09. Hogy jutott el egy csoport az aggodalom nélküli életre?

A Fokoláre Mozgalom indulása

– E világszerte elterjedt és sok kegyelmi gyümölcsöt termő Mozgalom létrejöttében, lelkiségének alakulásában egy fájdalmas történelmi esemény is közreműködött. Tombolt a II. világháború. Az észak-olaszországi Trentó városában 1944-ben kezdődtek a rettenetes bombázások, melyek végül a fél várost romba döntötték. A szirénák hangjára mindenki menekült az óvóhelyekre. Így tettek Chiara Lubich és első társnői is.

Chiara már korábban elhatározta, hogy Istennek szeretné adni életét, és több társnője csatlakozott hozzá. De a bombázások által Isten új módon mutatott utat nekik.

Az óvóhelyen előbb fájó szívvel kezdték elmesélni egymásnak, mi mindent vett el tőlük a háború. Egyikük esküvőre készült, de vőlegénye elesett a fronton. Másikuk szép házukra, lakásukra volt sokszor büszke, s az összedőlt. Chiarát magát az egyetemen való tanulás vágya töltötte el ez időben. S az egyetemek bezártak. Megvilágosodott bennük mennyire igazak a szentírás szavai: minden csak hiábavalóság, minden elmúlik (vö. Préd 1,2). De akkor van-e olyan ideál, amit semmilyen háború, semmilyen földi erő nem tud elpusztítani?

A bombázások ismétlődtek. A környéken több óvóhely is beszakadt, és a bent levők közül sokan meghaltak. Tehát még itt sem vagyunk biztonságban, állapították meg. Körülöttük a legtöbben rettegtek és remegtek. Féltek, hogy az ő menedékük is beszakad…

Ők, a bombázás közben arról kezdtek beszélgetni, hányszor mondja Jézus: álljatok készen, hogy még ma elém léphessetek. „Még ma számon kérik a lelkedet”, mondja annak, aki azzal volt elfoglalva, hogy kincseket gyűjtött, és nem gondolt arra, ma mire hívja őt Isten (Lk 12,13-20). – Megértették, hogy ez most különösen is hozzájuk szól, hiszen minden percben készen kellett lenniük a halálra is.

Mit kell tennünk, ha egy óra múlva meghalnánk?

– kérdezték. Vágy született a szívükben, hogy legalább az esetlegesen utolsó órákban megértsék, mit válaszol a kérdésre Jézus, és hogy ennek megfelelően cselekedjenek. Az evangéliumot olvasva újként fedezték fel Jézus legfontosabb parancsát: „Új parancsot adok nektek. Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” – S hogy aki megteszi Isten akaratát, aki szeretetben él, az Istenben él.

Megértették, hogy fölösleges aggódniuk, mert az semmit nem használ, csak árt. De ha próbálnak úgy élni, hogy mindig készen akarnak állni arra, hogy Jézus elé lépjenek, készen állni a halálra: akkor Istenben élhetnek, és Ő mindenről és mindenükről gondoskodik. De mi lesz szüleinkkel és szeretteinkkel? – kérdezték. – Hisz „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”; Isten gondot visel rájuk is – volt a válasz lelkükben! Nekünk biztosnak kell lennünk Isten szeretetében – aki szeret, és mindenkiről gondoskodik.

A mi feladatunk most egy: hogy ne aggódjunk, és éljünk úgy, hogy legyünk készek ma, vagy akár egy perc múlva Jézus elé lépni.

Ahogy ezeket átelmélkedték, lassan egy hatalmas öröm és béke született mindegyikükben, és ezt látták megjelenni egymás arcán. A félelem, aggodalom mintha eltűnt volna.

Ha ma meghalunk, egy dolgunk van tehát: Istennek adni életünket ma. Ő végrendeletében mondott még egy nagyon lényegeset: „Szeressétek egymást, ahogyan én szeretettelek benneteket” (Jn 15,12). Ő életét adta értünk! Akkor nekünk is késznek kell lenni életünket adni egymásért. Ezt átgondolva a lányok, Chiara kegyelmi tanácsát is követve megtették, amire Jézus hív: Körbeálltak, egymás szemébe néztek, és egymás után azt mondták. „Kész vagyok életemet adni érted!” „Én is érted”, „mindenki, mindenkiért.”

Most együtt adjuk életünket az óvóhelyen levőkért is – mondták egymásnak, azzal, hogy nem magunkra figyelünk, hanem arra, hogy kinek mivel szerezhetnénk örömet. Voltak ott magányos idősek: melléjük ültek, hogy beszélgessenek velük. Voltak kisgyermekes édesanyák is, egyikük odament nekik segíteni, s a gyermekekkel játszani. Majd meghívták a pincében levőket, hogy akit érdekel, olvassák együtt a szentírást. Így elmesélték nekik, mire jöttek ők rá, a Szentírást olvasva: hogy nem kell aggódniuk, csak tenni, amire Jézus hív, s akkor Jézus gondoskodik róluk.

Amikor nem kellett az óvóhelyen tartózkodniuk, elkezdtek körüljárni a lebombázott házak között. Síró emberekkel találkoztak, akiknek megsemmisült mindenük, s még ennivalójuk sem volt. Először is nagy szeretettel végighallgatták őket, átérezve fájdalmukat. Aztán az ő közös lakásukban maradt még egy kevés ennivaló, amely egy napra elég lett volna még számukra. Egymásra néztek, s egyikük máris szaladt, hogy elhozza azt a rászorulóknak.

A kis csoport lelkületéhez már az óvóhelyen csatlakoztak néhányan, majd a bombázások megszűntével mind többen. Kezdték velük járni a várost, hogy segítsék a még jobban szenvedőket. Egy év múlva már kb. 500-an voltak azon csoportok tagjai, akik próbálták így élni. Megértették, hogy első feladatuk az, hogy a jelenben kövessék Jézust a szeretet útján. – A Mozgalomnak egyik alapelve lett: éld a jelen pillanatot! Cselekedj úgy, mintha ez volna életed utolsó alkalma Isten és embertársad szeretetére!¹

Kész vagyok, hogy ma Jézus elé lépjek?

Könnyű volt átélniük e lányoknak, hogy „mi lenne, ha most meghalnánk”, amikor potyogtak a bombák, és valóság volt, hogy bármely percben beszakadhat az óvóhely. Nekünk nehezebb átélnünk ezt. Pedig Jézus mindnyájunkat hív erre. Gondold át testvérem. Kész vagy-e ma Jézus elé lépni a mennybe? (E „gyakorlat” elmélyítéséről már szóltunk a 8. fejezetben!) Hiszed-e, hogy Ő tudja legjobban, és a te javad szerint lesz, mikor lépsz majd elé. De nálunk is bekövetkezhet ez, akár ma is. Megbizonyosodtál-e arról, hogy nem kell aggódnod a holnapért, mert Isten gondoskodik a holnapról? Ha ezt átéljük legalább minden reggeli imában, megszületik lelkünkben a béke, sőt az öröm: mert most félretehetjük az aggodalmakat, hiszen csak a mai napra kell gondolnunk, s erre képesek vagyunk – Jézus segítségével – örömmel. – Persze a halálra való készség a jelenben életet jelenti. Tehát a következő napokat, heteket, hónapokat ilyenkor is meg kell terveznünk. A tervezés után gyakran kezdődnek az aggódások, hogy sikerül e megvalósítani terveimet stb. Pedig Jézus arra hív, hogy miután a tervet megcsináltuk, tegyük félre az aggodalmat, és éljünk a jelenben a jó Isten és az emberek iránti szeretetben. Így teljes lehet életünk.

Közben tapasztalhatjuk ugyan, hogy az aggodalmak képesek mindig újra visszakúszni a lelkünkbe. De ilyenkor kell ismét megújítanunk azt a hitünket és bizonyosságunkat, amelyekről beszéltünk, s melyről még beszélünk a következő fejezetekben.

Befejezésül imádkozzuk el a 90. zsoltárt

Imádkozzuk át ebben a szellemben a 90. zsoltár sorait, melyek épp arra hívnak, hogy vegyük észre, milyen kevés idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy teljes emberekké, szentekké legyünk, használjuk ki tehát ezt az időt!

– „Uram, te lettél menedékünk – nemzedékről nemzedékre.
– Mielőtt a hegyek lettek, -a föld és a világ születtek, -te öröktől fogva és mindörökké vagy!
– Visszatéríted az embert a porba, – azt mondod: Térjetek oda vissza, emberek fiai.
– Hiszen a te szemedben ezer év annyi, – mint tegnapi nap, amely tovatűnt, agy mint egy őrállás ideje éjszaka.
– Elragadod őket; olyanok, mint az álom, – vagy mint a fű: mely reggel kihajt és virágzik, estére lehull és elszárad.
– Éveink száma legfeljebb hetven év, – vagy az erőseké esetleg nyolcvan,
de azok nagy része is munka és fájdalom, – gyorsan elmúlnak, és mi elmegyünk.
– Taníts meg számot vetni napjaink sorával, – hogy eljussunk a szív bölcsességére.
– Tölts el minket minden reggel irgalmaddal, – hogy ujjongjunk és vigadjunk egész életünkben.” (90.zs. 1-14)