Püspöki Szinódus Irányelvei – az új evangelizációról
Imával és benső érdeklődéssel kísértük a Püspöki Szinódust: vajon milyen irányelveket ad majd nekünk és az egész egyháznak, a kérdésről, amely egész egyházunkat és korunkat legmélyebben érinti – az új evangelizációról.
Kíséreljük meg összefoglalni a Szinódus legfőbb gondolatait, amelyeknek nagy többségét összefoglalja záró dokumentuma (amelynek további kifejtése még a Szentatyára vár).
Az alábbi – a hely szűke miatt nagyon rövid – összefoglalás lexikálisnak is tűnhet. Hasznos ezért a teljes anyag elolvasása. De ha akár csak e sorokat imádkozva olvassuk, akkor minden szavának mély mondanivalója lehet, még a felsorolásoknak is, amelynek egyes szavai mögött hatalmas kérdések vagy világok állnak
1) Önmagunk evangelizációja
Az Egyház és minden tagja akkor válik képessé az új evangelizációra, ha új hittel éli meg az evangéliumot. Ennek feltétele, hogy jelen legyen életünkbe a napi imádság, elmélkedés, az Istenre figyelő csend, és a legkisebbek, a szegények iránti elkötelezettség, valamint a keresztény szeretet-közösség építése (vö. 3-5).
Többször idéztük az Új Városban a pápáknak vagy a szinódust bevezető dokumentumnak (Lineamenta) kijelentéseit, melyek szerint a megújulási mozgalmak máris élő jelei az új evangelizációnak. II. János Pál pápa úgy fogalmazott, hogy a Fokoláre Mozgalom életében sok olyan valóság van jelen, amelyeknek az egész egyház életévé kell válniuk, éppen az új evangelizáció vonatkozásában is. Kis öntudatot is támaszthat ez a mozgalmak tagjaiban, és például az is, ha olvassák a püspökök üzenetét, amelyet a szinódus bezárásakor Isten népéhez intéztek. Hiszen az itt található tervekből a mozgalmak sok mindent próbálnak már életre váltani.
Mellbevágóak és kijózanítóak azonban a püspökök szavai: „Soha ne gondoljuk, hogy bennünket személy szerint nem érint az új evangelizáció… Mindenekelőtt nekünk kell megtérnünk Krisztus hatalmához, aki egyedül képes megújítani mindeneket. Tudatában vagyunk annak, elsősorban, mi, püspökök, hogy nem vagyunk képesek megfelelni az Úr hívásának és parancsának, hogy hirdessük az evangéliumot minden népnek… Ugyanakkor meg vagyunk győződve arról is, hogy az Úr Lelke képes megújítani Egyházát, ha engedjük, hogy formáljon.” (5). E sorok írójának ezt olvasva eszébe jutott, mennyire nekünk szól e megfogalmazás, és hányszor fogalmazott hasonlóan a Mozgalom jelenlegi elnöke, Emmaus, amikor a Mozgalom követőihez szólt. Először nekünk kell megtérni!
2) Az új evangelizáció – „új a buzgóságában, a módszereiben és a kifejezésmódjában”
A címben idézett megfogalmazás a szinódus záró dokumentumában található (2. pont). Máskor viszont ezzel ellenkezőnek tűnő állítást olvashatunk (a dokumentumban is), hogy nincs benne semmi új, csak vissza kell térnünk a jézusi, evangéliumi gyökerekhez (4). Nem ellentmondás ez?
Azt akarja mondani, hogy az Egyházban, a lelkipásztorkodásban évszázadokon át, napjainkig tartóan (történelmi, társadalmi okok következtében is) sokakban feledésbe merültek alapvető jézusi „evangelizációs” elvek. Szükséges tehát, hogy a püspökök, papok, és minden keresztény térjen vissza az evangéliumhoz, és ott fedezze fel az „új módszereket”, amelyeket a Szinódus összefoglal.
Melyek az új „módszerek”?
A mondottak alapján „nincs új stratégia”, csupán azt kell újra felfedeznünk, mit mondott Jézus, illetve mit tett Ő maga, aminek következtében az emberek csatlakoztak hozzá (4).
a) A közösségiség
II. János Pál pápa, aki bevezette az új evangelizáció kifejezést, sokszor szólt arról, hogy ennek legfontosabb eleme az egyház közösségi megújulása: a krisztusi szeretetben élő, és ezért mások felé kisugárzó közösségek létrejötte, a „közösségi lelkiség”, amelynek az egyház minden közösségét át kell hatnia (vö. NMI 42-43 stb.) E nélkül minden evangelizációs törekvés hiábavaló, monda a szent Pápa (NMI 43). Mind a szinódust előkészítő Lineamentában, mint a szinódus záró üzenetében a leggyakoribb téma ugyanez:
A Lineamenta erősen fogalmazott: „Az evangelizáció és a katekézis terméketlenségének oka a modern időkben egy ecclesiológiai (az egyház lényegét-létét érintő) probléma: amely arányos azzal, hogy az egyház (a helyi egyház, a plébánia vagy egyéb közösség) mennyiben válik igazi testvériséggé – és nem úgy működik, mint egy gép vagy egy szolgáltató üzem” (2).
A szinodus üzenete hasonlóan fogalmaz sok helyen: „Krisztus a történelemben, az Egyházban ad ’teret’ nekünk arra, hogy találkozzunk vele, mert az Egyházra bízta” igéjét, a szentségeket valamint –– „a közösség tapasztalatot, mely tükrözi a Szentháromság misztériumát, és a Lélek erejét, mely képessé tesz mások felé a szeretetre.”
Olyan befogadó közösségeket kell formálnunk, melyben minden kivetett otthonra talál, konkrétan megtapasztalja a közösséget, mely a kiábrándult kortársakat a szeretet lobogása miatt vonzza. – “Nézzétek, hogyan szeretik egymást ezek a keresztények!”
Rajtunk múlik, hogy manapság konkrétan megtapasztalhatóvá tegyük az Egyházat, hogy szaporítsuk a forrásokat, ahová meghívhatjuk szomjazó embertársainkat, hogy találkozzanak Jézussal, hogy az élet sivatagában oázist nyújtsunk nekik. Minden keresztény közösség, s az Úr minden tanítványa felelős ezért, minden egyesünkre pótolhatatlan tanúságtétel van bízva, hogy az evangélium mindenkinek megérinthesse az életét…” (3)
b) A plébánia – és lelkipásztorkodás új útjai
A plébániával illetve a lelkipásztorkodással kapcsolatban több olyan elvet foglal össze a dokumentum, amelyeket ugyan az egyház már többször megfogalmazott, de pl. magyar plébániáink többségében még nagyon újszerűek.
– A plébániákra továbbra is szükség van, de „változásokra van szüksége ahhoz, hogy kisebb keresztény közösségeket is felölelhessen… Arra buzdítjuk a plébániákat, hogy az Isten népéről való hagyományos gondoskodás mellé vegyék fel az új evangelizáció új formáit is, melyre szükségük van, az új evangelizációhoz” (8).
– „Alapvető marad a pap szerepe, aki népének atyja, pásztora… De a papok mellett… elő kell segíteni a hívek részvételét és a felelősség megosztását.” – „Az Evangéliumról való tanúságtétel nem néhány kiváltságos keresztény privilégiuma.”
– „A laikusokkal kapcsolatban külön kell szólnunk, a régi és új társulatokról, valamint az egyházi mozgalmakról és új közösségekről. A Szentlélek ajándékainak gazdagságát jelzik az Egyház számára.” (8)
– „Elgondolhatatlan az új evangelizáció a nélkül, hogy el ne ismernénk a családok sajátos felelősségét az Evangélium hirdetésére, és ne bátorítanánk őket a nevelés rájuk bízott feladatára… Még az egyházi közösségek sem mindig tisztelik a család életritmusát, és támogatják őket szükségleteikben. E miatt, azt kell mondanunk, hogy sajátos gondot kell fordítanunk a családra, és a család társadalmi küldetésére a társadalomban és az Egyházban, – ki kell fejleszteni a házasság gondozásának útjait a házasság előtti és utáni időben egyaránt” (7).
– „A fiatalság is különösen fontos számunkra, hiszen… ők az Egyház jelene és jövője. Közösségeink ne nyomják el, hanem figyelmesen hallgassák meg őket, s legyenek készek a velük való dialógusra… Használják fel lelkesedésük erejét, küzdjenek velük együtt… a világi hatalom önzésével szemben, mely elszívja a fiatalok energiáit…” – Több tapasztalat mutatja, hogy a fiatalok képesek az evangelizációra; szerepük „elsősorban a saját világukban igen fontos.” (9)
– XVI. Benedek pápa a szinódus utolsó szentmiséjében „az új evangelizáció egyik első feladataként fogalmazta meg a keresztségre, bérmálásra és áldozásra való alapos felkészítést”, s imént idéztük a szinódus hasonló meghívását, a házasságra való komoly felkészítésre vonatkozóan.
– Végül a dokumentum egyik záró pontjában olvassuk: „privilégizált helye kell, hogy legyen közösségeinkben a szegényeknek, amely tükrözze azt, ahogyan Jézus kötelezte el magát irántuk. A szegények jelenlétének titokzatos hatalma van, jobban átalakítja a személyeket, mint a kurzusok, megérteti velünk az élet törékenységét, imára hív, Krisztushoz visz minket.” (12)
c) Új kapcsolat a mai világgal
Miközben a szinódusi atyák megfogalmazták, hogy világunk egyes megnyilvánulásai mögött sátáni erőket kell sejtenünk, mindvégig a hit a remény és az erő bizonyosságának hangján szóltak, s erre a hitre és bátorságra hívtak bennünket is.
Meghívták az Egyházat, hogy a jelen világ minden helyzetében fedezzük fel a lehetőséget az új evangelizációra. A globalizációra, a migrációra, a szekularizációra, a társadalmi-pénzügyi krízisekre vagy a szegénység új formáira is tudjunk úgy tekinteni, mint meghívásokra. „Még az ateizmus és az agnoszticizmus legkeserűbb formáiban is, bár ellentmondásosan, nem pusztán tagadás van, hanem vágyakozás, mely a kérdéshez-méltó választ vár.” (6) Mindez arra hív, hogy vegyük észre világunk sebeit, és ezek alapján találjuk meg az evangelizáció új, mai útjait.
Az új evangelizáció – a mondottakból is következően – arra hív, hogy semmilyen téren ne zárkózzunk be a magunk világába, hanem vigyük az evangélium üzenetét a mai világ és kultúra minden területére.
Különösen hívják az Egyházat a dialógusra előbb a keresztényekkel, majd a lehetőségek szerint minden vallással, és minden igazságot kereső emberrel.
– „Dialógusra van szükség a kultúrákkal, annak tudatában, hogy mindegyikben megtalálhatóak „az igazság magvai”
– „Fedezzük fel és mutassunk rá újra a hit és az értelem kapcsolatára, és váljunk képessé arra, hogy örüljünk a transzcendensre nyitott értelem minden felismerésének”. És váljunk felkészültté, hogy értelmesen tanúságot tudjunk tenni hitünkről saját környezetünkben.
– „Az evangelizáció megkívánja, hogy fordítsunk figyelmet a társadalmi kommunikációra, különösen a médiára. Ezen a területen alakul sokak lelkiismerete.” – Lapunk is többször szólt arról, hogy nekünk mindennapi keresztényeknek is meg kell szólalnunk ott, ahol élünk: pl. a világhálón, és hogy használjuk ki ennek a – fiatalok esetében mindennap használt – eszköznek evangelizációs sokféle és folyamatosan újuló lehetőségeit is.
A szinódus és a püspökök üzenete szól a művészetek, a gazdaság és munka, a politika, a természetvédelem, vagy az egészségügy világairól – amelyekre a Fokoláre Mozgalom és néhány más megújulási mozgalom már tudatosan úgy tekint, mint küldetésük területeire, de amelyek felé az Egyháznak, illetve minden kereszténynek (hivatásának megfelelően) éreznie kell küldetését. És szól az igazságtalanságról, a diszkriminációról, az erőszakról, a család vagy a nemek elleni támadásról, a rasszizmusról, éhségről és háborúról, amelyek ellen fellépni, ugyancsak keresztény kötelességeink közé tartozik.
– BEFEJEZÉSKÉNT a dokumentum biztat: „Utunk lehet, hogy a sivatagba is vezethet, de tudjuk, úgy kell átkelnünk azon, hogy csak azt szabad magunkkal vinnünk, ami lényeges, azaz a Lélek ajándékát, Jézus társaságát, az ő Igéjének igazságát, az Eukarisztikus kenyeret, amely táplál bennünket, az egyházi közösség testvériségét, valamint a szeretet odaadottságát. Ez lesz a víz, mely virága borítja a sivatagot. S ahogyan a csillagok fényesen ragyognak a sivatagi éjszakában, úgy ragyog előttünk Mária fénye, aki az új evangelizáció Csillaga, fényt vet a Mennyből utunkra. Őrá bízzuk magunkat.” (14)