Sajgó lábak!
Tested egy versenyen vesz részt.
Ahogy múlnak az évek, a fejed megpróbálja megelőzni a hátadat a fájdalom terén. Vállad bebizonyította, hogy jobban tud kínozni, mind a fejed. Kezeid abban versenyeznek, melyik ügyetlenebb a másiknál. A térdeid azt szeretnék eldönteni, melyikük ropog hangosabban. A szíved meg így szól: „Egyikőtök sem megy nélkülem semmire, és én már tényleg fáradt vagyok.”
A lábad azt mondja: „Figyelem, ott fenn! Millió kilométert gyalogoltam le, míg ti csak pihentetek a magasban!” Melyikük fog győzni? A test… vagy a benne lakó lélek?
Hozzáállásunk a megpróbáltatásokkal szemben mély befolyást gyakorol az életminőségünkre. Meghatározza, hogy vidámak, vagy lehangoltak legyünk. Vannak, akik – lábuk elvesztése után – szomorúan, zárt ajtók mögött hervadoznak, attól félve, hogy az emberek meglátják nyomorék voltukat. Mások meg – ugyanilyen hátrányos helyzetben – vidáman vesznek részt a tolókocsisok versenyén. Egyikük hátrányos helyzetére hivatkozik, a másik figyelme pedig arra irányul, amit még meg tud tenni. Ekkora hatalma van a hozzáállásnak!
A test és a lélek folytonos harcban áll egymással, mindegyik szeretné meghatározni a földön eltöltött életünk minőségét. Ennek tudatában nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy a lélek az, amit Isten arra jelölt ki, hogy a szívünket örömmel töltse el, nem pedig a testünk. És hogy a sátán, a boldogság ősellensége gyakran felhasználja a fizikai állapotunkat arra, hogy szomorúság uralkodjon bennünk.
Egész életemben fájt a lábam – mindig, ha állni kellett. Harmadik elemista koromban – emlékszem – sokszor kerestem ülőhelyet, mert fájt a lábam. Tizennégy éves koromban, amikor újságot hordtam ki, kerültem azokat a helyeket és előfizetőket, ahova gyalog kellett mennem. Szívesebben kézbesítettem az újságot oda, ahova biciklivel vihettem.
1943-ban a Légierőhöz szerettem volna kerülni, vagy ha ez nem megy, a Tengerészekhez. Bárhová, csak ne a Gyalogsághoz, a földet döngölő, erőteljes menetelések seregébe!A sárban való vánszorgást és az emelkedőkre való kapaszkodást nem nekem találták ki. Túl sok ott a gyaloglás. Túl sok ott az igénybevétel az én kényes lábamnak! De persze, hova helyezett volna máshová a kormány, mint – a Gyalogsághoz!
Na és hová osztott be engem a hadsereg? Ahhoz a gyalogsági alakulathoz, amely hírhedt volt a tízmérföldes erőltetett menetelésekről, teljes menetfelszereléssel, szélsőséges időjárási körülmények közepette. A lábaim felhólyagosodtak, és nagyon fájtak, a bakancsom pedig átnedvesedett.
Azonban ezek a viszontagságok csupán a hazai gyakorlatozásokat jellemezték. Hónapok múltán, egy ütközetben, Európában, úgy tűnt, a feldúlt kontinens millió mérföldjén vergődtünk keresztül, és mikor a csizmáink kezdtek szétesni, attól féltünk, hogy az ellenség a véres lábnyomainkat követve fog rajtunk ütni. Hogy örülhetett a sátán, látva veszedelmes szorultságunkat!
Amikor 1953-ban lelkészként újra beléptem a Hadseregbe, úgy véltem, nyugodtan megtehetem. Nem lesz több menetelés – biztattam magam. A háború már mögöttem volt, és tiszti rangban szolgáltam. Egy kényelmes íróasztal felé kacsingattam gondolatban, ahol az egyetlen túrám egy hivatal vagy egy kápolna körül lehet csak. De nem így kellett lennie. Kellemes ábrándjaim szertefoszlottak, amikor egy Légi Gyalogsági alakulathoz osztottak be. „Uram!” – morogtam – „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd! De biztos vagy benne, hogy ezt tartogattad számomra?” Ezt tartogatta.
A Légi egységek – a Hadsereg színe-java – büszkék a maguk elsőrendű állóképességi szintjükre és harci készültségükre. Az ő „elsőrendű állóképességi szintjük” persze rengeteg meneteléssel járt együtt! „Miért én, Uram?” – dohogtam, ahogy a sisakot levettem fejemről, és letöröltem a csurgó verítéket az arcomról. – „Ez a 40 kilométeres túra túl sok! A csomag belevágott a vállamba, és a lábam megöl!” Azok a kimerítő és túlságosan is gyakori menetelések – be kell vallanom – nem hangoltak örömre, és nem voltam hálás az Úrnak szenvedéseimért. Nem voltam boldog. Viszont a sátán boldog volt.
Azután fokozatosan megéreztem, hogy Isten bennem munkálkodik. Kezdtem egy fontos leckét megérteni a dicsőítésről. Kezdtem felfedezni, hogy Isten képes arra, hogy a nehézségeimet a javamra munkálja ki. A sajgó lábaimért való zúgolódás helyett megtanultam, hogy dicsőítsem ezért az Urat. Arra figyeltem, higgyek abban, hogy Ő a fájdalom által fog megáldani engem. Most, ha bármikor megfájdulnak a lábaim, arra kényszerítem őket, hogy a „Mary Had a Little Lamb” ütemére meneteljenek, míg én azt éneklem magamban: „Isten értem dolgozik.” Minden alkalommal elégedetten mosolygok, amikor így teszek – megértve, mit művel az Úr a lelkemben. Ez segít abban, hogy egyre jobban és jobban örüljek Isten minden irántam való jóságának.
Mindannyian azoktól a gondoktól függünk, amelyek megpróbálják irányítani a gondolatainkat. A boldogtalan gondolatok mérgelődővé és panaszkodóvá tudnak tenni minket. Azonban, ha abban bízunk, hogy Isten mindig a mi javunkon dolgozik, akkor Ő még a fájdalmat is fel tudja használni arra, hogy boldogságot teremtsen a szívünkben.