A család-szinódus fontos témája volt azoknak a hívőknek helyzete, akik egyházi házasságot kötöttek, majd elváltak és polgári házasságra léptek. Mély szeretettel foglalkozott helyzetükkel a szinodus és Ferenc pápának Amoris Laetitia c. szinódusi apostoli buzdítása (a jelzés nélküli számok mindig az AL számaira utalnak).
A 2015-ös szinodus és az AL e témában azokra az elvekre épít, amelyeket már az 1980-as család-szinódus, illetve Szent II. János Pál pápa is megfogalmazott a Familiaris Consortioban (=FC), az első nagy pápai, családokhoz intézett szinódusi levélben (84/e pont). Az AL is hangsúlyozza, hogy az egyháznak és a hívő közösségeknek nem szabad elriasztania az újraházasodottakat, hanem jó pásztorként utánuk kell menni, és segíteni őket tovább a jézusi úton (242).
„Fontos éreztetni velük, hogy ők is az Egyház tagjai, és „nincsenek kiközösítve”. Sőt „ők (a maguk sebeivel) teljes reájuk figyelésre és tiszteletteljes kísérésre szorulnak.” A lelkipásztorok tegyenek meg „mindent azért, hogy továbbra is vegyenek részt az egyházi közösség életében” (242-243; FC 84/e). „Az egyházi közösségnek segítenie kell őket nevelési feladatuk teljesítésében, hogy a keresztény életre tudják vezetni gyermekeiket.” (299)
Az AL, ismét szent II János Pál pápát idézve, felszólít, hogy soha ne jelentsük ki az újraházasodottakról, hogy „halálos bűnben élnek” (301; FC 33). A halálos bűnről olyan esetben beszélünk: ha valaki teljes tudatossággal és akarattal szembefordult Isten akaratával, és így akar élni. – „Az egyház útja az, hogy örökre nem ítél el senkit: hanem kiárasztja Isten irgalmát mindazokra, akik őszinte szívvel kérik azt.” (296-297) Az egyház hiszi, hogy „ők is elnyerhetik Istentől a megtérés és üdvösség kegyelmét, ha kitartanak az imádságban, a bűnbánatban és a szeretetben” (FC 84c).
Az elváltak iránti magatartás nem jelenti, hogy az Egyház nem vallaná változatlanul a felbonthatatlan „házasság teljes ideálját, amely Isten terve” (300, 307). Mást jelent hirdetni a krisztusi ideált, és mást: irgalommal fordulni azok felé, akiknek egy ponton nem sikerült azt megvalósítaniuk. A lelkipásztoroknak is feladata, hogy egyrészt „hirdessék a híveknek az Evangélium teljes ideálját és az Egyház tanítását”, másrészt „egyidejűleg segítsék őket, hogy sajátítsák el a törékeny testvérek iránti együttérzés logikáját, és kerüljék el a kemény ítélkezést” (308). – „Nem felejthetjük, hogy az irgalmasság nem csupán az Atya cselekvésmódja, hanem annak a kritériuma is, hogy kik az ő igazi gyermekei. Vagyis az a hivatásunk, hogy megéljük az irgalmasságot, minthogy mi már korábban részesültünk az irgalomban.” (310)
Az újraházasodottak lehetőségei
Az elvált újraházasodottakkal a lelkipásztoroknak és a hívőknek szeretettel meg kell értetniük, hogy az egyháznak küldetése, hogy védje a felbonthatatlanságot, mint isteni értéket. De ők, az újraházasodottak, azzal a helyzetükkel, hogy nem járulhatnak gyónáshoz és áldozáshoz, maguk is tanúivá lesznek a felbonthatatlanságnak, pl. gyermekeik- és közösségük előtt.
A szinóduson is többen említették, hogy a szentségek vételén kívül más út is vezet Isten felé. Isten kegyelmében nemcsak a gyónásban és áldozásban részesedhetnek, hanem a bűnbánatban is. Gyakorolják ezt minden este, és minden mise elején! Amikor pedig mások áldoznak, ők végezzenek lelki áldozást: próbáljanak lélekben egyesülni Jézussal, s adják át neki azt a fájdalmukat, hogy ők nem áldozhatnak. A kegyelem állandó útja továbbá számukra is a cselekvő felebaráti szeretet, és sajátosan az Istennel egyesített szenvedés. Legyen számukra az a szenvedés, hogy nem járulhatnak gyónáshoz, áldozáshoz, alkalom a szenvedő Jézussal való találkozásra és egyesülésre. Ha ezt gyakorolják, ez lesz az ő megszentelődésük útja.
Az AL továbbá meghívja a lelkipásztorokat, hogy törődjenek szeretettel az újraházasodottakkal, ajánlják fel nekik is a lelkivezetést és legyenek segítségükre annak kiderítésében, nem lehetséges-e folyamodniuk első házasságuk érvénytelenségének megállapításáért. Ez esetben járulhatnának újra szentségekhez (299-300).