Történet egy vértanúról – akit a maffia ölt meg
A Szentszék döntött, hogy elfogadják a Rosario Livatino bíró boldoggáavatását kérő javaslatot – akit megölt a maffia. 1990-ben ölték meg, alig volt 37 éves. – Az ő boldoggáavatása követi Boldog Giuseppe Puglisi-ét, a Branacaccio-i plébánosét, akit ugyancsak a maffia ölt meg 1993-ban. Ő ugyancsak szembe került a maffiával, amennyiben beszédeiben elítélte e csoportokat, illetve igyekezett távoltartani ismerőseit ennek sodrásától…
Rosario Livatino 1971-ben született. 1979-ben fiatalon kezdett dolgozni, a szicíliai Agrigentoban levő bíróságon, ahol különböző fokozatú megbízásai voltak a gyilkosság idejéig. (Fiatalsága miatt sok megjelent cikk is a „gyermek bírónak” nevezte őt.)[1]
Többféle maffia csoport felkutatását kapta feladatul, míg végül egy rendkívüli nagy vizsgálat lett a feladata kollégáival. Ez időben történt, hogy kocsival munkába ment, s a maffiózók egy csoportja kezdte követni kocsival. Amikor meglőtték, gyalog menekülni próbált, de most már könnyű préda volt.
Halálának nagy gyümölcse, hogy több maffiózó csoportot felderítettek és megszüntetettek, az Olasz határokon túl is.
Mély hitből és vallási felelősségből is vállalt munkája alapján kezdték el boldoggáavatását
Első bíró volt, akit maffiával való szemben állás miatt avattak boldoggá. 1990-ben ünnepelték halálának 30. évfordulóját
Livatino vallásosságáról saját művei és naplói is tanúskodnak, melyet édesanyja adott át a szentszéki vizsgálóbizottságnak. Maga édesanyja írta az első könyvet, mely összefoglalás életéről és vallásosságáról, e címmel: Il piccolo giudice. Fede e Giustizia in Rosario Livatino. (A kis bíró, Rosario Livatino hite és igazsága.)
Több kötetnyi naplót írt, melyekben elsősorban szakmai megfigyeléseit jegyezte fel, de mélyen átsüt ezeken is vallásossága. Minden kötet elejére ezt írta: S:T. D vagyis Sub tutela Dei (Isten védelme alatt). Írásai jelzik mély hitét és hitbeli bizonyosságát, valamint azt, hogy egész életét és bírói működését is a keresztény erkölcs védelmében és az emberek szolgálataként élte meg. Sokszor hivatkozik a II. Vatikáni Zsinatnak és az azt követő pápáknak társadalmi vonatkozású nyilatkozataira, valamint azokra, melyek a hívők küldetéséről szólnak az igazság és kereszténység szolgálatának terén. Ezek mind jelzik vallási és egyaránt emberi-kulturális magatartásának hátterét.
Ilyeneket olvasunk naplójában vagy előadásaiban: nem az a fontos, mit hiszünk, hanem hogy mit teszünk az Evangélium indítására.
Vallásos küldetéstudatában mély szenvedéseken, bizonytalanságon, keresésen is ment át. Hogy kell jól megvalósítania a rá bízott feladatot: „Istenem, irgalmazz nekem és mutasd az utat, hogy mit kell tennem”- olvassuk egyik feljegyzésében.
Életének fontos igéje volt: „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” (Mt 22,17) Írásaiból világosan kitűnik, hogy teljes elsőséget tulajdonít Isten igazságának, de egyben érzi felelősségét a társadalmi, világi ügyek terén is.
II. János Pál a boldoggáavatásakor kijelentette: „Kifejezetten az igazság vértanúja volt, aki követte a hitét.” – A pápa a történtek után kiközösítéssel sújtotta a szicíliai maffiák tagjait. Aki ismeri a szicíliaiak sajátos vallásosságát, tudja, hogy számukra jelentős volt e nyilatkozat, mert ők sokan vallásosnak tartják magukat.
Egyik gyilkosa a börtönben a megtérés útjára lépett. Nemcsak a bűntudat vitte erre, hanem a hit igazságának felismerése is (a börtönlelkészek segítségével). Elbeszélte, hogy sokszor eszébe jutott, amikor Livatino – mielőtt megölték volna – még ráért az ő lelkükre gondolni, s odakiáltotta nekik: testvérek ne öljetek meg, mert ezzel a saját lelketeket is megölitek. – E megtért gyilkos így vallott: Most minden esti imámban fohászkodok Livatino bíróért, és örök nyugalmat kérek számára, amint apámnak és azoknak számára, akik kedvesek számomra.
Livatino megértéséhez meg kell ismerni megjelent előadásait, írásait is, melyeknek pl. ilyen címeket adott: „A hit és a jog” (1986), vagy a „A bíró szerepe egy változó társadalomban” (1984). – Ír ezekben a bíró erkölcsösségéről, az elítéltek felemelésére irányuló felelősségéről vagy a vádat emelő sértettek támogatásáról. A bíró számára nemcsak a jog embere, hanem a megértésé és az irgalmas szereteté is.
Chiara Lubich elmélkedéséhez bevezetésként idéztük fel Livatino megtérését: Hiszen az ő meggyilkolása egy tövis, de láttuk, hogy életéből rózsa nőtt ki. Lássuk az elmélkedést:
Nincsen tövis rózsa nélkül
„Fáj, ha arra gondolok, hogy sokan nem élik meg életüket. Nem élik meg, mert nem látnak. Nem látnak, mert saját szemükkel néznek a világra, a dolgokra, a családtagokra, az emberekre. Míg ahhoz, hogy lássunk, mindössze annyi kellene, hogy minden eseményt, minden dolgot Isten szemével figyeljünk. Az lát, aki belehelyezkedik Istenbe. Az ilyen ember – mivel megismerte Őt, mint aki a Szeretet – hisz szeretetében, s ezért úgy következtet, mint a szentek: “Minden, amit Isten akar vagy megenged, az én szenttéválásomat szolgálja.”
Ezért az örömök és a fájdalmak, születések és halálok, szenvedések és ujjongások, bukások és győzelmek, találkozások, ismeretek, munka, betegség és munkanélküliség, háborúk és csapások, avagy a gyermekek mosolya és az anyák szeretete, minden, minden szenttéválásunk eszköze.
Körülöttünk a legkülönbözőbb fajtájú értékek világa kavarog: Egy isteni világ, egy angyali világ, egy testvéri világ; egy szeretetreméltó világ és egy ellenséges világ is. Ezeket Isten mind a mi megistenülésünkre rendelt, amely a mi igazi célunk.
Ebben a világban mindenki „középpont”, mert mindennek törvénye a szeretet.
Életünknek ebben az isteni és emberi egyensúlyában a Legfenségesebbnek akarata az, hogy mi szeressünk, szeressük mindig az Urat és a testvéreket, Isten akaratát és megengedését,
a többi létező küldetése pedig az – akár tud róla, akár nem – hogy szolgál,
vagyis az ő létük meghatározója az, hogy minket szeretnek: értünk vannak.
Így igaz, hogy akik szeretnek, azoknak minden a javukra válik.
Elhomályosult, hitetlen szemünkkel gyakran nem látjuk, hogy Isten mennyire mindenkit és mindent ajándéknak teremtett számunkra, minket pedig ajándékul mások számára.
Pedig így van. A szeretet titokzatos köteléke kapcsolja össze az embereket és dolgokat, irányítja a történelmet, határozza meg a népek és egyének útját, – miközben teljes tiszteletben tartja a szabadságot.
Ha a lélek egy ideje már Istenre hagyatkozott, és saját törvényévé azt tette, hogy “higgyen a szeretetben” (1 Jn 4, 16), számára Isten kinyilatkoztatja magát. Isten megnyitja a szemét, és ő ezzel az új szemmel felfedezi, hogy minden próbatétel új gyümölcsöt terem, minden csatát győzelem követ, minden könnycseppből új mosoly születik. Minden mindig új, mert Isten az Élet, aki egy nagyobb jó érdekében engedi meg a gyötrelmet, a rosszat.
Így érti meg, hogy Jézus életének csúcsa nem a keresztút, a halál, hanem a feltámadás és a mennybemenetel. Így a dolgok emberi látásmódja elszíntelenedik és értelmét veszíti, s a keserűség nem mérgezi többé földi életének rövid örömeit.
Számára már semmit sem mond a lehangoltsággal teli szólás: “Nincsen rózsa tövis nélkül.” Számára, a szeretet forradalmának hullámában, amelybe őt Isten bevonzotta, éppen az ellenkezője igaz: “Nincsen tövis rózsa nélkül.” [2]
[1] Életéről több könyv és sok beszámoló jelent meg: Rosario Livatino: Identità, Martirio e Magistero, (személyisége, vértanúsága és az egyházi Magisztérium). Il Pozzo di Giacobbe, Trapani, 2020; Lucandrea Massaro – Aleteia, 2020.12.22; Gelsomino Del Guercio: Il “giudice bambino” presto sugli altari. (A „gyermek bíró”, rövidesen az oltáron); In: Aleteia 221.04.15 ; https://www.repubblica.it/cultura/2021/03/30/news/rosario_livatino_un_eroe_giusto-294444944/ (Rosario Livatino, egy igaz hős)
[2] Vö. Chiara Lubich: Az egység lelkisége. Budapest, Új Város 2020. 148-149. (Kisebb fordítási és stilisztikai javításokkal)