Evangelii Gaudium – központi gondolatai

Az Evangelii Gaudium legfontosabb gondolatai

(Tomka Ferenc összefoglalása szerint)

  1. Az evangelizáció minden keresztény kötelessége

20. Minden keresztény ember és minden közösség maga fogja felismeri, hogy melyik az az út, amelyet az Úr kér tőle. Ám valamennyien egyaránt arra kapunk indítást, hogy fogadjuk el ezt a hívást: lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára.

I. Isten egész népe hirdeti az evangéliumot


111.    Az evangelizáció az Egyház feladata.
De az evangelizálás alanya jóval több egy szervezett és hierarchikus intézménynél, mert elsősorban egy Isten felé úton lévő nép. Ennek a misztériuma kétségtelenül a Szentháromságban gyökerezik,
112. .. Isten tisztán kegyelemből vonz magához, hogy egyesüljünk vele.
[79] Elküldi Lelkét a szívünkbe, hogy gyermekeivé tegyen, átformáljon és képessé tegyen arra, hogy életünkkel válaszoljunk az ő szeretetére. Az Egyházat Jézus Krisztus úgy küldi, mint az Istentől felkínált üdvösség szentségét.[80] … „Fontos mindig tudnunk, hogy az első szó, az igazi kezdeményezés, az igazi tevékenység Istentől való, és csak ezen isteni kezdeményezésbe bekapcsolódva, csakis ezen isteni kezdeményezésért könyörögve válhatunk mi is – ővele és őbenne – evangelizálókká.”[81] A kegyelem elsőbbsége elvének fáklyának kell lennie, amely állandóan megvilágítja az evangelizációra vonatkozó töprengéseinket.

114. Egyháznak lenni azt jelenti, hogy Isten népe vagyunk, összhangban az Atya nagy szeretettervével. Ez azt is magában foglalja, hogy Isten kovászának kell lennünk az emberek között. Ez Isten üdvösségének hirdetését és elvitelét jelenti világunkba, .. Az Egyháznak az ingyenes irgalmasság helyévé kell lennie, ahol mindenki úgy érezheti, hogy befogadják, szeretik, megbocsátanak neki, és bátorítják, hogy az evangélium jó életének megfelelően éljen.

119.
Minden megkeresztelt emberben, az elsőtől az utolsóig, hat a Lélek megszentelő ereje, mely evangelizálásra késztet.

120. A keresztség erejében Isten népének minden tagja misszionárius tanítvány lett (vö. Mt 28,19) akármilyen egyházi funkciója vagy hitismeretekben való jártassága legyen is, az evangelizáció aktív alanya.. Az új evangelizációnak magában kell hordoznia minden egyes megkeresztelt újfajta aktív szereplővé válását. Ez közvetlen felszólítássá válik minden keresztény felé, hogy senki ne mondjon le a saját evangelizációs feladatáról, lévén, hogy ha valaki valóságosan megtapasztalta az üdvözítő Isten szeretetét, nem szorul hosszas felkészítésre, hogy elmenjen és hirdesse azt, nem várhat arra, hogy sok előadásban vagy hosszas oktatásban legyen része. Minden keresztény annyira misszionárius, mindig „misszionárius-tanítványok” vagyunk.

121. Kétségtelen, hogy valamennyien arra vagyunk hivatottak, hogy egyre inkább evangelizálók legyünk. Egyszersmind törekednünk kell a jobb képzésre, szeretetünk elmélyítésére és az evangélium melletti világosabb tanúságtételre. … Valamennyien arra vagyunk hivatottak, hogy fölkínáljuk másoknak a kifejezett tanúságtételt az Úr üdvözítő szeretetéről, aki minden tökéletlenségünkön túl fölajánlja nekünk közelségét, szavát és erejét, és így értelmet ad életünknek. A szíved tudja, hogy az élet nem ugyanaz nélküle, tehát az, amit felfedeztél, az, ami segít élni és ami reményt ad neked, ez az, amit közölnöd kell másokkal. Tökéletlenségünk nem lehet mentség; épp ellenkezőleg, a küldetés állandó késztetés arra, hogy ne kényelmesedjünk el a középszerűségben, hanem állandóan növekedjünk.

Valamennyien misszionárius tanítványok vagyunk

119. Minden megkeresztelt emberben, az elsőtől az utolsóig, hat a Lélek megszentelő ereje, mely evangelizálásra késztet. Isten népe szent e felkentség miatt, amely tévedhetetlen „in credendo”. Ez azt jelenti, hogy amikor ez a nép hisz, nem téved, még akkor sem, ha nem talál szavakat hite kifejezésére. A Lélek vezeti az igazságban, és vezeti el az üdvösségre.[96] Az emberiség iránti szeretet misztériumának részeként Isten a hívők összességét felruházza a hit ösztönével – a sensus fideivel, hitérzékkel –, mely segíti őket annak elkülönítésében, ami valóban Istentől jön. A Lélek jelenléte egyfajta közös természetűséget [connaturalitas] ad a keresztényeknek az isteni valóságokkal. Emellett bölcsességet ad nekik, mely lehetővé teszi számukra, hogy intuitív módon megragadják ezeket az isteni valóságokat, bár nem rendelkeznek a megfelelő eszközökkel azok pontos kifejezésére.

120. A keresztség erejében Isten népének minden tagja misszionárius tanítvány lett (vö. Mt 28,19). Minden megkeresztelt ember, akármilyen egyházi funkciója vagy hitismeretekben való jártassága legyen is, az evangelizáció aktív alanya. Helytelen volna egy olyan elképzelésre gondolnunk, miszerint szakképzett munkások viszik előre az evangelizációt, miközben a nép többi tagja egyszerűen csak befogadja cselekedeteiket. Az új evangelizációnak magában kell hordoznia minden egyes megkeresztelt újfajta aktív szereplővé válását. Ez a meggyőződés közvetlen felszólítássá válik minden keresztény felé, hogy senki ne mondjon le a saját evangelizációs feladatáról, lévén, hogy ha valaki valóságosan megtapasztalta az üdvözítő Isten szeretetét, nem szorul hosszas felkészítésre, hogy elmenjen és hirdesse azt, nem várhat arra, hogy sok előadásban vagy hosszas oktatásban legyen része. Minden keresztény annyira misszionárius, amennyire Jézus Krisztusban találkozott Isten szeretetével; többé ne mondjuk, hogy „tanítványok” és „misszionáriusok” vagyunk, hanem azt mondjuk, mindig „misszionáriustanítványok” vagyunk. Ha erről nem vagyunk meggyőződve, nézzük meg az első tanítványokat, akik közvetlenül azután, hogy megismerték Jézus tekintetét, elmentek és örömmel telve hirdették őt: „Megtaláltuk a Messiást!” (Jn 1,41). A szamariai asszony, alighogy befejezte beszélgetését Jézussal, misszionárius lett, és „az asszony szavára” (Jn 4,39) sok szamariai hitt Jézusban. Jézus Krisztussal való találkozása után Szent Pál is „mindjárt tanította, hogy Jézus az Isten Fia” (ApCsel 9,20). Mi mire várunk?

  1. Hogyan evangelizálhatunk?

1)Az evangelizáció – a hit átadása – az örömből fakad

1. Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm. A keresztény hívekhez szeretnék fordulni, hogy meghívjam őket egy olyan új evangelizáló korszakra, amelyet ez az öröm jellemez

3. Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap. „senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott”

Ima – napi indulás

7. Fontos szerepe van a reggeli imának, indulásnak, hogy feléledjen minden nap bennünk az öröm…

3. Minden reggel újraéled az öröm az imában 4. ne vond meg magadtól ma a boldogságát

És a napi legalább egy jótett elhatározása – ebben éled meg az Igét és annak örömét

3. ha valaki csak egy apró lépést tesz is Jézus felé, felfedezi, hogy ő már tárt karokkal várja érkezését… képes mindig visszaadni az örömöt, hogy felemeljük a fejünket és újrakezdjünk. – A napi szeretet tartja fenn bennünk az örömöt

2) Ige és Ige élés (a misszió szempontjából)

174. Az egész evangelizáció Isten meghallott, átelmélkedett, megélt, ünnepelt és tanúsított szavára épül. A Szentírás az evangelizáció forrása. Éppen ezért állandóan nevelődnünk kell az ige meghallására. Az Egyház nem evangelizál, ha nem engedi, hogy folyamatosan evangelizálódjon. Elengedhetetlen, hogy Isten szava „egyre inkább minden egyházi tevékenység szíve legyen”

a) A keresztény öröm az Evangéliumból (örömhír) fakad

1. Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm. Ebben a buzdításban a keresztény hívekhez szeretnék fordulni, hogy meghívjam őket egy olyan új evangelizáló korszakra, amelyet ez az öröm jellemez,

b) Életünket kell „megsebeznie” az Igének, újfajta szeretet-lépésre hívnia

151. Nem azt várják tőlünk, hogy szeplőtelenek legyünk, hanem azt, hogy .. éljen bennünk a vágy az előbbre jutásra az evangélium útján, és ne hagyjuk erőtlenül lehanyatlani a kezünket. .. sokszor fogja érezni, hogy élete gyakran nem dicsőíti meg eléggé az igét, és őszintén fog vágyakozni rá, hogy jobban válaszoljon ekkora szeretetre. De ha nem áll meg őszinte nyitottsággal hallgatni az igét, ha nem engedi, hogy megérintse az életét, hogy kérdéseket tegyen föl neki, hogy buzdítsa, .. akkor hamis próféta lesz, csaló vagy üres sarlatán. … szava áthasson minket, mielőtt továbbadjuk. .. A Szentlélek, aki sugalmazza a szót, aki „mint az Egyház kezdetén, ma is munkálkodik mindazokban, akik az evangéliumot továbbítják: ha hagyják, hogy (…) birtokba vegye és vezesse őket. A Szentlélek ad ajkukra olyan szavakat, amelyek nem tőlük, maguktól valók.”[119]
152 Az ev. megközelítésének jó módja – „
„lectio diviná”-nak. Ez pedig abból áll, .. hogy felfedezze, mit mond maga az üzenet az ő életének.

153… a szöveg nyugodt olvasása közben feltenni például ilyen kérdéseket: „Uram, mit mond nekem ez a szöveg? Mit akarsz megváltoztatni az életemben ezzel az üzenettel? Mi zavar engem ebben a szövegben? Miért nem érdekel ez engem?” Vagy: „Mi tetszik benne? Mi ösztönöz ebben a szóban? .. Ő mindig egy újabb lépés megtételére hív, ..

c) A szeretet-parancs a Szentírás központja

161. .. az új parancs, mely az első és a legnagyobb, amely a leginkább megmutatja tanítványi mivoltunkat: „Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12). … a felebaráti szeretet mellőzhetetlen követelményét állítják elénk: „Aki szereti a másikat, beteljesítette a törvényt, (…) a törvény teljessége a szeretet” (Róm 13,8.10). „Ha megtartjátok a királyi törvényt az Írás szerint: »Szeresd embertársadat, mint saját magadat«, helyesen jártok el” (Jak 2,8). „Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Gal 5,14)

d) Ige élésében: kis lépések – minden nap legalább egy!!

3. … és ha valaki csak egy apró lépést tesz is Jézus felé, felfedezi, hogy ő már tárt karokkal várja érkezését

e) A tanúságtétel érdekli az embereket – mit éltünk meg mi

149. .. Isten igéjéhez ugyanis imádságos és nyitott szívvel kell közeledni, hogy értelme és érzülete teljesen elmerülhessen benne és kialakulhasson benne egy új lelkület”.[115] .. a homília előkészítésében, és feltesszük magunknak a kérdést: növekszik-e bennünk a szeretet a szó iránt, amelyet prédikálunk. .. elsőként mi magunk halljuk meg az igét, melyet prédikálnunk kell, az így vagy úgy átragad Isten népére is: „a száj ugyanis a szív bőségéből szól” (Mt 12,34).
150. .. Aki prédikálni akar, annak először készségesen
engednie kell, hogy a szó megindítsa őt, és létezésének konkrét körülményei között testté váljon. .. Ezért mielőtt konkrétan előkészítené, amit a prédikációban mondani fog, el kell fogadnia, hogy elsőként őt sebezze meg az a szó, mely majd megsebzi a többieket is, mert eleven és átható ez a szó, mely mint egy kard „behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). Ennek lelkipásztori jelentősége van. A nép a jelen korban is szívesebben hallgatja a tanúkat: „hitelességre szomjazik, (…)
174. Az egész evangelizáció Isten meghallott, átelmélkedett, megélt, ünnepelt és tanúsított szavára (Igéjére) épül. A

f) A kölcsönös tapasztalatcsere – megosztás fontossága

9. A jó mindig közölni akarja önmagát. Az igazság és a szépség minden hiteles megtapasztalása ki akar áradni… A jó a közlés által ver gyökeret és fejlődik. Ezért aki méltósággal és teljességgel akar élni, annak nincs más útja, mint a másik megismerése és javának keresése.

10. „Az élet, amennyiben elajándékozzák, megerősödik – de elgyengül az elszigeteltségben és a jólétben. Amikor az Egyház az evangelizálás feladatára hív, megmutatja a keresztényeknek a személyes kiteljesedés igazi dinamizmusát: „Itt fedezzük fel a valóság egy másik mély törvényét: az élet olyan mértékben növekszik és érlelődik, amilyen mértékben odaajándékozzuk mások életéért. …De ezt a hírt nem adhatják tovább szomorú és letört emberek, sem türelmetlen vagy aggódó emberek. Nem adhatja tovább más, csak akinek élete a Krisztusban gyökerező örömöt sugározza.[6]

vö. „Mi láttuk, tanúságot teszünk róla és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Azt hirdetjük tehát nektek, amit láttunk és hallottunk.” (1Jn 1,1)

VI. Pál mondása az Evangelii Nuntiandiba is bekerült: “A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is” (41.p.).

Verbum Domini apostoli buzdítás hangsúlyozza, hogy “el kell kerülni az Ige individualista megközelítését, hiszen Isten Szava éppen közösségteremtésre adatott nekünk, ezért nagyon fontos a közösségi olvasás” (2, 4, 85, 86). Másutt ír azon közösségek egyházat megújító példás magatartásáról, amelyekben közösen olvassák és beszélik meg az Igét, és az Igével megélt tapasztalataikat (4, 71, 74, 94). Hiszen az Igének cselekvésre, akcióra kell vezetnie, mondja ismételten az apostoli levél (80, 84, 87).

3) A közösségben élhetjük meg a missziót – de közösség csak úgy jöhet létre, ha Jézust látjuk egymásban

49. Ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, az őt befogadó hívő közösség és az élet értelmének horizontja nélkül.

28. A plébánia- „A közösségek közössége” ahová a szomjasak inni mehetnek. Legyenek a plébániák olyan élő közösségek, amelyeknek építésében részt kapnak a hívők, és amelyek teljességgel a misszióra irányul.

29.A többi egyházi intézmények, bázisközösségek, kisközösségek, mozgalmak és társulatok az Egyház gazdagságai, amelyeket az Szentlélek azért támasztott, hogy evangelizáljanak mindenhol és a társadalom minden szektorában. Nagyon sokszor egy új evangelizációs tüzet hordoznak, és új készséget a világgal való párbeszédre, amelyek megújítják az egyházat. De nagyon üdvös, ha kapcsolatban lépnek a plébánia olyan gazdag valóságával, és örömmel és szervesen integrálódnak a részegyház lelkipásztorkodásába.

30. Minden részegyház – a Katolikus Egyháznak a saját püspöke vezetése alatt álló része – meg van híva a missziós megtérésre abban is, hogy állandóan kilép saját területének perifériái vagy az új társadalmi-kulturális területek felé.[32] Hogy ez a missziós erő egyre nagyobb, nagylelkűbb és termékenyebb legyen
31.
A püspöknek mindig támogatnia kell egyházmegyéjében a missziós közösséget, követve az első keresztény közösségek eszményét, amelyekben a hívőknek egy volt a szíve és a lelke (vö. ApCsel 4,32).

99. …. A világ minden keresztényét külön szeretném kérni egy vonzóvá és fénylővé váló testvéri közösség tanúságtételére, hogy mindenki megcsodálhassa, hogyan törődtök egymással, hogyan bátorítjátok és támogatjátok kölcsönösen egymást: „Arról tudják meg majd rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). Ez az, amit Jézus buzgó imádsággal kért az Atyától: „Legyenek mindnyájan egyek (…) bennünk, (…) hogy így elhiggye a világ” (Jn 17,21). Vigyázni kell az irigység kísértésével!

100. .. De ha látják a hitelesen testvéries és kiengesztelődött közösség tanúságtételét, az mindig vonzó világosságot jelent. Ezért nagyon rosszulesik látnom, hogy néhány keresztény közösségben, sőt még szerzetesek között is teret adnak a gyűlölet, a megosztottság, a rágalmazás, a rosszhírbe hozás, a bosszúállás, a féltékenység, a saját elgondolások mindenáron másra erőltetése különböző formáinak, egészen a végül már kérlelhetetlen boszorkányüldözésnek tűnő üldöztetésekig. Kit akarunk evangelizálni ilyen magatartással?

63. el kell ismernünk, hogy ha megkeresztelt népünk egy része nem tapasztalja meg önnön Egyházhoz tartozását, az néhány struktúrának, és egyik-másik plébániánk kevésbé befogadó légkörének vagy a bürokratikus magatartásnak is köszönhető,

A városi kultúrák kihívásai
71. Az új Jeruzsálem, a szent város (vö. Jel 21,2-4) az a cél, amely felé az egész emberiség vándorol. Érdekes, hogy a kinyilatkoztatás azt mondja, hogy az emberiség és a történelem beteljesedése egy városban valósul meg. A város megismeréséhez… a hit szemével kell hozzáfognunk, mely felfedezi Istent, aki ennek a városnak a házaiban, utcáin, terein lakik. … Isten ott él a polgárok között, és támogatja a szolidaritást, a testvériséget, a jóság, az igazság és az igazságosság iránti vágyat. Ezt a jelenlétet nem mesterségesen kell létrehozni, hanem fel kell fedezni és fel kell tárni azt.
73.
ma e nagy területek átalakulásai, és a kultúra, melyet kifejeznek, az új evangelizáció kiváltságos helyeit képezik.[61] Ez azt követeli, hogy megújító jelleggel képzeljük el az imádság és a közösség tereit, melyek vonzóbbak és jelentőségteljesebbek a városi lakosság számára.
74.
Jézus szavával el kell érni a város lelkének legmélyebb magjáig. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a város multikulturális környezet. A nagyvárosokban megfigyelhető egy olyan kapcsolati háló, amelyben eltérő személyek csoportjai egyformán álmodnak az életről, hasonló a képzeletviláguk, és új emberi szektorokat, kulturális térségeket, láthatatlan városokat hoznak létre.
75.
Ebben a környezetben az evangélium hirdetése alapul szolgálhat az emberi élet méltóságának helyreállításához, mert Jézus bőségesen akarja árasztani az életet ezekbe a városokba (vö. Jn 10,10). Az emberi élet egységes és teljes értelme, melyet az evangélium kínál, a legjobb gyógyszer a városok bajaira,s a tanúságtétel kovászaként lépünk be a kihívások szívébe, bármely kultúrában, bármely városban, akkor az jobbá teszi a keresztényt és megtermékenyíti a várost.

87. Napjainkban az emberi kommunikáció hálózatai és eszközei eddig nem látott fejlődést értek el. Érezzük az ezzel a kissé kaotikus tengerárral való együttélés, elvegyülés, találkozás, ölelés, kapcsolódás és részesedés „misztikája” felfedezésének és átadásának a kihívását. Ez az áradat egy szolidáris karavánban, egy szent zarándoklatban át tud alakulni a testvériség igazi megtapasztalásába. Ezáltal a kommunikáció egyre jobb lehetőségei mindenki számára a találkozás és a szolidaritás jobb lehetőségeivé válnak. … Jó, ha kilépünk önmagunkból azért, hogy másokkal egyesüljünk.

De a közösség sokszor nehéz

Meg kell tanulnunk a közösségben, a felebarátban Istenben látását – így a földön folyamatos Jézussal való találkozásban élhetünk.
88. Sokan próbálnak mások elől a kényelmes magánszférába vagy a bizalmas barátok szűk körébe menekülni, … Eközben az evangélium mindig arra hív, hogy vállaljuk a másik arcával, minket megszólító fizikai jelenlétével, fájdalmával és kéréseivel, ragadós örömével való találkozás kockázatát, szüntelen testi közelségben. Az Isten testté lett Fiába vetett igazi hit elválaszthatatlan az önátadástól, a közösséghez tartozástól,

89. … Ma nem annyira az ateizmus, hanem azon kihívás előtt állunk, hogy megfelelő módon válaszoljunk a sokaság Isten utáni szomjúságra, hogy azt ne elidegenítő kínálatokkal, egy test nélküli Jézus Krisztussal és a másik iránti elkötelezettség nélkül akarjuk oltani. Ha nem találnak az Egyházban olyan lelkiséget, mely gyógyítja, felszabadítja, élettel és békességgel tölti be, s egyben szolidáris közösségre és missziós termékenységre hívja őket, akkor végül be fogja csapni őket a se emberibbé nem tevő, se Istent meg nem dicsőítő kínálat.
91. …az egyetlen út a másokkal való találkozás elsajátítása igazságos magatartással, becsülve és útitársként fogadva el őket, belső ellenállás nélkül. Még inkább arról van szó, hogy megtanuljuk felfedezni Jézust mások arcán, hangjában, igényeiben. És meg kell tanulnunk, hogy együtt szenvedjünk a megfeszített Krisztussal, megölelve őt, amikor igazságtalan támadás vagy hálátlanság ér, anélkül hogy belefáradnánk a testvériség melletti döntésbe.[69]

92. Ebben rejlik az igazi gyógyulás, lévén hogy a másokkal való kapcsolatba lépésünk módja valóban meggyógyít, s nem megbetegít bennünket. Ez egy misztikus, szemlélődő testvériség, mely képes felnézni a felebarát szent nagyságára, képes minden emberi lényben felfedezni Istent, akinek szeretetéhez kapcsolódva el képes elviselni az együttélés terheit, képes kitárni a szívét Isten szeretete előtt, hogy mások boldogságát úgy keresse, ahogyan azt jóságos Atyjuk keresi. Éppen ebben a korszakban, még ott is, ahol „kisded nyájat” alkotnak (Lk 12,32), az Úr tanítványai arra hivatottak, hogy olyan közösségként éljenek, mely a föld sója és a világ világossága (vö. Mt 5,13-16). Arra vannak meghíva, hogy legyenek a tanúi egy mindig új módon evangelizáló összetartozásnak.[70] Ne hagyjuk, hogy elrabolják tőlünk a közösséget!

Nem az egymás közötti belháborúra
98.
Mennyi háború zajlik Isten népe körében és a különböző közösségekben! Hány háború dúl irigységből és féltékenységből a lakóhelyen, a munkahelyen – még keresztények között is! A spirituális világiasság néhány keresztényt arra indít, hogy háborúzzon más keresztényekkel, akik útjában állnak a hatalom, tekintély, élvezet vagy a gazdasági biztonság utáni vágyuknak. Emellett egyesek megszűnnek szívélyes Egyházhoz tartozásban élni, hogy így a viszály szellemét szítsák. …
100. .. De ha látják a hitelesen testvéries és kiengesztelődött közösség tanúságtételét, az mindig vonzó világosságot jelent. Ezért nagyon
rosszulesik látnom, hogy néhány keresztény közösségben, sőt még szerzetesek között is teret adnak a gyűlölet, a megosztottság, a rágalmazás, a rosszhírbe hozás, a bosszúállás, a féltékenység, a saját elgondolások mindenáron másra erőltetése különböző formáinak, egészen a végül már kérlelhetetlen boszorkányüldözésnek tűnő üldöztetésekig. Kit akarunk evangelizálni ilyen magatartással?

101. Kérjük az Urat, hogy értesse meg velünk a szeretet törvényét! „Ne engedd, hogy győzzön rajtad a rossz, te győzd le a rosszat jóval!” (Rom12,21)Néha mindnyájan megharagszunk. Vannak antipatikus emberek. Mondjuk ki ilyenkor legalább az Úrnak: Uram most haragszom erre vagy arra, de szeretnék imádkozni érte. Ha imádkozunk azért, akire haragszunk, ez egy igazi lépés a szeretet felé, és ez az evangelizációnak is egy lépése. Cselekedjünk így!”

Szentségi lelkipásztorkodásról – és közösségbe vezetésről

47. „a szentségek kapuját sem szabad semmilyen oknál fogva bezárni. Ez elsősorban akkor érvényes, ha arról a szentségről van szó, amelyik maga „a kapu”, vagyis a keresztségről. Az Eucharisztia, jóllehet a szentségi élet teljességét jelenti, nem jutalom a tökéletesek számára, hanem bőkezű gyógyszer és táplálék a gyöngéknek.”

63. …de rossz, ha „sokfelé az adminisztratív szempont uralkodik el a lelkipásztori fölött, ahogyan a puszta szentségközpontú lelkipásztorkodás (sacramentalizzazione), vagyis kiszolgáltatjuk a szentségeket az evangelizáció egyéb formái nélkül.”

163. Hivatkozik a KÁD-ra és az OICA-ra, amelyeket követni kell. Amelyek alapvető elve, hogy minden katekézisnek és szentségi felkészítésnek meg kell hívni az evangéliumi életre, és be kell vezetnie az Egyházba, a konkrét helyi közösségbe, hiszen ez a célja.

166. A müsztagógikus katekézisről is beszél… amelynek lényegi eleme hogy a szentségi felkészítésben „az egész közösség részt vesz”, és bevezet a közösségbe.

200.A legtöbb szegény különösen nyitott a hitre; szükségük van Istenre, és nem mulaszthatjuk el, hogy felkínáljuk nekik Isten barátságát, áldását, szavát, a szentségeket, és a lehetőséget, hogy a hitbeli növekedés és érlelődés útjára lépjenek.

4) Jézust látni mindenkiben – a legkisebbekben

270. „Olykor érezzük annak kísértését, hogy távolságot tartunk az Úr sebeitől. Azonban Jézus azt akarja, hogy megérintsük az emberi nyomorúságot, hogy megérintsük a többiek szenvedő testét. Arra van szükség, hogy felhagyjunk a személyes vagy közösségi menedékünk keresésével, amelyek azt ígérik, hogy távol tarthatjuk magunkat az emberi dráma csomópontjaitól…”

272. Az egyszerű nép iránti szeretet lelkierő, amely segíti az Istennel való találkozást, annyira, hogy aki nem szereti a testvérét, „sötétségben jár” (1Jn 2,11), „a halálban marad” (3,14) és „nem ismeri Istent” (4,8). XVI. Benedek mondta, hogy „a felebaráttól való elfordulás Isten irányában is vakká tesz”,[209] s hogy végső soron a szeretet az egyetlen világosság, „mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a cselekvéshez.”[210] Éppen ezért, amikor átéljük annak misztikáját, hogy a másik javát keresve közeledünk hozzá, megnyitjuk a bensőnket, hogy megkaphassuk az Úr legszebb ajándékait. Valahányszor szeretetben találkozunk egy emberrel, olyan állapotba kerülünk, hogy felfedezünk valami újat Istennel kapcsolatban. Valahányszor felnyitjuk a szemünket, hogy megismerjük a másikat, a hit is nagyobb világosságot kap Isten megismerésére. Ennek következtében, ha növekedni akarunk a lelki életben, nem mondhatunk le arról, hogy misszionáriusok legyünk. Az evangelizáció feladata gazdagítja az elmét és a szívet, spirituális távlatokat nyit előttünk, érzékenyebbé tesz a Lélek tevékenységének felismerésére, kilépésre késztet korlátolt spirituális sémáinkból. Egyidejűleg egy önmagát teljesen feladatának szentelő misszionárius megtapasztalja annak az örömét, hogy olyan forrás, amely árad és felüdít másokat. Csak az lehet misszionárius, aki felebarátja javát keresve jól érzi magát, aki vágyik mások boldogságára. A szív ezen nyitottsága a boldogság forrása, mert „jobb adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Nem élünk jobban, ha elmenekülünk a másik elől, elrejtőzünk, megtagadjuk az osztozást, ellenállunk az adakozásnak, elzárkózunk a kényelemben. Nem más ez, mint lassú öngyilkosság.

274. …el kell ismernünk, hogy minden személy méltó az odaadásunkra. Nem a külseje, nem a képességei, .. miatt, hanem mert Isten alkotása. Isten teremtette őt a maga képmására, és az ember visszatükröz valamit az ő dicsőségéből. Minden ember az Úr végtelen gyengédségének tárgya, és ő maga lakik az ember életében. Jézus Krisztus a maga drága vérét ontotta a kereszten ezért a személyért. Minden látszaton túl, mindenki mérhetetlenül szent, és megérdemli szeretetünket és odaadásunkat. Ezért ha sikerül segítenem egyvalakinek, hogy jobban éljen, az már elég ahhoz, hogy igazolja életem ajándékát. Szép dolog Isten hívő népének lenni. A teljességet nyerjük meg, amikor lebontjuk a falakat, és a szívünk megtelik arcokkal és nevekkel!

5) Jézust látva a másikban – az odafigyelés- kísérés művészete

171. Ma minden korábbinál jobban szükségünk van olyan férfiakra és nőkre, akik kísérési tapasztalataik alapján ismerik a haladás módját. Ezek közül kiemelkedik az okosság, a megértőkészség, a türelem művészete, a Lélek iránti tanulékonyság, annak érdekében, hogy az összes bárányt megőrizzék, akik ránk bízzák magukat a nyájat szétzilálni akaró farkasokkal szemben. Szükséges, hogy gyakorlatra tegyünk szert a meghallgatás művészetében, ami több mint a puszta meghallgatás. A másikkal való kommunikációban az első a szív ama képessége, amely lehetővé teszi a közelséget, ami nélkül nincs igazi lelki találkozás. A meghallgatás segít megtalálni azt az alkalmas gesztust és szót, amely kimozdít bennünket a kényelmes nézői állapotból. Csak ebből a tiszteletteljes és együttérzésre képes meghallgatásból kiindulva találhatók meg az igazi fejlődés útjai; lehet felébreszteni a keresztény eszmény iránti vágyat; a törekvést, hogy maradéktalanul válaszoljunk Isten szeretetére; s a vágyat annak a jónak a kibontakoztatására, amelyet kinek-kinek Isten ültetett el az életében… Olyan pedagógia szükséges „amely a személyeket lépésről lépésre vezeti be a misztérium teljes elsajátításába”.[134] „Az érettség bizonyos fokának eléréséhez, vagyis ahhoz, hogy a személyek képesek legyenek valóban szabad és felelős döntések meghozatalára, elengedhetetlen, hogy mérhetetlen türelemmel adjunk nekik időt.”

172. minden egyes személy helyzete olyan misztérium … Az evangélium azt ajánlja nekünk, hogy a személyt cselekedeteinek objektív rosszaságából kiindulva jobbítsuk és segítsük növekedésében (vö. Mt 18,15′), de anélkül, hogy ítéletet mondanánk felelősségéről vagy vétkességéről (vö. Mt 7,1; Lk 6,37). … Mindig arra hív, hogy a vezetett személy meg akarjon gyógyulni, fel akarjon kelni.

271. A meghallgatás segít megtalálni azt az alkalmas gesztust és szót, amely kimozdít bennünket a kényelmes nézői állapotból. Csak ebből a tiszteletteljes és együttérzésre képes meghallgatásból kiindulva találhatók meg az igazi fejlődés útjai; lehet felébreszteni a keresztény eszmény iránti vágyat; a törekvést, hogy maradéktalanul válaszoljunk Isten szeretetére; s a vágyat annak a jónak a kibontakoztatására, amelyet kinek-kinek Isten ültetett el az életében.

272. .. aki nem szereti a testvérét, „sötétségben jár” (1Jn 2,11), „a halálban marad” (3,14) és „nem ismeri Istent” (4,8). XVI. Benedek mondta, hogy „a felebaráttól való elfordulás Isten irányában is vakká tesz”,[209] s hogy végső soron a szeretet az egyetlen világosság, „mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a cselekvéshez.”[210] Éppen ezért, amikor átéljük annak misztikáját, hogy a másik javát keresve közeledünk hozzá, megnyitjuk a bensőnket, hogy megkaphassuk az Úr legszebb ajándékait. Valahányszor szeretetben találkozunk egy emberrel, olyan állapotba kerülünk, hogy felfedezünk valami újat Istennel kapcsolatban. Valahányszor felnyitjuk a szemünket, hogy megismerjük a másikat, a hit is nagyobb világosságot kap Isten megismerésére. Ennek következtében, ha növekedni akarunk a lelki életben, nem mondhatunk le arról, hogy misszionáriusok legyünk. Az evangelizáció feladata gazdagítja az elmét és a szívet, spirituális távlatokat nyit előttünk, érzékenyebbé tesz a Lélek tevékenységének felismerésére, kilépésre késztet korlátolt spirituális sémáinkból. Egyidejűleg egy önmagát teljesen feladatának szentelő misszionárius megtapasztalja annak az örömét, hogy olyan forrás, amely árad és felüdít másokat. Csak az lehet misszionárius, aki felebarátja javát keresve jól érzi magát, aki vágyik mások boldogságára. A szív ezen nyitottsága a boldogság forrása, mert „jobb adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Nem élünk jobban, ha elmenekülünk a másik elől, elrejtőzünk, megtagadjuk az osztozást, ellenállunk az adakozásnak, elzárkózunk a kényelemben. Nem más ez, mint lassú öngyilkosság.

  1. Hogyan beszéljünk hitükről?

14. Mindenkinek joga van megkapni az evangéliumot. A keresztények kötelessége hirdetni az evangéliumot anélkül, hogy bárkit kizárnának, de nem, mint akik új terhet raknak rájuk, hanem mint akik megosztanak egy örömöt, szép távlatot mutatnak és egyfajta vágykeltő lakomára hívnak.

  1. Misszió és a Szentlélek

Valamennyien misszionárius tanítványok vagyunk a Lélek által
119. Minden megkeresztelt emberben, az elsőtől az utolsóig, hat a Lélek megszentelő ereje, mely evangelizálásra késztet. Isten népe szent e felkentség miatt, amely tévedhetetlen „in credendo”. Ez azt jelenti, hogy amikor ez a nép hisz, nem téved, még akkor sem, ha nem talál szavakat hite kifejezésére. A Lélek vezeti az igazságban, és vezeti el az üdvösségre.[96] Az emberiség iránti szeretet misztériumának részeként Isten a hívők összességét felruházza a hit ösztönével – a sensus fideivel, hitérzékkel –, mely segíti őket annak elkülönítésében, ami valóban Istentől jön. A Lélek jelenléte egyfajta közös természetűséget [connaturalitas] ad a keresztényeknek az isteni valóságokkal. Emellett bölcsességet ad nekik, mely lehetővé teszi számukra, hogy intuitív módon megragadják ezeket az isteni valóságokat, bár nem rendelkeznek a megfelelő eszközökkel azok pontos kifejezésére.

120. A keresztség erejében Isten népének minden tagja misszionárius tanítvány lett (vö. Mt 28,19).

151. Igéről prédikálókról mondja, de érvényes lehet minden tanúságtevőre: „A Szentlélek, aki sugalmazza a szót, aki „.. ma is munkálkodik mindazokban, akik az evangéliumot továbbítják: ha hagyják, hogy (…) birtokba vegye és vezesse őket. A Szentlélek ad ajkukra olyan szavakat, amelyek nem tőlük, maguktól valók.[119]

280. A missziós buzgóság életben tartásához nagyon kell bíznunk a Szentlélekben, aki „gyöngeségünkben segítségünkre siet” (Róm 8,26). De ennek a nagylelkű bizalomnak táplálkoznia kell, ezért szüntelenül hívnunk kell őt. Ő képes kigyógyítani mindenből, ami elgyengít a missziós feladat végzése közben. Igaz, hogy ez a láthatatlanba vetett bizalom bizonyos szédülést okozhat: olyan, mintha elmerülnénk a tengerben, ahol nem tudjuk, mivel találkozunk. Ezt én magam is sokszor megtapasztaltam. Mégis, nincs nagyobb szabadság, mint ráhagyatkozni a Lélekre, lemondva arról, hogy mindent kiszámítsunk és ellenőrizzünk; mint engedni, hogy ő világosítson meg, vezessen, irányítson, … amerre csak akarja. Ő jól tudja, mire van szükség minden korszakban és minden pillanatban. Ezt úgy mondják, hogy titokzatosan termékenyek vagyunk!

  1. A küldetés megélésében válunk beteljesült emberré és kereszténnyé

8. Csakis az Isten szeretetével való, boldog barátságba átalakuló találkozásnak – vagy újra találkozásnak – köszönhetően szabadulunk meg lelkiismeretünk elszigeteltségétől és az önmagunkra irányulástól. Akkor válunk teljesen emberivé, amikor többek leszünk a pusztán emberinél; amikor megengedjük Istennek, hogy önmagunkon túlra vezessen bennünket, hogy ezáltal elérjük legigazibb valónkat. Ebben rejlik az evangelizáció forrása. Mert ha valaki befogadta azt a szeretetet, amely újra megajándékozta az élet értelmével, hogyan zárhatná magába a vágyat, hogy ezt másokkal is közölje?

9. A jó mindig közölni akarja önmagát. Az igazság és a szépség minden hiteles megtapasztalása ki akar áradni… A jó a közlés által ver gyökeret és fejlődik. Ezért aki méltósággal és teljességgel akar élni, annak nincs más útja, mint a másik megismerése és javának keresése.

10. „Az élet, amennyiben elajándékozzák, megerősödik – de elgyengül az elszigeteltségben és a jólétben. Amikor az Egyház az evangelizálás feladatára hív, megmutatja a keresztényeknek a személyes kiteljesedés igazi dinamizmusát: „Itt fedezzük fel a valóság egy másik mély törvényét: az élet olyan mértékben növekszik és érlelődik, amilyen mértékben odaajándékozzuk mások életéért. …De ezt a hírt nem adhatják tovább szomorú és letört emberek, sem türelmetlen vagy aggódó emberek. Nem adhatja tovább más, csak akinek élete a Krisztusban gyökerező örömöt sugározza.[6]

272. Valahányszor szeretetben találkozunk egy emberrel, olyan állapotba kerülünk, hogy felfedezünk valami újat Istennel kapcsolatban. Valahányszor felnyitjuk a szemünket, hogy megismerjük a másikat, a hit is nagyobb világosságot kap Isten megismerésére. Ennek következtében, ha növekedni akarunk a lelki életben, nem mondhatunk le arról, hogy misszionáriusok legyünk. Az evangelizáció feladata gazdagítja az elmét és a szívet, spirituális távlatokat nyit előttünk, érzékenyebbé tesz a Lélek tevékenységének felismerésére, kilépésre késztet korlátolt spirituális sémáinkból. Egyidejűleg egy önmagát teljesen feladatának szentelő misszionárius megtapasztalja annak az örömét, hogy olyan forrás, amely árad és felüdít másokat. .. A szív ezen nyitottsága a boldogság forrása, mert „jobb adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Nem élünk jobban, ha elmenekülünk a másik elől, elrejtőzünk, megtagadjuk az osztozást, ellenállunk az adakozásnak, elzárkózunk a kényelemben. Nem más ez, mint lassú öngyilkosság.

3) HOGYAN JÖN LÉTRE A KÖZÖSSÉG?

1) Fontos a pap-vezető magatartása, – az igehirdetőjének és a lelkipásztori munkatársak magatartása…

a) Saját hite – a megélt ige…

b) Alázata, – Együttműködik másokkal: Nem klerikális vagy uralkodó– „Sok helyen hideg az egyház… (Klerikális)

102. Isten egész népe hirdeti az Evangéliumot. S e nép nagy része világi. Mégis jelen van még a klerikalizmus

47. De vannak más helyek is. Ahol mindenki valamiképp részt vesz az E. életében, mindenki részese lehet a közösségnek

c) A kor és körülmények figyelembevétele:
129. A helyi egyházaknak meg kell találniuk, aktívan elő kell mozdítaniuk az inkulturáció

formáit”, (azaz formákat, amelyek abban az adott környezetben megszólítják az embereket.) – „Ne féljünk az ilyen megújulási folyamatoktól!”

167. „Legyen bátorságunk új jeleket, szimbólumokat találni, új testet az Ige továbbadásához”.

d) Dialógusok… – Az egész egyházra, és az egyes lelkipásztorra is vonatkozik a meghívás

– környező világgal, egyházakkal, világnézetekkel

– Korosztályokkal, kultúrákkal, szegényekkel stb.

142. „A DIALÓGUS sokkal több, mint egy igazság közlése. Ennek hasznosságát nem a dolgok (egy-egy igazság) adják, hanem maguk a személyek, akik a dialógusban kölcsönösen átadják magukat egymásnak.”

2) Az Ige megélése – és a kegyelmi tapasztalatok megosztása.

174. Az egész evangelizáció arra épül: hogy meghallgattuk az Igét, átelmélkedtük, megéltük, ünnepeltük és tanúságot tettünk róla.”

175. Az evangelizáció megkívánja, hogy családias kapcsolatban legyünk Isten Igéjével.”

a) Az igehirdető ige élése: – Ne elégedjünk meg „moralizálással” kioktatással vagy hideg szillogizmusokkal” (142)

39. Az igehirdetés is akkor hiteles, ha – mint az Ev – meghív mindenekelőtt arra, hogy Isten szeretetére azzal válaszolunk, ha felismerjük őt másoknak, ha kilépünk magunkból, és mások javát keressük.

b) Prédikáció – katekézis:

Az Igéhez tanulékony és imádságos lélekkel kell közelítenünk, hogy behatolhasson gondolataiba, érzelmeibe, és egy új mentalitást szüljön. (Vö. II János Pál: Pastores dabo vobis 26.) Jót tesz nekünk, ha minden nap, minden vasárnap megújítjuk lelkesedésünket a homília előkészítéséhez., és megvizsgálni magunkat, vajon növekszik e bennünk az Ige szeretete, amelyről beszélünk. – …Így fog „a szív bőségéből szólni a száj” =(Mt 12,34)

150. Aki prédikálni akar, annak előbb hagynia kell, hogy megmozdítsa (megrendítse) őt az Ige, hogy az megtestesüljön saját konkrét életében.” Így valósul meg, hogy azt adjuk át másoknak, amit mi előzőleg szemléltünk (contemplata tradere). El kell fogadnunk, hogy az Igétől meg kell sebesülnünk, s az akkor fog megsebesíteni másokat is: akkor lesz „kard, amely behatol a szív és a lélek mélyére…” 153. „Isten jelenlétében jó megkérdeznünk. Uram mit akarsz mondani nekem ezzel. Mit akarsz megváltoztatni életemben? …Mindig arra hív, hogy tegyünk egy lépést előre, valami többet.”

Mondjuk el prédikációnkban, katekézisünkben, hogyan sikerült, vagy nem sikerült élnünk nekünk magunknak élni az evangéliumot. „A mi korunk is olyan, amely inkább tanúkra hallgat” és nem tanúkra, (ahogyan már az EN megfogalmazta). Ezután hívhatjuk meg őket, hogy ők is éljék!!!

154. A nép hallgatása – Az igehirdető nemcsak az igén kontemplál, hanem a népen is. Mit mond neki az Úr a jelen körülmények között?”

156. Pedagógiai eszközök – Képekkel beszéljen. Pozitív nyelven. Ne arról, mit kellene csinálni, hanem mit lehet csinálni. Mindig nyújtson reményt.

Minden katekézisnek mystagogikusnak kell lennie. Miután átadta az első ismereteket, folyamatosan el kell azokat mélyíteni, és „az egyházba beépülés közösségi útjára kell vezetnie”

c) Az igét megélő élő közösségek:

Hogyan válik lángolóvá az evangelizáló – a plébánia, a közösség? Ha gyakorolja magát az Ige megélésében.

EG írja: 92. Krisztus tanítványainak hivatása, hogy közösségben éljenek… Ne engedjük, hogy elrabolják tőlünk a közösséget!

3) Vezetők képzése

169. Az egyháznak be kell vezetni tagjait – papokat, szerzeteseket, világiakat – a mások kísérésének művészetébe, hogy mindannyian megtanulják levetni a sarujukat a ’szent hely’ előtt, ami a másik.” – Meg kell tanítani: „a tiszteletteljes tekintetet, amely telve van együttérzéssel, de amely egyidejűleg gyógyít, megszabadít és bátorít arra, hogy a másik érlelődjön a keresztény életben.”

171. Jobban, mint valaha szükségünk van férfiakra és nőkre akik, abból a tapasztalatból kiindulva, amelyet saját kísérésük során tapasztaltak, megismerték… mások megértésének, tiszteletének módját… Akik gyakorolni tudják a meghallgatás művészetét, ami több, mint az odahallgatás. Az első dolog a másokkal való kommunikációban a szív képessége, amely lehetővé teszi, hogy közel kerüljünk valakihez…

Csak ebből a tiszteletteljes meghallgatásból kiindulva, amely képes együtt érezni, lehet… felkelteni másban a vágyat a keresztény ideál iránt.”

„Itt jelenik meg tehát a szükségessége egy pedagógiának, amely bevezeti a személyt lépésről lépésre, a misztériumok elsajátításába.” (Idézi II János Pál: Ecclesia in Asia 20-ból)

a) Papnevelés, világi vezetők

Papi hivatások gondozása… Lángoló közösségekből nőnek ki. De jobban ki kell választani a jelölteket! 107

Csak úgy lehet terjeszteni a hitet a társadalomban, ha a papneveldékből kikerülő papokat is őszinte és komoly párbeszédre képes oktatók képzik

 „A szíveket kell képezni, máskülönben kis szörnyetegeket nevelünk. Utána pedig ezek a kis szörnyetegek fogják tanítani Isten népét. Ettől pedig libabőrös leszek” – mondta a pápa (november 29-én találkozott a legfőbb szerzetesrendek elöljáróival)

Pl. Don Silvano Cola könyve… Papok és világiak kapcsolatáról, közösségi plébániáról, papi és világi vezetők képzéséről… A „közösségi lelkiségnek” (amelyről II. János Pál is beszélt) lényeges és alapvető tulajdonságairól, útjairól

b) Világi csoport-vezetők, munkatársak a plébánián

Az EG ír a világiak és a nők újfajta komolyan-vételéről, bevonásukról a közös döntésekbe (102-105, 108). Hallgassuk meg a fiatalok és idősek véleményét… (108)

A pap a szentségek, az ige, az egység felelős, koordinátora, szolgálója… De a világiak nem alárendeltek… Pápa sokszor hív, hogy mindent közösségben végezzünk, tegyünk felelőssé másokat…

Világiak és fiatalok vezető-képzése:

Teológiai alapok (Találkozás a kereszténységgel… erre is írtam, hogy teológiai összefoglalást is adjon, majd tanítható kézikönyv legyen – felnőtt hittan vagy katekumen csoportok vezetésére)