázatosnak kell lennie, tiszteletben tartva a másik személyiségét és lehetőségeit.

2. A lelkivezetés jézusi testvéri, tanácsadói viszony. Célja, hogy Isten gyermekeinek nagykorúságára, keresztény önállóságra vezessen. Súlyosan hibázik a vezető, ha csupán az engedelmességre szeretné építeni kapcsolatukat. Igaz ez akkor is, ha a vezetettnek – amennyiben ki akarja használni a vezetés lehetőségeit -, figyelnie kell a lelkivezető irányítására. –

Vannak önállótlan emberek, akik szívesen engedelmeskednek; és sérült emberi öntudatunknak jól esik, ha valakinek parancsolhatunk, ha valaki előtt okosnak látszhatunk. Ez a vezetők kísértése. Jézus más példát mutatott: Kiüresítette magát, hasonló lett hozzánk, és minden embert szabaddá próbált tenni (a vámosokat, a házasságtörő asszonyokat). Lábat mosó és minden embert felemelő szeretete a lelkivezető példája.

3. A keresztény lelkivezető optimista. Nincs számára reménytelen helyzet. Krisztus megváltott minden sötétséget: azóta minden sötétség is alkalom arra, hogy Őt felfedezzük fel ott, és hittel rá bízzuk magunkat.

4. A bátorság. Az alázatosság és mások meghallgatása mellett a lelkivezetőnek szüksége van az Evangéliumba vetett biztos hitre is. Kell tudnia kiüresedve végighallgatni embertársát. De ahol az magától nem ismeri az evangéliumi elveket (vagy úgy tűnik, hogy nem lehet őt rávezetni az Evangélium adta útra), hivatott, hogy irányt mutasson az evangéliumi cselekvésre. Sokszor van szüksége bátorságra, hogy a rosszról ki merje mondania, hogy rossz; s a bűnre vezető alkalomról, hogy „ha kezed megbotránkoztat vágd le, jobb neked fél kézzel bemenned a mennyek országába, mint két kézzel a kárhozatba jutnod”.

5. Ne fontolgassa, hogy a vezetett a lelkiélet milyen fokán áll, hanem vezesse őt Isten akaratának örömteli vállalására és a felebaráti szeretet elmélyítésének útjára.

6. Ha a vezető és lelki gyermeke megismerték egymást, a kapcsolat rendszerint békésen folyik hónapról hónapra, évről évre. Lehetnek nehéz pillanatok, de azok elmúlnak. Majdnem úgy látszik, mintha a lelkivezetés időpazarlás lenne, barátságos csevegés. Ha azonban bölcsek vagyunk, be fogjuk látni: ez a legnagyobb értéke. A békés, szinte közhelyszerű élet egészen más lenne ezek nélkül a beszélgetések nélkül, amelyek nyugalmat hoznak (Th. Merton).

7. Ne váljék amatőrré a pszichoterápia területén, mert nem ez a feladata, ehhez nem rendelkezik képzettséggel. Tudnia kell, hogy találkozhat személyekkel, akik gyógyításra szorulnak, s ez az idegorvos vagy pszichológus feladata.

E) A lelkivezetés első tennivalói

1) Az első lépések

A vallásos életet kezdőknek bizonyos alapvető lépéseket kell végigjárniuk. Az első lépcsők a következők:

1. Rendszeres ima – pl. esti ima;

2. később: havi – illetve rendszeres – gyónás, vasárnaponkénti áldozás;

3. esti hálaadás, lelkiismeret vizsgálat, reggel a nap Istennek ajánlása.

– Kedves olvasó! Vajon szerinted a felsorolt három pont valóban azokat a lépéseket mutatja be, amelyekre a lelkivezetőnek elsőként el kell vezetnie?

4. A szerzőnek meg kell vallania, hogy több mint 20 éven át ez a három pont szerepelt a korábbi kiadásokban. Ez meg is felelt a régebbi szemléletnek, de nem felel meg pl. XVI Benedek pápa új enciklikájának, amely korunk lelkiségi szemléletében íródott. Miben is áll tehát az első vagy második feladat, amelyre a lelkivezetőnek meg kell hívnia? „A felebaráti szeretet az út, amelyen találkozhatunk Istennel; és ha becsukjuk szemünket a felebaráttal szemben, vakká válunk Istenre nézésünkben is.” (DCE 16) – A korunk szellemének megfelelő lelkivezetés első feladatok között tűzi ki: Az ellenség- vagy a „nehéz” ember szeretetét – illetve a felebarát szeretetét. A kezdő és a „haladó” egyaránt a felebaráti szeretet konkrét gyakorlása által kerül legközelebb Istenhez!

5. A másik alapvető irányelv II. János Pál pápáé és a zsinaté: A lelki élet fő iránya: a kapcsolat- a közösség építése. Az első lépések közé tartozik tehát: a családi, közösségi kapcsolatok rendezése – hisz ebben valósul meg a szeretet, ebben alapozódik meg a jézusi élet.

– Ha egy gyónó évekkel korábban gyónt utoljára, illetve ha rendszertelen vagy minimális az Istennel való kapcsolata, a gyóntató vagy lelkivezető első teendője, hogy segítse őt a keresztény élet rendszeressé tételében. Hívjuk meg arra is, hogy egy hónap múlva jöjjön el újra gyónni vagy beszélgetni.

Kérdezzük meg: „Van-e akadálya, hogy egy hónap múlva újra eljöjjön (elmenjen) gyónni!?” – Magyarázzuk meg: a rendszeres keresztény élet útjára lépésnek feltétele, hogy rendszeres időközökben erőt kapjon a szentségekben, és lehetőleg útmutatást a gyónásban.

A rendszeres gyónásra (beszélgetésre) való felhívástól nem kell félni! A legtöbben – annak ellenére, hogy évekkel előbb gyóntak utoljára – örömmel fogadják ezt, mert megérzik belőle a velük való törődést, a továbblépés lehetőségét. Akik az ilyen felhívást elutasítják, elsősorban a tradicionálisan vallásos személyek közül kerülnek ki, akik hozzászoktak, hogy legfeljebb karácsonyra vagy húsvétra gyónjanak.

Ha a lelkiélet fent említett első teendői beépültek a vezetett életébe, tovább kell vezetni őt a keresztény erények elsajátítása, az egyre mélyebb evangéliumi élet felé.

2) Néhány alapszabály

a) Elhatározásokból, erénygyakorlatokból egyszerre csak annyit szabad kitűznünk, amennyit a vezetett örömmel tud vállalni.

b) Néhány alapvető elhatározást mindaddig meg kell újítania, amíg ki nem alakul a könnyed készség (pl. rendszeres esti ima, lelkiismeret vizsgálat, szentségekhez járulás, felebaráti szeretet gyakorlása terén).

c) Az elhatározásokat, erénygyakorlatokat – bizonyos idő után – jó váltogatni, nehogy egyhangúvá váljanak, s ez a vezetett kedvét vegye.

d) Ha egy területen a vezetettnek hosszabb idő után sem sikerült előre haladnia, olyat új feladat kitűzését javasolhatunk, amely egy másik oldalról, ugyanannak a célnak elérését segíti. Például ha valaki a folytonos rosszkedvről, kedvetlenségről panaszkodik, ajánlhatjuk neki a «velünk az Isten» gondolat, a hála és öröm elmélyítését. Ha problémája egy hónap múlva sem szűnik, felválthatjuk az előzőt a szeretet-gyakorlás feladatával. Hiszen Isten szeretetének megtapasztalásához elsősorban a felebaráti szeretet gyakorlásával juthatunk el (vö. Jn 14,21; 1Jn 4,16 stb.).

e) A lelki élet feltétele és eleme Isten rendjének (a hivatásbeli kötelességeknek) betartása. A lelkivezetés első feladatai közé tartozik, hogy ennek tudatosítására segítséget nyújtson. (Erről szóltunk a „lelkivezetés pillérei” c. pontunkban.)

3) A lelkivezetés «helyei»

a) A család a lelkivezetés első „helye”: a családi ima, a szülőkkel való lelki-beszélgetések (FC 36,60).

b) A gyónás a lelkivezetés kiemelt helye. A gyónással foglalkozó dokumentumok biztatnak, intenek, hogy a gyónás legyen valóban lelki-vezetés.

Ilyen célból előnyösebb a gyóntatófülke, mert a gyóntatószék szűk, beszélgetésre kevésbé alkalmas. A szokványos, tömeges gyónások ideje általában nem alkalmas a lelkivezetésre, megfelelőbbek a csendesebb hétköznapok, a gyónásra betervezett délutánok, a külön egyeztetett időpontok.

c) A plébánia lelki-vezető feladata

Tágabb értelemben „lelki vezetést” végez a plébánia, hiszen általános célja a hívek vezetése az evangéliumi életre. A plébániai lelkipásztori tervezésnek fel kellene mérnie, milyen lelki szinten áll a plébánia közössége, és miként lehet azt „felfelé” vezetni Jézus útján. A lelkipásztorkodást így átjárhatja a hívők tudatos „vezetése”; amely szoros kapcsolatban fog állni az egyének lelki vezetésével is. – Lássuk a plébánia lelki-vezetésének néhány kézenfekvő elemét.

Az istentiszteleten való részvétel ennek egyik módja. A jól előkészített homília lelki vezetést adhat a hívőknek; ha a lelkipásztor tervszerűen építi fel a beszédek témáit – a közösség lelki igényeinek és fokának megfelelően.

Az egyházi év, a maga változatosságával ugyancsak a közösség lelkivezetésének eszköze lehet. Minél inkább felhasználja annak dinamikáját a lelkipásztor, annál tudatosabban teheti a lelki előrehaladás eszközévé. (Hittanórákon gyakori, hogy az advent és nagyböjt folyamán erénygyakorlatokat, jótetteket terveznek meg, közös „vezetéssel”. Több plébánián bevezették, hogy e szent időkben – a szentírási olvasmányoknak megfelelő – hetekre lebontott lelki tervet készít a lelkipásztor, az egész plébánia lelkivezetésének céljával. (Vö. Függelékben!)

A pasztoráció sok eseménye válhat a lelkivezetés eszközévé: a hittanok, caritász-tevékenységek, lelkigyakorlatok, sőt a kirándulások és közösségi ünnepek is; ha azoknak tudatosan – és a közösség fejlődését előmozdító – lelki tartalmat adunk.

Az irányított lelkigyakorlat is kitűnő helye a lelkivezetésnek: a lelkigyakorlat-vezető segíti a résztvevőket keresésükben, döntéseik meghozatalában, az Istennel való kapcsolat felé.

d) A közösségi lelkivezetés

Sokfelé terjedő gyakorlat, hogy egy-egy közösség – gyermek vagy felnőtt csoport – közös lelki elhatározást választ. Ennek elterjedt formája, hogy a Szentírás egy Igéjének életre váltását tűzik célul.

A közösségi lelkivezetés – és annak eszközeként pl. a közös ige – jelentősége, hogy a gyakran túlterhelt lelkivezető egy csoport tagjainak együttesen adhatja meg az irányelveket, magyarázatokat az ige életté váltásával kapcsolatban, s így időt takarít meg (bár az egyéni beszélgetések jelentősége továbbra is megmarad). Jelentősége az is, hogy a közösség tagjai ugyanazt az igét élve hasonló lelki tapasztalatokkal, élményekkel lesznek tele, s ezek megbeszélése, kicserélése növeli a Jézus által olyannyira kívánt egységet (Jn 17,21; Mt 18,20).

Nagy Szent Gergely írja: «Az isteni ige ereje a gőgösnek alázatot, a félénknek bizalmat ad, az élvhajhászót megtisztítja,… a becsvágyót megzabolázza, a fegyelmezetlent megfékezi… Így itat Isten mindenkit az ő vizével: szavának erejét úgy alkalmazza az egyesekben, hogy megfeleljen sajátságuknak. Így az isteni szóban mindenki azt találhatja meg, amire szüksége van, hogy ezáltal éppen annak az erénynek csírája bontakozzék ki benne, amelyikre leginkább rászorul».¹²

Befejezésül

A zsinat „Egyház a mai világban” c. dokumentuma így fogalmaz: az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, öröme és reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is. „Nincs olyan igazán emberi érzés, mely szívünkben visszhangra nem találna” (GS 1). A lelkivezetésben egyházunk sajátságos módon adja elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének jelét az emberek nagy családja iránt; miközben az evangélium fényét vetíti reájuk, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat a felszabadító erőket, amelyeket alapítójától kap (vö. GS 41-42).

Irodalom

A lelkivezetés fontosságáról szinte minden fontosabb lelkipásztori vonatkozású vatikáni dokumentum szól: pl. PO 5,10,18; AA 2,11; EN 46; VC 39, 95; RP 32,28; PDV 81; DpPMV 39,53-54; EiE 51

Amédée Halier- Dominique Megglé: A szerzetes és a pszichiáter. Kármelita K. 2002.

Baumgarten Isidor: A gyógyító lelkigondozás. Embertárs 2003/1, 7-19

Benkő Antal, Szentmártoni Mihály: Testvéreink szolgálatában, Budapest, Új Ember. 2005 (Közösség, Vezetés 106-125)

Benkő Antal, Szentmártoni Mihály: A lelkiélet lélektanához. Budapest, Új Ember. 2002

Blager, Stefan: A lelkigondozói beszélgetés. Embertárs 2004/2, 100-106

Fruttus István L.: Lelkigondozás és teammunka 2. Embertárs 2003/2, 74-80

Grün A. Dufer M.: Alulról induló lelkiség. Pannonhalma, Bencés. 1998.

Jálics Ferenc: Testvéreink hite. Kecskemét, Korda, 1995.; Változik a hitünk? Roma 1976

Jelenits István: A gyóntató mint lelkivezető. Embertárs 2004/2, 156-163

Lawrance Crabb: Mélybenéző (Énünk és kapcsolataink gyógyítása) Budapest, Harmat 2000.

Lukas Elisabeth: Spirituális lélektan (Az értelmes élet forrása), Budapest, Új Ember, 2002

Lubich Chiara: L’arte di amare. Roma. Citta Nuova, 2005

Lubich Chiara: Legyenek mindnyájan egy. Budapest, Ecclesia. 1986,

Merton Thomas.: Lelkivezetés és elmélkedés, Eisenstadt 1974

Müller Wunibald: Alapmagatartások a lelkipásztori és lelki tanácsadásban és kisérésben. Embertárs 2003/1, 26-33

Nemes Ödön: A lelkivezetés (Kézirat) 2005

Nemes Ödön: Ima és élet I-V. Kecskemét, Korda 2002-2005.

Puskely Mária. Ezer év misztikájából. Szeged, Szent Gellért. 1990.

Sanders Oswald: Lelki vezetés. Budapest Keresztyén ismeretterjesztő Alapítvány. 2002.

Sudbrack Johannes.: Geistliche Führung, Freiburg, Herder, 1981

Szarka Miklós, Nemes Ödön: Lelkigondozás és lelkivezetés a pasztorálpszichológiai gyakorlatban. 1-2. Református Egyház (Lelkipásztori Folyóirat) 2005/3-4

Szentmártoni Mihály.-Benkő Antal: A lelkiélet lélektanához, Eisenstadt 1984

Szentmártoni Mihály: Istenkeresés útjai (Vallásos megtapasztalás lélektanához) Szeged, Agapé, 2000.

Hatalmas lelkiségi és lelkivezetési irodalom jelent meg az utóbbi években magyarul; egyes kiadóknál (pl. a Bencés, Kármelita, Maranatha, Új Város) egész sorozata e témáknak.