A család szinódus útmutatásai

Tomka Ferenc

A családok helyzetének és az egyházi közösség, illetve a lelkipásztorkodás család iránti felelősségének legfontosabb kérdéseit körvonalazta már a II. vatikáni Zsinat, majd részletesen kidolgozta az 1980-as, családokkal foglalkozó püspöki szinódus. Ennek a szinódusnak anyagát adja közre a Familiaris Consortio (FC), amelyet szent II. János Pál fogalmazott meg. A családdal foglalkozó 2014-es rendkívüli és a 2015-ös rendes szinódusok egyrészt újra aláhúzták a FC-ban megadott irányelveket, másrészt figyelembe véve korunknak jelentősen megváltozott körülményeit és az Egyházban újabban kibontakozott kegyelmeket, elemezték a mai kort és az új teendőket. (Az újabb kegyelmekkel kapcsolatban gondolunk pl. az evangelizációról szóló 2012-es szinódusra, illetve XVI. Benedek és Ferenc pápáknak karizmatikusan új tanításaira.) Jelen írásunk össze szeretné foglalni a családok lelkipásztori gondozásának azokat a fontosabb témáit, amelyeket a 2015-ös szinódus megfogalmazott.

Alá kell húznunk, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta a lelkipásztorkodás fogalma messzemenően nem csak a pap-lelkipásztorok cselekvésére vonatkozik, hanem Isten egész papi népének lelkeket gondozó, támogató küldetésére is (3,52). (Tanulmányunkban az egyéb jelzés nélküli zárójelbe tett számok mindig a 2015-ös szinodus záródokumentumának számaira utalnak.¹) A katolikus családoknak a család-gondozásra vonatkozó küldetését a jelen szinóduson az is kifejezte, hogy a szinódus anyagának előkészítéséhez felhasználták az egész katolikus világ családjainak hozzászólásait, hogy e tanácskozásra meghívtak házaspárokat és családokat, és többször kérték hozzászólásukat, tanúságtételüket. Sok magas rangú egyház személynek – mint Erdő Péter bíborosnak – az volt a véleménye, hogy épp a családok jelenléte és hozzászólásai tették e szinódust sajátosan élővé, életközelivé. Isten egész népének felelőssége nyilvánvalóan megjelenik a 2015-ös szinódus záródokumentumában, s annak minden részletében.

1. A családgondozás alapelvei

A családi lelkipásztorkodás elsődlegességére utaltak zsinati dokumentumok, és ezt hangsúlyozta a FC is. „A történelem jelen szakaszában, amikor a családra sok olyan erő támad, amelyek megsemmisíteni vagy legalább eltorzítani akarják azt, az egyház legsürgetőbb feladatának tekinti, hogy mindenkinek hirdesse Isten tervét a házasságról és a családról” (FC 3). A 2014-es és 2015-ös szinódusok ezt újra, és még nyomatékosabban megfogalmazták, mert úgy tűnt a korábbi meghívások nem voltak eléggé széles körben eredményesek:

A szinodus ismét fénnyel beszél a család küldetéséről és gondozásáról. „A keresztény beavatás szentségei által Isten arra hívja a családokat, hogy lépjenek be a krisztusi életbe, majd hirdessék, adják tovább másoknak (vö. LG 41).” A családok küldetése a megkereszteltek küldetésében gyökeredzik, a házasság szentsége a többi szentségekhez kapcsolódik. – Az egyház kiemelt feladata a családok gondozása: „s ez a munka egy lelkipásztori és missziós megtérést kíván, amely nem hagyhatja a dolgokat úgy, hogy jelenleg vannak”. (56)

A családok gondozásának lényeges eleme a családi élet lelkiségének ápolása: „Fedezzük fel újra a családban végzett imádságot és Isten szavának közös hallgatását, amelyből a tevékeny szeretet melletti elköteleződés fakad. A család lelki életének fő tápláléka az Oltáriszentség vétele, különösen az Úr napján, amely jelezze az egyházközségben való mély begyökerezettséget is…” Alapvető, hogy a házasok számára váljék nyilvánvalóvá, hogy „életszentségüket – a Szentlélek kegyelmével – házaséletükön keresztül valósíthatják meg, részesedve Krisztus keresztjének misztériumában is, amely a nehézségeket és szenvedéseket szeretetáldozattá alakítja” (87).

A család-szinódus figyelmeztet a családdal kapcsolatos minden életforma iránti felelősségünkre: A családok gondozása mellett „kísérni kell azokat is, akik egyedül élnek, vagy nem hoznak létre új családot és gyakran szüleik családjához kötődve élnek. Külön lelkipásztori figyelemmel kell kísérnie azokat a házaspárokat is, akiknek nem lehet gyermekük, hogy felismerjék Isten rájuk vonatkozó tervét.” És gondozni kell azokat is, akik „az egyház életétől eltávolodtak”, tudva, hogy sokaknak nem vétke ez az eltávolodás, netán „szenvedő alanyai az eseménynek” (34, 56).

2. A család-gondozás – és irgalmasság

A rendkívüli majd a rendes szinódus dokumentumai korunk helyzetének mérlegelése után megfogalmazzák, hogyan közelítsen a lelkipásztor és minden keresztény korunk családjaihoz, illetve házassági vagy házasság-szerű kapcsolataihoz:

a) Az irgalmasság lelkülete

A lelkipásztornak és a minden kereszténynek tudnia kell, hogy nagy számban fog találkozni a mai világban sodródó fiatalokkal, jegyesekkel, házaspárokkal: házasság nélkül együttélőkkel, a kereszténységtől nagyon eltérő erkölcsi normákon felnövekedett fiatalokkal.² A család evangéliumának hirdetését az Egyháznak „anyai szelídséggel és egy tanító világos szavaival kell megvalósítania” (vö. Ef 4:15), hűségesen a krisztusi irgalomhoz. Krisztus sem ítélkezett a házasságtörő asszony, Mária Magdolna vagy a szamariai asszony felett, hanem irgalmas megértéssel közelítve élet-helyzetükhöz emelte fel őket (LinFam2014³ 13, 55).

b) A sebzett családok támogatása

Az egyház társadalmi tanításának régóta ismételt alapelve: hogy az Egyháznak mindenkihez van küldetése, de kiemelten a legszegényebbekhez. (Vö. EG 198; Sollicitudo rei Socialis 42; NMI 50; PPr 74-75)

Már az evangelizációval foglalkozó 2012-es szinóduson is megjelent a korábbiaknál is nagyobb hangsúllyal e gondolat, hogy a világ legrosszabbnak ítélt helyzeteiben, és az ott élőkben is fedezzük fel a transzcendencia keresését, és erre építve keressük az evangelizáció útjait. Ugyanerről beszél Ferenc pápa minden írása (vö. EG, MV) és a családdal foglalkozó szinódus dokumentuma is: Nagyra lehet értékelnünk a szeretetnek mindazokat a jeleit embertársainkban, amelyek „voltaképpen Isten szeretete tükröződésének felelnek meg” (71). És ezekre építve, ezeket erősítve segíthetjük őket a fejlődés útjára.

„Anyaként, feltétel nélkül szeretni minden családot, de különösképpen azokat, amelyek nehéz időszakon mennek keresztül: egyetlen családnak sem szabad azt éreznie, hogy magára hagyta az egyház, vagy hogy ki lenne zárva az egyház szeretetéből és öleléséből. Az igazi botrány az, ha félünk szeretni és konkrétan kimutatni ezt a szeretetet.”⁴

A dokumentum felsorol sokféle rászorulót: pl. az egyszülős családokat, a családokat, amelyekben az apa hosszú ideig távol van családjától, a leányanyákat, a sebzett körülmények között élő gyermekeket, szülőket, akik fogyatékos gyermekeket nevelnek, az özvegyeket, öregeket, és azokat is, akik anyagi krízisbe kerültek. Bármi legyen is jelen állapotuk oka, „támaszt és vigaszt kell találniuk a többi családnál, illetve a plébániai pasztorális szerveknél” (80). És hasonlóan támaszt kell találniuk a homoszexuálisoknak és családjaiknak is (76,33).

„Krisztus tekintete inspirálja az Egyház lelkipásztori gondoskodását azon hívők (vagy keresők) felé is, akik egyszerűen együtt élnek, vagy csak polgári házasságot kötöttek” (53). „A lelkipásztorkodás ismerje fel a meglevő pozitív elemeket ezekben a helyzetekben is, amelyek még nem vagy már nem felelnek meg az evangélium üzenetének” (70). Az egyháznak, a lelkipásztorkodásnak, és a keresztény családoknak küldetése feléjük is irányul (25-29, 34).

Néhány csoport a társadalom peremére szorult: a bevándorlók, cigányok, hajléktalanok, menekültek, migránsok, társadalmilag megbélyegzettek. „A názáreti Családnak is része volt a kirekesztésben. De Jézus szavai félreérthetetlenek: ’Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek’.” (15, 21-25)

A családok lelkére kell tenni a kijelentést: „A családok küldetése magában foglalja (az ismert alapfeladatok mellett) más párok felkészítését a házasságra, és a nehézségekkel küzdő párok vagy családok baráti kísérését” (89).

c) Az egyházi nyelv megújítása

Az irgalmasság kifejezője a nyelv is. „Az egyházi nyelvnek át kell alakulnia… A hitigazságok kinyilvánításának azt az élményt kell ébresztenie, hogy az evangélium (és a családról, házasságról szóló tanítás) az ember legmélyebb vágyaira ad gyümölcsöző választ…” Nem szabályok ismertetésére van szükség az igehirdetésben, hanem azoknak az értékeknek a hirdetésére, amelyek „választ adnak az emberi személy legmélyebb vágyakozásaira”, még a legszekularizáltabb társadalmakban élő embereknek. „és főleg a fiataloknak” a vágyakozásaira is (LinFam2014 28, 32, 56 stb).

Nyelvezetünknek el kell érnie mindenkit, és képesnek kell lennie közölni a mai emberrel is a családi élet szépségét. „Az új és megfelelőbb nyelvezet szükségessége különösen megmutatkozik, amikor be akarjuk vezetni a gyermekeket és a serdülőket a szexualitás témájába, és át akarunk adni olyan fogalmak mondanivalóját, mint az odaadás, hitvesi szeretet, hűség termékenység, utódnemzés.” Az ilyen témákról való beszéd „sok szülőnek és lelkipásztorkodásban résztvevő személynek is nehézséget okoz”, ezért erre külön tanítani kell őket. „Új nyelv szükséges, amely a biológiai szexualitás természetét összekapcsolja a kölcsönösen gazdagító komplementaritással, a barátsággal, szerelemmel, valamint a férfi és a nő önátadásával.” (56).

3. Új központok és képzések a családok érdekében

   a) Képzések – a családok gondozására

A szinodus kiemeli, hogy a családok gondozására szakszerű képzések által fel kell készülni. A felkészítő képzésekről több tanácsot, előírást fogalmaz meg:

Ha a család az egyház alapsejtje, a hit első nevelője, akkor a lelkipásztorkodás elsőrendű feladata, hogy „nagy figyelmet szenteljen a házasoknak” (PO 6). „A papság kötelessége, hogy miután kellő kiképzést kapott a családi élet kérdéseiben, ápolja a házastársak hivatását, hitvesi és családi életükben” (GS 52; 48,17; FC 70, 73; 53,61 stb).

A dokumentum többször ismétli: Azoknak, akik az apostolkodás e formájával foglalkoznak, „megfelelő kiképzést kell kapniuk. A papokat, a szerzeteseket és szerzetesnőket alkalmas módon kell tanítani és nevelni későbbi feladatukra.” „A szemináriumok feladata a papságra készülők bevezetése” a családok gondozásába és a családi életre való felkészítésbe (61). A főpásztorokra van bízva, „hogy minél több pap, még mielőtt a plébániai munkát elkezdi, vegyen részt speciális kurzusokon” (61, 34).

b) Egyházmegyei képzési központok

A szinodus többféle egyházmegyei, esetleg országos szintű képzés létrehozását javasolja. Ezek elindítása természetesen a főpásztorok feladata. A családgondozás és a képzések érdekében „ajánlatos, hogy az egyházmegyei család-hivatal és a többi pasztorális központ intenzívebbé tegye együttműködését” (61).

A magasabb szintű képzések egy részének az a célja, hogy a benne részesedők a plébániák családjainak, párjainak továbbadhassák ismereteiket:

– A plébánia „egy családokból álló család”. A plébánia feladata, hogy legyen segítségére plébánián élő családoknak, hogy egymásra találjanak, továbbá hogy koordinálja a családokkal kapcsolatos feladatokat s a család-csoportokat. Ez a koordináció és a családokkal kapcsolatos feladatok áttekintése megfelelő képzettséget igényel, jelenti ki joggal a dokumentum (78), amely képzést nyilvánvalóan egyházmegyei vagy országos szinten kell biztosítani.

– A válás-kutatások mutatják, hogy olyan párokat, akik már elhatározták a szakítást, a család-szakemberek nem kis százalékban le tudják beszélni a válásról, illetve segítséget tudnak adni nekik a házasságban támadt feszültségek feldolgozására. A kritikus helyzetekben jutott párok pasztorációja tehát megkívánja – írja a szinódusi dokumentum -, hogy „az egyházmegyékben hozzanak létre olyan központokat, amelyek a meghallgatásra és a közvetítésre specializálódnak” (79). „A (házaspárok közötti) kibékülés fáradságos művészete igényli a rokonok, barátok nagylelkű közreműködését…, de időnként külső szakmai segítséget is” (81).

– „Az egyháznak be kell vezetni tagjait – papokat, szerzeteseket, világiakat – a ’kísérés művészetébe’, hogy megtanulják levetni sarujukat a másik szent földje előtt.” „A kísérés kimondottan erre felkészített papokat (szerzeteseket, világiakat) igényel. Szükség van tehát olyan központok felállítására, ahol megtanulják a kísérést, valamint azt, hogyan lehet gondoskodni az összes családról, különösen is figyelve a nehéz helyzetben levőkre” (78).

c) Képzések a nemi, szexuális nevelés terén

A szinodus többször kijelenti, hogy a nemiségről való helyes látásmód kialakításának és a házasságra való jó felkészülésnek-felkészítésnek a gyermekkorban, iskoláskorban kell kezdődnie, a serdülőkorban kell folytatódnia, és csak a végső harmadik állomása a jegyesek felkészítése a házasságra (amint erre már a FC 66 is meghívott). A szülők, hitoktatók, katolikus iskolák kötelessége humánus-keresztény képet kialakítani a növekvő gyermekben majd a serdőlőben a szexualitásról, valamint a helyes párkapcsolatról, a házasság felé vezető biztos útról.

Ezért írja a szinódusi dokumentum, hogy külön lelkipásztori kurzusokat kell tartani a lelkipásztorok, szerzetesek, hitoktatók és mindennemű gyermeknevelési és családgondozói hivatásra készülőket számára, „amelyek segítenek a szeretetben megélt szexualitás szépségének felfedezésére”, illetve a jelenleginél jobb házasságra való távolabbi és közelebbi felkészítésre (58 vö. 56, 57, 61).

Bár a házasságra való nevelés terén is az első nevelő a család, „nem lehet a szexualitásra való nevelés egyetlen helye. Szükség van kiegészítő pasztorális kurzusok tartására, egyének és párok számára…, amelyek segítenek a megélt szexualitás szépségének felfedezésébe (különösen figyelve a serdülőkorúak számára átadandó ismeretekre).” (58)

S ha már vannak erre alkalmas házaspárok, természetesen vegyenek részt ők is az ilyen kurzusok vezetésében (58).

Újdonság, de logikus, amit mond: A kispapok képzése során „nem szabad elhanyagolni az érzelmi és pszichés fejlődést. A szentelendőknek kimondottan ezzel a céllal indított kurzusokon is részt kell venniük” amelyek felkészíthetik őket, hogy tudjanak és merjenek beszélni a házasságra való távolabbi felkészítéseknek, majd a jegyesi felkészítéseknek szexualitást érintő témáiról is. – „A képzés időszakában a papjelöltek töltsenek bizonyos időszakot saját családjukkal, és ez is segítse őket a családpasztorációs tapasztalatok megszerzésében. A világi hívők és családok jelenléte, és különösen a nők részvétele a papképzésben segíti őket” megtapasztalni a házasságra- és a megszentelt életre való hivatás kapcsolatát, és a másik nemmel való kapcsolatot (61).

A szinodus figyelmeztet nemi neveléssel kapcsolatos a társadalmi felelősségre is: „Némely ország olyan képzési programokat tesz kötelezővé, amelyek az emberi és keresztény látásmóddal ellentétes tartalmakat mutatnak be (a nemiség terén). Ezekkel szemben határozottan síkra kell szállni az Egyház azon szabadsága mellett, hogy saját tanítását taníthassa…” (58) „A szülők felelőssége is, hogy kövessék nyomon a gyermekeiket érintő iskolai és nevelési programokat” – a média segítségével is (67), és támogassák azt, ami jó, de emeljék fel hangjukat azzal szemben, ami káros.

d) Képzések a családok benső életének érdekében

A családok természetükből fakadóan küldöttek. „A család küldetése magában foglalja a házastársak termékeny kapcsolatát, a gyermekek nevelését, a házasság szentségéről való tanúságtételt, más párok felkészítését a házasságra és a nehézséggel küzdő párok vagy családok baráti kisérését. Ebből látszik, mennyire fontos az evangelizáció és kateketikai törekvés, amely a család belseje felé irányul… Ebben nagy segítséget jelent a családi katekézis, mint hatékony módszer a fiatal szülők képzésére, amely tudatosítja bennük küldetésüket…” (89)

A lelkipásztorkodás fontos feladata, hogy segítségére legyen a házaspároknak, családoknak saját lényegük megélésében – hangsúlyozza többször is a szinodus.

– A lelkipásztorkodásnak – világiak, szülők bevonásával – „fel kell ajánlania olyan képzési programokat, amelyek táplálják a házaséletet” (66)

– A dokumentum hangsúlyoz egy először banálisnak tűnő, de valójában lényegi feladatot is. Így ír: „Az egyik alapvető kihívás, amellyel a mai családnak szembe kell néznie, biztosan a nevelés kihívása, amelyet bonyolulttá tett a mai kulturális valóság és a média”. Létre kell hozni képzési programokat, amelyek irányt mutatnak – az egymással olykor ellentétes (vagy egyoldalúan liberális) nevelési modelleket felkínáló világban – a helyes nevelői magatartásra (66-68).

– A szülők képzésének lehetőségeként írja a szinódusi dokumentum, hogy „legyenek tevékenyen bevonva a keresztény beavatás szentségeire felkészítő programokba, mivel ők gyermekeik első hitre nevelői és a hit tanúi a gyermekek számára. (66-67). – Ez kiemelten vonatkozik az elsőáldozók szüleire, akiket az itt megjelenő megfogalmazás szerint is el kell vezetni odáig, hogy valóban „a hit tanúi” lehessenek gyermekeik számára. De vonatkozhat ez a fiatalabb korban bérmálkozók szüleire is. Hiszen ismert tapasztalat, hogy a szülői példa híján a gyermek vallási élete is rövidesen az ellentétjére fordul annak, mint amit hittanon tanult. (Az egyház eredeti előírása szerint az a gyermek lehet elsőáldozó, akinek legalább egyik szülője biztosítja a gyermek további vallásos nevelését, vallásgyakorlatát. Vö. X. Szent Piusz, Quam, Singulari.)

– S végül a családok legtermészetszerűbb alap-képzése, a tapasztalatok egymásnak való átadása. Ezért hívja a dokumentum a lelkipásztorkodást: Közösségi „találkozási lehetőséget kell biztosítani a szülők képzésére, és a családi tapasztalatok egymás közti megosztására” (67).

e) Családközösségek létrehozása, támogatása

A családi közösségeknek megtartó-megerősítő jelentőségéről régóta tudunk, de a megszokottnál erősebb hangsúllyal beszél róla a szinódus. A lelkipásztorkodásnak is és maguknak a keresztény családoknak is új módon teszi feladatává az ilyen közösségek létrehozását: A családoknak „fel kell fedezniük a többi családdal való közösség örömét. Kívánatos lehetősége biztosítani arra, hogy kis családközösségek jöjjenek létre, mint az evangéliumi értéket élő tanúi.” (90 vö. 89) Erre a lelkipásztori bölcsesség (FC 69) és a család-kutatás tudományai is rámutatnak. A család-szociológiai megfigyelések szerint, ha a család más családok közösségéhez tartozik, jelentősen nagyobb stabilitása figyelhető meg. Ennek két okát emelhetjük ki:

– Az ilyen közösség biztosítja a párok közötti jobb kommunikációt, a konfliktusok könnyebb feldolgozását, segítséget ad a keresztény nevelés terén, a gyermekek vállalására,az abortusz elutasítására stb.. És erőt ad, hogy (amint idéztük a Vatikáni Zsinat szavait) a családok „a nemegyszer kemény életkörülmények között – teljesebben élhessenek keresztény életet”.

– Rendkívül jelentős a családok közösségének szerepe a nevelés szempontjából. A serdülés korába lépő fiatal akkor tapasztalja meg igazán a neki átadott keresztény értékek megélhetőségét, ha látja, hogy nemcsak szülei, hanem más, baráti családok is ennek megfelelően élnek. A zsinat, majd a 2015-ös Szinódus is ilyen összefüggésben hangsúlyozza, hogy a családcsoportok „törekedjenek tanítással és gyakorlati útmutatással támogatni a fiatalságot”, valamint az új házaspárokat (14, 39,60; vö. Egyház a mai világban 52)

4. Az elvált és újraházasodott párok gondozása

A 2014-es rendkívüli szinódusnak, és a 2015-ös rendes szinódusnak egyik fő kérdése volt, hogyan lehet segítséget nyújtani a templomi házasságot kötött, elvált, majd új polgári házasságot kötött pároknak. – A témáról szólt már szent II. János Pál pápa, Familiaris Consortio c. apostoli buzdítása, az egyház irgalmas szeretetének új irányelveit megfogalmazva (84/e).

A válás a mai világban mindennapos jelenség. A polgárilag megkötött házasságoknak mintegy 50%-a bomlik fel. Bár az egyházi házasságok bomlási aránya kisebb, hiszen közéjük tartoznak azok a párok is, akik egy tiszta és érett készület után életreszóló kapcsolatot tudtak felépíteni; ennek ellenére sok templomban kötött házasság létezik, amelyek esetében a felkészülés nem biztosította az életreszóló házasságot. Sok olyan eset is van, amelyekben az egyik vagy mindkét elvált fél az első házasság felbomlása után mélyült el a vallásos életben, és ekkor szeretne érettebben házasságot kötni, és az egyházba kapcsolódva élni.

a) Ne érezzék kitaszítva magukat az egyházból

A kitaszítottság érzését leginkább az válthatja ki, hogy ők nem áldozhatnak (gyónhatnak). Az áldozáshoz engedésük kérdése ismételten szóba került a szinoduson, és a katolikus világsajtóban. A döntés az, hogy az egyház fenntartja eddigi rendjét, amellyel a házasság felbonthatatlanságát védi. Hiszen a világ minden oldalról a házasság felbonthatóságát hirdeti, egyedül az egyház az, amely védelmezi – Jézus parancsának megfelelően – az életreszóló házasságot. (Ennek olyan következményei is vannak, mint a szociológusok által is megfigyelt tény, hogy a katolikusok lakta területeken a válások aránya jelentősen kisebb, mint másutt.)

De azt már szent II. János Pál pápa is kijelentette az első család-szinódust is összefoglaló apostoli buzdításában, hogy az elvált újraházasodottak nem élnek „a bűn állapotában”, mint ahogy korábban mondták; mert az Egyház „szilárd bizalommal hiszi, hogy elnyerhetik Istentől a megtérés és üdvösség kegyelmét, ha kitartanak az imádságban, a bűnbánatban és a szeretetben.” (FC 84)

Ilyen módon szól róluk a szinódusi dokumentum is, és hangsúlyozza, hogy szeretettel „integráljuk őket is a keresztény közösségbe… Ne csak tudják, hogy Krisztus testéhez, vagyis az Egyházhoz tartoznak, hanem erről örömteli és termékeny tapasztalatuk is legyen. Testvéreink és nővéreink ők, s a Szentlélek elárasztja őket is ajándékaival mindenki javára. Részvételük többféle egyházi szolgálatban kifejeződhet: meg kell vizsgálni melyek azok a szolgálatok, liturgikus, pasztorális, nevelési és intézményi területen, amelyekből jelenleg ki vannak zárva ugyan, de meg lehetne nyitni előttük.” (84) Ha mindent megtettek, ami tőlük tellett az Istennel való kiengesztelődés érdekében, „ez megerősítheti bizalmukat Isten irgalmában, amelyet ő senkitől sem tagad meg” (86).

Az újraházasodott elváltakkal tehát szeretettel meg kell értetni, hogy amikor az egyház a felbonthatatlanságot védi, isteni értéket véd. És adott helyzetükkel ők is tanúivá lesznek, pl. gyermekeik előtt és közösségük előtt, a felbonthatatlanságnak. Ezért ne legyen harag a lelkükben, és ne szakadjanak el az egyháztól, hanem ajánlják fel vezeklésül szenvedésüket, és használják ki a kegyelmi alkalmakat, amelyekkel egyesülhetnek Jézussal, és építhetik az Egyházat.

A házasság lényegi valóságának tiszteletben tartása és védelmezése határozza meg az egyház Szinóduson is megfogalmazott véleményét a homoszexuális párok kapcsolatáról: Azt nem tekintheti házasságnak, hisz a házasság egy férfinek és egy nőnek a szövetsége. De egyidejűleg nyomatékkal hív a homoszexuális személyek tiszteletére, az ilyen kapcsolatban élőknek és rokonaiknak is segítésére, lelki támogatására (76 vö. 33).

b) Az újraházasodottak lehetőségei

Már Szent II. János Pál pápa rámutatott több lehetőségre, amelyek által az elvált újraházasodottak megújulhatnak, illetve mélyülhetnek a kegyelmi életben.

– Részt vehetnek az egyház életében. Lelki megújulásuk eszközei az irgalmasság cselekedetei és az egyházi közösség szolgálata (FC 84/c).

– Módjuk van a lelki, kegyelmi megújulásra, a tökéletes bánat felindítása által – illetve kérhetnek lelki beszélgetést. (Általában inkább a lelkipásztor feladata, hogy kérés nélkül is meghívja az ilyen személyeket lelki beszélgetésre, tanácsadásra. Hiszen ők sérültségük miatt általában inkább visszahúzódnak). –

– Végezhetnek lelki áldozást (azaz feltárhatják lelküket az Eukarisztikus Jézus előtt, kérve hogy jöjjön a lelkükbe), és ily módon egyesülhetnek Vele.

– A korábbi egyházi előírások is megfogalmazták már, hogy a súlyos betegségben vagy operáció előtt állók (nemcsak a közvetlen halálveszélyben levők!) gyónhatnak, áldozhatnak (nem kell megígérniük, hogy felgyógyulásuk esetén testvérként fognak élni!); s a betegek kenetében részesülhetnek.

A szinódus új utakat is kijelölt, az elvált személyek lelkipásztori gondozása terén:

– „E házaspárokat tájékoztatni kell annak lehetőségéről, hogy folyamodhatnak a házasság semmisségét kimondó eljárásért. Kívánatos hogy az egyházmegyékben (a plébániákon) tartsanak a tisztánlátást segítő kurzusokat, és e személyek bekapcsolását az Egyház életébe.” (53)

– Ha egy elvált és újraházasodott pár kapcsolata „jelentős stabilitásra tett szert, akkor alkalmasnak tekinthető, hogy kísérést kapjon a házasság szentsége felé.” Az ilyen párok „különös lelkipásztori odafigyelést igényelnek” (54). „A pappal folytatott beszélgetés, helyes ítéletalkotáshoz vezet… s rámutathat azokra a lépésekre, amelyek elősegíthetik az Egyház életében való teljesebb részvételt.” (86)

5. A házasságok érvénytelenítése

Ferenc pápa már a szinódus befejezése előtt kiadta a Mitis Iudex Dominus Iesus és a Mitis et misericors Iesus motu propriót, amelyekkel a házassági érvénytelenítés folyamatát egyszerűsítette. – A Motu propriók előírják, hogy az egyházmegye ne kérjen az eljárásért anyagi ellenszolgáltatást (amint eddig elkérte az ügyben dolgozók fenntartásához szükséges összeget).

Az eljárások gyorsítása érdekében a szinodusi dokumentum hangsúlyozza, hogy ez az „elégséges számú személyzet felkészítését igényli, akik közé klerikusok és világiak tartoznak, s akik elsődlegesen erre az egyházi szolgálatra szentelik magukat. Ehhez kapcsolódik, hogy az elvált vagy válságba került házaspároknak információs, tanácsadó és közvetítő szolgálatot kell rendelkezésére bocsátani, amely kapcsolódik a családpasztorációs központ feladatához, és olyanokat is tud fogadni, akiknek a távlatában már megjelenik a házassági per” (82).

Az elvált újraházasodottak helyzetét, illetve az első házasság semmissé nyilvánításának kérését illetően tudnunk kell, hogy az egyház ma jóval nagyobb arányban nyilvánítja érvénytelennek a házasságokat, mint korábban. Ennek oka nem az egyház felfogásának változása, sokkal inkább a mai fiatalok erkölcsi világa, és a házasságra való felkészülésről vallott hamis elképzelések, melynek következtében sokan úgy kötnek házasságot, hogy nem érettek az életreszóló kapcsolatra. Ezt a helyzetet komolyan elemezték a szinodusi atyák (5,7).

a) Legtöbb válás oka a rossz felkészülés

A téma ilyen megközelítése nem szerepel a szinodusi anyagban, a szerző hozzáfűzése: (Az alábbi gondolatoknak jelentős mondanivalója van sok elbizonytalanodott szülő számára is, akik bizonytalanná lettek, vajon nem válik e javára a fiataloknak, ha a házasságkötés előtt összeköltöznek: kipróbálják, hogy összeillenek-e.)

Ma nyilvánosságra jutottak már vallástól semleges tudományos nagy amerikai kutatások, amelyek ugyanazt igazolják, amit a mindenkori egyházi tanítás és sok hagyományos kultúra bölcsessége és tapasztalata is mondott: hogy az éretten megkötött házasság előtti szexuális élet súlyosan káros a házasságra.

Napjainkban a fiatalok legnagyobb része együtt él már, amikor a jegyesoktatásra jelentkeznek: nagy részük a szerelem fellobbanása után néhány hónappal összeköltözik.

Korábban is tudtuk, hogy a szerelem elvakítja a fiatalokat, s akadályozza őket egymás alapos megismerésében, s az érett, életreszóló döntésben az éretlenül, szerelemnek és szexualitásnak kábulatában kötött házasságoknál általában nincs meg az életreszóló döntéshez szükséges értelmi-akarati állapot.

A 2000-es években a szerelmi hormonok felfedezése után még többet tudunk ennek a kornak az életreszóló döntésre való képtelenségéről. Mit mondanak a hormonok? Hogy a szerelem-hormon, a PEA (phenil-etil-amin) valóságos kábító hatással rendelkezik, és általában mintegy 18 hónapon át kábulatban tartja a párt (a lila köd). Ha a szerelem-hormon kábító hatásához még kapcsolódik a szexuális élmény hormonja (endorfin), akkor még erősebb lesz a kábulat, melynek következében az együttélő fiatalok lényegileg képtelenek egymás mélyebb megismerésére és az érett döntésre. Azt korábban is vallotta az egyház, hogy a részeg állapotban kimondott házassági ígéret érvénytelen, az viszont újként vált ennyire nyilvánvalóvá, hogy a szerelmi és szexuális gerjedelmek között élő fiatalok döntése nem érettebb akarati döntés, mint a részegeké.⁵

Súlyos kérdés: vajon van-e biztosítéka annak, hogy a válás után létrejött második kapcsolat életreszóló lesz-e, avagy nem épült-e hasonlóan rossz alapokra, mint az első? Ezért csak akkor ajánlatos belekezdeni az első házasság rendezésébe, ha a jelen kapcsolat stabilizálódni látszik. Ennek jelei lehetnek a gyermekek születése, a pár elmélyült keresztény élete stb.

b) Javítani kell a jegyesoktatást

Fentebb szóltunk már az alapelvről, hogy a házasságra való felkészülésnek a gyermekkorban kell kezdődnie. De a szorosan vett jegyesi felkészítéseknek is teljesen meg kell újulniuk, mondja a szinodus, és jelentette ki többször Ferenc pápa is.

A szinodus érthetően megfogalmazza, miben kell javítani a jegyesoktatáson.

„A keresztény házasságot nem lehet kulturális hagyományra vagy egy pusztán jogi megállapodásra lefokozni. A keresztény házasság Isten valóságos meghívása, amely alapos végiggondolást, állandó imádságot és kellő érettséget igényel. Ezért szükség van olyan felkészítő kurzusokra, amelyek oly módon kísérik az egyént és a pár, hogy a hit tartalmainak átadásához hozzákapcsolódjon az egyházi közösség élettapasztalata… Ez megkívánja, hogy javítsuk a házasságkötés előtti – tartalmában olykor szegényes – katekézist.” (57)

A kurzusok témáit ki kell bővíteni, hogy ez ne egyszerűen egy ismeretanyag átadása legyen, hanem „legyen hitre és a szeretetre nevelés kurzusa, melyek illeszkedik a keresztény beavatás (azaz a katekumenátus) folyamatába. (Ennek fényében emlékeztetni kell az erények fontosságára, köztük a tisztaságéra, mint a személyek közötti szeretetben való igazi növekedés feltételére.) A képzési útnak olyan jellegűnek kell lennie, mint az egyén és a pár hivatásának tisztázására irányuló útnak…” (58), és mint minden katekumenális folyamatnak, be kell vezetnie a lelki élet alapjaiba, és az egyházi közösségbe. (59)

A felkészítő kurzusok vezetésében „olyan házaspárok is vegyenek részt, akik képesek kísérni a jegyeseket az esküvő előtt és a házaséletük első éveiben.” – Nagyobb súlyt kell fektetni pl. a jegyesoktatás során is a velük kialakítandó „személyes kapcsolatokra”, amelyek „hozzájárulhatnak ahhoz” hogy a jegyesek közelebb kerüljenek az egyházi közösséghez és „szívük fokozatosan megnyíljon Isten tervének teljességére” (58).

c) Külön jegyesi képzés a hitben járatlanoknak – és a párkapcsolatban élőknek

A szinodus tagjai számára a megbeszélendő témákkal kapcsolatban utat mutató un. Lineamentában (amely a 2014-es rendkívüli szinodus záródokumentuma is), még egy fontos gondolat szerepel:

„Ma sok olyan pár kér keresztény házasságkötést, akik már együtt élnek. Az ilyen párok felkészítésére több időt kell fordítani, hogy megértsék a szentség valóságát, amelyet kérnek. – XVI Benedek: „Ne gondoljátok, hogy az együttélés garanciát jelent a jövőre, ahogy azt sokan gondolják. Szükség van arra, hogy betartsuk az egyébként meghatározott időt (a lelki összeérésre) és a fokozatosságot.”

„Vannak, akik „több éve polgári házasságban élnek, és már gyermekeik is vannak. A keresztény közösség olyan felkészülési utat ajánljon számukra, amely elvezeti őket a hithez és házasság kegyelmének ajándékához. A házasság szentsége új életet teremthet bennük.” Jó volna, ha a házassági felkészítés során felkelthető lenne bennük a vágy, hogy az esküvő után a bérmálkozást is kérjék.”⁶ (Lineamenta 26)

Befejezésként – A keresztény család küldetése korunkban

A család a társadalomnak és az Egyháznak is alapvető sejtje. A II. vatikáni zsinat teológiai megnevezése szerint a család „kis egyház”, a Szentháromság ikonja a földön. Mélyen elgondolkoztató a Szinodus megfogalmazása: „az Egyház ahhoz, hogy teljesen megértse önnön misztériumát, a keresztény családra tekint, mint amely hamisítatlanul megmutatja azt” (42). „A házasság szentségének erejében minden család (kiemelten) értékké válik az Egyház számára…(Ezért) a család szentségi ajándékának megőrzése nemcsak az adott családra tartozik, hanem az egész keresztény közösségre…” (52)

Ma abszurd támadások érik a házasságot, a családot, és az un. fejlett világban az összeomlás jeleit mutatja. De minél nagyobb a sötétség, annál jobban ragyog a fény. Az egyháznak, és azon belül a keresztény családoknak küldetése, hogy világítsanak és tanúsítsák a családi élet szépségét, és a keresztény élet és házasság kegyelmeit. Ez a szemlélet alapozza meg a Szinodus tanítását és lelkipásztori meghívásait; és ennek a szemléletnek megújítására, elmélyítésére hív minden keresztényt és tágabban minden embert!