Hogyan gyakorolhatjuk magunkat az Ige élésében (és miként vezessünk be abba másokat)?
Az ige-élés gyakorlata, és az ige megélésével kapcsolatos tapasztalatok megosztása egy egyházi megújulási közösségben1 született, majd tovább terjedt a lelkiség határain túl, és vált sok plébániai és missziós közösség éltetőjévé. – Természetesen a hívő közösség is csak elkötelezett személyes hitet élő egyénekből épülhet fel. A közösségi lelkiség nem áll ellentétben, sőt feltételezi az egyéni megszentelődés, a Jézussal egyesülés útján járást.
A Jézussal egyesülés sok népszerű egyéni útját, „módszerét” ismeri a lelki élet története. Ilyen a keleti lelkiségekben a „Jézus-ima”, hasonló szent Ignác irányelvei között a napi elhatározása, amelyet a részleges (napi két- vagy többszöri) lelkiismeretvizsgálat által újít meg az ember. Aki előrehalad az „Ige élésében” felfedezi, milyen sok a hasonlatosság a lelkiélet korábbi útjai és az ige-élés gyakorlata között.
a) Hogyan kezdjük? A reggeli imában elmélkedjük át, hogy az az ige, amelyet egy napra, vagy közösségben gyakrabban egy hétre-hónapra kiválasztottunk, miként lesz „nagyszerű lámpás lábam elé” (119. zs.) a nap különböző helyzeteiben. Ha mélyebben átelmélkedjük a választott igét, látjuk, hogy minden ige képes életem minden cselekedetéhez fényt adni – az Istennel való egyesülésre (a Vele egyesült cselekvésre) hívni.
– Majd tervezzünk el legalább egy-egy cselekedetet, ahol ez az ige konkretizálódik a felebaráti szeretetben is. (Isten abban él, aki szeret! 1 Jn 4,16; „Amit egynek tettetek…” Mt 24,40). „Ne szeressünk szóval, hanem tettel és igazsággal” (1 Jn 3,18).
– Az elhatározás legyen konkrét (ne általános), pozitív (nem azt határozzuk el, hogy mit nem teszek); és (főleg kezdőknél) ha egy csoport közösen éli, szerencsés részleteiben meghatározni mik a közös céljaink (mint pl. a nehéz ember szeretete) stb.
– Az igéből fakadó cselekedet mindig Isten-szeretetet és ember-szeretetet jelent. – Az Ige Isten felé irányít – és mindig a felebarát felé is.
– Az ige-élés tehát arra hív, hogy minden reggeli imában és esti imában idézzük eszünkbe a választott igét, s próbáljuk azt a nap folyamán minél többször – a szeretet tettei által – életre váltani. II. János Pál pápa így ír erről: “Az Ige figyelmes tanulmányozásában táplálékot és erőt találunk minden napi küldetésünk teljesítéséhez. Vegyük kézbe ezt a könyvet. Nyeljük le és emésszük meg, hogy életünk élete legyen” (EdE 65).
Napi megállásainkban (egy-egy cselekedet előtt) igyekezzünk átgondolni: vajon ez az ige most mit jelent számomra, milyen fényt ad következő órámhoz, cselekedetemhez?
b) Miben áll a mondottak újdonsága? Valaki azt mondhatja: én rendes keresztény vagyok, az evangélium alapján élek: mi újat mondanak nekem a hallottak.
Kétféle újdonságról van szó: Az egyik az, hogy a „hétköznapokban” megszokott keresztényeknél nagyobb odaadással törekszünk élni az igét. (Bár igaz, hogy az intezitás, az odaadás növekedése, ha különböző utakon is, minden szent egyén és közösség sajátja volt.)
A másik és nagyobb újdonság a közös ige élése, és az Ige megélésével szerzett tapasztalatok, kegyelmek közösségben való megosztása. A tapasztalatok megosztása nem működik ott, ahol nem élik nagy odaadással az igét. (Sok csoport ezért is hagyja abba az ige-élés gyakorlatát, mert az odaadás közepes.)
És hogyan hívjunk meg erre a megújult ige-élésre egy olyan „jó keresztényt”, vagy „jó embert”, aki már „elég jónak” tartja magét, s nem érti, miért és hogyan kellene neki valami többet tennie? Azt mondhatjuk neki: Tégy minden nap valami többet, mint amit szoktál! Tégy minden nap valamit külön szeretettel és szeretetből. (Ha a cserkész-parancsok között is szerepel, hogy minden nap tégy legalább egyszer jót, ez is azt jelenti: tégy valami „több” jót, mint szoktál!). Sokszor közepessé váló kereszténységüknek tüzet adhat egy ilyen elhatározás – és az erre motiváló indítások.
Az ige-élésének fontos „próba”-kérdése: mit tettél ma (valami többet, mint szoktál), az ige indítására? Mit tettél Isten iránti szeretetből, s mit tettél a felebarát iránti szeretetből? Ez összefügg az elhatározás konkrétságával is. „Legyetek megvalósítói az igének, ne csak hallgatói!” (Jk 1,22).
c) Élhető, izgalmas Ige választása
Vannak igék, amelyek a kezdőket jobban megszólítják, amelyek jobban megfogalmazzák, hogy Isten a hit milyen válaszát várja tőlünk. Ha néhány kereszténnyel, illetve egy csoporttal meg szeretnénk ízlelteni az Ige ízét, szerencsés, ha először olyan Ige megélésére hívjuk őket, amely kézenfekvően megfogalmazza, hogy radikális választ kér.
A hittel ismerkedő felnőttek (katekumen-jelöltek) első óráján több plébánia gyakorlatában gyakran egy kemény „igei” feladattal bocsátják haza a résztvevőket. Első „házi feladatuk” Jézus un. „új parancsa”: „Szeressétek ellenségeiteket!” Kezdőknek fogalmazták úgy is: Szerezz örömet annak, aki nehéz számodra! Ha van ellenséged, haragosod, tégy felé a szeretetnek egy lépését; ha nincs: keresd meg azt, aki – akár kicsi dologban – nehéz számodra, és szerezz neki örömet.
A jelenlevők esetleg vitatkoztak, elmondták, kinek miért nem tudnak megbocsátani. – De a következő órára sokan lelkendezve tértek vissza. Tettek egy maguk számára is elképzelhetetlennek tartott lépést. És megtapasztalták, hogy a szeretet csodát művel. A hittant vezetők pedig mindig újra azt élték át (amit a hit-jelöltek bizonyára nem fogalmaznának meg így), hogy Isten megérintette ezeknek az embereknek szívét. Megvalósult: aki „szeretetben él, az Istenben él és Isten él benne” (1 Jn 4,16); aki szeret annak Jézus kinyilatkoztatja magát (Jn 14,21). Előfordult, hogy valakinek nem sikerült szeretnie a nehéz embert; hogy visszautasították. Ilyenkor a csoport vezetői segítséget nyújtottak neki. A többieknek a közösségben elmondott tapasztalata viszont lendületet adott azoknak is, akik első alkalomra nem mertek “lépni” vagy elfelejtették a feladatot.
Ilyen kezdés által e csoportokban megszületett a tapasztalat, hogy a hit, az Ige, életet alakító valóság. Ebben a szellemben és ilyen “gyakorlatokkal” folytatódtak a hittanok: az Ige életreváltásának – és a tapasztalatok megosztásának életet- és közösséget építő gyakorlataival.2
B) A „tapasztalatok” megosztásáról3
Az igéből fakadó cselekvés gyakran gyümölcsöt terem. Az első gyümölcs – ami valamiképp mindig jelen van –, maga a szeretet tette, illetve ezáltal a találkozás Jézussal (a szeretet tettében, különösen, ha az nehéz). – Egy másik gyümölcs lehet: hogy az igéből fakadó cselekvés gyakran kegyelmi meglepetést okoz: az Istennel való egyedi találkozás meglepetését. – Isten gyakran ad egy harmadik ajándékot: hogy az igéből fakadó (Istennel egyesült) cselekvés rendkívüli gyümölcsöt terem a felebarátban vagy a körülményekben.
Az intenzív ige-élés mély megtapasztalásokhoz vezet, és a közösségben ezeket a kegyelmi tapasztalatokat oszthatjuk meg egymással; ez az, ami a kegyelmi közösséget, az Istenben való kapcsolatot építheti közöttünk.
a) A „megosztás” – kegyelmi ajándék
A lelki élet mesterei mindig buzdítottak, hogy ajándékozzuk egymásnak azokat a kegyelmeket, amelyeket Istentől kaptunk, amelyeket ajándékként éltünk meg:
Nagy Sz. Teréz fájdalommal írja: Megdöbbenéssel kell megállapítanunk, hogy a vallásos emberek, sőt szerzetesek között is természetes az, hogy világi hiúságokról, sőt helytelen dolgokról is szívesen beszélgetnek, de „ha valaki Isten szolgálatára adja magát, vagy erről beszél, akkor felzúdulnak. Azt hiszem, hogy maga a sátán igyekszik így intézni ezt az ő szempontjából nagyon fontos dolgot, hogy azok, akik igazán szeretni akarják Istent, ezt annyira titkolják, míg másokat arra bír, hogy tisztességtelen vonzalmaikat is annál nyíltabban vallják meg. Én azt tanácsolnám a mélyebben lelki életet élni akaróknak, hogy igyekezzenek más magukfajta emberekkel barátságot kötni és érintkezni; hogy beszéljék meg egy mással azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a lelkiéletben találkoztak.”- „Mert ha valaki jó szándékkal beszél ezekről a benső dolgairól, erősen hiszem, hogy hasznára lesz azoknak, akik hallgatják, és a beszélőben is növekszik a szeretet azáltal, hogy továbbadja másoknak Isten ajándékát”.4
A tapasztalatok elmondása természetesen nem a belső élet feltételnélküli kiteregetését jelenti, még kevésbé a jótettekkel való dicsekvést, vagy azokban való tetszelgést, hanem Isten megtapasztalt világosságának és örömének továbbadását. (Vö. Rom 1,3). „Úgy hiszem – mondja Lisieux-i Szent Teréz -, ha egy apró virág beszélni tudna, elmondaná, hogy mit tett érte a jó Isten, és nem próbálná jótéteményeit eltitkolni. Boldog, hogy elmondhatja mindazt, ami benne szép, mert tudja, hogy ami jó van benne, azt Isten irgalma tette”.5
Egyes szerzetesrendekben, és korunk mély ima-közösségeiben, lelkiségi mozgalmaiban természetszerű gyakorlat a tanúságtétel, Isten kegyelmeinek hálaadó elbeszélése, megosztása.
b) Mit mondjunk el, amikor „tapasztalatunkat” megosztjuk?
– Egyrészt elmondjuk, hogy Isten igéje (maga a Lélek) milyen tettre indított. Mit tettem az Ige szellemében, az Ige indítására? Mit tettem a felebaráti iránti szeretetben? Hol találkoztam Istennel azáltal, hogy Neki tettem valamit – az Ige indítására? (Vö. Mt 25,40 – amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek.)
– Nem válhat ez öndicséretté? – Ha helyesen alakul a beszélgetés: akkor Isten-dicséretté, hálaadássá válik. Hálaadássá azért, hogy Isten, és az Ő igéje, működött bennünk; pl. oly módon, hogy hívott, ne csak hallgatója legyünk, hanem tettekre váltója. Arról teszünk tanúságot, hogy Isten igéje élő-cselekvő! És szól bennünk, és irányít.
– Tapasztalatunkat más(ok) számára ajándékként mondjuk el: tehát azt mondjuk el, amiről úgy érezzük, hogy most az ő számára ajándék, biztatás (és ne mondjuk el azt, ami nem ajándék számára).
Általában akkor lesz leginkább ajándék a tapasztalatunk, ha nemcsak nagy (kegyelmi) sikereimet mondjuk el, hanem említem botladozásainkat és újrakezdésünket (az elesésből való felkelést), mert ez biztosan közel áll a legtöbbekhez (és a legközelebb áll a valósághoz is).
Jálics Ferenc kiemeli, a lelki tapasztalatok megosztásáról szólva, gyengeségeink megvallásának fontosságát. Amikor egy pap egy hitoktató megvallja, hogy gyenge volt, de Isten erejéből mégis újat kezdett, ez a legnagyobb biztatás másoknak is, hogy felkeljenek gyengeségükből.6
A tapasztalatokban elmondhatjuk azt is, ha az igéből fakadó cselekedet önmagunkban vagy másban valamilyen isteni gyümölcsöt termett. Ez is hálaadás Istennek, azért mert a szeretet, amelyet (az ige indítására) mi közvetítettünk mások felé, gyümölcsöt hozott. És ezt különös hálaadással mondhatjuk el: mert tudjuk – hogy az igazi cselekvő maga Isten (vö. Jn 15,5).
A tapasztalatunkban tehát tanúságot teszünk:
– Isten Igéjének hatékonyságáról és életre válthatóságáról,
– a Vele való találkozás megtapasztalásáról, és ennek öröméről, illetve a botlásainkból való felkelés öröméről,
– az igéből és hitből fakadó cselekedetek kegyelmi gyümölcseiről.
– Az ige éléséről folytatott tapasztalatcsere tehát egyfajta hálaadás. Hálaadásra indítja a beszélőt, és hálára és cselekvésre a nyitott lélekkel hallgatót. (A Zsoltárok közt számos ilyen jellegű hálaadó tanúságtétel található!)
c) A tapasztalatot hallgatók
Amikor valaki lelki tapasztalatát megosztja, Istennel való találkozásáról beszél. Ezt a vallomást a szív mélységére figyelő szeretettel kell hallgatnunk. – A csoportvezetők feladata, hogy a csoportot erre a tiszteletteljes és természetfeletti egymásra-hallgatására vezessék.
A hallgatókat meg kell tanítani egy mély odafigyelésre, a figyelmes nézésre; oly módon, hogy nem csupán a szemünkkel figyelünk, és nem is csak a kimondott szóra, hanem a szív mélyére, amely az esetleg dadogó szóban fel akarja tárni, ajándékul akarja adni magát.
A test tartása – pl. az ülésmód – is a figyelem (vagy figyelmetlenség) formája lehet. Aki összeszedetten figyel, annak testtartása is összeszedett. Kicsit elfekvő, lustálkodó testtartás akadályozhatja, hogy valaki mélyen megszólaljon, mert a másik testével.
A tapasztalat mondásába senki ne szóljon bele, kommentárt ne fűzzön hozzá (ne engedjük meg, hogy valaki közben viccelődjék), mert ez a másik benső megnyílásának megsértését jelenthetné.
A tapasztalatot hallgatóban gyakran támadhat kritika, amelynek sok oka lehet, de mindenképp oka az, hogy nem tudja Jézus szemével-szívével nézni-hallgatni a beszélőt. A tapasztalatokat hallgatók abból az alapállásból induljanak ki: hogy a beszélgetés az ő szempontjukból egy nagy lehetőség, hogy gyakorolják magukat abban, hogy Jézussal egyesülten nézzenek a beszélőkre. S ha ítélet támad bennük, Jézustól kérjék a segítséget lelkükben, hogy Általa képesek legyenek nem ítélni, hanem szeretettel nézni a megszólalókra.
Ha ilyen hallgatók vannak jelen, akkor vagyunk Jézus nevében együtt: s akkor a megszólalások is szabadabbá és jézusibbá válnak. A kritikusan hallgató viszont nem Jézus jelenlétét hordozza, nem tud az ő tekintetével nézni a többiekre.
(Ritkán előfordul, hogy valaki tapasztalata által olyan szemléletet közöl, amely a jelenlevőket félrevezetheti. Ilyenkor a vezető feladata, hogy tisztelettel és nagy tapintattal helyreigazítsa ezt – lehetőleg pozitív megfogalmazással, hogy szava ne legyen bántó.)
e) A megosztás veszélyei
Amikor megosztjuk tapasztalatainkat (tanúságot teszünk) az ige élésével kapcsolatban, ennek lehetnek hibái. Gyakori veszély, hogy önmagunkat toljuk előtérbe: érzelmeinkről, hullámzásainkról, vagy saját teljesítményünkről beszélünk; azt domborítjuk ki, mekkora fájdalmat, nehézséget győztünk le, s nem azt: hogy hogyan találkoztunk ebben Istennel. – Az ilyen beszélgetések személyeskedővé, üressé válnak.
Egész keresztény életünk meghívása: hogy ne aggodalmaskodásaink vagy kavargó érzelmeink töltsék be életünket; ne azokra figyeljünk, hanem fedezzük fel minden fájdalom, homály mögött: Jézus jelenlétét, és válaszoljunk Neki, és köszöntsük Őt. A lelki „tapasztalat” az, amikor felfedezzük Jézust egy (esetleg nehéz) helyzetben, és IGENT mondunk neki. – Még teljesebbé válik a „tapasztalat”, illetve maga a keresztény élet, ha ebben a helyzetben azonnal teszünk valamit Jézus és a felebarát iránti szeretetből.
ÁLTALÁNOS SZABÁLY tehát: ne érzelmeinkről beszéljünk (mert ez szubjektív; zavarhatja azokat, akik más érzelmi állapotban vannak), hanem arról tegyünk tanúságot, hogyan fedeztük fel egy helyzetben Jézust, hogyan szólítottuk meg-, köszöntöttük őt; illetve mit tettünk – akár vidám, akár levert érzelmi állapotban – Jézusért, a felebarát iránti szeretetből.
f) A tapasztalatok megfogalmazása – és ennek hibái
A tapasztalat elmondása akkor élő, ha lélekben Isten előtt állva számolok be egy Vele való találkozásról. A beszámoló elveszti igazi erejét, ha “sztorit” mondok, vagy akaratlanul is saját személyem, teljesítményem stb. kerül előtérbe.
A tapasztalat akkor élő, ha 1. szám 1. személyben mondom el: hiszen velem történt, én számlok be róla.
Minél kevésbé vagyunk hozzá szokva, hogy benső élményeinkről beszéljünk mások előtt, annál hajlamosabbak vagyunk szavainkba “védekező elemeket” beépíteni, amelyek mesterkéltté teszik a beszédet.
“Védekező elem” pl. amikor általános alannyal fogalmazunk: Ahelyett, hogy elmondanám, mi történt velem, és hogy reagáltam, általános alanyt használok: “az szokott történni az emberrel”, “ilyenkor tudjátok mit csinál az ember” stb.
Hasonlóan torzítja az eseményt: amikor igeneveket használunk, leggyakrabban főnévi igenevet, az 1. szám 1. személy helyett. Pl. “Elhatároztam, hogy minden nap lemosogatok. És aztán múltak a hetek és minden nap: lemosogatni, szeretni…” – A főnévi igenév is modorossá és tárgyissá teszi a beszámolót. Használatának oka lehet az is, hogy az eseményt mint egy elbeszélést mondjuk el, és nem éljük át az elbeszélés közben az Istennel való találkozás élményét.
Sokszor azért is fogalmazunk általánosításokkal, mert egy banálisnak látszó esemény gyakran fordult elő. – Ha ilyenkor egyetlen példát kiemelnünk a sok közül, és azt az idő meghatározásával és egyes szám első személyben mondjuk el, a beszámoló élővé válik. Az ember jóval nagyobb figyelemmel tud hallgatni egy konkrét eseményt, mint egy általános kijelentést (Pl. “Éppen tegnap is így jártam: erőt kellett vennem magamon, hogy lemosogassak. Bármilyen hétköznapi, de új találkozás volt Jézussal.”)
A tapasztalat akkor élő, ha újra átéljük önmagunk legyőzésének küzdelmét, az Istennel való találkozás örömét – amit a cselekedetben megéltünk. Akkor tudunk valóban Istenről beszélni (Istennel) – és nem egy semleges történetről (Isten nélkül).
Befejezésül idézzük II. János Pál pápának Az Egyház Európában c. apostoli buzdítását. „Európai Egyház, az evangéliumos könyvvel lépj az új évezredbe!…. Az Ige figyelmes tanulmányozásában táplálékot és erőt találunk minden nap küldetésünk teljesítéséhez. Vegyük kézbe ezt a könyvet. Nyeljük le és emésszük meg, hogy életünk élete legyen. Aprólékosan ízleljük: fáradságos lesz, de örömet fog okozni, mert édes, mint a méz. Be fog tölteni minket a remény, és képesek leszünk minden férfinak és nőnek átadni, akikkel csak találkozunk” (EiE 65).
A közösen megélt evangélium teremtheti meg a “közösségi lelkiséget” élő egyházi közösséget, amely mind az emberiség, mind az egyház jövőjének záloga (NMI 43).
1 a Fokoláre Lelkiségben
2 . Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel c. felnőtt hittankönyve Budapest. SZIT. 2004. óráról órára javasol ilyen feladatokat.
3 A tapasztalat témához vö.: Vigília 2003/9 a vallási tapasztalatról; Kiss Imre: A hitbeli tapasztalatok megosztása a hitben és a katekumenátusban. Kézirat. A tapasztalat témához vö.: Vigília 2003/9; Communio folyóirat, 1997/ Mindenszentek, a vallási tapasztalatról.
4 Avilai Sz. Teréz: Önéletrajz VII.
5 Lisieux-i Sz. Teréz: ’A’ kézirat, Bevezető. – Idézve: Éljük az Igét (Chiara Lubich és más keresztények), Roma 1980. 6.
6 Jálics Ferenc: Testvéreink hite. Kecskemét, Korda, 19953 72