A pápát támadják – vagy a II. Vatikáni Zsinatot?

3. fejezet

A pápát támadják – vagy a II. Vatikáni Zsinatot?

A pápát kritizálók

Parolin bíboros államtitkárt, a pápa legközelebbi munkatársát megkérdezték, hogy a sok szeretet és tisztelet-megnyilvánulás közepette (melyről bevezetőnk is szólt) mit szólnak a pápát érő kritikákhoz. Ő azt válaszolta: Ez bizonyos szempontból természetes annál, aki újat mond és tesz.

A világ és az egyház történelmében minden újítót értek kisebb vagy inkább nagyobb kritikák, meg nem értések, támadások. A prófétákat és magát Jézust is illették vádakkal. Tanulságosak Jeremiás próféta sóhaja: „Jaj nekem anyám, miért is szültél? Hogy perlekedés és ellentmondás embere legyek az egész ország számára? Az Úr így válaszolt: Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert én veled vagyok.” (15,1,20-21). Jézus is ezt jövendölte: „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél… Ha a családatyát Belzebubnak csúfolták, mennyivel inkább a háza népét”? (Mt 10,24-25)

Kiemelten tapasztalható e jelenség katolikus egyházunkban a II. Vatikáni Zsinaton, majd az ezt követő pápák, teológusok életében. A Lefebvre szellemű (esetleg magukat katolikusnak mondó) oldalak gyakori fogalmazása: „Az utolsó 50 év pápái félrevezetik egyházunkat.” – De a Ferenc pápa életét kísérő vádak és kritikák mennyisége kiemelkedőnek látszik, és ez sokakban kérdéseket váltott ki. ¹

Ha internetes keresőbe beírjuk, hogy „Ferenc pápa”, megjelennek ilyen válaszok is, hogy Ferenc pápa szabadkőműves, Ferenc pápa zsidóbérenc, Bergoglio nem pápa, Bergoglio és Benedek pápa nem állnak szóban egymással stb.. – Több katolikus, Ferenc pápát tisztelő újságíró érdeklődését felkeltette, olasz- és más országokban (mert a kérdés nemcsak hazánkban jelenik meg), miként jönnek létre és terjednek ilyen erősen a pápát érő többnyire abszurd kritikák. Tudományos szakszerűséggel kutatni kezdték a témát. Az általánosan ismert szempontokon túl több új és a problémát jól megvilágító tényt, aspektust is felfedeztek. – A téma olyan tanulságos, hogy mellbevágó lesz megismerkednünk annak több eredményeivel.

A kritikák teológiai háttere – a II. Vatikáni Zsinat

A vizsgálódók arra jutotta, hogy pápa elleni vádak lényege valójában a II. Vatikáni Zsinat szemléletét támadja. Lehetséges ez – kérdezzük?

(Akinek számára a pápa migrációról vallott felfogása a fő kérdés, erről szól 9. fejezetünk.)

Vajon a II. Vatikáni Zsinatnak melyik újításai ismerősek a legtöbb hívő- és sok lelkipásztor számára is? Közismert a liturgia megújítása, a közösségi szemlélet, az ökumenikus törekvések vagy a hívők és a papság kapcsolatának új látásmódja. – De ezeken túl a zsinat több lényegi szemléleti változást hozott.

1. Úgy újított, hogy visszatért – az evangéliumhoz. – A II. Vatikáni Zsinat meghatározó alapelve volt, hogy az egyház megújulásának irányát csak az Evangélium és a Szenthagyomány határozhatja meg. A zsinat tehát úgy újított, hogy visszatért az evangéliumi és apostoli gyökerekhez. (Az apostoli atyák kutatása – akiknek írásai döntőek a szenthagyományban – az utóbbi évtizedekben mélyült el, s ezekből új módon jelent meg számunkra az ősegyház élete, teológiája, liturgiája. Ilyen ismerettel a Tridenti Zsinat idején még nem rendelkeztek.) A Zsinattal szembefordulók azt kifogásolják, hogy az eltért az egyház ősi hagyományától. Valójában a Zsinat attól a „hagyománytól” tért el, amelyet a 16. században zajló Tridenti Zsinat, majd az azt követő korok határoztak meg. A II. Vatikáni Zsinat azonban visszatért az egyház ősi evangéliumi hagyományához, és megtisztította az egyházat az évszázadok alatt rárakódott rétegektől, torzulásoktól.²

2.A zsinat másik nagy szemléleti fordulata volt, amit utolsó dokumentumának címe fogalmaz meg: „Az egyház a mai világban”él, ezért lelkipásztori magatartásának változnia kell a kornak és kultúráknak megfelelően.³ – Sok hívőben és papban, ennek ellenére, a mai napig rögződött a tridenti zsinat óta eltelt 400 év szemlélete: mely szerint az Egyház és annak tanításai, formái szentek és változhatatlanok.

Az egyháznak e megmerevedéséhez több tényező járult hozzá. Elsősorban a reformációval szembeni védekező magatartás. Hiszen abban a korban az egyháznak óvakodnia kellett a tévtanok beszivárgásától, s a szigorú szabályozások erre is szolgáltak. De az idők során a változást nem tűrő merev előírások sok káros következménnyel jártak. – Példa erre e korszak egyik jellemző története, az un. „rítus vita”, mely az 1600-as évektől zajlott. Ekkoriban, főleg a jezsuita hittérítők a liturgia bizonyos másodlagos formáit a kínai vagy az indiai a szokásokhoz alakították. Emiatt a szabályokhoz mereven ragaszkodók feljelentették őket a Vatikánnak. Hosszabb egyeztetések után a vatikáni döntés betiltott minden alkalmazkodást, s a világ minden részén a római, latin liturgiát jelentették ki kötelezően használandónak. Ennek következményei között volt többek között a nagyon előrehaladott kínai misszió összeomlása.

A Tridentinumot követő századok fájó jellemzője volt, hogy mindazon irányok és teológusok elítélése számíthattak, akik az egyház korszerűtlen formáinak megújítására tettek javaslatot. Emiatt tette indexre és ítélte hallgatásra a Vatikán pl. A. Rosminit (akit azóta boldoggá avatott az egyház)⁴ vagy V. Giobertit a kiváló teológusokat, és számos más teológust a 18. században. Később ilyen gyanú miatt sújtotta ítélet Prohászka Ottokár egy könyvét is. Hasonlóan történt ez a II. Vatikáni Zsinat előtti kor több kiemelkedő teológusával. Életük ragyogó tanúsága, hogy kivizsgálásaiknak vagy elítélésüknek idején nem illették éles kritikákkal a pápát, és nem hirdették világszerte a kor egyházának hibáit, hanem engedelmességükkel és alázatukkal példái lettek az egyház egységébe vetett hitnek (hasonlóképpen a történelem sok nagy szentjéhez).

Az egyház változatlanságáról való szemléletet gyakran támogatták, más vonatkozásokban kiváló pápák is, mint XVI. Gergely, Boldog IX. Piusz vagy Szent X. Piusz. A változatlanság tudatát erősítette a I. Vatikáni Zsinatnak a pápai tévedhetetlenségről szóló (gyakran teljesen félre is értett) tanítása,⁵ valamint a későskolasztika filozófiája, mely ugyancsak a merev szemléletet közvetítette.⁶

Ilyen történelmi háttérben érthető, mekkora fordulatot jelentett a II. Vatikáni Zsinat, melynek tanítása szerint – szemben az eddigi elképzeléssel – az Egyháznak folytonosan változnia kell. Mert minden korban és kultúrában meg kell találnia, miként tudja lefordítani az evangélium örök igazságait a kor és a kultúra nyelvére. (Egyház a mai világban = GS – 4. pont).⁷ Hiszen maga Jézus is erre adott példát: Ő Isten létére alkalmazkodott a korabeli zsidóság kultúrájához, nyelvéhez, és ezeknek megfelelően hirdette Isten örök igazságait.

3. A Zsinat az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúció is a változás olyan új szempontját fogalmazta meg, mely máig sem ismert mindenki előtt.⁸ Eszerint bár igaz, hogy a kinyilatkoztatás lezárult Jézusnak, illetve az apostoloknak halálával, mégis van fejlődés ennek területén is. Mivel az Egyház élete be van ágyazva az emberiség történetébe, egy új történelmi helyzet új fénnyel világíthatja meg Jézusnak (vagy egyházának) egy korábban megfogalmazott tanítását is. Ennek alapján az Egyház „a századok folyamán az isteni igazság teljessége felé tart”: „az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével kibontakozik az Egyházban, és egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és szavak értelmi megragadása” (DV 8). – Az első századok, majd a későbbiek is, szemléletesen mutatják be a tanítás ilyen fejlődését (gondoljunk akár csak a Szentháromságról, vagy a Jézus istenségéről és emberségéről szóló tanítás bontakozására).

4. Végül a Zsinat nagy újdonsága, az előző korok erősen jogi szemléletével szemben, a tanítás az ember lelkiismeretének meghatározó szerepéről, a vallásszabadságról⁹ és a nem keresztény vallásokról.¹⁰ A nevezett témák alapvető kijelentése, hogy minden ember üdvözülhet, aki követi lelkiismeretét. „Isten azoktól sincs távol, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, s a kegyelem hatására arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – törekszenek becsületesen élni.” (LG 16, vö. Nostrae Aetate)¹¹

– Ugyancsak az evangéliumi-jézusi szemlélet megújítása nyilvánult meg a téves lelkiismerettel kapcsolatos tanításban is. Ilyen kijelentések találhatók a zsinati dokumentumokban: „Nem ritka, hogy a lelkiismeret elháríthatatlan tévútra siklik; de emiatt még nem veszíti el méltóságát.” (GS 16, vö. 17) „Krisztus szavából és példájából okulva, az apostolok tiszteletben tartották a gyöngéket, még ha azok tévedésben voltak is.” (DH 11) – Ferenc pápát sok támadás érte azért is, hogy ezeket az elveket alkalmazta: hogy például a szinódus utáni családlevelében megállapítja, hogy Isten nem kizárólag, sőt nem elsődlegesen a normatív törvény alapján ítéli meg az embert, hanem a lelkiismerete alapján (EG 44; AL 303, 305). Vagy, hogy a gyóntatónak is irgalmas szeretettel kell fordulnia a „téves lelkiismeretű” személyek (házasok) felé, tudomásul véve, hogy ők honnan indultak, és az adott szintről kiindulva kell őket az igazság felé vezetni (EG 44; AL 301. 351.lábjegyzet). – Az ilyen és hasonló zsinati majd pápai megnyilatkozásokról a lefebvrista és a szélsőségesen tradicionalista katolikus irányzatok azt hirdetik, hogy ezek liberális tanítások, mert a hagyományos jézusi-egyházi tanítást elhomályosítják, vagy bevezetik a „szituációs etikát”¹² stb.

Dogma-történet – és Denzinger helyes értelmezése

Dogma-történetet minden teológus tanul. E teológiai tudományban megismeri, hogy egy-egy dogma tanítása változatlan ugyan, de a dogmáknak van története, azaz létezik un. „dogmafejlődés”. Ez azt jelenti, hogy a dogma lényege változatlan, de értelmezése eltérő lehet más-más korokban, amint magának a Szentírásnak megértése és értelmezése is fejlődött az egyház történelmében.

Még inkább igaz a fejlődés, és alakulás lehetősége a nem dogmatikus súlyú egyházi tanítások területén. – Teológusok számára ismerős egy kötet, mindennapos nevén „Denzinger”, mely „az Egyházi Tanítóhivatal döntéseinek gyűjteménye. Ez máig nélkülözhetetlen forrása minden hittani munkának, egyházi megnyilatkozásnak. Áttekinthető képet ad a teológia és a dogmák fejlődésének, a Tanítóhivatal működésének történelmi folyamatáról.^{”13 –} A Denzinger kötetben levő egyházi döntésekről tudni kell azonban egy alapelvet, amelyet az újabb teológiai irányokat, nyilatkozatokat kritizálók sokszor elfelejtenek. Szabó Ferenc SJ így ír erről: „Vannak olyan konzervatív ’hithű katolikusok’ (teológusok?), akik a különböző súlyú egyházi megnyilatkozásokat nem különböztetik meg, például valamely idejét múlt dokumentumot az egyetemes zsinatok dogmáinak szintjére emelnek, vagy egy szinódus utáni buzdítást a pápai tévedhetetlenség kategóriájába sorolnak. Megjegyzem, ezek a ’katolikusok’ a hasonló érvényű dokumentumok között is válogatnak rokonszenvük szerint: például II. János Pál Familiaris consortio kezdetű 1981-es szinódus utáni buzdítása tévedhetetlen, viszont Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű buzdítása – amely pedig (legnagyobb részében) szintén a szinódus által háromnegyedes többséggel megszavazott zárójelentés alapján készült – a pápa egyéni elmélkedése!”

P. Yves Congar kifejti, hogy „a Denzinger-ben összegyűjtött különböző fajú és fajsúlyú szövegek egymásutánja azt a benyomást keltheti, hogy itt a Tanítóhivatal többé-kevésbé érvényes és kötelező érvényű megnyilatkozásairól van szó. Pedig a dogmatikai/teológiai kifejezések és a hit megőrzését célzó egyházi rendelkezések vagy figyelmeztetések nem ugyanolyan érvényűek minden dokumentumban, és egyazon szónak a jelentése is módosulhat az idők folyamán. Fontosak azok az összefüggések (történeti és kulturális helyzetek) is, amelyekben a Tanítóhivatal definíciói vagy nyilatkozatai megszületnek. E megnyilatkozások a Szentlélek vezetésével a hívők életét védik, támogatják, tehát szövegek betűjén túl ezt a szándékot kell látnia a hívő kereszténynek. A lényeges ez: meg kell különböztetnünk a hivatalos tévedhetetlen tanítást, amely a dogmában csúcsosodik ki (az I. Vatikánum tanítása az ’ex cathedra’ dogma-kihirdetésről, vö. Lumen Gentium 22–25) és az ún. rendkívüli tanítóhivatal tévedhetetlen tanítását. (Ez utóbbira azért van szükség, mivel a hit és erkölcs kérdéseiben olyan ’veszélyek’, sőt ’károk’ lépnek fel, amelyek nyomán megbízható döntésre van szükség arról, hogy az adott felfogás vagy a kérdéses gyakorlat az evangélium keretein belül van-e, vagy meghamisítja azt. (…) E minősítés nem jelenti azt, hogy mindig az ideális, a legjobb megoldást fogalmazták volna meg a hit és az erkölcs problémáival kapcsolatban, vagyis ne lehetne őket újból elővenni, értelmezni, sőt kiegészíteni.)”¹⁴

A II. Vatikáni Zsinat tehát valóban „felülírt” számos korábbi egyházi rendelkezést, meghatározást, az evangélium szellemében (amint ezt a történelem korábbi zsinatai is tették). A Ferenc pápa elleni támadások egyik alap-vádja (kiemelten a lefebvrista oldalról), hogy „semmibe veszi” a korábbi egyházi előírásokat. A pápa ellenes honlapok (amelyek többségét a lefebvri mozgalom szűkebb vagy tágabb értelemben vett követői működtetnek) sorra hivatkoznak, Ferenc pápa tanításaival szemben, olyan korábbi rendelkezésekre is, melyeket azóta már Szent II. János Pál vagy XVI Benedek pápa „felülírt”. (E honlapok nem vettek tudomást arról, hogy ezeket az elveket vagy előírásokat már az előző pápák megváltoztatták!)

– Jorge Horta E. OFM, az Antoniana római Pápai Egyetem Jogi Karának dékánja így nyilatkozott ezzel kapcsolatban: A pápát kritizáló bíborosok és püspökök abból indulnak ki, hogy Ferenc pápának függenie kell az egyház korábbi nyilatkozataitól. „De ha minden új egyházi dokumentumot köteleznének az egyház korábbi nyilatkozatai, akkor az egyháznak nem lehetne történelme. Az egyház magisztériumának joga és kötelessége, hogy újra olvassa és értelmezze a hagyományt és a Szentírást, a kornak megfelelő kontextusban. Ily módon érvénytelenné válnak a korábbi irányelvek. Megalapozatlan feltételezni, hogy egy apostoli buzdítást (mint az Amoris Laetitiát) annyira megkötné a múlt, hogy ne legyen lehetősége a továbblépésre. Amint II. János Pál pápa Familiaris Consortioja hozott újításokat a korábbi egyházfegyelemhez képest, ugyanúgy Ferenc pápa Amoris Laetitiája is hozhat újításokat a Familiaris Consortió által képviselt tanításhoz képest. Ez mindig így volt a tanítóhivatal történetében! Minden új dokumentum felhasználja a múltat és továbbfejleszti azt. Ha Ferenc pápa emiatt eretnek, akkor eretnekek voltak az előző pápák is.”¹⁵

Ferenc pápa szemléletét tehát a Zsinat szemlélete határozza meg, amely szerint az egyháznak és a pápának arra kell figyelnie, mit kíván Isten ma az egyháztól, illetve melyek azok az egyházi jogszabályok vagy tanítások, amelyek eddig tűnhettek bár változhatatlannak, a mai kor, a mai ember körülményeinek megfelelően változtatásra szorulnak (vö. EG 33,43,167).