A közösség teológiája

II. János Pál pára írja, amikor a 3. évezred egyházáról elmélkedik, hogy az egyház legfontosabb küldetése, első lelkipásztori feladata az új évezredben, hogy közösségei élő, testvéri közösségekké váljanak: közösségekké, amelyben a keresztények és a keresők otthonra, családra találhatnak, illetve amelyek valóban Isten szeretetének szentségei (vö. LG 1), Isten jelenlétének jelei és hordozói (NMI 42-43).

Gondolkozzunk el a „krisztusi” közösség titkán!

A) A Szentírás és az egyház a krisztusi közösségről

A Szentírás a krisztusi közösségnek két olyan új jegyét adja meg, amelyek döntően megkülönböztetik azt az egyéb közösségektől. (Az alábbiakban szándékosan teszünk különbséget a „krisztusi közösség” és a „keresztény közösség” fogalma között. Mert sok közösség nevezi magát keresztény közösségnek anélkül, hogy azokkal az alapvető tulajdonságokkal rendelkeznék, amelyeket Krisztus az ő közösségei jellemzőjének tartott.)

Jézus azt mondta, hogyha közösségének tagjai egyek lesznek Istenben, ebből megismeri a világ, hogy Jézust az Atya küldte (Jn 17,23): A krisztusi közösség Isten szeretetének, a Szentháromság egységének, Jézus jelenlétének jele a világban. – Jézus még az Eukarisztiáról sem ígérte azt, hogy abban a világ felismeri őt és a Szentháromságot, csupán az Istenben eggyé vált közösségről.

A krisztusi közösség szentségi valóság (vö. LG 1), mert egy külső cselekedet – a tagok kölcsönös szeretete – által maga Krisztus jelenik meg a benne: „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Az egyház, illetve a krisztusi közösség azért tud Isten jele lenni, mert jelen van benne Krisztus.

A krisztusi jelenlét tudata a keresztény közösségekben változó volt a történelem folyamán. Az ősegyházban, az atyák korában központi szerepe volt a keresztények életében ennek a meggyőződésnek.

Origenész, Tertulliánusz, Cesareai Eusebiosz, Aranyszájú Szent János, Alexandriai Szent Cirill, Szent Atanáz, Nazianzi Szent Gergely stb. ismételten írnak a keresztény közösség titkáról, erőforrásairól – aki maga a hívek között megjelenő Krisztus. Hasonlóan ír Nagy Szent Vazul a szerzetességre vonatkozóan. Szabályzatának egyik visszatérő gondolata az – amellyel a szerzetesség lényegét, a szerzetesi élet különböző pontjait megvilágítja -, hogy Jézus ott van a nevében összejöttek közösségében¹.

A későbbi korok tudatában és teológiájában olykor feledésbe ment, hogy Krisztus megjelenhet a közösségben. A II. Vatikáni Zsinat, amint sok kérdésben, ebben is visszatért a Szentíráshoz és az ősegyház tapasztalatához, és újra azok szellemében beszélt a közösségről. II János Pál pápa szinte minden nyilatkozatában foglalkozott ezzel a témával.

A zsinat fontosnak tartotta különböző rendelkezésekben beszélni a keresztény közösség jelentőségéről. Ismételten szólt arról – a Mt 18,20-at idézve -, hogy a keresztény közösség természetfeletti valóság, és éltetője a benne megjelenő Krisztus (pl. SC 7; UR 8; PC 15; AA 18 stb.). Arról is ismételten beszélt, hogy az egyház termékenységének forrásai a krisztusi közösségek lehetnek (pl. AA 9, 10, 11, 17, 18, 30; PR 6, 8; AG 15 stb.), illetve hogy az egyház éppen ilyen krisztusi-közösségi voltában lesz „az Istennel való bensőséges egyesülés jele” és az új reménység forrása az egész emberiség számára: Az egyháznak, ill. a keresztény közösségnek egysége az a jel és „az az erő, amit bevethet a mai emberi társadalomba” (Egyház a mai világban 42.). Ezt követően szinte minden Püspöki Szinódus és római lelkipásztori jellegű dokumentum fontosnak tartotta ugyanezt hangsúlyozni – sajátos témakörének megfelelően (akár a hitoktatásról, a családról, a világiak küldetéséről vagy a papságról-papnevelésről szólt. Vö. OICA, CT, DCG, FC, CL, NMI stb.)

Napjaink teológiájának valóban egyik központi témájává vált a közösség, a communio.

A mondottak után mindenekelőtt két kérdésre kell válaszolnunk: 1. Milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy Jézus valóban megjelenhessen egy közösségben; hogy ezáltal a közösség mintegy szentséggé: jellé, megtérések elindítójává lehessen; azaz mikor valósul meg a krisztusi közösség. 2. Második kérdésünk az előzőből következik: melyek a krisztusi közösség törvényei.

B) Mikor valósul meg a krisztusi közösség?

A Szentírás arról ír, hogy Jézus jelen van a nevében összegyűltek között, és hogy egységük által a világ felismeri majd az Atyát. Ennek az ígéretnek megvalósulásáról mind az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 2,47; 4,33; 5,14 stb.), mind az első keresztény századok történelme – illetve azóta is egyes keresztény közösségek léte és hatása tanúskodik. De mi az oka annak, hogy míg egyes közösségekben működik ez a titok, más keresztény közösségben semmi nyomát nem tapasztaljuk a jézusi ígéret teljesedésének? Illetve mi a feltétele, hogy a valódi jézusi közösség megvalósuljon?

1. Mit mond a Szentírás a krisztusi közösség feltételeiről?

A jézusi alapító szavak két szempontot említenek, mint a krisztusi közösség kegyelmi létrejöttének feltételét: 1. hogy akik összejönnek, legyenek egyek Istenben („Legyenek egy mibennünk” Jn 17,21), 2. és hogy Jézus „nevében” jöjjenek össze (Mt 18,20).

Kik „egyek” Istenben? – Jézus a hívek egységének ideális megvalósulását a Szentháromság egységéhez hasonlítja: „Legyenek mindnyájan egy, amint te Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is egy mibennünk„ (Jn 17,21) – mondja. De hogyan lehet a Szentháromság egységét bármilyen (analóg) értelemben megközelíteni? A Szentháromság belső életének titka az „adás”, a szeretet. Krisztus földi életében a szentháromságos élet titkára tanította az embereket és azt mondta, aki ennek megfelelően él – aki szeretetben él -, az Istenben él és Isten él benne (vö. Jn 14,23; Jn 4,16). Így a szentháromságos életforma az embereket is elvezeti az egység felé. Minél teljesebben él két emberben ugyanaz az egy Isten, annál tejesebben egyek Istenben, annál jobban megvalósul Jézus vágya: „legyenek ők egy mibennünk”. És annál inkább válhat valóra, hogy ebből a természetfeletti egységből a világ felismeri az Atyát.

Kik jönnek össze Jézus „nevében”? – Az egyházatyák ismételten felteszik a kérdést, mi a feltétele, hogy Jézus valóságosan jelen legyen egy közösségben. Válaszaikat összefoglalja Aranyszájú Szent János: A keresztények sokszor összejönnek, de „ritkán jönnek össze Jézus nevében” – írja. Jézus nevében összejönni azt jelenti, hogy Jézus lelkülete van bennünk, azaz úgy próbáljuk szeretni Istent és embertársainkat, ahogyan Jézus szeretett. A jézusi emberszeretet alaptörvényét ő maga fogalmazta meg: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Ha ebben a szeretetben jövünk össze, akkor Jézus ott lesz a közösségben.²

A mondottakból következik, hogy a krisztusi közösség létrejöttének konkrét feltételei vannak: a lelki egység – az életet is odaadni kész krisztusi szeretet. S nyilván ez az oka, hogy sok keresztényből álló közösség nem termi meg azokat a gyümölcsöket, amelyeket Krisztus az általa elképzelt közösségeknek megígért.

2. Miért nem válik sok keresztény közösség krisztusi közösséggé?

Mikor szoktunk egy közösséget „keresztény” közösségnek nevezni? – Ha tagjai – vagy legalábbis azok egy része – hisznek Istenben, Krisztusban, az egyházban és ha a közösség létrejöttében vagy létében meghatározó szerepe van kereszténységüknek. Más szóval, ha a közösség célja valamiképpen keresztény cél: „keresztény együttlét”, lelki-vallási elmélyülés, apostoli-lelkipásztori munka stb. A krisztusi közösség sajátos titka, hogy a közösségben megjelenhet Krisztus és így ő maga lesz a közösség természetfeletti céljának megvalósítója, megtérések elindítója stb.

Annak, hogy egy keresztény célokkal elinduló közösség végül is nem válik krisztusi közösséggé – nem válik jellé, a megtérések elindítójává – egy alapvető dilemma az oka: A legtöbb keresztény közösség – mint minden természetes közösség – konkrét célt tűz maga elé (pl. közös apostolkodás, közös ima stb.) és nekilendül, hogy e célt elérje. A célért való munkálkodás közben sokféle emberi eszközt felhasznál, de – ha külön nem tudatosítja – elfelejtheti, hogy a krisztusi cél nem érhető el csupán természetes eszközökkel. Minél nagyobb mértékben a konkrét cél határozza meg a közösség létét, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a közösség tagjai között a célért való munkálkodás közben előbb-utóbb véleménykülönbségek lépnek föl, feszültségek, szakadások támadnak: hiszen a célt és a célhoz vezető utat különbözőképpen el lehet képzelni. És ha a feszültségek szeretetlenséget szülnek, a közösség – egy vallásos célon való vitatkozás közben – megszűnik szeretetközösséggé lenni, következőleg nem tud már Isten jelen lenni. – Vagyis lehetséges az, hogy egy vallásos közösség (vagy akár egy szerzetesrend) tagjai a legszentebb apostoli vagy keresztény célért jöttek össze, és még sincs közöttük Jézus. Mert elfelejtették, hogy nem az általuk kitűzött cél a legfontosabb, hanem a Jézus által kitűzött cél: – hogy ők egyek legyenek és Jézus közöttük lehessen.

Az első századok keresztény közösségei vonzottak, Isten jelei voltak a világban. Hasonlóan vonzó jelek voltak az egyháztörténelem folyamán egyes szerzetesi közösségek. Azért voltak jelek, mert minden feszültség ellenére mégis az volt jellemzőbb rájuk, hogy egyek voltak Jézusban; mert arról lehetett megismerni őket, hogy „hogyan szeretik egymást”; mert – ahogyan az Apostolok Cselekedetei írja – tagjaiknak „egy volt szívük-lelkük” (ApCsel 4,32). Így Jézus ott volt közöttük és Ő maga tett tanúságot az Atyáról.

A keresztény közösség titka és kérdése tehát: Jézus jelenléte. De akkor a közösségeknek le kell vonniuk ennek a valóságnak konkrét következményeit.

C) A krisztusi közösség újszerű szabályai

1. A krisztusi közösség legfőbb célja – Jézus jelenléte

Ha egy közösség tagjai megértették, hogy Jézus megjelenhet közösségükben, akkor – legyen bármilyen egyéb sajátos céljuk – fontosabb nem lehet, minthogy Krisztus közöttük legyen. Hiszen ha hisznek Krisztus valóságában, akkor vágyniuk kell jelenlétére. S akkor biztosak lehetnek, hogy minden más céljukat éppen azáltal tudják majd legtökéletesebben elérni, ha Krisztus jelen van közöttük.

– Ha apostoli célt tűztek maguk elé, ha embereket akarnak elvezetni Krisztushoz, tudniuk kell, hogy a világ a közösség egysége, illetve a közösségben jelenlévő Krisztus által jut el majd Jézushoz („erről ismernek meg benneteket”).

– Ha a teológiai ismeretekben vagy az imádságban akarnak elmélyülni, tudhatják, hogy ezekbe senki sem tudja úgy bevezetni őket, mint maga Krisztus – ha közöttük van.

– Ha egyszerűen csak keresztény testvéri közösségként akarnak együtt lenni, mert krisztusi békére, szeretetre vágynak – biztosak lehetnek, hogy az igazi testvéri közösség soha nem valósulhat meg jobban, mint a közöttük megjelenő Krisztus által.

2. A krisztusi közösség törvényei

Ha egy közösség tagjai megértették, hogy Jézus megjelenhet közösségükben, akkor ez a felismerés fogja meghatározni a közösség életműködését, törvényszerűségeit és szociológiai szerkezetét egyaránt.

a) A közösség belső törvényei

Ajándékozó magatartás – Ha a közösség elsődleges célja a lelki egység és Krisztus jelenléte – Krisztus pedig a szeretet által jelenik meg -, akkor a közösség tagjait nem a másiktól való elvárás motiválja, hanem kialakul bennük az ajándékozás magatartása. Mert megsejtik – amit az Egyház a mai világban c. konstitúció is megfogalmaz – hogy egy közösség tagjai csak akkor lehetnek egyek Istenben, és hogy „az ember csak akkor találhat teljesen magára, ha őszintén ajándékul adja önmagát” (24. pont; vö. 38. pont).

„A szeretet több, mint az én igazságom” – Ha a közösség elsődleges célja a lelki egység, akkor a közösség tagjainak törvénye nem a szubjektív igazság, (az „én igazságom”) lesz, hanem a szeretet. Ez azt jelenti, hogy a tagok képesek lesznek arra, hogy szükség esetén – az egyetértés fenntartásának kedvéért – lemondjanak saját akaratukról, mert tudják, hogy

„a szeretet több, mint az én igazságom,

az egység értékesebb, mint az én okosságom”.

Hiszen a szeretet és a lelki egység által maga Jézus jelenik meg a közösségben, s a közösség eredményes életének Ő a legnagyobb biztosítéka. Ezért mondhatja Szent Pál a keresztény közösség tagjainak, hogy saját igazságuk védelmezése helyett az egység fenntartásának kedvéért „inkább viseljék el az igazságtalanságot, inkább tűrjék el a károsodást” (1 Kor 6,7; vö. Fil 2,2; 1 Kor 1,10; Ef 4,2; Lk 6,27; Mt 26,53 stb.).

A kereszt titka – Ha a közösség tagjai készek arra, hogy ne maguk, hanem a mások javát keressék, ha készek arra, hogy lemondjanak mások kedvéért saját akaratukról, akkor szükségképpen találkoznak a kereszt titkával. De éppen a keresztre feszített Krisztusban találják meg erőforrásukat és életformájuk biztosítékát. Az akaratáról a halálig lemondani kész Krisztus erejében lesznek képesek arra, hogy a hétköznapok kis eseményeiben lemondjanak saját elképzeléseikről mások kedvéért – és tegyék ezt a szeretet szabadságában (PO 15; GS 38). És a keresztre feszített Jézus lesz biztosítékuk is, hogy Ő – aki jelen van közösségükben – e kis meghalások által is elvezeti a közösséget a feltámadásra, és diadalra viszi az objektív igazságot, amelynek abszolút érvényesítéséről most szeretetből talán le kellett mondaniuk.

b) A közösség személyessége

Célja nem „tárgyi cél”, hanem Krisztus személye.- A közösségek mindig valamilyen célra irányulnak. Ez a cél tartja össze a tagokat, teremti meg a kapcsolatot közöttük. A természetes közösségeket egy megfogható „tárgyi” cél tartja össze. A közösség tagjai azért jöttek össze, mert valamilyen „tárgyi” céljukat közösségben jobban el tudják érni, mint egyedül.

A krisztusi közösség tagjai is közös célra irányulnak, a közös cél tartja össze őket, az teremti meg a kapcsolatot közöttük. A krisztusi közösség azonban azért lényegileg új minőségű, mert célja nem egy tárgyi cél, hanem egy személy – Krisztus személye.

Vagyis a tagok nem egy tárgyias célra irányulnak – legyen az akár egy szent cél, pl. a hittan, az apostolkodás vagy a közös ima -, hanem magára Krisztusra. A személyek nem „rendelődnek alá” valamiféle tárgyi célnak -, hanem maga Krisztus személyes jelenléte, illetve a jelenlét biztosítására való törekvés a személyes szeretet által. A személyek között nem a tárgyi cél a közvetítő (legyen az bármilyen szent cél, amint imént láttuk), hanem Krisztus személye. – A keresztény közösség tehát szociológiailag is egyedülálló módon lehetővé teszi a közösség személyessé válását .

A keresztény közösségben a testvéri szeretet nem melléktermék, hanem Krisztus jelenlétének, az elsődleges cél elérésének feltétele.

A legtöbb közösségben a személyes kapcsolat és szeretet elmélyülése valamiképpen a közös célért végzett munka mellékterméke, és többnyire csak hosszú idő múltán – az együttmunkálkodás élménye által – alakul ki. Még az apostolkodás vagy a közös ima is lehet egy közösség számára „tárgyi cél”. Azaz megtörténhet, hogy az együtt apostolkodók vagy imádkozók számára a társ csak az apostoli munka vagy a közös ima „eszköze” lesz. A közös cselekvés természetesen a krisztusi közösségben is hozzájárul a testvéri kapcsolatok elmélyüléséhez. De itt a testvéri szeretet kezdettől fogva feltétele a közösség krisztusi létének, funkcionálásának. A keresztény közösségnek tehát alapszabálya a személyes szeretet – a másikban élő szépség, a másikban jelenlévő Krisztus felfedezése és szeretete (az „amit egynek tettetek, nekem tettétek” szellemében). (II. János Pál írja a Redemptor Hominisban: az egyház útja – az ember; a keresztény ezen az „úton” juthat Istenhez – ha Istent, Jézust megtalálja az emberben.)

c) A közösség struktúrája

– A tagok egyenlőek – Ha egy közösség célja az, hogy konkrét feladatokat teljesítsen, akkor egyes tagjai annál értékesebbek, minél használhatóbbak a feladatok megoldásában. Ellenben ha a keresztény közösség célja: Krisztus jelenléte a közösségben, s ennek feltétele csupán a kölcsönös szeretet, akkor a közösség tagjai között tényleges egyenlőség uralkodhat. Hiszen a szeretetre – Krisztusnak a közösségben „tartására” – mind képesek. A krisztusi közösség szemléletében írhatja Pál, hogy a lelki adományok vagy a megbízatások különfélék, de a test tagjai mind egyenlők. Mindegy, hogy ki milyen természetes vagy természetfeletti ajándékokkal rendelkezik, a fontos az, hogy mennyire szeret (1Kor 12,12-13,13). (A test tagjainak egyenlőségéről szóló tanítás elméletben ismerős a keresztény közösségekben, de gyakorlatilag olyan mértékben nem tudjuk azt komolyan venni, amilyen mértékben nem elsődleges célunk a kölcsönös szeretet, illetve az, hogy Krisztus jelen legyen közöttünk.)

– A vezetők új helyzete – A közösség vezetői új szereppel rendelkeznek a közösségben. Egyrészt helyzetük biztonságosabbá válik, mint az egyéb közösségekben, másrészt mégis egyenlők maradnak a többi tagokkal. – Egy materiális célra irányuló közösségben a közösségvezető a cél sikeres végrehajtásáért felelős, és olyan mértékben nevezhető jó vezetőnek, amilyen mértékben el tudja vezetni a csoportot a materiális célhoz. Helyzete így a konkrét eredményességnek függvénye. Ha viszont a közösség első célja az, hogy az egység által Jézus legyen jelen közöttük, akkor a közösségvezető első feladata, hogy egységesítse, koordinálja a közösséget, illetve irányulási pont legyen annak tagjai számára. Így a közösségvezető helyzete újfajta stabilitást kap. Ugyanakkor az is tudatos benne, hogy ő nem több, mint a többiek, hiszen feladatának lényegi részét – az egységesítést – a krisztusi közösség bármely tagja meg tudná valósítani; hiszen a közösség más tagjai érettebb szeretetükkel esetleg nála is teljesebb mértékben járulnak hozzá ahhoz, hogy a központi cél – Krisztus közöttük való jelenléte – megvalósuljon.

d) A közösség tartóssága

Ami a feszültségeket, a közösség törékenységét illeti, erről már szóltunk. Ha egy közösség elsődleges célja egy materiális cél, akkor a célt illetően számos vitás kérdés merülhet fel, s ezek a közösség szétszakadását idézhetik elő. Ha viszont a közösség elsődleges célja Krisztus jelenléte, illetve a közösségben megvalósuló jézusi egység, akkor tartóssága egyedülálló biztosítékot kapott. Hiszen így mindenkinek elsődleges célja a kölcsönös szeretet lesz. Ezáltal elhárulnak a feszültségek.

A keresztény közösségekben lévő ellentétek, szakadások gyökere többnyire az, hogy a közösség tagjai nem a krisztusi közösség elsődleges céljára figyelnek, hanem egy másodlagos tárgyi célra, és azon különböznek össze. A szerzetesrendek szétszakadásának hátterében is gyakran ez az ok rejlik (ez utóbbi probléma ugyan olykor összetettebb és összefügghet a hivatások sokféleségével is).

D) Krisztus új templomai

A mai kor magányos embere közösségre vágyik. Azt a lelki biztonságot, amelyre az ember szomjazik, a krisztusi közösség adhatja meg.

Korunk lelkipásztorkodásának legnagyobb feladata a krisztusi közösségek kialakítása. E közösségek célja és jelentősége nem elsősorban az akció (noha természetesen ez is következik létükből), hanem az, hogy Krisztust jelenítik meg, hogy Isten jelei a világban. Kialakításuknak alapvető feltétele tehát, hogy tagjai mindenekelőtt elmélyüljenek a krisztusi életben.

Az egyház a világ végéig fejlődik a kinyilatkoztatott igazságok megértésében (DV 8). A történelem egyes korszakaiban új fény vetődik egy-egy isteni igazságra. – Amikor a XIII. század táján az egyházban új módon tudatosult Jézus valóságos jelenléte az Eukarisztiában, az Eukarisztia új kultusza indult meg világszerte. Új templomok, katedrálisok épültek, s a már meglévőknek is újszerű rendeltetésévé vált, hogy az Eukarisztikus Krisztussal való találkozást biztosítsák.

A II. Vatikáni Zsinat után az egyházban új módon tudatosult Jézusnak egy évszázadokon át kevésbé hangsúlyozott, de valóságos jelenléti formája: Jézus jelenléte a nevében összegyűltek közösségében (Mt 18,20). Korunk egyházának új – nem kézzel épített – templomokat kell emelnie Jézus számára az egyházi közösségek által. Csak ha ezek a nem kőből alkotott templomok megépülnek, akkor fognak újra megtelni ma üresedő kő-templomaink. – Jézus nem az Eukarisztiáról, hanem övéinek szeretetközösségéről ígérte, hogy a világ erről fogja felismerni az Atyát. A mai kor emberének általában előbb a krisztusi közösség templomába kell belépnie ahhoz, hogy utána beléphessen az egyház és az Eukarisztia templomába (vö. NMI 42-43).

Irodalom

Cambon E.: Trintá, modello sociale. Roma, Citta Nuova, 1999.

Coda, P.: A közösség teológiája, in Vigília 1995/6, 409-414.

Cordes, P. J.: A Lelket ki ne oltsátok, Budapest, OLI, 1993.

Greshake, N.: Milyennek akarta Jézus a közösséget? Luzern, Egyházfórum, 1990.

Kiss I.: Lehet-e a Szentháromság modell a társadalom számára, in Teológia 1997/1-2.

Lubich C.: Blaumeiser H. AAVV: Egli e vivo. La presenza del Risorto nella comunitá christiana. CN. Roma, 2006.

Lubich, Ch.: Ahol ketten vagy hárman Budapest, Új Város, 1997.

Rossé, G.: La spiritualitá di communione (negli scritti giovannei), Roma (C.N.) 1996.

Tillard, J.: Eglise d’Eglises. L’ecclésiologie de comunion, Paris 1987

Tomka F.(Szerk): Krisztusi közösség a plébánián, Budapest, OLI, 1996

Vanier, J.: A közösség, Vigília 1995.

Werners, H.: Was haben heutige Gemeinden von der Gemeinde Jesu zu lernen?, in Diakonia 1988/1, 6-14.

Zulehner, P.: M.: Pastoraltheologie II. Gemeindepastoral, Düsseldorf, Patmos, 1991.

Zulehner, P.M., Fischer J.: Népem lesznek, Luzern, Egyházfórum, 1990.