Ügynök kérdés és papi ügynökök

I. Rész

Az ügynök-kérdésről általában

(Tomka Ferenc)

2005-ben, egy évvel a választások előtt, a kormánypártok rendkívüli sajtókampánnyal kísérve, az ország első kérdésévé próbálták tenni a diktatúra ügynökeinek kérdését, személyük feltárását, mintegy pellengérre állításukat. És legélesebben az un. egyházi ügynökök lelkiismereti árulásáról beszéltek. Következő fejezetünkben szólunk az egyházi ügynökök témájáról (A papság 2-4 %-át érinti a kérdés.). De előbb meg kell ismerkednünk általában az ügynök-kérdés valós arcával.

Az alábbiakban több szempontból vizsgáljuk az ügynök kérdést.

A) Először arról szólunk, hogy az egész kommunista társadalmat átfogta a megfigyelők hálója – és a gondolkodás-ellenőrzés elsősorban a kommunista párt feladata volt.

B) A párt besúgó hálózatához csatlakozott az ügynökök hálója.

C) Az ügynök fogalom sokféle torzításban került be a köztudatba, ezért tisztáznunk kell magát a fogalmat, és annak torzításait

D) Az ügynök–kérdéssel kapcsolatban szólnunk kell arról is, – hogy az ügynök-rendszer a diktatúra embertelenségének egyik jelképe is.

E) Végül lássuk: kik és milyen indítékokból sürgetik e kérdés tárgyalását.

A) a párt szerepe az állampolgárok megfigyelésében

A kommunista rendszerek minden országban az állampolgárok teljes körű megfigyelésére és kézben tartására, a gondolkozás ellenőrzésére is törekedtek.

A munkahelyeken minden dolgozó egy párttitkár, illetve „személyzetis” alá tartozott, akiknek nem titkolt feladata volt minden egyes dolgozóról személyzeti adatokat vezetni, politikai állásfoglalásáról (természetesen vallási felfogásáról és kapcsolatairól is) jelentést adni a felsőbb párt- és állambiztonsági vezetők felé. Nagyobb munkahelyeknek személyzeti osztálya volt, amely a személyzeti osztályvezető irányítása alatt, minden dolgozóról személyi dossziét vezetett. A szocializmus liberalizálódásának idején a jog megadta ugyan az elméleti lehetőséget, hogy ki-ki betekintsen a saját „káder anyagába”, a gyakorlatban azonban ezt általában nem engedték meg.

Az egyes lakóhelyi, munkahelyi egységekről, csoportokról, intézményekről, a bennük élő polgárok magatartásáról és gondolkodásáról a megbízott párttagoknak, párttag-sejteknek és párttitkároknak kellett hangulat-jelentést adniuk.

A párttagok között voltak önkéntesek, akik az egyházat, a plébániával kapcsolatos eseményeket figyelték, fényképezték. Így a diktatúrának a társadalom nem kis részét sikerült cinkossá tenni az „egyházi reakció elleni küzdelemben”.

Ezeket az embereket, csoportokat nem hívták „ügynököknek”! A rendszer úgy tekintett rájuk, mint akik önként vállalták ezt a feladatot, és elkötelezettségükből fakad, hogy jelentést adnak mindenről és mindenkiről, ha valami (megítélésük szerint) nem a rendszer esedékes céljai szerint alakul. – Vagyis valódi besúgó tevékenységet folytattak.

Az állami munkahelyeken (és más nem is létezett) a dolgozó elkerülhetetlenül beszélgetett a párttitkárral, a személyzetissel; illetve azoknak joguk volt kikérdezni a dolgozókat felfogásukról; a munkatársak között is voltak párttagok, akikkel beszélgetett, és akik jelentették „hangulatát”. – Egy átlagos munkahelyen tehát nem volt szükség külön ügynökökre. A rendszer úgy volt felépítve, hogy a megfigyelők ott éltek, gyakran fizetett alkalmazottként, a társadalom minden rétegében.

Hasonlóképp az oktatási rendszert is átszőtte a megfigyelők hálózata már a középiskolákban: A KISZ titkárok, és a hű KISZ-tagok feladata volt jelentést adni társaik politikai, vallási felfogásáról, a párt irányától eltérő viselkedéséről. A kor diákjai tudták, hogy oktatási intézményeikben a KISZ-titkároknak feladata a megfigyelés és a róluk való jelentés. A magyar állampolgár így mindenütt kézben tartható volt; a másként gondolkodás vagy a vallásosság minden akadály azzal a következménnyel járhatott, hogy valakit nem léptettek elő, vagy elbocsátották munkahelyéről, -felsőoktatási intézményéből.

Egy példa a felsőoktatási intézményekbe való felvételi lefolyásáról, és a helyi megfigyelések áramlásáról. Az Orvosi Egyetemnek az ABTL-ban megtalálható objektum-dossziéja tartalmazza évről évre az egyetemmel foglalkozó operatív tiszt jelentését: amelyből megtudhatjuk, hány egyházi kötődésű fiatalt utasítottak el az egyetemről az államvédelem utasítására, és hány pártkáder-gyermeket vettek fel, bár nem érte el a felvételihez szükséges pontszámot. Az operatív tiszt az iskolák, igazgatók stb. jelentéseiből tudta meg a diákokra vonatkozó adatokat. A vallásos kötődéssel rendelkező, és felvételijét kérő diák értesítőjén gyakran ez állt: „Kérelme helyhiány miatt elutasítva.” ¹

A gondolat-diktatúra jelei voltak, illetve hírszerzés manipulált „kapcsolatai” közé tartoztak, az állambiztonsági szaknyelvén, az un. ’személyi kapcsolatok’. Ez azt jelentette, hogy a titkosrendőrök rendszeres kapcsolatot tartottak olyan személyekkel, akiknek „beszervezése” kockázatos lett volna. Ők így tudtukon kívül, és minden bizonnyal akaratuk ellenére, tagjai lettek a hírszerzési hálózatnak. Az „operatív tiszt” ugyanis társaságban vagy különböző alkalmakkor rendszeresen elbeszélgetett velük, és hírszerző módszerekkel kiszedte áldozataiból a fontosnak minősülő információkat. „Neves párton kívüli személyiségekkel, művészekkel, irodalmárokkal tartottak így kapcsolatot, és azok tudtukon kívül adtak esetenként másokra terhelő adatul felhasznált jelentéseket – amelyek bekerültek a róluk vezetett dossziékba, és más célszemélyek elleni eljáráshoz is adatokat szolgáltattak.²

Az párttagok jelentései és az ügynök jelentései mellett az állambiztonságnak több más információ-forrása volt. Ilyenek voltak az un. „hivatalos kapcsolatok” is. A dokumentumok is igazolják, hogy minden község tanácselnökének (alkalmasint az iskolaigazgatóknak vagy állami intézmények vezetőinek!) jelentést kellett küldenie minden társadalmi mozgolódásról; az egyházat ellenőrző szervek számára pedig a helyi lelkipásztorról, az egyházi közösség életéről.

Ehhez természetesen szükségük volt helyi “besúgókra” is, akik rendszeresen jártak a templomba, s jelentették a szentbeszédek tartalmát, a hívők hangulatát, a gyermekek, az ifjúság jelenléti arányait. (Az okiratokból tudjuk, hogy voltak ártatlan „besúgók” is, pl. egy tanácselnök jámbor édesanyja, akit fia rendszeresen kikérdezett a templomban történtekről, s ennek alapján adta le jelentését.)³

B) az „ügynökök” helye a társadalom megfigyelésében

1) Hol volt szükség ügynökre?

Ügynökökre, azaz egy-egy személyt vagy csoportot figyelő és róluk jelentést adó besúgókra, a diktatúrának elsősorban azokban a csoportosulásokban volt szüksége, ahová a pártnak és a hivatalos személyzeti megfigyelőknek eszközei által nem tudott behatolni. Ilyen lehetett minden gyanús csoportosulás. Ilyenek voltak a 80-as évektől az ellenzéki csoportok egy része (másik részébe ui. kezdettől fogva beépültek a párt munkatársai), és ilyen volt elsősorban az egyház, és sajátosan az egyházaknak azok a csoportosulásai, amelyekről a diktatúra a saját csatornáin keresztül nem tudott információt szerezni.

2) Az állambiztonsági „háló” felépítése

A rendszer kezdettől – fokozott módon ’56 után, majd a ’60-as és a ’70-as évektől 1990-ig – széleskörű ügynök-rendszerre is épített. A gyilkosságok, börtönbe zárások és koncepciós perek megszűntével a politikai rendőrség egyik fő feladatává a lakosság feltűnés nélküli – de teljes – ellenőrzését tették. Az újabb kutatások szerint Magyarországon több százezerre tehető a jelentők, “közhangulatot figyelők” száma.⁴

Ezeknek a besúgóknak sokféle fajtája volt a rendszer elindulásától kezdve. Tanulságos olvasmány a témában pl. Szabó Csaba (Szerk): Egyházügyi hangulat-jelentések, Budapest c. kötete. A szerző az ÁEH-nak leadott jelentésekből ad ízelítőt. Két személynek, egy kötetet kitevő jelentéseit közli, az 1951-53 közötti időszakból. Egyikük Budapest számos templomát járja körbe rendszeresen, s figyeli, melyikben mi történik, mit prédikálnak az atyák, miről beszélnek a hívek. Elbeszélget a templomokból kijövőkkel, hogy véleményüket kérje, és erről beszámolhasson. Bemegy a gyóntatószékbe is, hogy “tanácsot kérjen”, majd ezt jelenthesse.⁵

A BM állambiztonsági struktúrája, többszöri átalakulás után, lényegileg 1962-ben, az MSZMP KB PB határozata nyomán alakult ki, úgy, ahogyan ez a rendszerváltozásig működött. Ebben a rendszerben a III. Főcsoportfőnökség látta el az állambiztonsági feladatokat: kémelhárítást, hírszerzést, katonai elhárítást stb. Ezen belül a III/III csoportfőnökség feladata a „belső reakció” elleni küzdelem – vagyis az „elhárítás” egyházak-, az ifjúság- illetve a társadalomra veszélyes elemek vonatkozásában.

A III/III-as csoportfőnökség III/III-1. osztálya foglalkozott az „egyházi reakcióval”.⁶

Ennek az osztálynak három alosztálya volt. Az A/ osztály feladata a római katolikus egyházzal szembeni elhárítás, a B/ osztályé: a katolikus egyházi vezetéssel és intézményekkel szembeni elhárítás, a C/ osztályé a protestáns egyházakkal, illetve szektákkal szembeni elhárítás. A három osztály feladat-megosztása utal a katolikus egyház elleni koncentrációra, noha a szám-arányok is megmagyarázhatják a feladatmegosztást.

Az operatív tisztek száma ekkoriban kereken 10.000 (9749), ennek fele a „belső reakció ellen” küzd, magyarul a lakosságot, az egyházat ellenőrzi.– Az operatív tartó-tiszt feladata, hogy ügynököket, illetve az un. „hálózati személyeket” kinevelje, kézben tartsa, irányítsa.⁷

• Az állambiztonság „hálójának” központi szerve a BM III/III-as csoportfőnökség

• kulcsszemélyei az operatív tisztek,

• ők fogják össze, a terepről adatokat szerző informátorokat, ügynököket.

• A hálózatot kiegészítik mindazok (az előzőkben bemutatott párt- és egyéb szervek), amelyek a BM-nek, illetve a III/III-as csoportfőnökségnek valamilyen módokon információkat szolgáltatnak, hogy így az ország és polgárai áttekinthetőek legyenek.

3) Az ügynökök beszervezése – bekényszerítése

A titkosszolgálat, saját meghatározása szerint, az ügynökök beszervezésének négyféle módjáról beszélt. Az első típus, aki ideológiai, hazafias alapon (azaz – úgymond (!) – a személyes meggyőződés alapján) lett ügynökké. A második csoportot terhelő, kompromittáló tény alapján „fogták meg”, amikor büntetőjogi felelősségre vonható, vagy kompromittálható személyeket zsaroltak. A harmadik csoportba tartoztak a fizetett ügynökök: anyagi egzisztenciális okok alapján váltak ügynökké. A beszervezés negyedik és legáltalánosabban használt módszere, az un. kombinált módszer volt. ⁸

Az ügynökkartonokon szerepel egy kérdés: „A beszervezés alapja”. Az un. „tartó-tisztnek” ide be kellett írnia válaszul a fenti kategóriák valamelyikét. A papi beszervezési kartonok jelentős részén ez áll: „hazafias”, vagy „hazafias alapon”. Vajon ez azt jelentené, hogy az illető elkötelezett kommunista volt, aki hazafias kötelességének tartotta, hogy egyházáról jelentéseket adjon? – Példa ez a rendszer félrevezető meghatározásaira, hamisító szóhasználatára: Több papírról kiderült, ha valakit kényszeríteni tudtak, hogy írja alá: „ha államellenes összeesküvésről tudomást szerzek, hazafias kötelességemnek tartom jelenteni azt” – akkor írtak róla egy ügynök-kartont, és a beszervezés alapja kérdésnél ez a válasz áll: „hazafias alapon”.

Markó György, a Történeti Hivatal volt elnöke a beszervezés-bekényszerítés aljas módszereiről tájékoztat egy sajtó-beszélgetésben: “Voltak, akiket azzal csaltak tőrbe, hogy nyugati útjuk előtt megkérték, jelentse, ha olyasmit tapasztal, ami a Magyar Népköztársaság érdekeit fenyegetheti, majd ezután a munkatársairól kértek információt. Találkoztam egy tizenhét éves fiú aktájával, aki 1988-ban egy BKV autóbuszról ellopott egy táblát, de elkapták. Azzal fenyegették, hogy kicsapják az iskolából, ha nem lesz III/III-as ügynök. Ezt a hitvány módszert már az ötvenes, hatvanas években is alkalmazták, például a csempészésen ért sportolóknál. A nyolcvanas években nőtt a zsarolással beszervezett hálózati személyek száma. A szocializmusban hiánygazdaság volt, egy autó- vagy lakáskiutalásért sokan sok mindenre hajlandók voltak. A sportolók a III-as csoportfőnökség közreműködésével válogatott kerettag lehetett, el tudták intézni a gyermekek egyetemi felvételijét, vagy hogy valakit a többieknél hamarabb, esetleg más helyen nevezzenek ki osztályvezetőnek. Aczél György azt is tudta, hogyan kell megfogni a művészeket. Még a nyolcvanas évek végén is előfordult, hogy valakit beszervezési nyilatkozat aláírására kényszerítettek.” ⁹

Az “ügynökké” kényszerítés-zsarolás területén vannak fiatalkori emlékeim. Legközelebbi rokonságomból három személyről, édesapámról és két nagybátyámról tudtam meg, serdülő koromban, hogy többször megpróbálták őket súlyos fenyegetésekkel másokról való adatszolgáltatásra bírni az ávó emberei. A fenyegetések, többgyermekes családapákról lévén szó, életbevágóak voltak, pl. a munkahelyről való eltávolíttatás vagy gyermekeik jövőjének “elvágása”. Beszélni ilyen témáról, csak a legbizalmasabb kapcsolatban mertek az emberek, mert tudták, hogy a rendszer könnyen bezárt valakit, vagy (korábban) eltett láb alól. Kettőjüktől tudtam, hogy úgy élték meg a beszélgetést, amelyen visszautasították a “beszervezési” ajánlatot, hogy lehet, ezek az ávósok őket most lelövik (általában kettesével voltak), ha nemet mondanak, de akkor sem fognak velük kapcsolatot létesíteni. “Lőjön le, de akkor sem vállalom ezt!” kiáltotta egyikük. Az élet ilyen teljes kiszolgáltatottságának élményét, nem lehet figyelembe nem venni, amikor ezekre az eseményekre emlékezünk.

4) A III/III-as besúgók tevékenysége

A politikai rendőrség az általa veszélyesnek tartott intézmények vagy un. “célszemélyek” és „cél-csoportok” megfigyelésére alkalmazta az „ügynököket”.

Az egyházra állított besúgók feladata, az egyházi intézmények, valamint a papi-szerzetesi személyek és a velük kapcsolatot tartó értelmiségiek, fiatalok megfigyelése volt.

Az ügynököket az un. „tartótisztek” általában rendszeresen titkos találkozókra hívták. Ezeken kapták meg tőlük a szempontokat, amelyek alapján intézményükről vagy a célszemélyekről az információkat be kellett szerezniük. A tartótiszt tanította ki az ügynököket az információszerzés módszereire is.

Papi személyekről való jelentések esetében gyakori ügynöki módszer volt, hogy gyónás keretei között férkőzzenek a célszemély-pap bizalmába, ismerjék meg gondolatait. Az “ügynökök” feladata lehetett a kulcsokról lenyomatot készíteni, elősegítve, hogy a nyomozók behatolhassanak a lakásba, és titkos házkutatást tarthassanak. Az adatgyűjtés kedvelt eszköze volt a lehallgató berendezések elhelyezése a lakásban, a telefonbeszélgetések lehallgatása, postai küldemények felbontása.

Az ügynökhálózat célja volt az is, hogy elbizonytalanítsa az egyéneket, és bomlassza, megfélemlítse a közösségeket, amelyek nemkívánatosnak minősültek a hatalom számára, illetve hogy esetenként feszültségeket, ellentéteket szítson emberek és csoportok között.

A nyomozó osztályokon nem riadtak vissza rágalmazó levelektől vagy hamis bizonyítékok koholásától sem. Ismerősek voltak a női ügynökök is.

Kahler könyve idéz jegyzőkönyveket, amelyekben ennek az “eszköznek” használata világosan megfogalmazódik.¹⁰ Hasonló prostituált-ügynöki jelentések találhatók az ÁBTL dossziéi között.¹¹ Szexuális természetű vádak és rágalmak – láttuk egy előző fejezetben – gyakoriak voltak a papok ellen. Előfordult az is, hogy egy-egy papot sikerült nemcsak kompromittálniuk, hanem a papi hivatás elhagyására is késztetniük.

Az idézett kötet ismertet több egyházi, vagy a rendszerrel szemben kritikus, személyről készült “ügynöki” jelentések kötetnyi anyagát. Betekintést nyújt a megfigyelések és lehallgatások embertelen világába. Egy-egy besúgó a papok legbensőbb életébe – ifjúsági csoportjába, gyóntatószékébe – is behatol, ott kér tanácsot (a számára megadott feladatnak megfelelően), s onnan ad jelentéseket az atyáról, valamint a hozzá járó “veszélyes és államellenes” személyekről: felnőttekről, egyetemistákról.

Politikai döntés kérdése volt, hogy ki ellen és mikor indítanak büntetőeljárást. Bár a szabadságelvonást a perrendtartás abban az időben is szabályozta, a politikai osztályok tetszésük szerint korlátozták bárkinek személyes szabadságát, és ezt esetenként “előzetes letartóztatásnak” nevezték. Hasonlóan hetekig vagy hónapokig hallgattak ki személyeket ítélet nélkül, és írásbeli vallomásokat követeltek tőlük. A kihallgatások a fizikai kimerítés és a fenyegetés minden eszközét alkalmazták.

Hogy milyen helyekre is bejutottak a “besúgók”, fájdalmas tapasztalatként éltük meg a korabeli szerzetes diákok. 1967. október 23-án a kecskeméti Piarista Gimnáziumban egy osztály óra végén elénekelte a Himnuszt. Megtorlásként négy diákot kizártak a gimnáziumból, kettejüket az ország minden középiskolájából. A diákok között volt beépített, akiktől a tanároknak is félniük kellett. (Az éneklés megszervezését a rendőrség senkire nem tudta rábizonyítani, ezért a legsúlyosabb büntetéssel – a minden középiskolából való kizárással – azt a két diákot sújtották, akik az alkalomra ünnepi, sötét öltönyt vettek fel.) Lényegileg ugyanez történt öt évvel korábban a pannonhalmi Bencés Gimnáziumban – ahol testvér-öcséim a történtek idején tanultak. – Kispapként magam is találkoztam a szemináriumba beküldött “ügynökökkel”.

C) ügynök fogalom – a társadalom megtévesztésére

1) Lélektani manipuláció – démonizáció eszköze

Rainer M. János neves liberális történész írja: A kommunista rendszernek minden korban tulajdonsága volt, hogy szerepeket démonizáljon, hogy ezáltal bűnbakot képezzen, akire valamiképpen ráruházhatja a múlt gazságainak felelősségét. A politikai fordulat után a régi kommunista funkcionáriusok, vagy ávósok már idős emberek, az újabb kor funkcionáriusai pedig „a rendszerváltás idején menedzserré, vállalkozóvá, bankárrá, tisztviselővé vagy politikussá váltak.” Őket a mai körülmények között nem tűnik alkalmasnak demonizálni, felelőssé vagy bűnbakká tenni. „Ebben a helyzetben az ügynök mondhatni kapóra jött. Szociológiai, politikaelméleti szempontból az ügynök viszonylag jelentéktelen csavar a gépezetben…” De alakja jól „elkülöníthető (a rendszer megszámlálhatatlan ágensétől)”, „felmutatható”, és „felmutatása egyben felmentést jelent mindenki másnak.”¹²

A bűnbak-képzés ismert eseménye hazug rendszereknek, társadalmi igazságtalan koroknak.

2) A jogi meghatározás félrevezető

Mit jelent, ha valakire azt mondják, hogy a kommunista rendszer “ügynöke” volt? – A normál beszédben ez azt jelenti, hogy az ügynök a rendszer titkos munkatársa, annak ügyeit szívén viselni, annak elkötelezett munkása, vagy fizetett besúgója. Ahogyan azonban a politika hazánkban ma ezt a fogalmat használja, alkalmas arra, hogy a társadalmat teljességgel félrevezesse.

Az “érintettség” kérdését maga a rendelkezés, illetve az Országgyűlés 41/2002 (VII.12.) határozata félreérthetően (vagy félrevezetően!) fogalmazta meg: A volt ügynökök érintettségét vizsgáló bizottság feladatává tette, hogy vizsgálják meg, kik voltak az előző rendszerben bizonyos területen dolgozó főhivatású “ügynökök”, kik adtak jelentést, kik kaptak ezért fizetést, kik írtak alá hálózati feladatra vonatkozó nyilatkozatot… És a b) pont így fogalmaz: kik “szerepelnek a felsorolt szervek hálózati nyilvántartásában”.

Tehát “ügynök” címszó alá sorolhatóak vétlen emberek: 1. Olyanok, akiknek hozzájárulásuk nélkül beírták a nevét a jelzett szervek nyilvántartásába. 2. Vagy olyanok, akikből a titkosrendőrség valamilyen semleges témában aláírást, illetve esetleg beszámolókat csikart ki, de ők másnak ártó nyilatkozatot vagy jelentést nem tettek.

A kérdés felszínre kerülésé óta számos embert gyanúsítottak meg – feltehetően politikai okokból – akikről kiderült, hogy semmilyen vétket nem követtek el, inkább szenvedő alanyai voltak a diktatúra embertelen módszereinek.

Lássunk néhány példát a téma félrevezető voltára:

Keresztes Sándort, az Antall kormány vatikáni nagykövetét eltiltották a politikai tevékenységtől, mert úgymond: “érintett az ügynök-törvény alapján”. – Keresztes Sándor a következőket mondta erről a Kossuth rádióban¹³: Az 56-os forradalom után börtönbe zárták. A börtönben, 1957-ben felajánlották neki, hogy amennyiben hajlandó együttműködni a hírszerző illetve titkos szolgálattal, esetleg szabadon engednék. Ő visszautasította az ajánlatot. – Ekkor a nyomozótiszt kijelentette: Egy dolgot nem utasíthat vissza: Minden magyar állampolgárnak alkotmányos kötelessége jelenteni, ha tudomására jut valamilyen Népköztársaság elleni szervezkedés. – Erre ő aláírt egy lapot, amelyen ígéretet tett, hogy ha megtudna valamilyen Népköztársaság elleni szervezkedést, ezt jelenti. Mindehhez kapott egy fedőnevet is. Keresztes Sándor – vallomása szerint – soha senkiről nem tett terhelő jelentést (s ilyen téren nem is vádolták őt). De a törvény alapján mégis III/III -as ügynöknek számítják, mert az 1957-ben kelt (imént idézett) írásos ígérete megtalálható a III/III -as ügynökök iratai között. (Keresztes Sándor jelezte, hogy az Alkotmánybíróság előtt megpróbálja megtámadni ezt a jogszabályt, mert emberi jogokat sért: nem mérlegeli, hogy valaki tényleg vétkes-e.)

Hasonló Nógrádi Lászlónak, az Orbán kormány miniszterének története. Ő a Magyar Hírlapból¹⁴ értesült, hogy Medgyessy Péter ügynöki vádját követően, néhány fideszes és MDF-es politikussal együtt a III/III -as gyanút jelentettek be ellene. Nógrádit évekkel korábban többször megkörnyékezte a titkosrendőrség. Felajánlották neki, hogy bejuttatják az egyetemre, ha együttműködik velük. Ő nemet mondott, és széttépte a rendőr felajánlott névjegyét. “Ezt még megkeserüli” válaszolta az, s távozott. 9 évig nem is jutott egyetemre, segédmunkásként dolgozott. Sosem írt alá semmit a titkosrendőrségnek. Amikor Medgyessy miniszterelnök titkosszolgálati múltja nyilvánosságra került, egyszerre sürgőssé vált, hogy a korábbi “beépített” emberek mindegyikét nyilvánosságra hozzák. Így került a sorozatba a 2002-től kormányon levő poszt-kommunista pártok ellenzékéből is jó néhány személy: Nógrádi László, Rabár Ferenc, Kádár Béla, Martonyi László. – Nógrádi néhány társával a Mécs-bizottsághoz ment tiltakozni. Kiderült, hogy ügynök voltát igazoló irat nem létezik. Egyetlen feljegyzést találtak róla egy elhárító tiszt füzetében 1970-ből: hogy a titkos szolgálati munkára ki van szemelve. Majd 1971-ben e jelöltek sorából is törölték. A média azonban a III/III -asok közt, “érintettnek” híresztelte el őt. Miután az ügy már tisztázódott, a Kossuth Rádió még egy napon át minden rövid hírében mégis bemondta a fenti – már tisztázott – neveket is, mint akik az ügynök kérdésben “érintettek”. A Mécs bizottság válasza tiltakozásukra az volt: hogy bár bűntelenek (ők maguk semmit nem tettek ügynökként), de “érintettek”, mert a nevük szerepelt ilyen összefüggésben.

Számos hasonló példát ismertünk meg az elmúlt években.

3) Ügynök-dokumentumokat hamisítottak is

Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal megalapítója és első igazgatója megdöbbentőnek tűnő tényekről számolt be egy interjúban.¹⁵ Elmondta, hogy ők, a Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársai igyekeztek eltüntetni az érdekkörükbe tartozó személyekre vonatkozó, esetlegesen terhelő adatokat, másrészt az ügynökök kartonjai közé betettek olyan neveket is, akik nem voltak ügynökök. Céljuk a szándékos félrevezetés volt.

Ez okirat-hamisítás. Erről ő büntetlenül nyilatkozhatott.

Bartus László riporter megkérdezi tőle: “És akkor az az X Y, aki a dologban teljesen ártatlan, most hirtelen érintetté válik, mert önök ilyen trükköt alkalmaztak?”

Nagy Lajos válasza: “Előfordulhat… Ezért nem hitelesek ezek a nyilvántartások. Én már máskor is mondtam, és mindig is mondom, hogy nagyon nehéz most már hitelesen feltárni a múltat. Mert én nem tudom, hogy mások, hol alkalmaztak ilyen (módszereket), én most a hírszerzés területéről beszélek…, hogy ezt hogyan csinálta a belső elhárítás…, mert én azon a területen nem dolgoztam…, de hogy nagyon sok anyagot megsemmisítettek, az biztos.

Riporter: “Önök ezt azért tették, hogy ne kerüljön veszélybe saját ügynökük. De hát így akkor veszélybe sodortak valaki mást, aki ráadásul nem is volt az ügynökük.”

Nagy Lajos: “Éppen ezért tettük, hogy ha már nem vállalta, akkor kerüljön ő most gyanúba…”

Riporter: “Hát ez szép dolog. No, még egyet had kérdezzek. Ön tett egy olyan kijelentést, hogy az első magyar parlamentnek mindegy nyolcvan százaléka volt valamilyen formában érintett a volt nemzetbiztonsági szolgálatokat illetően. Tessék mondani, önnek erről egy listája volt… vagy ezt csak úgy saccolta?”

Nagy Lajos: “Nem tudom, hogy készült-e ilyen lista… Én mindezeket gondoltam. A nyolcvan százalék természetesen csak egy sacc… De arra emlékszem, hogy amikor az első parlamentről vetített képeket nézegettem, akkor rendkívül sok ismerőst láttam…”

– Vajon egy-egy ilyen beszélgetést olvasva, lehet-e tisztán és tényeket feltáró igazság igényével beszélni a témáról? A letűnt diktatúra egy magas beosztású embere, a III/III -as kérdés első ismerője – a Nemzetbiztonsági Hivatal megalapítója és első igazgatója – ma cinikusan megvallja, hogy hivatala csalt a levéltári adatok retusálásaiban; vagy hogy ő “természetesen csak saccolta” azt az óriási súlyú kijelentést, hogy a képviselők 80 %-a ügynök volt. Mi lehet a véleményünk a letűnt rendszer “legmagasabb szintű és legavatottabb” képviselőinek hasonló nyilatkozatairól?

Ugyanígy nyilatkozott egy másik volt állambiztonsági tiszt, Bálint László is: „Voltak, ha nem is túl gyakran, esetek, amikor (például az éves beszervezési terv teljesítése, de akár más okból is) meghiúsult, vagy akár igazából meg sem kísérelt beszervezéseket úgy jelentettek és szerepeltettek – adminisztráltak – mintha azok megtörténtek volna.”¹⁶

A beszervezési papírok hamisítását egy figyelemreméltó egyházi hír is példázta: két szlovákiai püspök esete. 2005 februárjában a Népszabadság Online megjelentette a hírt, hogy Ján Sokol nagyszombati érseknek, a Szlovák Püspöki Konferencia alelnökének neve is szerepel az egykori csehszlovák államrendőrség, ügynökeinek névsorában. ¹⁷ A Népszabadság cikke tovább fokozta a hamis hírt: Ezt állítja, hogy „Ján Langos, az ügynöklistákat is megjelentető Nemzeti Emlékezet Intézetének (ÚPN) igazgatója is megerősítette, hogy a dokumentumok tanúsága szerint Sokol ügynöki besorolásban szerepel. Langos a lapnak elmondta: Ügynökként nyilvántartott személy csakis az lehetett, aki személyes egyetértését adta az együttműködéshez.” A további magyarázatban a cikk elmondja: „Ján Sokol 17 éven át volt besúgásra kiszemelt személy, ezt követően, 1989-ben, a rendszerváltás évében ténylegesen is ügynök lett, majd amikor három hónappal később, 1989 júniusában, alig fél évvel a rendszerváltás előtt érsek lett, ügynöki aktáját megsemmisítették.”

Arról is beszámoltak a hazai – és természetesen a szlovák – lapok, hogy Ján Hirka nyugalmazott görögkatolikus püspöknek is előkerült az ügynök-kartonja. Az 1989 előtt börtönviselt és az ŠtB által többször is meghurcolt egyházi méltóság Vladimír fedőnévvel szerepel a volt titkosszolgálat közzétett kelet-szlovákiai aktáiban, de az őt ügynökként feltüntető bejegyzés 1989. november 24-i keltezésű. A bársonyos forradalom után egy héttel írták a listára, addig – 1974-től – ellenségnek számított.

Ha valaki gondolkozva olvassa a Sokolról szóló hírt, azonnal felveti a kérdést: Elképzelhető, hogy valaki 17 éven ellenáll a titkosrendőrségnek, és akkor enged, amikor a diktatúra már köztudottan köztudottan összeomlóban van? Még durvább Hirka püspök esete, aki a „bársonyos forradalom” után – azaz lényegileg a kommunizmus megtörése után – írta volna alá beszervezését. – Abszurdnak látja a kérdést, a Népszabadság hírével szemben (!), a szlovákiai Nemzeti Emlékezet igazgatója is: „Langoš a dolgot abszurdumnak minősítette, szerinte durva tréfáról van szó. Hozzátette: az ŠtB valószínűleg készült az új rendszerre, és „aknákat” hagyott maga után, hogy nehezítse az egyház dolgát. ¹⁸

A kommunista párti parlamenti képviselők szerint ezzel Langoš lényegében kétségbe vonta az akták megbízhatóságát, és szerintük nemcsak Hirka, hanem mások esetében is előfordulhat, hogy ártatlanul kerültek a nyilvántartásba.

4) Az iratok hamisítása – válogatással, eltüntetéssel

Az állambiztonsági iratoknak megsemmisítéseiről szóltunk előző fejezetünkben. A III/III-as vagy az elmúlt rendszert illetően kompromittáló iratok manipulálásának, és politikai célok szerinti rendezésének kérdése új nyomatékkal vetődik fel, amikor a korábbi rendszer örökösei – 15 év tiltakozása után – egyszerre a III/III-as anyagok nyilvánosságra hozatalának javaslatával-követelésével állnak elő.

A jövő történészei tragikomikusnak fogják látni azt a kort, amelyben a kommunista diktatúra számos vezetője, valamint az embertelen titkosszolgálat sok vezetője 2005-ben is vezető állambiztonsági, belügyminisztériumi vagy egyéb magas állásban van – és döntő befolyással rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy kiknek és melyik iratait adják át a nyilvánosságnak (és kiknek iratait nem adják át).

A BM-ben pl., 2005-ben, vezető állásban van az a Császár Józsefné, akik a diktatúra évtizedei alatt is a BM-ben dolgozott, végül mint személyzeti osztályvezető (vagyis aki az egész BM személyzete felett, a diktatúrát képviselve, ellenőrzési jogot gyakorolt). 2005-ben Császárnénak a titkos iratok válogatásában és a nyilvánosságra hozatallal is kapcsolatos értékelésben döntő szerepe van.

A Nemzetbiztonsági Hivatalban 2005-ben is több olyan állambiztonsági tiszt van vezető beosztásban, akik a diktatúra a III/III-as rendszerének tevékeny irányítói voltak. E könyv szerzőjének is engedélyt kell kapnia, hogy a 1980 után róla keletkezett állambiztonsági iratokat-jelentéseket visszakaphassa. Az engedélyt egy volt III/III-as „tartó-tiszt” írta alá.

2005 januárjában interjút olvashattunk Gálszécsy Andrással, az MSZP egykori titkosminiszterével, a diktatúra titkos iratainak visszaszolgáltatásával (vagy vissza nem szolgáltatásával) megbízott bizottság tagjával. – Gálszécsy szerint csak a „bizalmi elv” az, ami garantálja, hogy minden titkos iratot vissza fognak szolgáltatni, mert ma is számos lehetőség van a dokumentumok eltüntetésére.¹⁹ Vajon mekkora lehet a bizalmunk olyan emberek iránt, akik maguk is tevékeny részesei voltak az ügynökökkel működtetett diktatúrának (egy rendszernek, amely – ma köztudottan – a hazugságra épült), hogy teljes becsülettel minden iratot át fognak adni a nyilvánosságnak, netán azokat is, amelyek őket vádolnák?

D) A kommunista ügynök-rendszer embertelensége

1. Pszichológusok, az ügynök-rendszer embertelenségéről

A Magyar Grafológiai Társaság egy csoportja vizsgálat alá vette (véletlenszerűen kiválasztott) ötvenhat III/III-a ügynöknek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található kéziratát.²⁰ Az ügynökök, három különböző időpontból (azaz jelentéseik dossziéjának elejéről, közepéről és végéről) származó kéziratának vizsgálatával azt kutatták, hogyan alakultak az illetők személyiség-jegyei az ügynöki munka múlásával.

A grafológiaelmélet a kézírás és a személyiség közötti összefüggések törvényszerűségeit kutatja. A grafológia elfogadott tézisei közé tartozik, hogy a kézírásból az író személy jellemére lehet következtetni. A kézírás és személyiség összefüggéseinek rendszerét csak pszichológiai alapozottságú ismeretanyaggal képes feltárni, ezért a grafológia kutatás az általános lélektan, személyiség-lélektan, fejlődéslélektan, patopszichológia kutatási eredményeinek beépítését is feltételezi.

Idézzünk e munka alapvető megállapításai közül: „A besúgás pszichés alapja az árulkodás örök emberi tulajdonsága, amely az egyén pozíciójának erősítését szolgálhatja. Amennyiben az árulkodást a hatalom támogatja, előnyöket ígér, vagy éppen kényszer hatására kikerülhetetlenül az egyéni élet részévé válik, s mindez tömegméretben zajlik, akkor az egész társadalomra nézve kihatása van: az emberi kapcsolatokban átrendeződést okoz: az emberek közötti bizalmat szétroncsolja. Ez történt Magyarországon is az általunk vizsgált időszakban 1957 és 1989 között.”

A besúgás „olyan cselekedetek sorozata, amely magában hordja a bűntettet – idézik a szerzők Csepeli Györgyöt.²¹ – Nincs szükség külső ítélkezőre. A besúgó tetteire akár fény derül, akár nem, maga a szerep annyira ellentmondásos, hogy ha egyszer saját akaratából vagy akaratán kívül belekerült, a keletkezett lélektani terheket soha többé nem teheti le”. Az ügynöki szerep az emberi lét legmélyebb és leglényegibb rétegeit érinti: a lelkiismeretet; éppen ezért nem lehet pusztán felszíni tevékenységként kezelni. A lelkiismeret az emberi pszichébe, a mély-énbe kiirthatatlanul be van építve, a meghasonlás tudattalanul még akkor is lezajlik, ha valaki önként vállalta ezt a tevékenységet, s hitt abban, hogy munkájának célja az ország politikai nyugalmának a biztosítása.”

Az ügynöki munka „lényegi része – írják továbbá – a színlelés, a képmutatás. Mindezek mögött ott rejlik folyamatosan a félelem egyrészt a lebukástól, rossz ’munkavégzés’ esetén a büntetéstől, s egy belső szorongás saját lelkiismeretétől. – Munkánk során egyik fő kérdésünk az volt, hogyan élhették át ezt a tevékenységet a különböző személyiségű emberek, miféle motivációk működhettek közre a feladat elfogadásában, hogyan hatott személyiségfejlődésükre.”

A kutatás lényegi eredménye, hogy az ügynöki tevékenység többnyire a „személyiség leépülését”, gyakran annak „drámai szétesését” eredményezi.

A kutatók vizsgálatuk közben arra is választ kerestek, vajon milyen személyiség-jegyekkel rendelkező emberek voltak az ügynökök. Az elemzésekben néhány legfontosabb motivációs szintet jelölnek meg, amelyek szerepet játszhattak az ügynöki tevékenység elvállalásában: Elismerésvágy, ambíció és sikervágy, presztizs- és gazdagságigény, fontosságtudat, érdekorientáltság, befolyásolhatóság.

Kutatások összefoglalásában ezt írják: „Igen különböző személyiségű emberek vettek részt az ügynöki tevékenységben. Nem tudhatjuk, hogy ki vállalta önként és ki kényszer hatására. Azt sem tudhatjuk, hogy ha a kényszernek engedelmeskedve tette valaki, akkor mivel is fenyegették meg, miféle eszközökkel zsarolták.

A témát tanulmányozva az emberi élet szabadságából indultunk el. A szabadságunk abban áll, hogy az élet bármely helyzetében döntést hozunk, választhatunk több lehetőség között…

Mindannyian, akik ebben a munkában részt vettek, mondhattak volna nemet is, mint ahogyan ezt sokan meg is tették. Tudjuk azonban azt is, hogy a huszadik század közepének Magyarországában igen szűk mozgásteret adott a hatalom. Sok esetben egy „igen” vagy egy „nem” életet vagy halált eldöntő kérdéssé vált. Ezért is csak nagyon árnyaltan kezelhetjük ezt a témát, nem megítélve, csupán tanulmányozva ezt a jelenséget.

Az eredményeket összegezve látható, hogy az ügynökök legtöbbjénél a belső és külső réteg ellentmondása állandósult. Erről árulkodik a személyiségfejlődés nagy számban észlelt regressziója, és a stagnálása is, ami a fejlődés megtorpanását jelenti, és ami szintén jelentős mértékben nyilvánult meg az írásokban.

Az egyéni fejlődést alapvetően meghatározta ez a tartós rossz viszony a külső, a másoknak mutatott, a mások által észlelt én-réteg és a valódi én között. Ennek a kettősségnek a mélyrétegekben történő romboló hatását sokszor csak tudattalanul legtöbbször nagy belső feszültségeket rejtő diszkomfort érzet formájában élte meg az illető.

Úgy tűnik, hogy ezzel a munkánkkal egészen látványosan példázható, hogy ha kettős létre kényszerül tartósan egy ember, akkor annak személyiségtorzító hatása van, s ez társadalmi méretekben igen veszélyes tendenciát indíthat el.

Az eredményeink alapján az is feltárult, hogy létkérdés egy ilyen helyzetben a személyes autonómia megléte, amely nagyobb immunitást adhat.

Azonban azt is látnunk kell, hogy amikor egy egész társadalmat átfogó jelenségről van szó, milyen nehéz kivonni magát bárkinek is a kényszerítő nyomás alól. Ez a kérdés végső soron a történettudomány területére tartozik, mi adalékul annyit tudunk felmutatni, hogy mi lehet a lélektani hatása a társadalmi léptékekben ható kényszereknek.”

2. Cél: az egyéniség megtörése

Az ÁBTL-ban találhatóak dokumentumok, amelyekből megismerhetjük a BM tisztjeinek kiképzését az ügynökök beszervezésére. Van olyan dokumentum, amely 1960-ban tananyagként szolgált, és katolikus kisközösségi tagok beszervezésének program-tervét tartalmazza. A programban a feladatok egész sora szerepel: A beszervezés előkészítése, a személy megfigyelése, a kompromittáló adatok összegyűjtése, a jelölt előzetes megfélemlítése, a rendőrségi személyekkel való találkozásra meghívása, a beszervezés lebonyolítása, a „hálózati munkába” való bekapcsolás és annak részletei.

Az előző lépések kidolgozása után meghatározták a beszervezendő álnevét (Péteri Zoltán), és részleteiben kidolgozták a beszélgetést, amelyet a beszervező tisztnek kell levezetnie. A beszervezés lélektanát illetően ez áll az BM tisztek idézett oktatási anyagában:

„A beszervezési beszélgetéssel célunk, hogy lelkileg teljes egészében megtörjük. Nevezettnek látnia kell a beszélgetés alapján, hogy gyermekei, családja és saját maga jövője forog kockán, ha nem viselkedik rendesen. Úgy vezessük a beszélgetést, hogy ő ajánlja fel a szolgálatait számunkra, mi ezt nem vetjük fel előtte.”²²

Az illetőt először letartóztatják. A kihallgatás végén mellékesen megjegyzik (idézzük szó szerint a beszélgetési tervet!): „Befejeztük a kihallgatást, ami nem pozitív az Ön részére. Ha Ön gondolkodó ember lett volna, és mindezt józanul értékelte volna, a fegyvert ellenünk már rég letette volna. Azt meg kell értenie, hogy nincs kiút az Önök számára. Ön azt hiszi, amikor bekapcsolódott az (egyházi) illegális munkába, hogy ezt a gyermekei érdekében tette? Vagy esetleg a katolikus egyház érdekében? Tevékenységével magának, családjának és az egyházának ártott. Ez az ártalom többirányú: Gyermekeit kétarcúság fogja jellemezni, és ez végigkíséri őket egész életükön, nem tudnak majd érvényesülni, még abban az esetben sem, ha esetleg jól szakképzett emberek, vagy esetleg megbánást mutatnak. Maguk nem érdemlik meg, hogy gyerekeiket neveljék, és gondoskodni fogunk arról, hogy azokat állami nevelésben részesítsük. Ön pedig megy a börtönbe, gyerekei nem lesznek büszkék magára, az bizonyos. Ön a bűncselekményét nem konkrétan fegyverrel követte el ellenünk, hanem azzal, hogy nem tartja tiszteletben a Magyar Népköztársaság törvényeit. Ebben az országban van vallásszabadság, mindenki járhat templomba, maga is, gyermekei is. Azt nem engedjük, hogy arra nem feljogosított személyek apostoli munkát végezzenek illegálisan, megfertőzzék ifjúságunkat és főleg maga nem végezheti, mint SS tiszt. Ez kérem röviden a helyzet magával kapcsolatban. Elbúcsúzhat családjától, gyermekeitől és feleségétől, akit egyébként Budapestről kitiltatunk. Mielőtt azonban ezen intézkedéseket megtennénk, meghallgatjuk Önt is, mondja el véleményét, hogy mi azt lássuk. Mondja el, mit akar tenni?

K. Sz. amennyiben ezt belátja elkövetett bűncselekményét, megbánást mutat és lekompromittálta társait, továbbá céloz arra, hogy jóvá szeretné tenni bűncselekményeit, abban az esetben belemegyünk a “játékba”. Megkérdezzük tőle konkrétan, hogy mit ért azalatt, hogy segítene nekünk. Amennyiben szolgálatát felajánlja, közöljük vele, hogy nem bízunk benne, nekünk ilyen ember segítsége nem kell. Mellékesen megjegyezzük, hogy azért gondolkodunk a javaslatán, és vissza vitetjük a cellájába. Félóra múlva ismételten visszavezettetjük és folytatjuk a beszélgetést. Amikor könyörög, hogy mentsük meg, iratunk vele egy kérvényt a vezetőnkhöz, hogy milyen formában akarja hibáját jóvátenni. Két-három esetben visszaadjuk neki, hogy nem fogadták el, mert a kapcsolatot el fogja mondani illegális társainak. Ekkor K. megint bizonyítani fog, hogy nem mondja el. Így megy ez egy órán keresztül, végül belemegyünk, hogy velünk kapcsolatba lépjen.

Nevezett személyt alapos kiképzésben részesítjük a konspirációt illetően. Közöljük vele, hogy a velünk való kapcsolata szigorúan bizalmas, államtitkot képez.” Stb.²³

Ez tehát egy beszervezés oktatásra szánt iskolapéldája. Hány ember tudott ennek ellenállni?

Keresztény ember örömmel hallhatja, hogy nevezett K.Sz., kisközösségi vezető, tudott ellenállni. Körmendy Szilveszter nevét megtaláljuk az 1961. febr. 8-án letartóztatott szentimrevárosi közösség-vezetők között. 3 év 8 hónap börtönt kapott. – Sajnos nem mindenki tudott ilyen helyzetben nemet mondani. És azok közül, aki nem tudott – volt aki egész életén át kínlódott azért, hogy semmitmondó dolgokat jelentsen, mások beletörtek és vakon jelentettek, kevesen voltak olyanok is, akik útközben tértek magukhoz, és vállalva a következményeket, mégis megszakították a rájuk kényszerített kapcsolatot.

3. Az ügynök rendszer embertelen elemei

Az ügynök rendszer embertelen. (Ez a téma megérné a részletesebb kidolgozást, bár a kutatók több szempontot nyilvánosságra hoztak már ezzel kapcsolatban):

Az ügynökök beszervezésével foglalkozó apparátus módszertana szemben áll mindazzal, amire egy humánus társadalom összes nevelő, személyiséget támogató-fejlesztő intézménye (és minden család és szülő) törekszik. – Azok arra törekszenek, hogy kifejlesszék az emberben levő jót, és ennek segítségével visszaszorítsák a benne levő rosszat. Az ügynökség logikai rendszere alapelveiben ennek ellenkezőjére törekszik: Megkeresni az emberben levő rosszat, s azon keresztül rabszolgává tenni ezt az embert. Erre oktatták a titkosrendőröket, a tartó-tiszteket, és magukat az ügynökké zsarolt embereket is.

A politikai és egyházi perekben, valamint az ügynökökkel kapcsolatos anyagokban – emberségben iskolázott személyek – megdöbbenve olvashatják, hogy mindenkiről, akit az államrendőrség célba vett (akár mint vádolható személyt, akár ügynökségre kiszemeltet) készült egy lehető legnegatívabban torzító “lélektani fénykép”. – Ezekben a jellemzésekben visszatérőek az ilyen jelzők: Hiú, nagyratörő, dicsekvő, büszke, beképzelt, ön-mutogató, kétkulacsos, szereplésre vágyó, anyagias; – vagy ezek ellenkezője: érzékeny, félénk, riadt, kisebbségérzettel rendelkező, gyáva, befolyásolható stb. stb..²⁴ Gyakran szerepelnek a szexuális orientáltság jellemzői, valamint a különböző súlyosságú függőségek. Különösen megdöbbentő olvasni ezeket a jellemzéseket, ha olyanokról szólnak, akiket ismertünk, és egy-egy ilyen negatív listához mérten, sokkal értékesebb és összetettebb személynek tartottuk. És eszünkbe jutnak a mindennapos megszólások, ítélkezések – amelyekben könnyen elmondunk egymásról minden nap ehhez hasonlókat, és egy óra múlva az ellenkezőit is.

Mindenképp ezek a tulajdonságok azok, amelyek alapján meg lehet fogni, meg lehet alázni, esetleg ügynökké lehet tenni valakit. De a történésznek kétszeresen meg kell gondolnia, hogy ezekből a – bár valós alapokkal bíró, de egyoldalúan és célzottan készült – listákból mit és hogyan kell értékelnie, milyen következtetéseket szabad levonnia.

Amint minden diktatúrának, a kommunistának is lényegi eleme a bűnbak-keresés, bűnbak-állítás, az ellenség-kép alkotása, erősítése. (Ezek a koncepciós perek mozgatórúgói is.) Ezek célja: a tömegek agressziójának felkeltése, a népesség egyes rétegeinek egymással szembeállítása, a belső hibákról a figyelem elterelése, a belső összetartás növelése, a „mások” iránti gyűlölet felfokozása.

Az operatív tisztek számára léteztek utasítások, hogy szükség esetén „alkalmazzák a bomlasztást, elszigetelést, ellentétek szítását, a meglevő ellentétek felhasználását stb. Használják ki az ellenséges személyek, csoportosulások lejáratását, az általuk elkövetett nem politikai jellegű bűncselekményeket, szabálysértéseket”. ²⁵

4. A BM belső munkatársainak anyagait eltüntették?

A szerzőnek és általában az érdekelteknek a TH-tól illetve az ÁBTL-tól megkapott dokumentumai igazolják, amint ezt már többször megállapítottuk: Hogy a kommunista rendszer a magára, a Pártra és pl. a BM állományára, terhelő dokumentumokat eltüntette, és néhány ügynök dokumentumait tolták előtérbe.

Mintha a kommunista diktatúrát nem az ÁVH, nem a BM vagy az állambiztonsági szolgálatok tartották volna fenn, hanem a bekényszerített ügynökök.

Amikor kikértem a személyemre vonatkozó jelentéseket a TH-ból, azt gondoltam, hogy kapok valamiféle áttekintést a számos rendőrségi kihallgatásról amelyen átmentem. Sokszor beidéztek a rendőrségre Budapesten vagy Egerben, sokszor megfenyegettek ifjúsági munkám miatt, amint erről másutt írtam. Mindezeknek nyoma sincs; ezek eltűntek vagy nem hozzáférhetőek. Csak az ügynökök jelentései.

5. Ki a bűnösebb: Hitler vagy ügynökei?

Az „belső elhárítás” ügynökeinek jó része megtört ember volt, akit valamilyen emberi gyengesége vagy vétke alapján a diktatúra rabszolgaként használt fel saját céljai (mások megfigyeltetése) érdekében, nem törődve, sőt – a dokumentumok alapján – tudatában annak, hogy az illető ember személyiségét ezzel összetörik.

Az államvédelem sokféle módon alkalmaz ügynököket, elsősorban a „külső ellenség” ellen. De egy ország belső megfigyelésének ilyen nagy arányai, a társadalom ilyen mértékű megfigyeltetése, polgároknak ilyen arányú ügynökké kényszerítése, mint a kommunista rendszerben, eddig ismeretlen volt.

Sok példát láttunk kötetünkben arra, hogyan tett a rendszer a rabszolgájává egy-egy embert. Testi kínzásokkal és halálos fenyegetésekkel kényszerítette pl. az alapító békepapok egy részét a kollaborációra.

A kínzások módjaival találkoztunk Mindszenty bíboros és az ő korában szenvedettek pereivel ismerkedve, vagy a „börtönvilág Magyarországon” c. fejezetünkben. Utóbbiban írtunk arról, hogy a büntetőtáborok meggyötört lakói közül is több embert sikerült ügynökké nyomorítani.

Idéztünk számokat. Nyilvánosságra jutott már művészek, sportolók, politikusok, középiskolás diákok, ifjúsági hittanosok, papok stb. beszervezése. Láttuk, hogy a kommunizmus emberek százezernyi tömegét alázta ügynökké (arányaiban többet, mint annak idején a nácizmus).

Jogos egy újság megfogalmazása: „A III. főcsoportfőnökség ügynökeinek sorsa egyszerre szégyenletes és tragikus. Mert voltak, akik meggyőződésből, önként működtek együtt. De voltak, akiket kényszerítettek, megzsaroltak. Voltak, akik tisztségükből kifolyólag jelentettek. És voltak, akik tisztségükből kifolyólag olvasták azokat. Voltak, akik csak aláírtak, de nem jelentettek. Voltak, akik aláírtak és szorgalmasan jelentettek. Vannak, akik bevallották, vannak, akik tagadják, és vannak, akiknek a nevét ártatlanul meghurcolták.” ²⁶

Az ügynökök korlátozott létszáma mellett tehát, láttuk, a diktatúra az egész társadalmat, az egész pártot, a vezető tisztségviselőket, a személyzeti ügyekkel foglalkozókat, már az ifjúságot, a KISZ vezetőket is, „ügynöki” munkára, másokról való árulkodásra, mások feljelentésére nevelt. – Mindez a mai napig az egész magyar társadalomban érezteti hatását: a közösségi érzület sérültségét, a bizalmatlanságot vetette el.

A III/III-as ”ügynökök” előkaparásának és az ügynökök társadalom előtti megvádolásának idején a III/III-as rendszer vezetőinek és munkatársainak, tartó-tisztjeinek számos tagja magas állami beosztásokban dolgozik.

Igazságtalan az, hogy a magyar állampolgárnak joga van megtudni, ki volt az ügynök, aki róla jelentéseket adott; és nincs joga megtudni, ki volt az állambiztonsági tiszt, aki pl. éveken át járt hozzá, és gyötörte őt.

Magyari József ezredest, aki a Csongrád megyei III/III-as osztály vezetője, s az ottani egyházüldözésnek is irányítója volt,²⁷ a rendszerváltás után az MSZP-s kormány előléptette; azaz munkájáért megdicsérte.

A III/III-as kérdéssel foglalkozás tehát esetleg jogos lehet. Megdöbbentő azonban, hogy a társadalom többségét félre lehet vele vezetni: ti. úgy lehet feltüntetni, hogy a közélet megtisztítását megoldja, ha kizárják belőle a volt „ügynököket” – miközben a közéletben előkelő helyet foglalhatnak el azok, akik az egész ügynök-rendszert létrehozták, irányították. Mintha csak a náci rendszer vezetősége megmaradhatott volna hivatalában, de ők kampányt indítanának, és fő bűnösnek állítanák be ügynökeiket.

Hasonló kérdést vet fel több újság. A HVG egy riportalanya így nyilatkozik 2005. februárjában: „Az (egyházi) ügynökkérdés legálságosabb dimenziója számomra az, hogy helyettesíteni próbálja a múlt rendszer igazi fenntartóival való elszámolást. Ha a főelvtársaknak irgalmaz a mai politika, ha őket a nagy összefüggések és összefonódások miatt nem lehet kérdőre vonni, akkor éppen semmi értelme ügynökökkel piszmogni.” ²⁸

Az MSZP mindenképp 15 évig tiltakozott e dokumentumok nyilvánosságra. A számára terhelő dokumentumok feltehető eltüntetése után, 2004 végén egyszerre az iratok nyilvánosságra hozatala mellett dönt. Az áremelések és a kormány különböző nehézségei közepette ez a kérdés alkalmas, hogy elterelje a figyelmet más problémákról, és az egyház elleni támadás eszköze is legyen.

6. Mi jut eszünkbe, ha ügynökről hallunk?

Az első reakció – ha arról hallunk, hogy egy ember képes volt éveken át árulkodni, jelentgetni a rendőrségnek embertársairól – bizonyára az, hogy „ez embertelen, ez szörnyű!” – És ha valaki kárvallottja e jelentgetésnek, mert ebből súlyos kára származott, akkor különösen is jogosnak tűnik a felháborodás.

Ha mélyebben elgondolkozunk – sokakban, a felháborodás után egy második gondolat merül fel: „Szerencsétlen, hogy jutott ez idáig?” – Ha valaki jól ismerte azt, aki ügynök volt, vagy egyenesen baráti vagy rokoni kapcsolatban állt vele, különösen is átéli a kétféle reakciót. Egyik, a megdöbbenésé, a jól ismert személy váratlanul felfedezett kétarcúságán; a másik a visszautasításé: hogy én ismertem ezt az embert, és tudom, hogy bármit is tett, nem volt gyökerében gonosz ember.

Ha még mélyebbre nézünk – mint keresztények (vagy mint humánus emberek) – eszünkbe jut Jézus esete a házasságtörő asszonnyal. – A farizeusok egy asszonyt hoztak Jézus elé és ezt mondták: „Ezt az asszonyt épp most érték házasságtörésen. Mózes törvénye azt parancsolja, hogy az ilyent meg kell kövezni. Te mit mondasz?” A körülálló nép bizonyára halálos felhevültségben fogta körül Jézust, meg az asszonyt: készen az asszony megkövezésére. Hiszen a zsidó törvény ilyen esetben, ezt írta elő. Mindenkiben az az érzés élhetett: Most jogos, hogy ezt megkövezzük. – „Jézus lehajolt, és ujjával írni kezdett a földön. További követelésükre, hogy mondjon már valami ítéletet, „fölegyenesedett és így szólt hozzájuk: Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül való!” – Ennek hallatára azok egymás után eltávoztak, úgy hogy Jézus egyedül maradt az előtte álló asszonnyal. Jézus akkor fölegyenesedett: „Asszony, szólt hozzá, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?… Én sem ítéllek el. Menj, de többet ne vétkezzél!” (Jn 8,1-11)

Lelkigondozó, pszichológus, lelkivezető, mélyre néző történész – kell, hogy mondjon véleményt, de ritkán ítél.

A könyv írója életének jelentős részét lelki-vezetéssel töltötte, és ezt tette e könyv írása közben is. Meg kell vallania, hogy megdöbbentette a tény, hogy valóban voltak papok és világi keresztények, akik paphoz vagy világi keresztényhez méltatlan jelentéseket írtak. De a lelki beszélgetések, és a saját törékeny létével való mindennapos szembenézés tükrében, gondolkozva az ügynöki jelentéseken, azok inkább egy mély fájdalmat és irgalmat váltott ki benne. – Hiszen írás közben találkozott alkohol- vagy kábítószer- függőséggel küzdőkkel, házasságtöréssel vagy szexuális gyengeségekkel küzdőkkel, internet-függőkkel; vagy csupán a mindennapos hibákkal – akárcsak a lustasággal: a reggeli ágyból való kiugrással – küzdőkkel stb. stb. És sokszor feltette a kérdést: vajon ki ítélhet? – A hívő ember remélheti, hiheti, hogy „aki a kicsiben hű, az a nagyban is az lesz”. Aki az emberi és keresztény élet kis dolgaiban hűségesen próbál élni, annak nem kell félnie, akkor sem ha bíróságok vagy ÁVH elé hurcolják, mert a Lélek megadja neki abban az órában, hogy mit kell válaszolnia. Ez a hívő bizonyossága. De Jézus emellett is joggal figyelmeztet, hogy „ne ítélj!”.

Mindez nem ment fel bennünket az alól, hogy ki ne mondjuk: Ez valóban „borzasztó!” És ha ilyen esetek létrejönnek, akkor meg kell vizsgálnunk magunkat – a papokat illetően a papnevelést is, a papi életet is – hogy hogyan jöhet ilyen eredmény létre. A múlt súlyos hibáit kötelesség átgondolni, és levonni belőle a lehetséges következményeket.

A kérdés összetett voltát jelzi, hogy a 3-4 század egyházában súlyos viták, sőt eretnekségek keletkeztek az „elbukottak” (lapsi) kérdése körül: Hogyan ítéljék meg azokat, akik az üldözések idején, a véres üldözések közepette (pl. az álatoktól való széttépetés félelmében), a hitet megtagadták. Az egyház – megfelelő vezeklés után – az egyházba való visszavételük mellett döntött.

II. Rész Iii/iii-asok – és egyházi vezetők?

A III/III-as akták között több pap, szerzetes, egyházi vezető és keresztény világi jelentései is olvashatóak. A kutatóknak nincs teljes áttekintése minden jelentésről és jelentőről. Bizonyos azonban, hogy voltak egyházi személyek, akik adtak jelentéseket, mint ügynökök.

Az egyházi jelentések ismeretében a kutatók általában hasonlóan osztályoznak, mint Máté-Tóth András egyetemi tanár, világi teológus.²⁹

Voltak „kényszer-ügynökök”, akiket valamiképp bekényszerítettek ebbe a kapcsolatba, de felhasználhatatlan, semmit-mondó jelentéseket írtak.

Voltak „diplomata-ügynökök”, akik az egyház mozgásterét próbáltak tágítani, és ha írta is jelentéseket kényszerből, azzal senkinek nem ártottak.

És voltak olyanok is, akiket különböző okokból – pl. mert valamilyen magánéleti (vagy egyéb) problémával – megzsaroltak, hogy váljanak ügynökké, és jelentéseikben valóban kiszolgáltatták a rendszernek az egyház belső ügyeit, és ártottak az egyháznak.³⁰

Amikor ismételten arról beszélnek – felelős és felelőtlen emberek -, hogy nagy számú egyházi vezetőnek és papnak van a III/III-as osztályon fennmaradt anyaga, ezzel kapcsolatban több fogalmat, tényt kell tisztáznunk (tudva ugyan, hogy e téren a kutatások elején állunk, és a további kutatások számos kérdésre további fényt deríthetnek). A következőkben néhány alapvető témával nézünk szembe.

1. Hogyan válhattak papok ügynökké?

2. Milyen Egyházzal foglalkozó anyagok találhatóak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában?

3. Példák a papi ügynökök jelentéseiből

4. A papi ügynökök arányairól

5. A zsinatra utazott „ügynökök” kérdéséről

6. Az ügynök fogalom torzításairól

1) Hogyan válhattak papok ügynökké?

a. Papokra szakosodott titkos-rendőrök

A papság, és általuk az egész keresztény nép, megfélemlítését a diktatúra egyik első feladatának tartotta, és pénzt, embert nem kímélt ennek érdekében. Az állam, a “puhának” nevezett diktatúra korában is, – a fordulat utolsó napjáig! – felhasználta a zsarolás és megfélemlítés eszközeit az egyház és papság „kézben tartásának” érdekében.

A papsággal a rájuk szakosított titkosrendőrök foglalkoztak, a BM-ben és a megyei rendőrkapitányságon. Ők, a hivatalos nyilatkozatok szerint, elkülönülten dolgoztak az ÁEH-tól (nehogy az ÁEH is rendőrségi szervnek tűnjön), valójában szoros összhang volt a két intézmény között.

A lelkészek tudták egymástól, hogy a nyomozók legtöbbjüket felkeresik, próbálnak adatot gyűjteni tőlük. Ezek, a papokra rá-állított nyomozók – akivel lehetett -, törekedtek rendszeres (pl. havi) kapcsolatot tartani. Még olyanoknál is újra és újra próbálkoztak, akik korábban kiutasították őket (Ezt tudom saját tapasztalatomból, és több pap barátomtól.)

Az egri szemináriumban mintegy 5 éven át rám voltak bízva a szemináriumba érkező első évesek. Ez idő alatt legfeljebb egy-két teológussal találkoztam, akit a szemináriumba érkezés előtt fel ne keresett volna a titkosrendőrség, és ne kísérelt volna meg beszervezni őt. (A címüket megtudhatták, mivel a szemináriumi rektoroknak a felvételt követő napon jelenteniük kellett a felvettek névsorát. Egy ideig nem értettük, miért oly fontos az ÁEH-nak, hogy a rektor egy napon belül küldjön fel róluk jelentést.) Többségüket először csak arra hívták meg, hogy ha szemináriumba kerülnek, majd rendszeresen találkozni és beszélgetni szeretnének velük. De találkoztam olyan felsős kispapokkal is, akiket nyíltan szemináriumi társairól vagy elöljáróikról való tájékoztatásra akartak kényszeríteni. Mindenkinek szigorúan meghagyták, hogy a velük való találkozásról ne beszéljen, mert ez államtitok, amelynek megsértése súlyos börtönnel jár. Néhányakkal sikerült aláíratniuk egy papírt, amelyen vállalták, hogy amennyiben államellenes összeesküvésről tudomást szerzek, ezt kötelességemnek érzem jelenteni.

b. Hogyan környékezték meg a papságot?

Minden alkalmat kihasználtak, hogy valakit “megfogjanak”: A rendszerváltás korában volt olyan plébános, akit azzal zsaroltak meg, hogy apja Horty katonatisztje volt. Azzal fenyegették, hogy családját meghurcolják, ha nem lép velük kapcsolatba. Később olyankor próbáltak “beszervezni” valakit, ha útlevelet kért, ha közlekedési vétséget követett el, vagy bármilyen kérdésben kritikus helyzetbe jutott, ahol vádolni, zsarolni lehetett őt, vagy amikor ő akart kérni valamit (pl. külföldi rokon meglátogatását, autót vagy nehezen megszerezhető egészségügyi szolgáltatást, önmaga vagy esetleg beteg édesanyja számára).

A győri püspöki levéltárban található pl. egy plébános mentegetődző levele, amelyben Püspökének azzal okolja meg a béke-mozgalomba kapcsolódását, hogy erre őt kényszerítették: Apja korábban adótanácsadó volt, nővére tanárnő. Mindkettőt folyton zaklatta a titkosrendőrség. Neki azt ígérték, abbahagyják a zaklatást, ha ő beáll a mozgalomba.³¹

Egy, később magas egyházi beosztásba került, plébános mesélte a fordulat után: A 70-es években behivatták a rendőrségre. Nyomozók vallatni kezdték hitoktatásáról, életéről. Majd írattak vele egy részletes életrajzot, amelyben lelki életéről, kapcsolatairól kellett vallania. Amikor megírta, összetépték, újra kezdték a kikérdezést, és új életrajzot írattak vele. Így ment ez estétől, az éjszakán át, a következő nap délutánig. Akkor kiabálni kezdett, és követelte, hogy engedjék szabadon. Váratlanul belépett a megyei ÁEH-megbízott Az plébános előtte is tiltakozott az eljárás ellen. A “bajszos püspök” udvarias volt. Elmondatta mi történt. Elnézést kért. “Itt valami félreértésről van szó – mondta -, plébános úr jöjjön haza velem.” A nyomozást vezető is elnézést kért, de felszólította őt, hogy hagyja ott életrajzát, és írja alá. Egy idő múlva felkereste őt ugyanez a nyomozó. Azt kívánta: írja alá, hogy ha a népi demokrácia ellen bármiféle tevékenységről tud, azt jelenteni fogja. A plébános aláírta. Utána többször megkeresték és beszélgettek vele, de ő semmiféle jelentést soha nem adott. Az illető akkor mérte fel mi történt, amikor az újságokban írni kezdtek a III/III-as papi aktákról. “Így hát az enyém is ott lehet” – mondta.

A sajtóban néhányszor volt szó egy piarista szerzetes elöljáróról, aki rendtagjának képét átadta a nyomozóknak (és az illető a III/III-as akták közt megtalálta azt). Vajon ez a tény feltétlenül azt bizonyítja-e, hogy ő “ügynök” volt (az egyház árulója)? Vajon nem lehet-e feltételeznünk, hogy a rendfőnök ezt olyan közlésnek ítélte, amelyhez (a fényképhez) a rendőrség bármikor úgyis hozzájuthat, tehát amellyel ő senkinek nem árt?

Van tudomásunk olyan szerzetes elöljáróról, aki rendje több tagjával megbeszélve, úgy értékelte, hogy segítségére van rendjük szabadabb működésének azzal, ha vállalja bizonyos „jelentések” leadását (olyan tényekről, amelyről úgyis nyilvánvalóan tudomást szerez a rendőrség), mintha elzárkózik a jelentéstől.³²

Első kápláni helyemen rögtön találkoztam papokat látogató titkosrendőrökkel. Plébánosom figyelmeztetett, hogy készüljek fel, mert hozzá rendszeresen járnak nyomozók, és lehet, hogy majd hozzám is be akarnak jönni. Ez a plébánosom kiváló ember volt, bizonyosan nem szolgáltatott nekik adatot, de úgy ítélte, hogy többet használ az egyház ügyének azzal, ha beszélget velük, mint ha kiutasítja őket.

c. A külföldre utazó teológusok feladatot kaptak

Nagy Lajos a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója – egy, a papságot nyilvánvalóan lejáratni akaró nyilatkozatában – úgy fogalmazott, hogy a külföldre engedett teológusok, teológiai tanárok a BM titkosszolgálata által beépített ügynökök voltak. Szerinte ezek a teológusok – a rájuk bízott feladatnak megfelelően – külföldön a rendszer értékeit, a hazai vallásszabadság létét hirdették, hazajövet beszámoltak külföldi tartózkodásukról.

Valóban voltak békemozgalmi vagy egyéb egyházi emberek, akik a hazai egyház helyzetét külföldön pozitívan állították be. De nem minden külföldre utazó tett így.

Mint fiatal teológust, többször hívtak külföldi konferenciákra (teológiai munkáim és idősebb kollégák ajánlása alapján), de a BM éveken át nem adott útlevelet. Amikor először kiengedtek, egy közismert pap-professzorral kettesben utaztunk. Ő a vonaton ezt mondta: “Nekem jelentést kell írnom arról, miként viselkedsz első kint tartózkodásod alkalmával. Beszéljük meg, mit volna okos leírnunk számukra.” Megbeszéltük. A nemzetközi szimpozionon – ahol az illetőt jól ismerték – ő egy megfelelő alkalommal, a konferencia vezetősége előtt, kemény és világos bírálattal tájékoztatta őket az egyház hazai helyzetéről. Ezt többször hasonlóan tette a későbbiekben, ha vele utaztam. – Mostanában gondoltam át, hogy ez a kiváló ember is a III/III-as “névsorban” szerepelhet. (2005. II. 28-án fel is tették a nevét.)

Hogy a külföldre utazó teológusok egy része reális tájékoztatást adott a hazai helyzetről, mutatják a bécsi Magyar Egyházszociológiai Intézetnek a hazai helyzetről rendszeresen beszámoló füzetei. Ezek évről évre valósan és kritikusan be tudták mutatni a magyar egyház helyzetét; nagy arányban néhány náluk megforduló magyar teológus információi alapján. (Magam is adtam ilyen tájékoztatásokat külföldi utak alkalmával András Imre S.J.-nek az intézet vezetőjének.) Ha ilyen tevékenység kiderül, akkoriban azt hazaárulásnak ítélhették volna.³³

Lehetséges, hogy a külföldre utazó teológusok beszámolóit egy-egy konferenciáról, a kutatók megtalálják az ÁEH vagy az BM iratanyagai között. De tudni kell: a titkosrendőrség, a világútlevél bevezetéséig, jogot formált a külföldre utazók „védelmi jellegű” felkészítésére, majd az utazásról való beszámoltatására. ³⁴ Ilyen beszámolókat (pl. egy-egy konferencia programját stb.) valóban le kellett adniuk általában mindazoknak az állampolgároknak, akik valamilyen külföldi konferencián vettek részt.

2) Egyházzal foglalkozó anyagok – az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában

Az egyházban működő ügynökök, és azon belül a papi ügynökök kérdését vizsgálva tekintsünk be az ÁBTL-ban található, egyházzal foglalkozó anyagokba, hogy némileg lássuk az egyház megfigyeltségének dimenzióit. Figyelemreméltó, hogy az ÁBTL-ban található 3,5-4 kilométernyi iratanyagnak legalább egyharmada-egynegyede egyházi vonatkozású. Az anyag egyelőre csak töredékesen van feloldozva. De ez is elegendő ahhoz, hogy némi képet alkossunk általa az egyházi üldözött helyzetéről, és benne az ügynökök helyéről.

Bevezetőben meg kell állapítanunk: 1. Ha az ügynöki anyagok egyharmada-egynegyede az egyházzal foglalkozik: ez azt jelenti, hogy nagyon nagy arányú volt hazánkban az egyház üldözése. Miközben akik ma az ügynöki anyagok megnyitását sürgetik, többnyire úgy tüntetik fel, hogy a 60-as évek után már a békülékenység kora volt, és nem volt egyházüldözés!

2. Bár a dokumentumok bemutatják az egyházüldözés hatalmas méreteit, gondolkodó ember nem hiheti el, hogy a BM anyagainak egyharmada egyházi anyag volt. – Ez is jelzi, hogy a rendszer az önmagára, illetve utódaira terhelő anyagokat megsemmisítette (vagy eltüntette), és azt hagyta meg, amivel üthet az egyházon.

a. Operatív anyagok

Göncz Balázs az ÁBTL osztályvezetője írt egy áttekintést az 1956 és 1970 között keletkezett, a Katolikus Egyház üldözésével kapcsolatos operatív anyagokról.³⁵ Ennek az – egyelőre csak kéziratos – anyagnak összefoglalását adjuk a következőkben:

„Az ’operatív dossziékban’ találhatók – ellentétben a ’vizsgálati dossziékkal’ – egy-egy ügy titkos nyomozati szakaszában, az ügynökök megszervezésével, irányítással, háttér-információkkal kapcsolatos anyagok. Ide fűzték le az ügynöki jelentéseket, amelyek a felderítendő ügyre vonatkoztak, a telefon- vagy szoba lehallgatási anyagokat, a levélellenőrzés során szerzett információkat, a külső figyeléseket, a megfigyeltről való fényképeket és jelentéseket, a titkos házkutatások terveit és az azokról szóló jelentéseket. – A dossziék tehát úgy jöttek létre, hogy egységes cím alatt, egysége kötet(ek)be fűzték össze a témába vágó anyagokat. Ezek ma is ilyen formátumban találhatóak (bár többszörös átszerkesztések átkötések után áttekinthetőségük és hitelességük nem mindig, nem mindenben egyértelmű).

Az operatív anyagok azért is érdekesek, mert vannak köztük olyan több ezer oldalas anyagok is, amelyekben több száz személyről gyűjtöttek össze információkat, és csak a politikai helyzet változása következtében nem lett belőle per, rendőrségi ügy.- Sokan ma sem tudják, hogy ők is bekerültek a BM nyilvántartásába, és komoly anyag gyűlt össze róluk. Ilyen megfigyelések eredményezhették azonban pl. egy felnőtt esetén, hogy nem részesült előléptetésben, vagy felmondtak neki; egy fiatal esetében, hogy nem vették fel az egyetemre.

Göncz Balázs ismertet néhány fontosabb sorozatot az operatív dossziék közül.

A Magyar Katolikus Püspöki Karral foglalkozó kötetek közül két sorozatot emel ki: Egyik „Magyar Katolikus Püspöki Kar” néven futó 4 kötetes dossziésorozat, a másik a II. Vatikáni Zsinattal foglalkozó 16 kötetes Canale sorozat. (Az utóbbiban találhatóak a sajtóban is többször emlegetett beszámolók a zsinatról.)

A püspökök egyenként is érdekelték az állambiztonságot. Állandó megfigyelés alatt tartották őket. Az ellenőrzésükre nyitott dossziék tematikusan kapcsolódnak a „Magyar Katolikus Püspöki Kar” c. sorozathoz.³⁶ – Ha csak az 1950 és 70 közötti anyagra vagyunk tekintettel: pl. Hamvas Endréről 13 kötetnyi jelentés marad, Badalik Bertalanról 17 kötet, Endrey Mihályról 6 kötet, Kisberk Imréről 5 kötet, Szabó Imréről 2 kötet, stb.

Az ÁVH, majd a BM félt a szerzetesektől. Számos rendőrségi irat foglalkozik velük: szerzetesekkel, szerzetesnőkkel. Többükről vezettek önálló dossziékat.

A rendek közül is leginkább a jezsuitáktól féltek. Valamiképp őket gondolták a Vatikán BM-eseinek, akik az ’egyházi hírszerzést és elhárítást’ irányították. Jezsuita szervezkedést szimatoltak ott is, ahol erről egyáltalán nem volt szó. A Rend egészével kapcsolatos dossziék nem maradtak fenn, illetve eddig nem kerültek az ÁBTL-hoz. De megmaradtak számos jezsuita elleni nyomozások anyagai. A BM a különböző jezsuitákhoz kapcsolt dossziésorozatait 1962-től egységesen „Misszió” fedőnévvel látta el. Ezekből 8 kötet van meg a Hivatalnál.³⁷ A kötetek anyagának nyilvánvalóan egy monstre jezsuita per előkészítése volt a célja, amelynek csak töredéke valósult meg.

Több jezsuitát személyenként figyeltek, mert széleskörű lelkipásztori munkákat végeztek.

Polgár András jezsuita atya egy 7 kötetes anyag fő „célszemélye”. Az ő dossziéiban is megtaláljuk a nyomozói követés, a levél-ellenőrzés, a fotózás, telefon és szoba-lehallgatás, a (elutazása alkalmával lakásában tartott) titkos házkutatások anyagait. Egy házkutatás alkalmával megtalálták nála a rend teljes 1949-es névsorát, amelyet később felhasználtak.

Szabó József S.J. atya a műszaki egyetemisták között szervezett csoportokat. Megfigyelése 9 kötetet tesz ki. Feltárták 171 főnyi közelebbi kapcsolatát. Amikor 1963-ban letartóztatták, 42 személyt hallgattak ki ügyében. Összeesküvés vádjával ítélték el 7 évre.³⁸

Négykötetes dosszié maradt Morlin Imre S.J.-ról.³⁹ Az ő bűne a rendi utánpótlás nevelése és könyvek írása. (Könyvei gépelve terjedtek az egész országban.) Több ügynököt állítottak rá is. Az első elmondta az atyának, hogy beszervezték, majd megtagadta a „munkát”. Az atya egy másik ismerőse viszont kilopta a fiókjából írásait, illetve grafikont vezetett arról, mikor tartózkodik az atya a plébánián. (Ennek alapján hajtották végre nála a házkutatást.) 1965-ben 10 hónap szabadságvesztésre ítélték.

Célba vették a rend szabómesterét, Rózsahegyi S.J. testvért is, aki a Szolidaritás egyházi szabóműhelynek is vezetője volt. Anyaga két kötetet tesz ki.⁴⁰

Palánkay Gausz Tibor atya közösségeket, családokkal foglalkozó vezetőket⁴¹ képzett. Megfigyelése egy kötetnyi anyagot tesz ki.

A Misszió tíz kötetes sorozatát Csongrád megye nyitotta Katona Nándorra és a vele kapcsolatban állókra. Célszemélyek voltak benne Katona Nándoron kívül Németh Tibor és Gyulay Endre is. Katona Nándort 1963-ban tartóztatták le 1 évre, s két évre eltiltották a közügyektől.⁴²

4 kötetes dossziésorozatot, találunk a Regnum Marianumról.⁴³ 1950-től 1960-ig gyűjtötték az anyagot a Regnum ellen: Mintegy 17 ügynök jelentése szerepel ezekben, közöttük egy-két papé is. Házkutatási ütemtervet dolgoztak ki, lehallgatták a telefonokat, míg 1960-61-ben sor került az első regnumi perre, majd utána a következőkre.

Ismertté vált a „Fekete Hollók” fedőnéven futó 28 kötetnyi nyomozási anyag.⁴⁴ Az 1961. febr. 6-án országszerte végrehajtott országos letartóztatási és házkutatási hullám mögött ez a sok éves rendőrségi előkészítés áll.

A megfigyelések mértékékét jelzi, hogy a mai 28 kötetet anyag eredetileg lényegesen nagyobb volt: 50 kötetnyi. Kötetenként számolhatunk átlagosan 250 oldalt: ez kb. 12-13.000 oldalt jelentett. És az un. operatív anyag még csupán a jéghegy csúcsa: amely ti. felhasználható volt a tervezett rendőrségi cselekvéshez. Az operatív anyag egy-egy kötete mögött esetleg 8-10 kötetes további vizsgálati dossziésorozat álhatott.

Több megyében is nyitottak „Fekete Hollók” köteteket, amelyek az 1961-hez kapcsolódó nagy őrizetbe vételeket megelőző és azt követő időszakok operatív anyagait fűzték le.⁴⁵ Sok szerzetes, szerzetesnő munkájának és ellenőrzésének anyaga szerepel benne.

Operatív dossziék találhatók a többi egyházakról és felekezetekről is, valamint róluk jelentők M-dossziéi is.

b. Ügynökök és fedőnevek

Az ügynökök között megtaláljuk a legkülönbözőbb embereket. Előszeretettel szerveztek be ügynöknek házbizalmikat, postásokat, és mindenkit, aki a célszemélyekhez közel tudott férkőzni.

Az ügynöki jelentések dossziéi között találunk prostituáltak jelentéseit is, akiknek feladata egyszer az volt, hogy női rendekbe, közösségekbe hatoljanak be; máskor, hogy hozzák rossz hírbe a papokat, teremtsenek velük félreérthető helyzeteket, sőt ha lehetséges, tegyék lehetetlenné papi működésüket azzal, hogy „kiugratják” őket.⁴⁶

A rendőrség fedőnév-választásai a kései olvasónak majdnem humorosak,. A Mária Légióról vezetett operatív dossziék címe „Légiósok”; a Központi Szemináriumból kizárt kispapok anyagának fedőneve „Kizártak”; az ifjúságot bélyeg-gyűjtéssel összefogó néhány pap dossziéjának neve „Gyűjtögetők”; Kölley Györgyöt és cserkészeit feldolgozó 3 kötetes operatív dosszié címe: „Indiánok”.

A személyek fedőnevei is gyakran jellemzőek: Pl. Lénárd Ödön „Dönci” néven fut Bulányi György „pápa” néven. Kisberk segédpüspök célszemélyére (azaz megfigyelésére) nyitott első dossziék címe még Kisberk Imre, később „Áruló”-ra keresztelik át; az őt egész napon át követni hivatott ügynökök előtt pedig a segéd-püspököt az „Al-csibész” néven szerepeltetik. Főpásztora, a minden megalkuvást elutasító Shwoy Lajos püspök, a „Keselyű” megtisztelő nevet érdemli ki. Egy kirándulásokat szervező csoport vezetőjének, mint megfigyelt „célszemélynek” a fedőneve: „Természetbarát”.

Az „ügynök”-ként számon tartott személyek száma 1952-54-ig Budapesten 18 fő volt. Ez a szám 1957-re 120-150 főre emelkedett. 1956-ban az egyházi hatóságok számos békepapot, és ügynököt is, elmozdítottak, s ezzel megszűntek a hírszerzési lehetőségek a püspöki karon belül. A BM lehallgató készülékeket telepít a püspöki konferencia helyiségébe.

Hogy az ügynökök sokszor csak bekényszerültek ebbe a tevékenységbe, illetve, hogy nem jól végezték munkájukat, ezt több adat jelzi: Pl. 1962-ben kiderült, hogy a forradalom után országszerte beszervezett 18.894 ügynökből 11.904-et ki kellett zárni a hálózatból, és hogy átlagban két évig sem foglalkoztattak egy hálózati személyt.⁴⁷

3) Papi vagy püspöki ügynökökről

a. Vannak papi ügynöki jelentések

Az egyházzal kapcsolatos objektum dossziékban sok ügynök nevével találkozunk. Szerepelnek ügynökök a „Magyar katolikus Püspöki karral foglalkozó dossziékban, ugyanúgy mint az egyes egyházmegyék objektum dossziéiban, az összes szerzetesrend (jezsuiták, ferencesek, piaristák, bencések, talán az összes női rendek) objektum-dossziéjában, a Regnum-dossziéiban vagy a Bokoréban. Készült néhány összefoglaló arról, hogy egy-egy „objektum” feldolgozásában hány ügynököt alkalmaz a BM, de nincs pontos felmérés az imént feltett kérdésről: hogy közülük hány volt az ÁVH beépített embere, hány a keresztény civil-, és hány a papi ember.

Az egyházi közösségekkel foglalkozó dossziék legtöbbjében szerepelnek papi ügynökök. A legtöbb rend esetében is található egy-két rendtag a jelentést adók között. Ugyanakkor a 70-es évek állambiztonsági aktája megállapítja, hogy „az illegális szerzetesrendek vonalán folyó felderítés ráirányítja a figyelmet az ügynöki felderítés alacsony szintjére, általában az egész vonalon az ügynöki pozíciók gyengeségére.”⁴⁸

Az ügynökök jelentései sok esetben az ő „saját” un. munka-dossziéjukban (M-dosszié) találhatóak. Több papi M-dossziéval is találkozunk az ÁBTL-ban: Van, ügynöki fedőnéven futó, papi jelentés a különböző egyházmegyékből, országrészekből (Pest-, Veszprém, Komárom- megyékből, a Balatonfelvidékről, a Mátrai falvakról, Debrecenből),⁴⁹ az Új Ember vagy a Magyar Kurír szerkesztőségéből;⁵⁰ öt M-dosszié a Pápai Magyar Intézetből, különböző időszakokból;⁵¹ van olyan pap, aki ellenzéki papokról jelent, néhány másik egyes vidékek papjairól, szerzeteseiről.⁵²

Egyes esetekben, a dossziékban található feljegyzésekből, sejteni vagy következtetni lehet az illető „beszervezésének” körülményeire: pl. Például Pákozdi János fn. informátor a börtönből szabadult, és tájékoztatást ad volt börtöntársairól, külföldi ismerőseiről, akikkel levelez, korának ismert papjairól.⁵³ Sok esetekben nehéz megsejteni a lelki rúgót, ami kit-kit a jelentések adására ösztönzött. Van olyan jelentés-sor amelyben egy NSZK-bel magyar lelkész jelent az NSZK-beli katolikusokról és az emigrációról.⁵⁴ Egy másikban a római ferences rendi központból jelent Frater Ludvig fedőnéven egy, a központba került atya, a rend nemzetközi és Magyarországgal kapcsolatos eseményeiről.⁵⁵

b. Hogy néznek ki a papi ügynöki jelentések?

Az ügynöki jelentések véletlenszerűen kiválasztott anyagai is példázzák, az un. jelentések vagy „ügynökök” fent vázolt többféle fajtáját: Vannak jelentések, amelyek láthatóan a semmit-mondásra törekszenek; és vannak mások, amelyek a rendőrség számára felhasználható tényeket jelentenek.

Ismerjük meg néhány papi ügynöki jelentést, amelyek az ÁBTL-ban találhatóak.

1. A székesfehérvári egyházmegye békepap irodaigazgatója, majd helynöke Aspiráns fn.-en (Mórász Pál). Rendőrségi büntető eljárástól úgy tudott megszabadulni, hogy ügynökké lett.⁵⁶ E tevékenységben teljesen kiszolgáltatta magát az államrendőrség vezetésének. Alapos részletességgel tájékoztat jelentéseiben – bizonyos napokon óráról órára -, mi történik a püspöki irodában; jelzi hova megy a püspök, milyen leveleket kap, kik látogatják, stb.

Shwoy püspök önéletrajzából kitűnik, hogy ő tudatában volt annak, hogy az ÁEH által odakényszerített irodaigazgatója milyen feladatot hajt végre mellette. Mórász Pál neve országszerte is ismerős volt, azok között a nem nagyszámú békepapok között, akiket a papság jó része árulónak tartott.

A dokumentumokból megtudjuk, hogy az ő segítségével helyezett el az államrendőrség a püspök szobájába lehallgató készüléket.

Aspiráns jelentései szerepelnek több püspökkel kapcsolatban, és a Kisberk segédpüspök személyére nyitott figyelő dossziéban is.⁵⁷

2. A váci püspök titkára, Endre fedőnéven szerepel. Ő is, úgy tűnik, jelenti, ami tudomására jut az egyházmegyében. ⁵⁸

Beszámol a püspökről, a papságról, az egyházmegye eseményeiről.

Beszél Endrey megyéspüspök és Vajda József segédpüspök kapcsolatáról, később, Bánk érsek és Marosi segédpüspök kapcsolatáról – bizonyos nézeteltérésekről is.

Feladatul kapja ’tartó-tisztjétől’: az aulán belül minden lényeges változást azonnal jelentsen.

Miklós Imrének Endrey püspöknél, illetve a váci püspökségen tett látogatását így beszéli el: „Endrey, Miklós Imre köszöntésére, elég vonalas beszédben válaszolt, s mintegy megismételte hűségnyilatkozatát az állam felé.” „A püspök nagyon boldog volt ismét nagyon jól érezte magát az ünneplés közepette.”

Napról napra jelenti, kik voltak a püspök látogatói, meddig voltak nála stb.

Szól a püspökségen megtartott ünnepekről, összejövetelekről, az Epsz témáiról, lefolyásáról, hozzászólásokról.

Jellemez minden aulistát, nővért, akik a püspöki hivatalban dolgoznak.

Feladatul kapja, hogy írja le mindenkinek gyengéit, érzékenységeit, hibáit; kinek kivel van feszültsége; ki kivel áll baráti kapcsolatban, az egyházmegyében, vagy az egyházmegye határain túl; kinek mi a véleménye egyházi vagy állami vitatott kérdésekről.

Végig kell jellemeznie az egyházmegye összes esperesét, fontosabb beosztást viselő papját. Beszámol tehetségeikről és erkölcsi gyengéikről is. Jelenti, mely papok szimpatizálnak a rendszerrel és kik nem.

Jancsó Imrét, az egyházmegye egyik buzgó (a jezsuita rend keretébe tartozó) papját pl. így jellemzi: „Alapvető magatartása reakciós. Egyáltalán nem lelhető fel benne a leghalványabb jóindulat sem az állam és az egyház jó viszonyának ápolása irányában. Véleményét nem rejti véka alá még templomi prédikációban sem. A Pest megyei egyházügyi titkár kérte Endrey püspöktől áthelyezését.”

Jellemzi a neves békepapokat is: Miháczy Józsefet vagy Dojcsán Ernőt, akiknek pedig tudvalevően jó kapcsolatuk volt az ÁEH-val.

A papság karizmatikus mozgalomhoz tartozó tagjaiként mutatja be Nagy Sándort, Szabó Jánost, Ruszina Vilmost, Nagy Károlyt, Mándoki Györgyöt.

Elmondja a papság panaszait az 1976-os ÁEH-s templomi hitoktatásra vonatkozó rendelkezéssel kapcsolatban. Mellékeli a templomi hitoktatás ügyében Lengyel Antal főszékesegyházi plébános kérését a főpásztorhoz, amelyet „Endrey továbbított Lékainak.”

Szól az évi hitéleti adatokról: hitoktatásról, keresztelési jelentésekről, 1975 szentévi zarándoklatról (mellékelve a résztvevők teljes névsorát).

Minden jelentésén megtalálható a tartó-tiszt értékelése: A legtöbbet „fontos információnak” tartja. Minden beszámolón olvasható a következő találkozóig adott feladat: pl. hogy a mondottaknak alaposabban nézzen utána. Vagy: Figyelje Vajda püspök kapcsolatainak alakulását.

A jelentéseken olvasható a következő találkozási időpont és hely megjelölése. –A találkozók helye általában egy rendőrségi lakás: ’Virág’ vagy ’Püspökvár’ stb. fn. T. lakás.

A jelzett váci püspöki titkárról is az egész egyházmegye papsága tudta, hogy óvatosan kell előtte beszélni, mert feltehetőleg továbbadja, amit tud!

3. Az előzőkhöz viszonyítva más jellegű az esztergomi érseki hivatal egy munkatársának jelentései, Harangi Pál fn.-en.⁵⁹ Végigolvasva e jelentéseket, úgy tűnik, hogy törekszik semmi rosszat vagy ártót nem mondani senkiről. Minden papról vagy témáról általános vagy pozitív véleményt nyilvánít. ⁶⁰

Jelentéseit kézzel írja, és ott van aláírása: Harangi Pál.

A jelentések témái hasonlóak Endre jelentéseihez. Jelent a segédpüspökökről, az esztergomi tanári karról, a dispoziciókról, esperesekről, papságról, az egyházmegye eseményeiről.

A papokról általában pozitív jellemzést ír. Pl. XY „rokonszenves egyéniség”. „Talpraesett, rövid szentbeszédeket mond, szeretik hallgatni.” Z kedves, alapos ember. W kicsit szétszórt…

Ő is kap feladatokat: Adjon jelentést különböző kérdésekben a szemináriumi tanárok felfogásáról, lelkésztársainak pl. az esztergomi érseki szék betöltésével kapcsolatos elképzelésekről, az esztergomi szeminárium problematikus hallgatóiról. Jelezze a püspökkari körleveleket helyeslő vagy azt bíráló papok nevét, véleményét stb.

Véleményt kérnek tőle a kiscsoportos munkáról, a csoportokkal foglalkozó papokról. Balás Bélát és Bulányi Györgyöt is kell jellemeznie. Ebben a korban ők mindketten állami szemmel nézve is, és az államhoz húzó felelős egyházi vezetők szemében is, veszélyes embernek számítottak. Egy valódi ügynök, aki – elképzelésünk szerint – jó pontokat akar szerezni, vagy ártani akar, vagy valami nagyon-fontosat akar mondani, róluk könnyen mondhatott volna kritikát vagy rosszat. De Harangi Pál róluk sem mond semmi rosszat.

A legkülönbözőbb kérdéseket kapja a tartó-tiszttől. Válaszai általánosak, „fel-jelentés” nem érezhető belőlük. Pl. a kiscsoportokról azt írja: hogy ez a korból fakadó általános jelenség. Természetes, hogy az egyházban is kialakulnak.

A nagymarosi találkozóról: „Nagyon szépen sikerült. Nagy tömeg gyűlt össze… Fegyelmezetten viselkedtek. A váci segédpüspök mondott beszédet. Kifejezte örömét a sok fiatal láttán, mondván, hogy nem kell aggódni az egyház jövője miatt, ha ennyi fiatal van. A találkozón Lékai bíboros is részt vett és hangoztatta, hogy a fiatalok ne járjanak külön utakon, hanem együtt az egyházzal, a hivatalos egyházi keretek között.”

Tartó tisztje, amint a jelentésekre írt értékelések mutatják, többnyire elégedetlen: „felületes jelentés; kevés új információt közöl; operatív értékkel bíró információkat nem tartalmaz” stb.

4. Öt “ügynök” anyagai találhatók az ÁBTL-ban – öt önálló M-dossziéban -, amelyek a római Pápai Magyar Intézetből tartalmaznak jelentéseket.⁶¹ Ebből egy nem hallgatói jelentés.

Megjegyzendő, hogy a PMI-ben 90 hallgató tanult 1990-ig,

A dossziék anyagai szűkszavúak. Nehéz eldönteni tartalmaznak-e olyan jelentést, ami valami újat mondott volna a rendőrségnek. Hiszen közismert római személyeknek többnyire közismert véleményeit mondják el, vagy nyilvános római eseményekről számolnak be. Legkényesebbnek tűnik, amikor jelentik, kik látogattak el intézetükbe. De a PMI a magyar állam tulajdonában levő ház egyik emeletén kapott helyet; tehát a házba érkező látogatókról a ház titkosszolgálata (és maga a portás) bizonyára úgyis jelentett. Több dosszié több beszámolóján olvashatóak a tartó-tisztek elégedetlenségét jelző megjegyzések: Nem vagyok megelégedve munkájával; tarthatatlan, amit csinál stb.⁶² Egyik dossziéban a legtöbb jelentés végén ilyen fajta értékelés áll: „semmitmondó, nem tartalmaz felhasználható értesülést; értéktelen, tartalmatlan; nem fordít időt a kívánt feladatok végrehajtására” stb.⁶³

Az utóbbi M-dosszié egy olyan személytől származik, akit magam is jól ismertem. Tudtommal legtöbb ismerőse mélyen becsületes és komoly lelki életet élő papnak ismerte őt. Sokan példaszerű személyiségnek tartották; Rómában léte előtt is, és azután is. A könyv szerzője számára ő is egy jellemző példája azoknak a nagyonis rendes papi embereknek, akiket az állambiztonsági embereknek valamiképpen sikerült egy bizonyos ideig tartó találkozásokra birniuk – de terhelő adatot nem szolgáltattak ki.

5. Vannak ezeken a papírokon – a hívő ember számára fájóan különös történetek. Pl. Palánkay Tibor jezsuita atyának egy plébános biztosít egyházi adószedői állást – az BM megbízásából –, hogy általa ellenőrizhessék az atyát. Ennek az Ungi László fedőnevű plébánosnak a gyóntatóját – Egri fn.en – is sikerül a rendőrségnek jelentésekre bírnia. Vele próbálják ellenőrizni Ungit. A jelentések között vannak ilyen groteszkek is, mint Egrié, aki jelent Ungiról, de szemérmesen odaírja, hogy ezt nem gyónásból tudja tőle, csak magán-beszélgetésből.⁶⁴

A vatikáni zsinatra utazott „ügynökök” kérdésével a következőkben foglalkozunk.

4) Felmérések a papi ügynökök arányáról

A püspökök “kivétel nélkül”, a papság 95-99 %-a “ügynök volt” nyilatkozta Bulányi György, idézte több napilap.

A Canale dokumentum szerint az ÁVH, 1958-ban, a papság 3,67 %-át véli ügynöknek.⁶⁵ A dokumentum megadja, hogy melyik egyházmegyében hány papi ügynököt tart számon az állambiztonság.⁶⁶

Adriányi Gábor 2 %-ra teszi a papi ügynökök számát.⁶⁷

a) E könyv szerzője végiggondolta saját, a kommunizmus alatt átélt 25 éves papi életének emlékeit és tapasztalatait. Ezek alapján – számos kort megélt paptársával való egyeztetés után – arra a feltételezésre jutott, hogy köztudottan voltak papi emberek, akik jelentettek a BM-nek vagy az ÁEH-nak, paptársaikról vagy az egyházról; illetve akik meghunyászkodva végrehajtották a rájuk kiszabott feladatokat. De a papság kicsiny százaléka volt ügynök.

b) Hasonló eredményre jutottaka III/III-as papi ügynöki jelentések kutatói: ⁶⁸ vagyis, hogy voltak papi ügynökök, de a papságnak kis százalékát alkották. És az ügynöki jelentéseknek egy része nem nevezhető egyház-árulásnak, azaz a szó szoros értelmében ügynöki jelentésnek; inkább olyan emberek közléseinek látszanak, akik a rendőrökkel való beszélgetésre (netán nekik jelentés írására) kényszerültek, de arra törekedtek, hogy senkiről ártalmasat ne mondjanak.

c) Az ügynökök arányára fényt derít a három terület, amelyet vizsgáltunk:

1. A Pápai Magyar Intézet indulásáról 5 dosszié szól. Ezek többségben lényegileg semmit mondó jelentéseket tartalmaznak. (Még kutatás alatt van néhány dosszié az intézet történetéből). Mindenképp abszurdum a fel-felvetett állítás, hogy az ott tanultak nagy része ügynök volt, legalábbis az első időben. Néhányan voltak, akikről lényegileg tudtuk akkor is, hogy ki lehetnek.

2. A Váci Egyházmegyében átkutatott anyagok tanúsága szerint a megyében 4-5 pap adhatott jelentéseket, kettő a püspöki hivatalról. Az egyházmegye papságának ez max. 2 %-a

3. Reprezentatív képet ad a papi ügynökök számáról a szerzőre vonatkozó jelentések száma és eloszlása is.

A szerzőről készült rendőrségi és ügynöki jelentések tanúsága

Mivel a szerzőnek állampolgári jogon előszöris az önmagára vonatkozó anyagokba volt lehetősége betekinteni, engedtessék meg, hogy azokra a dokumentumokra hivatkozzon példaként, amelyeket maga kapott meg az ÁBTL-ból, vagyis amelyekben a reá vonatkozó megfigyelések megmaradt (neki visszaadott) anyagát tartalmazzák.

A jelentések teljes anyagát ismertetjük a fejezet végén. Itt csak annyit állapítunk meg, hogy e jelentések is azt igazolják, hogy kis számú papi ügynök létezett, illetve jelentett!

Az idézett anyagok között 6 pap jelentése található, ebből 4 jelent valamelyest érdemlegeset; 2 jelentésnek nincs érdemi mondanivalója. – A váci egyházmegyében, a 70-80-as években, 400 aktív pap működött. A szerző a váci egyházmegye ismert papja volt, és közismert volt az is, hogy az állam által tiltott kisközösségi munkát végez. A róla valamilyen jelentést adó 6 pap közül 3 vagy 4 tartozott a váci egyházmegyéhez. Ha 4, akkor ez a papság 1 %-a. A másik két jelentő Hajdú-Biharba illetve Komárom megye keretében jelent.

Sajátos, hogy Heves megyéből, ahol a szerző 15 éven át kisközösségi, tiltott munkát végzett, nincs papi ügynöki jelentés róla. (Az Egri Főegyházmegyének az adott időben 600 majd 500 aktív papja volt).⁶⁹ A heves megyei RFK NOIJ jelentéseiben nincs utalás arra, hogy itt pap jelentene. Inkább úgy tűnik, hogy a rendőrség saját megfigyeléseiből, továbbá levél- és telefonlehallgatások által szerezte adatait.

(Tudunk róla, hogy az itt szereplőkön kívül voltak mások is, akik egyfajta ügynökinek nevezhető kapcsolatban álltak a BM-mel vagy az ÁEH-val. De ezekkel együtt sem haladja meg az esetleges jelentgetők száma a papság néhány százalékát.)

Az idézett tapasztalatok tehát reprezentatív felmérések tanúságai arról, hogy a papság nagyobb része nem szolgált terhelő adattal társairól vagy az egyházról.

5) “Ügynökök” a II. Vatikáni Zsinaton?

a. A zsinatra valóban utaztak ügynökök

Az ÁBTL anyagai között egy Objektum-dosszié sorozat tartalmazza az állambiztonsági anyagokat a II. Vatikáni Zsinat megfigyeléséről. Az ebben szereplő “jelentések” között találhatóak olyan világiaknak, papoknak és püspököknek beszámolói, akiket a kommunista rendszer kiengedett a II. Vatikáni Zsinatra. 2004-ig elsősorban az ő „jelentéseikkel” ismerkedhetett meg a magyar szakirodalomból az érdeklődő – aki az ügynök-papok, ügynök-püspökök kérdésével találkozott.

Az ÁBTL-ben található un. Canale objektum dosszié sorozat tartalmazza a kommunizmus tervét (némileg valós, némileg naiv álmodozását) a II. Vatikáni Zsinat befolyásolásáról; valamint a zsinatra utazott magyar csoportokkal foglalkozó anyagokat. A dokumentumokat ismertette Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956-1990, Bp. 2000. c. kötete. A zsinatra utazókról készült jelentésekből Kiszely azt a következtetést vonta le, hogy ők tehát az állam ügynökei voltak. – 2004-ben jelent meg Adriányi Gábornak, 1961 óta külföldön élő ismert magyar egyháztörténésznek is egy könyve, amely – Kiszely kötetére hivatkozva – fenntartás nélkül „az állam ügynökeinek” nevezi azokat a személyeket és püspököket, akiknek tulajdonított jelentések szerepelnek a Canale dossziéban. ⁷⁰

Az ügynök-dokumentumok feltárásának kilátásba helyezését követően, 2004/5 fordulóján, a sajtó azonnal a zsinatra utazó ügynökökkel kezdett példálódzni.

Az embert megdöbbent egy ilyen hír: hogy zsinatra utazott papok, katolikus újságírók vagy püspökök a kommunista állam „ügynökei”, akik az államnak jelentenek!

Tény, hogy a zsinatra utazottak között voltak olyanok, akiket az állam csak azért engedett ki, hogy jelentéseket kapjon tőlük. Másokra vonatkozóan viszont meg kell kérdeznünk: vajon az ő a beszámolóik nem csupán “elterelő” beszámolók-e, olyanfélék, mint amilyenekről az imént szóltunk? E kérdésre a következőkben részletesen visszatérünk.

A BM-nek irántuk való esetenkénti bizalmatlanságára mindenképp utal Kiszely Gábor is, amikor idézi a titkosszolgálati értékeléseket, amelyekből kiderül, hogy egyes “ügynökök” munkájával nincsenek megelégedve, sőt úgy ítélik, hogy azok esetleg félre akarják őket tájékoztatni.⁷¹

b. Több püspök ügynöknek titulálását vissza kell utasítanunk!

Tévedés mindenkit, akinek un. jelentése a III/III-as akták között található, “ügynöknek” ítélünk (amennyiben ez a fogalom az egyház elárulására utal). Aki figyelmesen olvassa a Canale dossziékat, annak számára kitűnik, hogy a zsinatra utazott magyar küldöttség tagjaival folytatott beszélgetések (egyes esetekben jelentések) között vannak tényleges “jelentések” is, de jelentős részük közismert tények közlésének látszik. – A „jelentések” egy része géppel van írva, aláírás ezeken nincs. A zsinati atyákra ráállított ávós jegyezhette fel utólag, a rejtett magnóval felvett beszélgetéseket. (Erre utalnak az ott leírt – néha fájóan személyeskedő, pletykálkodó, de – lényegi adatot nem nyújtó közlések is.)

Az a tény, hogy az ávósok leültek beszélgetni minden külföldön járt személlyel; hogy kikérdezték őket, mit történt ott – adott esetben tehát, hogy mi történt a zsinaton -, a kort ismerők számára nem újdonság. Ez az állambiztonságnak hivatalos feladata volt.

Ismerve a szóban forgó személyeket, legalábbis néhányukról, állíthatjuk – sokakkal együtt, akik ismerték őket – hogy nem voltak “ügynökök=árulók”, hanem (minden emberi gyengeség közepette is) az egyházhoz hű személyek!

Az is igaz, hogy másokról viszont, a kor papjai-kispapjai is, sejtettük vagy inkább tudtuk akkoriban, hogy ők az állam emberei. A tényleges ügynökökkel kapcsolatban jogos a kérdés, amit Kiszely Gábor feltesz: Micsoda egyház-kép élhetett azokban a magukat kereszténynek valló emberekben, akik képesek voltak az egyházat elárulni?

Rájuk vonatkozik az ÁVH-s jelentés, amely leírja, hogy lakásuktól jó másfél órányira jelölték ki számukra a találkozó helyet „tartó tisztjükkel”, hogy közben legalább kétszer át kelljen szállniuk a közlekedő eszközökön, és így alkalmuk legyen lerázni az őket esetlegesen követő megfigyelőket. Ők tehát utaztak: másfél órát oda, másfelet vissza, hogy leadják jelentésüket.

Adriányi Gábor, Kiszely Gáborra hivatkozva, egyszerűen „állami ügynöknek” titulálja pl. Bánk József Érseket. Adriányi így nevezi Kádár érseket is, és több más püspököt.

Egy személy III/III-as vagy ÁEH-s anyagainak felkutatás hatalmas munka, hát még az összes nevezetteké. E könyv szerzője egyelőre a fent nevezett két személy hozzáférhető anyagait kérte ki az ÁBTL-ból (amelynek anyagaira a fenti szerzők hivatkoznak). Az eredmény: hogy ügynöki anyagot egyikükről sem találtak!

a) Kiszely – a forrás, akire Adriányi hivatkozik – csupán Bánknak „ügynök-jelölt” voltáról beszél, majd elmondja, hogy a rendőrség megpróbálta beszervezni őt, de „számításunk nem vált be teljesen”.⁷² Ez annyit jelent, hogy az államrendőrség kiszemelte és figyelte őt, és már előre adott neki egy fedőnevet; de ebből nem következik, hogy ügynök volt. Adriányi Kiszely könyvére hivatkozik, de ő már súlyosan torzítva, „ügynöknek” nevezi Bánk érseket! ⁷³

A Bánktól, és másoktól Kiszely által idézett személyeskedő beszélgetés hátterét is át kell gondolnia a kutatónak. Az állambiztonság emberei kiképzést kaptak arra, hogyan kell embereket, csoportokat egymás ellen izgatni, pletykákat egyiktől a másiknak továbbadni, ezzel ellentétet támasztani, és a zavarosban halászni. Az idézett beszélgetések személyeskedésében nyilvánvalóan tükröződik ez a háttér is. Egymásról hallott – a nyomozó által bedobott – pletykákra válaszolnak. És a tartó-tiszt a hallott pletykákkal foglalkozó beszélgetéseket örömmel írja le és iktatja be a rá bízottak „jelentései” közé.⁷⁴

Az ÁBTL anyagait az ezzel megbízott kutató kérésemre megvizsgálta. Dr. Bánk József érsekkel kapcsolatban nem talált sem M-dossziét, sem egyéb ügynöki jelentést, kivéve a zsinattal kapcsolatban idézett beszélgetéseit, amelyeknek „ügynöki jelentés” volta a fentiek értelmében kétségbevonható.

b) Adriányi Gábor Kádár László érseket is – az érseket ismerő papság több tagjának megdöbbenésére – ügynöknek nevezi. Az ÁBTL munkatársa – kutatói kérésem alapján Kádár László anyagait is kereste.⁷⁵ Sem a saját nevén, sem az Adriányi által jelzett Németh László fedőnéven nem talált jelentést, és semmiféle anyagot, amelynek alapján az érsek – a legtágabb értelemben is – ügynöknek volna nevezhető.⁷⁶

Interjúkat készítettem olyan személyiségekkel, akik jól ismerték a fenti püspököket. Ők – velem együtt – lelkiismereti bizonyossággal állítják: lehetetlennek tartják, hogy a nevezettek bármiben is árulói lennének az egyháznak, Isten ügyének.

Közülük meg kívánom nevezni – a következőket

Bosák Nándor Debrecen-Nyiregyházi püspök. Ő, mint az egri szeminárium spirituálisa 1977-90-ig, sok éven át nemcsak papja volt mind Bánk, mind Kádár érseknek, hanem valamiképp benső munkatársa is.

Brückner Ákost, aki a ciszterci rend tagjaként ismerte Kádár Lászlót, aki ugyancsak cisztercita szerzetes volt és alkalmakkor találkozott vele. Jól ismerte Bánk érseket is: éveken át munkatársa volt, amikor Bánk győri apostoli kormányzó volt, Brückner pedig a győri szeminárium spirituálisa.

Mándy Zoltánt, aki ma az egri főegyházmegye érseki helynöke, 8 éven át titkárként működött Kádár László érsek mellett.

Összefoglalva a fenti személyek véleményét álljon itt Mándy Zoltán kijelentése:

„Kádár érsek úr imádságos, belső életet élő, mély papi ember volt. Hetente sétáltunk együtt és beszélgettünk vele. Mint titkára tudtam szinte minden lépéséről. Nem tudok róla, hogy hivatalos látogatásokon kívül vagy az ÁEH-ba való behivatásokon kívül valaki is megkereste volna.

Hogy mielőtt püspökké kinevezték, aláírattak-e vele valamiféle nyilatkozatot, ami akkoriban szokásos volt (hogy amennyiben államellenes összeesküvésről tud, azt jelenteni fogja), azt nem tudom… De ha valaki az állam ügynökének nevezi őt, ezt egyértelműen rágalomnak tartom.

Jól ismertem a korban egy másik főpapot, akit ugyancsak mindvégig tiszta és becsületes embernek ismertem. Nyíltan elmondta papi közösségekben is, hogy őt elég rendszeresen fel szokták keresni nyomozók. Neki kezdetben lelkiismereti dilemmát jelentett, hogy vállalja-e ezt a helyzetet. Akkor lelkiatyjától azt a tanácsot kapta: „Beszélgess velük, de vigyázz, ne árts senkinek; és őket se sértsd meg emberi méltóságukban.” Az illető azt vallotta, hogy ehhez az elvhez (hogy személyről soha nem nyilatkozott) hű maradt, és Isten előtt állónak érzi életét, és a rendőrséggel való kapcsolatait is. – Magam is meg voltam győződve, ismerve papi személyiségének tisztaságát és hűségét, hogy tiszta ember volt és maradt.”

E könyv szerzője is az idézett tanúk közé sorolja magát. Dr. Bánk József érsek még budapesti teológiai tanár korában tanított, és a diáknál jóval közelebbi ismeretségbe kerültem vele. Amikor dr. Bánk váci püspök lett 1969-ben, megkért, hogy hetente látogassam meg (a szomszédos Felsőgödön voltam káplán, és beszélgessünk az egyházmegye lelkipásztori kérdéseiről. Majd egri érsek lett 1978-ban, én akkor ott tanár voltam, és folyamatos kapcsolatban álltam vele. 1978-ban újra váci érsek-püspök lett: ekkor megkért, hogy havonta látogassam meg őt Vácott (miközben magam Egerben maradtam a lelkipásztorkodástan tanáraként) és beszélgessünk vele. Ilyenkor sok mindent elmondott; az ÁEH-val vagy a rendőrökkel való kapcsolatairól is… – Papi helyezésekkel kapcsolatban többször hallgatott tanácsomra, több fiatal káplán került városi helyre ennek hatására.

c) Az, hogy „Paskai László neve az állambiztonság III/III-as aktái között többször is szerepel” – amit Adriányi vádként ír róla,⁷⁷ – önmagában nem bír semmilyen jelentőséggel! Hogyan ne szerepelne valakinek a neve az ÁEH aktáiban, akinek egyház-vezető feladata volt ebben a korban?!

c. Összefoglalva

Mécs Imre és bizottsága, valamint egyes, a témával foglalkozó újságírók azt állították, hogy sok pap beszámolói találhatók a III/III-asnak nevezett ügyosztályon. A kérdés az, mit jelent a „sok”. Valóban sok az, ha a papság 2-3 %-a tényleg jelentett, és ártott valakinek. De a sajtó ennél lényegesen nagyobb számokról írt: a papság „nagy része”, az „őszes egyházi vezető”!

Az eddigi kutatások szerint, a papságnak néhány százalékáról található olyan dokumentum, amelynek alapján ügynökséggel vádolható. Az arány – a jelen adatok alapján, úgy tűnik – a papság 2-3-%-a! De ezek nem kis része semmit mondó jelentés – azaz lényegét tekintve nem ügynöki jelentés.

A 2005. II. 28-án az internetre feltett jelentések olyan komolytalanok és igazolatlanok, mint a Rákosi rendszer egyéb koncepciós pereinek igazolásai.

6) A ügynök fogalom torzításai

A helyzetet, és a félreértési lehetőségeket átgondoló kutató tehát nem tarthatja fenn a véleményt, hogy automatikusan ügynöknek vélelmezzünk valakit, olyan tág és manipulált meghatározás alapján, amellyel az ügynökség fogalmát a mai törvények, és a manipulált média megállapítják. (Hiszen ezek ügynöknek bélyegzik mindazokat, akinek nevét, a vele folytatott beszélgetések anyagát, az ügynöki papírok közé beírták az állambiztonságiak, de ő maga semmiféle kárt okozó adatot nem jelentett).

a. Ügynöknek esetenként csak az állambiztonság tisztje nevezett el valakit

Az állambiztonság un. tartó-tisztjeinek teljesíteniük kellett a munka-normát. Feladatuk az volt, hogy beszervezzenek és kézben tartsanak embereket, akiktől értesüléseket szereznek, akiket ügynöknek nevezhetnek. Akkor volt jó a teljesítményük feletteseik előtt, és ennek megfelelően fizették őket, vagy haladtak előre a ranglétrán, ha minél több személyről, papról tudták kimutatni, hogy ők azokat ügynöknek szervezték be, hogy ők azoktól információkat szereznek.

A BM egyházra állított tisztjei – köztudottan – minden pappal, főpappal törekedtek beszélgetni. Új és új erőfeszítéseket tettek azért, hogy kapcsolatot tarthassanak a papság vagy egyházi csoportok tagjaival.

Voltak kemény papok, akik első látogatás alkalmával azt mondták nekik: Én nem akarok találkozni önnel. A rendőrség beidézhet valamilyen vétség miatt, de lakásomra ne járjanak.

Aki úgy ítélte, hogy az ember okosabban teszi, ha elbeszélget velük, mint ha „kirúgja” őket, könnyen úgy járhatott, hogy a rendőrség „informátornak” azaz ügynöknek tartotta őt számon. A vele folytatott magán-beszélgetéseket a tartó-tiszt felvehette magnóra, s azokat jelentésként könyvelhette el. Lehet, hogy ma megtalálhatjuk az ilyen papokkal folytatott, és titokban magnóra vett, beszélgetések anyagát a III/III-as jelentések között. Ha méghozzá az illetővel sikerült a tartó-tisztnek aláíratnia, hogy „amennyiben államellenes összeesküvésről tudomást szerzek, azt kötelességemnek tartom jelenteni”, akkor könnyen kiállíthatták róla az un. „6-os kartont” (az ügynöki beszervezést tanúsító okmányt, amelynek alapján ma ügynöknek tekintenek valakit).

Több dossziéban találunk feljegyzéseket, amelyek fenti állításunkat igazolják. Kisberk püspök személyéről készített un. személyi dossziéban például ez a tartó-tiszti megjegyzés olvasható: Kisberk kedves és nem elutasító, udvarias ember. „Ezt mi természetesen úgy értelmezzük, hogy máskor is felkereshetjük, és hasonlóan elbeszélgethetünk. Nem tértünk ki arra, hogy ő hogyan értelmezi az együttműködést, mert erre semmi alap, semmi biztosíték nem volt.”⁷⁸

(Tudnunk kell, hogy Kisberk püspökről 5 dossziényi jelentés található a Történeti Levéltárban, annyira veszélyesnek tartották. Vajon jogos-e, hogy Adriányi őt is a gyanúsítottak közé sorolja?⁷⁹)

Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója megvallotta,⁸⁰ hogy több esetben a Hivatal állított ki ügynök-kartont olyan valakiről, akit nem sikerült beszervezniük – hogy ártsanak annak, aki ellenállt nekik. Ugyanezt állította egy országos nyilvános vitában Bálint László, volt állambiztonsági, kémelhárító tiszt.⁸¹

b. Az ügynök nevére és jelentéseire vonatkozó adatok fenntartással kezelendők

Ha tehát a III/III-as dokumentumok között találunk egy papi vagy szerzetesi nevet – a fentiekből következően – nem biztos, hogy az illető az egyházat, közösségét valamiképp elárulta volna.

1. Egyik részük vélhetően egyszerűen eltűrte, hogy a nyomozók néha-néha meglátogassák őt.

2. Mások valamilyen kényszerhelyzet vagy egyéb emberi- (vagy embertelen) ok miatt elvállalták, hogy rendszeres időközökben találkozzanak vagy elbeszélgessenek a nyomozókkal.

a) Köztük is vannak olyanok, akik csak beszélgetéseket vállaltak, és a nyomozók (talán tudtukon kívül) rögzítették magnóra, majd írták le a beszélgetések anyagét. – Egyik papi dossziéban ez a tartó-tiszti megjegyzés olvasható: „Problémát jelent, hogy írásos jelentést nem volt hajlandó adni, sem magnetofonra nem volt hajlandó rábeszélni.”⁸²

b) Voltak olyanok, akik elvállalták, hogy írásos jelentéseket tegyenek. (A tartó-tisztek ezt szerették volna elérni minél többeknél, mert ezzel kompromittálni, fenyegetni is tudták az illetőt, ha vissza akart lépni a kapcsolatból.)

3. De mind a beszélgetést vállalók, mind az írásbeli jelentést tevők között kétféle magatartás található: Volt aki – az említett legkülönbözőbb lehetséges okok hatására, egyházi ember létére – elkötelezte magát az ügynök lét mellett. És voltak olyanok, akik józan megfontolásból a rendőrséget akarták félrevezetni azzal, hogy ők jelentenek.

Több eset nyilvánosságra derült már, az elmúlt években, amikor egy „ügynöknek” bélyegzett személyről kiderült, hogy ő nem tett semmilyen hibás lépést, nem jelentett semmit és nem ártott senkinek: és mégis van ügynöki papírja; esetleg a géppel írt jelentések alatt oda van írva géppel a fedő-neve is. – Mindezekről tudva szabad csak az egyházi un. „ügynöki” dokumentumokról is véleményt mondani.

Tudunk szerzetesi elöljáróról, aki több rendtársával megbeszélve vállalta, hogy rendszeresen jelenteni fog tiltott szerzetesi összejöveteleikről az őt folyton felkereső nyomozóknak: hiszen tapasztalták, hogy a rendőrség úgyis figyeli és számon tartja őket: nem fog tehát többet mondani, mint amit azok úgyis tudnak. Úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a rendőrség ily módon mégis jobban békén hagyja majd őket.

Ismertünk szerzetesnői elöljárót, aki sosem gondolta, hogy ő jelentene valamit, de elvállalta, hogy rendje érdekében rendszeresen elbeszélget a hozzá látogató titkosrendőrrel.

Az ügynöki jelentéseket tehát nagy forráskritikával kell kezelni. Az ÁBTL osztályvezetője írja a témával kapcsolatban: Ezeknek az anyagoknak értelmezésénél „az átlagos kutatói forráskritika sem elég, hiszen a tisztek a legkülönbözőbb szörnyűségeket próbálták az általuk lenézett csuhások nyakába varrni. Fenntartással kell ezért kezelni az operatív tervekben, értékelésekben szereplő, a tisztek által leírt vagy kierőszakolt megállapításokat, akárcsak a beszervezési terveket, hiszek ezek is többnyire csak célok voltak. – Ugyancsak számolni kell az ügynökök (és tartótisztek) szubjektivitásával, valamint azzal, hogy küzdve a lelkiismerettel, gyakran próbálták maguk is félrevezetni ’tartóikat’.”⁸³

c. Kik, és miért beszélnek a papi ügynökökről?

A papi ügynökség kérdéséről, a kérdés felülvizsgálásának fontosságáról többem szóltak az utóbbi években. Ez a kívánság többféle motivációból fakadhat.

Vannak, akik szeretnék tisztázni a múltat; akik szeretnék e tisztázás alapján felmérni az egyház jelen helyzetét és a jövő teendőit. (Felvetnek olyan kérdéseket is: vajon a történtekből nem kell-e a papnevelési rendszerre vagy a papi életformára vonatkozó következtetéseket levonni.) Mások be szeretnék gyógyítani az ügynökség által létrejött sebeket, a bármiképpen érintett egyénekben, az egyház és a társadalom életében. (Egy lelki seb akkor gyógyul, ha beszélnek róla – mondják.) A kérdésnek ilyen felvetése belső egyházi feladat volna. Megnehezíti a témával való szembenézést a média által összezavart közvélemény, valamint az ügynök-kérdés- és fogalom manipuláltsága.

Érthető, ha fájdalommal gondolnak e kor egyházi vezetőire és kollaboráló papjaira azok, akik súlyos üldöztetéseket és börtönöket viseltek el azért, mert hűségesek voltak a hit igazságaihoz és az apostoli küldetéshez; és eközben az egyházi vezetőktől olykor fájó meg-nemértést, vagy egyenesen elutasítást tapasztaltak. – Az üldözöttek, a börtönt jártak, a kisközösségi munka vagy a szerzetesi közösségek tagjai, és azok is, akik éppenséggel néha elutasítást tapasztaltak egyházi elöljáróiktól, többségükben mégis irgalmasan nyilatkoztak, nyilatkoznak a kor egyházi elöljáróiról, még akkor is, ha esetenként a súlyos mulasztásokra, hibákra, gyengeségekre – az egyház történelme iránti felelősségükben is – kötelességüknek érezték, hogy rámutassanak. ⁸⁴

Hasonló fájdalmat, sőt néha haragot tapasztalhatunk több felelős keresztényben, akik Magyarországról külföldre menekülni kényszerültek. Ők a határon túlról aggódva figyelték, hogyan próbálja hatalmába keríteni a kommunizmus a magyar egyházat; és aggodalmuk jogos volt. Ők sokan segítettek a hazai egyháznak azzal, hogy külföldről számos jogtalanság ellen tiltakoztak, illetve erre felhívták a világ vagy a Vatikán figyelmét. De néhányuknak úgy tűnik nem sikerült egyensúlyt teremteni a történelmi megítélés terén, az elmúlt kor olykor ellentétesnek látszó tényei között. Ilyenek: egyrészt a tényleges kommunista elnyomás, és a főpapok valóságos bizonytalankodásai és tévedései a kollaborációban, másrészt viszont mindazokat a szempontok, amelyek ugyanezeknek a főpapoknak cselekedeteit némileg magyarázzák vagy mentik.

Mások érzékelhetően a megbántottságból vagy saját igazságuk bizonyításának céljával feszegetik a kérdést. Ha valakit súlyos ítélet ért a kor püspökei részéről, az könnyen hajolhat arra, hogy törekedjen bebizonyítani ezeknek a főpapoknak méltatlanságát. Kétségtelen, hogy a katolikus egyház papjai vagy tagjai közül együttesen sem vetették fel e témát annyian és annyiszor, ahányszor például a Bokor közösség vezetője és a vele baráti kapcsolatban állók.

Végül a diktatúra tudatos vagy nem is tudatos örökösei – a sajtó gyakori szenzációéhségét is kihasználva – felhasználják a papi-főpapi ügynökök túldimenzionált témáját arra, hogy a kor igazi vétkeseiről, az egész besúgásra épített rendszerről és annak igazi felelőseiről, eltereljék a figyelmet.

A kommunista rendszer és szakemberei iskolázottak (voltak) a bűnbak-állítás művészetében. Ennek példái a koncepciós perek is: a Mindszenty elleni per éppúgy, mint a saját elvtársaik, Rajk, Kádár vagy Donáth Ferenc elleni perek. A bűnbak-állítás sokféle társadalmi manipulációra alkalmas. Ha valakit-valakiket bűnbakká kiáltanak ki – Romániában a magyart, a náci rendszerben a zsidót stb. – ez nemcsak az illető személy vagy csoport ellen fordíthatja a tömegeket, hanem eltereli figyelmüket a társadalmi hiányosságokról. A bűnbak(ok) elleni támadás, hasonlóan, mint az ellenség-kép kialakítása, agresszivitást ébreszt, és ezáltal (agresszív) közösséget képes teremteni. Nem véletlenül tanácsolja egy-egy választási kampány szakember: hogy fel kell gerjeszteni az érzelmeket, támadni kell pl. az egyházat – akkor mindazok, akiknek valamilyen fenntartása van az egyházzal szemben, nemcsak az egyház ellen fognak fordulni, hanem (reményük szerint) amellé állnak, aki a támadást gerjesztette.⁸⁵