Hogyan jön létre a közösség – az Ige élésével?

A jézusi közösség építésének útja

(Tomka Ferenc)

Szent II János Pál így ír a 3. évezred lelkipásztorkodásának alapjairól: Elsőként imádkoznunk kell és egyesülnünk Jézussal és keresztig tartó szeretetével kell. Majd: „a közösségi lelkiség előmozdítása a fő feladat. Ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk, mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése történik, mindenütt, ahol családok és közösségek épülnek. …

Ne áltassuk magunkat: e lelki haladás nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli struktúrákká válnának, inkább a közösség álarcaivá, semmint kifejezésének és növekedésének útjává. (NMI 43)

Amikor 1989-ben Káposztásmegyeren dolgozni kezdtünk, a vasárnapi szentmiséket a Kommunista Párt házának kultúrtermében ünnepeltük. Itt kaptunk helyet. (Ez egyébként az egész lakótelep egyetlen olyan terme, amelyben kb. 200 személy helyet foglalhat.)

Első misénket alaposan meghirdettük. Az ott lakó maroknyi elkötelezett katolikus csoport segítségével a lakótelep minden lépcsőházában plakátokat ragasztottunk ki. Ebben jeleztük, hogy indul a helyi katolikus közösség élete, hogy vasárnaponta rendszeresen megkezdődnek a szentmisék. A 30.000-es lakótelepen mintegy 18-20 ezer katolikusnak keresztelt ember élhet (feltételezve, hogy a lakótelepen élő fiatal átlag-életkorú népességnek mintegy 15-20%-a nincs megkeresztelve). Első misénkre – bár szórólapokkal széles körben meghirdetettük – mintegy 80-an jöttek el (ezeknek több mint fele gyermek). Későbbiekben megtudtuk, hogy még kb. 60-80 lehet azoknak száma, akik e területről Budapest egyik-másik templomába rendszeresen járnak szentmisére. Eszerint az itt lakó katolikusoknak hozzávetőlegesen 1,5 %-a tart rendszeres kapcsolatot az egyházzal.

Az első misék kis létszámának élménye után élesen merült fel bennünk a kérdés: Hol kezdjük a munkát? – Sokan javasolták, hogy mindenekelőtt “rázzuk fel” a lakótelepet: járjuk végi a lakásokat, kerüljünk minél többekkel kapcsolatba.

Tettünk ilyen kísérleteket is. Első karácsonyunkon a lakótelep minden postaládájába bedobtunk (az első szentmisére való meghívás után, most másodszor) egy híradást alapuló plébániánkról, valamint meghívást a karácsonyi szentmisékre és a pásztorjátékra. De ezek hatására mindössze 1-2 új családdal sikerült kapcsolatot felvennünk. Most, 4 év után, tervezzük a lakótelep végigjárását is, világi munkatársaink segítségével. De érkezésünkkor úgy tűnt, nem ez az első feladatunk.

A lelkipásztorkodás első feladata a szeretet-közösség építése.

1. HOGYAN KEZDŐDIK A SZERETET-KÖZÖSSÉG (COMMUNIO) ÉPÍTÉSE?

1. Általános szabály: A közösség létrehozásához előszöris ki kell tűznünk egy célt, amely megmozgatja az embereket.

PL. Mi célként tűztük ki, hogy valósítsuk meg Jézus új parancsát, “Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról fogják megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35). És a másik Igét, amely összefügg az előzővel: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek… ott leszek.” De mikor jövünk össze az Ő nevében? Mikor lehet köztünk? Csak ha úgy szeretjük egymást, ahogy Ő szeretett minket – ha készek vagyunk életünket adni (valamiképp) egymásért.

Így fog a lakótelepen lakók is megismerni rólunk Jézust, és így fognak elindulni a hit felé.

Ennek a célnak kitűzésével hívtunk meg első alapuló csoportjainkba a néhány fiatalt és felnőttet.

A már hagyománnyal rendelkező plébániák esetében: hányszor van tartós feszültség vagy pártoskodás a plébánia belső munkatársai, a kántor és sekrestyés; a képviselőtestület és a lelkipásztor közt. Elsődlegesnek tartjuk-e, hogy a kántor, a sekrestyés, a képviselőtestület mélyen evangéliumi életet éljenek? – hogy egymás közt, s a hívekkel megéljék a jézusi szeretetegységet? A plébánia lényege nem az, hogy pl. szól-e az orgona vagy nem. – Ha egy ház alapjai töredezettek, hogyan épülhet rá a ház? Ha a plébánia belső munkatársai közt egyenetlenség van, hogyan épülhet rá közösség?

Igaz, a lelkipásztornak tudomásul kell vennie, hogy szakadások mindig lesznek; amint az ősegyház vagy szent Pál sem kerülhette el azokat. De ahogyan szent Pál, ő sem nyugodhat bele ebbe.

Az Egyház, a plébániaközösség célja, hogy a Krisztus által megfogalmazott szeretet-egysége éljen benne. Akkor lesz “szentség”, akkor jelenik meg tagjai között Jézus, és akkor ismerik meg a többiek általuk Jézust. (vö. LG 1).

Ahogyan Szent II. János Pál pápától már idéztük: a 3. évezred lelkipásztori megújulása kulcsa és feltétele közösségek kialakítása, amelyekben a világ számára is megjelenik a jézusi kölcsönös szeretet (NMI 42-43).

Ha nagyobb, illetve már működő plébánián élünk: feladatunk a közösség belső munkatársai közötti szeretet-egység építése:

Sokszor olyan megkeményedettek az ellentétek, hogy egyszerre ezek a csoportok sem alakíthatóak át. De meghívhatjuk tagjait egy lelki csoportba, ahol elkezdjük gyakorolni az evangéliumi szeretet megélését, a szeretetben való megújulást. A meghívást ismét személyes beszélgetésekkel kezdjük, és így alakul ki a csoport.

De hogyan volna lehetséges ez?

2. A közösség elmélyülésének másik alap-szabálya: a. Egy langyos csoport nem alakítható egyszerre élővé, csak néhány személy, illetve egy “mag” kiemelése által.

Ezt mondja a csoportlélektan. Magunkra alkalmazva ezt így fogalmazhatjuk meg:

b. Egy langyos plébánia nem alakítható át egyszerre élővé, csak néhány személy, illetve egy “mag” kiemelése által.

Pl. Mi is kevés emberrel kezdtünk. Azoknak, akik misékre jöttek elmondtuk, hogy hiszünk Jézus ígéretében, és abban hogy Ő csodálatosan megjelenik azok között, akik a jézusi mérték szerint próbálják szeretni egymást. Aki szeretne elmélyülni a lelki életben, és bekapcsolódni ebbe a jézusi kalandba, az jelentkezzék egy „hittan” csoportba, ahol ezt a jézusi életet fogjuk tanulni. Az ifi csoportba 7-8, az jelentkeztek, a felnőttbe ugyanannyian

Egy idő után ez a kis csoport elmélyül, és valóban meg lehet ismerni őket arról, hogy új módon szeretik egymást. Ezáltal elkezd vonzani másokat és növekszik, sőt új csoportok alakulnak.

Pl. Ahol már működő plébániát vesznek át atyáink: A személyes ismerkedések után meghívják az erre nyitottakat egy lelkileg elmélyítő, a szeretetben mélyülő csoportba. Persze ezt meg is hirdetik, hogy ne lássék klikknek. De ha elő nem készítjük, talán senki nem lesz, aki jelentkezzék, vagy épp túl sokan….

Hogyan kell képeznünk egy csoportot, amelyik megújít az evangélium élésében, a kölcsönös szeretetben?

2. a. Egy közösség, melyben a személyes kapcsolatokat szeretnénk megerősíteni, személyes kapcsolatok építésével jöhet létre.

b. Egy plébánia híveinek szeretet-közösséggé alakítása általában 1-2-3 emberrel való személyes kapcsolat által kezdődik (s nem tömegek átalakulásával).

Egy lelkileg megújuló csoport kevés emberrel indul, és személyes kapcsolatok által születik. Személyes kapcsolat által, az ő lelki vezetésük (PO 9; PdV 81; EG 169) lelki elmélyülésük által. Ilyen személyes megszólítással kezdte Jézus is apostolai kiválasztását, és hasonló volt minden szent-megújulás első titka.

Jézus, akinek az egész világhoz szólnia kellett, akinek prédikációjára tolongva várt a nép, ráért sok személyes beszélgetésre, kapcsolatra: elsősorban a 12-vel, de másokkal is: Nikodémussal, Lázárékkal. – És Szent Pál apostol? Személytől személyig evangelizált. Így volt képes arra, hogy viszonylag rövid egy helyben tartózkodás után mindenütt alkalmas személyeket állítson, akik távozása után továbbvezették a közösséget. –

És Loyolai Ignác, vagy Don Bosco. És Teréz anyáék is. Kevesebbet beszélnek róla, de első követői elmondják:

Pl. Több kolléga élte meg a helyzetet, hogy amikor átvette a plébániát, annak benső tagjai között is feszültségek uralkodtak. S mikor beszélgetésbe kezdtek, volt, akik vállalták, hogy egy lelki csoportba lépjenek, és keressék a lelki elmélyülés útját. Mások ezt nem igényelték. Így csupán azokból alakult ki a csoport, akik vállalták ezt. S ez a mélyebb csoport 1-2 év alatt megerősödött.

Pl. Mi kevesen voltunk… Elkezdtünk személyes beszélgetésekre hívni azt a néhány fiatalt, felnőttet, akik elkezdtek misére járni. A beszélgetések során kerültünk mélyebb kapcsolatba, és tudtuk azokat, akiket érettnek láttunk, személyesen meghívni az elmélyítő csoportokba. Hogy miután majd nyilvánosan meghirdettük a csoportot, ők merjenek jelentkezni azokba. További lelkivezetésre hívtuk azokat is, akiket még nem éreztünk érettnek, hogy mélyebben a közösség magjává váljanak. De így egy idő után közülük is többen beértek, és jelentkeztek a csoportokba.

2. A Szentírás igéinek közös megélése a leghatékonyabb, vagy inkább egyetlen eszköz egy jézusi szeretetben élő csoport létrehozására.

Benedek pápa írja: „Isten Szava közösségteremtésre adatott nekünk” (Verbum Domini 2, 4, 85, 86).

Az Ige életre váltásának és a közösség „létrehozásának” folyamatát három szempontból világítjuk meg.

1. Az ige élése lángra lobbantja a szívet.

Ír erről Ferenc pápa is az Evangélium Öröme c. apostoli levelében. Úgy kell megélnünk az Igét, hogy az megsebezzen, lángra lobbantson bennünket. – A pap is csak így tud prédikálni, a hitoktató oktatni (főleg fiatalokat, felnőtteket).

Tapasztalat: Elkezdtem élni: Amit egynek tettetek… Megszólalt a kántor… rosszul, ideges szoktam lenni. Most feljött a kérdés: Szeretem én benne Jézust? – Jött a néni, aki be szokta kapni kezemet áldozáskor… Hazamenet az utcaseprő cigányokkal találkoztam – a városi tömegben… Mit tennék Jézusnak… Megrázott… Bélyeget vettek nekem – hogy bélyeggyűjtő korban ajándékozható legyen… Vörös, kommunista vezető volt rajta…. Benső kérdés: Imádkoztam én már ilyen emberért? stb.

Igét élő csoportokban egyik első gyakorlat: Szerezz örömet annak, aki legnehezebb, vagy legalább aki épp nehéz… Óriási a hatása. És nemcsak az élmény nagy, hanem a tapasztalat, hogy az ige élhető: sokakat egy ilyen találkozásban megérint Isten.

b) Az ige-élés természete szerint a kölcsönös szeretetre vezet

Az ige-élés világszerte terjedő gyakorlata hívás, hogy teljesebb odaadással törekedjünk szeretni Istent és felebarátunkat. Megfelel ez a fő parancs meghívásának; illetve annak, amit szent Pál még “sarkosabban” fogalmaz meg: “az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Gal 5,15). A szeretet csúcsa pedig az új parancs: “szeressétek egymást!” (Jn 13,34;15,12) Isten minden Szava a szeretetről szól, és a szeretetre hív: a szeretetben váltható életre (írja XVI Benedek pápa is első enciklikájában, amelynek címe: Isten a szeretet DC).

A szeretet kapcsolatot szül, “egymás” szeretetére vezet. Jézusnak a legfőbb parancsa az, hogy “szeressétek egymást”, legfőbb vágya az: hogy “legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21k); az Ige élése tehát a Jézus akarta irányba kell, hogy haladjon: a kölcsönös szeretet és az egység irányába.

Kezdjük el szeretni először családtagjainkat, munkatársainkat, plébániai közösségünk tagjait. Szeretni: új szeretettel – „amit egynek tettetek… nem tettetek”. Tegyek valamit szeretetből, amit egyébként nem tettem volna meg!

Szent II. János Pál pápa csupa szentírási igékkel, gondolatokkal jellemzi a közösségi lelkiséget… Amelyet az egyház megújulási útjának nevez:

“A közösségi lelkiség azt jelenti, hogy a misztikus Test egységének megfelelően figyelünk hittestvéreinkre. Megosztjuk örömeiket és szenvedéseiket, kitaláljuk vágyaikat és válaszolunk szükségleteikre, igaz és mély barátságot kínálunk nekik. A közösségi lelkiség azt a képességet is jelenti, hogy meglátjuk a másikban a jót, hogy úgy fogadjuk és értékeljük azt, mint Isten ajándékát: mint ’számomra való ajándékot’ is. A közösségi lelkiség végül azt jelenti, hogy megadjuk a testvérnek az ’őt megillető helyet’, hogy ’hordozzuk egymás terhét’ (Gal 6,2), és elutasítjuk azokat az önző kísértéseket, melyek folyamatosan fenyegetnek bennünket, s amelyek versengést, karrierizmust, gyanakvást és irigységet szülnek.”

Az idézett felsorolás minden szava mögött egy-egy szentírási Ige áll. Bármelyik mélyen élő keresztény csoportnak, és állandó feladata fenntartani a szeretetnek azt a „fokát”, amelyről a pápa ír, illetve amelyről Jézus, a Szentírás beszél. – Miért nem él sok csoportunk, plébániánk? Éppen a felsorolt tulajdonságok gyakori hiánya miatt

c) Az igét-élő csoportok megosztják lelki tapasztalataikat – s ez közösséget hoz létre köztük

Benedek Pápa Verbum Domini apostoli levélben¹ többször dicséri a közösségeket, amelyekben „közösen olvassák és beszélik meg az Igét, és az Igével megélt tapasztalataikat” (4, 71, 74, 94). Az Ige megéléséről is írja Ferenc pápa az Evangélium Öröme c. csodálatos levelét. Majd az ige éléséből fakadó tapasztalatok megosztására is vonatkoznak szavai: „Az igazság és a szépség minden hiteles megtapasztalása ki akar áradni, és minden mély szabadulást átélő személy érzékenyebbé válik mások szükségletei iránt. A jó a közlés által ver gyökeret és fejlődik.” (EG 9)

A lelki tapasztalatoknak ez a megosztása, mély – Istenből fakadó – közösséget szül közöttük.

Pl. Így éltünk- élünk mi is csoportjainkban. S ők (és mi) lassan vagy gyorsabban fejlődnek/ünk a szeretetben. Kegyelem ez – és mély kapcsolatot teremt: hallgatni egymás lelki tapasztalatait, kegyelmeit.

Pl. legutóbb: Az órán még tiltakozik: neki van egy olyan rokona, aki annyit ártott, hogy ő azt képtelen szeretni… Jövő órán beszámol, hogyan sikerült mégis…

Pl. Papi vasárnap esték:

Egyházunkban és hazánkban is terjednek híveknek és papoknak olyan élő csoportjai, amelyek – miközben testvéri-baráti légkörben jönnek össze – együttlétük egy részét arra fordítják, hogy lelkük legmélyebb élményeit osszák meg egymással, a Jézussal való találkozásokról beszélgessenek, amelyekre az Ige indította őket. Felületes témájú összejövetelekkel szemben ezek az együttlétek lelki családot hoznak létre, és minden alkalommal közelebb visznek Jézushoz, megerősítenek jézusi életünkben.

Az „Ige-élés” gyakorlata, illetve a lelki tapasztalatok közösségi megosztása érthetően ellenkezést válthatott ki bennünk, akik egy individuális lelki élethez voltunk szokva. Zsinatunk, pápáink viszont éppen abban jelölik meg az egyház megújulásának legfontosabb elemét, hogy minden konkrét lelkipásztori tervet megelőzően „elő kell mozdítani a közösségi lelkiséget”; „e nélkül keveset érnek az összes egyéb lelkipásztori erőfeszítések” (vö. NMI 43).

Az ige közösségben való élése, illetve a lelki tapasztalatok megosztása, amint alább részletesebben látni fogjuk, a közösség-építésnek egyik kiemelkedően hatékony eszköze. (Hasonlóan a közösség építésének új eszközei a közösségi spontán ima, a közös magasztalás, a közösségben való tanúságtételek különböző fajtái.)

5) „Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét és úgy kövessen”

A közösségépítésnek vannak Jézusi, (sokszor egyben csoportlélektani) szabályai. Ezek közt pótolhatatlan szerepe van a szenvedésnek is. És vannak sajátosan közösségi szenvedések.

Jézus tanítványai között is folyamatosak voltak féltékenykedések, súrlódások. Nincs olyan közösségekhez intézett apostoli levél, amelyben ne volnának erős figyelmeztetések: hogy ne szakadjatok szét. Sajnos a féltékenység, szakadás fájdalmát nem kerülhetjük ki. Sok közösség nagy lelkesedéssel indul. És óriási fájdalmak az első feszültségek… De éppen ezáltal is lesz igazi lelki iskola a közösség. A közösségi lelkiségnek – és az ige élésének is – szükségképp része: meg kell tanulnom egyesülni a kereszrefeszített Jézus fájdalmával… Ferenc pápa is írja EG-ban: „meg kell tanulnunk, úgy szenvedni, hogy amikor igazságtalan támadás vagy hálátlanság ér, megöleljük a megfeszített Krisztust, anélkül hogy belefáradnánk a testvériség melletti döntésbe.” (91)

Bizonyosnak kell lennünk magunknak is, hogy ez is része Jézus útjának. És éppen a szenvedés, a kereszt a legtermékenyebb gyümölcs-termő – amint Jézus keresztjén teljesítette be megváltásunkat. Ha ebben a bizonyosságban éljük meg a szenvedéseket, akkor az még közelebb visz Jézushoz. És akkor válunk alkalmassá arra, hogy másokat is hozzá vezessünk a közösségben megjelenő fájdalmak közepette.

2. HOGYAN KEZDJÜNK HOZZÁ IGÉBŐL ÉLŐ KÖZÖSSÉG LÉTREHOZÁSÁHOZ?

Minden lelkipásztor és sok keresztény keresi ma a plébániai és egyéb- közösségek építésének útját. Az ige közös megélése – a közösségépítés egyedülálló, kegyelmi útja. De hogyan kezdjek hozzá?

Az ige-élés gyakorlata, és az ige megélésével kapcsolatos tapasztalatok megosztása egy egyházi megújulási közösségben² született, majd tovább terjedt a lelkiség határain túl, és vált sok plébániai és missziós közösség éltetőjévé. – Természetesen a hívő közösség is csak elkötelezett személyes hitet élő egyénekből épülhet fel.

1. Először nekem magamnak kell megújulnom a hitben és életben

a) Először nekem magamnak kell elhinnem – új hittel – hogy csak Jézus, és a Jézussal egyesült emberek és közösségek újíthatják meg az Egyháza, a világot.

A Jézusi közösséget nem lehet emberi eszközökkel megszervezni, csak a Szentlélek által, csak Jézus vezetése által; csak az által a hit által, hogy “Isten szava eleven és éltető Szó” – Benne valóban Isten tud megszólítani, s ha válaszolok rá: akkor maga Isten fog élni, cselekedni bennem.

b) Először nekem magamnak kell elhinnem, hogy nekem is minden nap új életet kell élnem, Jézusnak és az Ő Igéjének vezetésével. És meg kell tapasztalnom egy újfajta mély találkozást: az Ige által Jézussal és a szeretettel.

– Mit tegyek? – Nekem is ez a tanács tette érthetővé, hogyan kell ezt minden nap élni: (Az igét élő csoportokban is ezt szoktuk tanácsolni) TEGYÉL minden nap – legalább egyszer! – valamit Jézus iránti szeretetből és a felebarát iránti szeretetből (illetve az Ige meghívásának megfelelően), amit egyébként (megszokott “jóságodban”) nem tennél meg…

Pl. Hasonló ez, mint jezsuita lelkiségben a külön elhatározás… exament particulare…

Határozzam el, tervezzem meg minden reggel: ma mi újat fogok tenni szeretetből, az Ige szellemében. – Ferenc pápa is ír erről: hogy tégy legalább naponta egyszer valamit, amit egyébként nem tennél meg. „Ha valaki csak egy apró lépést tesz is Jézus felé, felfedezi, hogy ő már tárt karokkal várja érkezését.” Itt van a perc, hogy azt mondjuk Jézus Krisztusnak: „Uram, ezerféleképpen menekültem szereteted elől, de most újra itt vagyok, hogy megújítsam szövetségemet veled. Szükségem van rád. Fogadj vissza újra… Isten képes mindig visszaadni az örömöt, hogy felemeljük a fejünket és újrakezdjünk. Ne meneküljünk el Jézus feltámadása elől.”

– Először magamnak kell megtapasztalnom, hogy az Ige intenzívebb élése a Jézussal való bensőbb és örömtelibb találkozásra vezet. Ha igazán megélem az Igét, fel kell ujjongania a szívemnek – mondja Ferenc pápa is Evangelii Gaudium c. apostoli levelében (EG 1-3): Ujjongva kell hálát adni a tapasztalatért, hogy “Nagyszerű lámpás lábam elé Igéd. Kinek van olyan törvénye, mint ez a szent törvény?! (Zs 118, ; MTörv 4,8) ­­Imámban el kell jutnom odáig, hogy átgondoljam: micsoda öröm, hogy Isten igéjét élhetem. – Ebből az örömből fakad vágyam a misszióra, az evangelizálásra: hogy továbbadjam Jézus szeretetét másoknak (Vö. EG 2-3). – …Legalább 1-2 hétig így kell élnem, hogy alkalmassá váljak arra, hogy másokat is meghívhassak erre a tapasztalatra.

c) Végül: El tudom-e hinni, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek Jézus nevében (azaz olyan szeretettel, ahogy Jézus szeretett minket), akkor Ő valóságosan meg tud jelenni közöttük (Mt 18,20)? Hogy annyira jelen van, hogy ebből megismeri a világ, hogy Ő van ott (Jn 13,34)? El tudom-e hinni, hogy létezhet a Jézusban való közösség, és hogy ez valóban Isten jelenlétének “jele és megvalósítója lehet” (vö. LG 1), és én, mint lelkipásztor ilyen jézusi közösség építésére vagyok hivatott?

Megértettem-e amit Szent II. János Pál pápa mond a Harmadik évezredbe lépve c. enciklikában, majd Ferenc pápa az EG-ban, hogy csak a Krisztusban megújult közösségek újíthatják meg a világot, ezek tudják megvalósítani az “új evangelizációt”?

– Ha élővé lesz bennem a tapasztalat, hogy az evangélium megélése az isteni életet hozza létre és táplálja bennem, akkor leszek képes rátenni életemet az Ige mindennapos megélésére. S akkor leszek képes másokat is meghívni: hogy Isten igéjére építsük életünket, kapcsolatunkat, közösségeinket.

2) Miként jön létre el az Igét-élő közösség?

a) Kikkel kezdjük

Az igét élő, és a tapasztalatokat megosztó csoport tagjait is általában egyenként kell meghívnunk – főleg, ha az első ilyen csoport születik körülöttünk. A csoport születésének feltétele, hogy keressük azt az 1-2-3 személyt, akikben vágyat fedezünk fel a mélyebb lelki élet, az Istennek való nagyobb odaadás után. Kezdjük el ápolni és építeni velük és a szeretet lelki-emberi kapcsolatát. Majd hívjuk meg őket az Ige-csoport megalapítására.

A tapasztalat világszerte azt mutatja: ha egy kis csoport elkezdi élni az Igét, majd a lelki tapasztalatok megosztásával egy lelki közösség születik közöttük, és Jézus kegyelmi jelenléte érezhetővé válik, akkor a csoport tagjaiban Isten kegyelmének új élménye születik meg: egy új béke, öröm, lelkesedés. Ez a csoport aztán kovásszá válik környezete számára, és nőni kezd, majd újabb csoportok születnek körülötte.

b) Hogyan kezdjük?

A csoport tagjait már az első találkozásokon (majd sokszor ismétlődően) meg kell hívnunk:

A reggeli imában elmélkedjük át, hogy az ige, amelyet kiválasztottunk hogyan ragyogja be napunkat. – Tervezzünk meg legalább egy cselekedetet, amelyben ez az ige konkretizálódik majd a felebaráti szeretet tette által.

– Az elhatározás legyen konkrét (ne általános), pozitív (nem azt határozzuk el, hogy mit nem teszek); és (főleg kezdőknél) ha egy csoport közösen éli, szerencsés részleteiben meghatározni mik a közös céljaink (mint pl. jó és konkrét szeretet-gyakorlat a nehéz ember, az „ellenség” szeretete) stb.

– Az igéből fakadó cselekedet mindig Isten-szeretetet és ember-szeretetet jelent. – Az Ige Isten felé irányít – és mindig a felebarát felé is.

Az Isten- és emberszeretet kapcsolatát fogalmazza meg János apostol 1. levele: ha szereted Istent, szeresd embertársadat! Ezt a témát elemzi és mutatja be nagy világossággal XVI. Benedek pápa első enciklikája is. Ezt írja: „A felebaráti szeretet út, amelyen találkozzunk Istennel, Jézussal is. Aki pedig becsukja szemeit a felebaráttal szemben, vakká válik Istennel szemben is.” (16.pont)

Az esti imában idézzük fel a választott igét. Adjunk hálát napunk kegyelmeiért. Majd vizsgáljuk meg, miként sikerült az Igét életre váltani.

Az ige-élésének fontos „próba”-kérdése: MIT TETTÉL ma az ige indítására (valami többet, mint szoktál, vagy nagyobb odaadással, mint szoktad)? Mit tettél Isten iránti szeretetből, s mit tettél a felebarát iránti szeretetből? Ismét a Szentírás szava visszhangzik: „Legyetek megvalósítói az igének, ne csak hallgatói!” (Jk 1,22).

– Aki erre törekszik, megtapasztalja lelki életének felfrissülését. Minden nap egy kegyelmi új felfedezést, új kalandot hoz magával. Érdekessé és örvendetessé válik a lelki élet

– A későbbiek során már nemcsak napi egyszeri jócselekedetre hívunk, hanem arra, hogy minél több cselekedet előtt igyekezzünk átgondolni: vajon az ige most mit jelent számomra, milyen fényt ad következő órámhoz, cselekedetemhez? Más szóval: most mit tehetek itt szeretetből!

II. János Pál pápa így ír az Ige megéléséről: “Az Ige figyelmes tanulmányozásában táplálékot és erőt találunk minden napi küldetésünk teljesítéséhez. Vegyük kézbe ezt a könyvet. Nyeljük le és emésszük meg, hogy életünk élete legyen” (EdE 65).

c) Miben áll az újdonság? Valaki azt mondhatja: én rendes keresztény vagyok, naponta olvasom az evangéliumot, az evangélium alapján élek: mi újat mondanak nekem a hallottak?

Kétféle újdonságról van szó:

Az egyik az, hogy a megszokottnál nagyobb odaadással törekszünk élni az igét (Éljük meg: hogy Jézus, ezt Neked teszem… Ez volt kis szent Teréz életszentségének „kis útja”.) Aki elkezdi élni, hogy minden nap legalább egyszer tegyen valamit egy ilyen „mélyebb” szeretetből, rövidesen megtapasztalja életének és csoportjának megújulását. – Ferenc pápa úgy fogalmazza ezt: hogy az igének meg kell sebeznie lelkünket – hogy érezzük meg, milyen kicsinyek vagyunk még ennek teljes megéléséhez, és támadjon bennünk új lendület.

A másik és nagyobb újdonság: az ige közös élése, és az Ige megélésével szerzett tapasztalatok, kegyelmek közösségben való megosztása. Ahol közösen élik az igét, pl. egy jegyespár, egy csoport vagy család, ez a lelkek nagyfokú harmóniáját hozza létre köztük. Hiszen a résztvevők életét Istennek, a Szentírásnak egy-egy közös titka járja át, mozgatja. Ennek következtében hasonlóak az élményeik, és emiatt könnyebben érhetőek egymás számára, könnyebben megoszthatóak egymással. A tapasztalatok megosztása nem működik ott, ahol nem élik nagy odaadással az igét. (Sok csoport ezért hagyja abba az ige-élésnek és a tapasztalatok megosztásának gyakorlatát, mert a résztvevők odaadása közepes, vagy gyakran egymás kritizálása zárja be lelküket. Ha nem figyelnek nagyon mélyen a másikra, gyakran úgy tűnik, hogy azok csak közhelyeket mondogat. Ennek eredménye, hogy nem izzik fel a szívük, és becsukódik Isten és egymás előtt.)

És hogyan hívjunk meg erre a megújult ige-élésre egy olyan „jó keresztényt”, vagy „jó embert”, aki nem érti, miért és hogyan kellene neki valami többet tennie? – Azt mondhatjuk neki: Tégy minden nap valami többet, mint amit szoktál! Tégy minden nap valamit külön szeretettel és szeretetből. (Ha a cserkész-parancsok között is szerepel, hogy minden nap tégy legalább egyszer jót, ez is azt jelenti: tégy valami „több” jót!). Sokszor közepessé váló kereszténységünkbe lángot hozhat egy ilyen elhatározás – és az erre motiváló indítások.

d) Élhető, izgalmas Ige választása

Vannak igék, amelyek a kezdőket jobban megszólítják, amelyek jobban megfogalmazzák, hogy Isten a hit milyen válaszát várja tőlünk. Ha néhány kereszténnyel, illetve egy csoporttal meg szeretnénk ízleltetni az Ige ízét, szerencsés, ha először olyan Ige megélésére hívjuk őket, amely kézenfekvően megfogalmazza, hogy radikális választ kér.

A hittel ismerkedő felnőttek (katekumen-jelöltek) első óráján több plébánia gyakorlatában gyakran egy „magas-követelményű” „igei” feladattal bocsátják haza a résztvevőket. Első „házi feladatuk” Jézus un. „új parancsa”: „Szeressétek ellenségeiteket!” Kezdőknek fogalmazzuk úgy is: Szerezz örömet annak, aki nehéz számodra! Ha van ellenséged, haragosod, tégy felé a szeretetnek egy lépését; ha nincs: keresd meg azt, aki – akár kicsi dologban – nehéz számodra, és szerezz neki örömet.

Hogyan lehet motiválni ezt a meghívást? Hiszen ha hittel ismerkedőkről van szó, ezek még nem is hisznek igazán, nem ismerik Jézust? – kérdezheted. – Annyit mondhatunk nekik: Ez az Isten, akit kerestek – maga a Szeretet. Csak az sejtheti meg Őt, aki elindul a szeretet útján. Az ember szíve mélyén érzi a szeretetre való hívást, de vannak helyzetek, amelyekben túl nehéznek találjuk ezt. Például lemondunk a nehéz emberekkel való kapcsolatról. Ha viszont megnyitjuk szívünket a nagyobb szeretet felé, és az ajándékozás lépéseit tesszük “nehéz” embertársaink felé – közelebb kerülünk önmagukhoz, és Istenhez. Próbáljátok ki!

A jelenlevők esetleg vitatkoznak, elmondják, kinek miért nem tudnak megbocsátani. – De a következő órára sokan lelkendezve térnek vissza. Tettek egy maguk számára is elképzelhetetlennek tartott lépést. És megtapasztalták, hogy a szeretet csodát művel. A hittant vezetők pedig mindig újra azt élik át (amit a hit-jelöltek bizonyára nem fogalmaznának meg így), hogy Isten megérintette ezeknek az embereknek szívét. Megvalósult Jézus ígérete: aki „szeretetben él, az Istenben él és Isten él benne” (1 Jn 4,16); aki szeret annak Jézus kinyilatkoztatja magát (Jn 14,21). Előfordult, hogy valakinek nem sikerült szeretnie a nehéz embert; hogy visszautasították. Ilyenkor a csoport vezetői segítséget nyújtottak neki. A többieknek a közösségben elmondott tapasztalata viszont lendületet adott azoknak is, akik első alkalomra nem mertek “lépni” vagy elfelejtették a feladatot.

Ilyen kezdés által e csoportokban megszületett a tapasztalat, hogy a hit, az Ige, életet alakító valóság. Ebben a szellemben és ilyen “gyakorlatokkal” folytatódtak a hittanok: az Ige életre váltásának – és a tapasztalatok megosztásának életet- és közösséget építő gyakorlataival.³

Vö. Találkozás a kereszténységgel hittankönyv ilyen céllal íródott: hogy a kölcsönös szeretetre, Jézussal egyesülésre vezessen – minden óra végén javasol egy témába vágó igét: házi feladatot.

d) A katekumenátus rendjében a katekumenek (a bérmálkozók és az elsőáldozók is) igét választanak maguk számára, amelyet aztán elmondanak a “befogadás szertartásában”. Itt is felmerül a kérdés, milyen legyen ez az ige? Érvényesek az imént mondottak:

– Ne válasszanak túl bonyolult, hosszú vagy elvont igét, bármilyen szép is az: inkább legyen az ige útmutató – lehetőleg életük minden órájában megélhető.

– Ne csupán hálaadó vagy dicsőítő ige legyen: inkább olyan, amely jézusi cselekvésre ad indítást (elsősorban a felebaráti szeretetre – Jézus legfőbb parancsára. Pl.: Amit egynek tettetek legkisebb testvéreim közül, azt nekem tettétek). És a legjobb, ha kifejezi az Isten-szeretet és ember-szeretet összekapcsolódását: Azt, hogy az emberszeretethez Istentől kapunk erőt, vagy hogy az ember szeretete által “belépünk Istenbe”. Amint ezeket különösen János evangéliuma és 1. levele fogalmazzák meg: Pl. “Aki szeretetben él, Istenben él, és Isten él benne” (1Jn 4,16). Vagy: “Mi átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket” (1Jn 43,14).

– Az ige kinek-kinek helyzetéhez, lelkiállapotához szabott. De törekedjünk arra, hogy ne csak tiltó, vagy kijelentő igét válasszanak, hanem olyat, amely utat mutat.

Az ideális az, ha a katekumen a befogadás szertartásában nem csak azt mondja el, hogy miért tetszett neki ez az ige, hanem azt is, milyen megújult cselekedetekre indította őt.

3) A „tapasztalatok” megosztásáról⁴

Az igéből fakadó cselekvés gyümölcsöt terem. Az első gyümölcs – ami valamiképp mindig jelen van –, maga a szeretet tette, illetve a találkozás Jézussal (a szeretet tettében, és különösen, ha az nehéz). – Egy másik gyümölcs lehet: hogy az igéből fakadó cselekvés gyakran kegyelmi meglepetést okoz: az Istennel való egyedi találkozás meglepetését. – Isten gyakran ad egy harmadik ajándékot: hogy az igéből fakadó (Istennel egyesült) cselekvés néha rendkívüli gyümölcsöt terem a felebarátban vagy a körülményekben.

Az intenzív ige-élés mély megtapasztalásokhoz vezet, és a közösségben ezeket a kegyelmi tapasztalatokat oszthatjuk meg egymással. Az ősegyház közösségét Szent Lukács így mutatja be: mindenük közös volt, a hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke (vö. ApCsel 2,42; 4,32). Tehát nem csak az anyagi javaikat tették közösbe, hanem a lelkieket is. Így valósult meg a közösség.

A tapasztalatok, kegyelmek „megosztása” ma már ismerős, de sokfelé még újdonságnak számít egyházunkban. Évszázadokon át ez alig volt ismerős, de azért mégis ismerős volt mélyen élő szerzetesi közösségekben vagy mélyen katolikus családok esti imáiban.

A lelki élet mesterei mindig buzdítottak, hogy ajándékozzuk egymásnak azokat a kegyelmeket, amelyeket Istentől kaptunk, amelyeket ajándékként éltünk meg. Szent Pál is fontosnak tartja, hogy „egymás hite által megerősödjünk”.

Nagy Sz. Teréz fájdalommal írja: Megdöbbenéssel kell megállapítanunk, hogy a vallásos emberek, sőt szerzetesek között is természetes az, hogy világi hiúságokról, sőt helytelen dolgokról is szívesen beszélgetnek, de „ha valaki Isten szolgálatára adja magát, vagy erről beszél, akkor felzúdulnak. Azt hiszem, hogy maga a sátán igyekszik így intézni ezt az ő szempontjából nagyon fontos dolgot, hogy azok, akik igazán szeretni akarják Istent, ezt annyira titkolják, míg másokat arra bír, hogy tisztességtelen vonzalmaikat is annál nyíltabban vallják meg. Én azt tanácsolnám a mélyebben lelki életet élni akaróknak, hogy igyekezzenek más magukfajta emberekkel barátságot kötni és érintkezni; hogy beszéljék meg egy mással azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a lelkiéletben találkoztak.”- „Mert ha valaki jó szándékkal beszél ezekről a benső dolgairól, hasznára lesz azoknak, akik hallgatják, és a beszélőben is növekszik a szeretet azáltal, hogy továbbadja másoknak Isten ajándékát”.⁵

Korunk igét élő csoportjai, a fenti elvek szellemében, megosztják egymással a kegyelmi gyümölcsöket, amelyeket az Ige életre váltása termett számukra.

Ma sok megújulási mozgalom felismerte, hogy a lelki közösség építésének kiemelten fontos eszköze a kegyelmi megtapasztalások megosztása; ez az, ami a kegyelmi közösséget, az Istenben való kapcsolatot különös mélységgel építheti közöttünk.

Korábban az egyházatyák, ma az egyház zsinat utáni tanításai ismételten biztatnak a lelki tapasztalatcserére: hogy ez valósuljon meg már a hittanórákon, és az egyéb közösségekben is. –

a) Mit mondunk el, amikor „tapasztalatunkat” megosztjuk?

Veszély: hogy valaki vég nélküli történetbe kezd, mert bár igazat akar mondani, de elmondja lelki rezdüléseinek minden részletét. Hogy lehet megtanulni röviden beszámolni egymásnak? – Egy jó ige-csoportban – egy papi vacsorán 15 perc alatt 6-8 ember el tudja mondani az igével megélt tapasztalatát, ha megtanítjuk a rövid beszámlóra őket.

– A rövid beszámoló titka: elmondjuk, hogy Isten igéje (illetve a Lélek) milyen tettre indított. Mit tettem az Ige szellemében, az Ige indítására? Mit tettem a felebaráti iránti szeretetben? Hol találkoztam Istennel azáltal, hogy Neki tettem valamit – az Ige indítására?

Ferenc pápa írja a prédikációról, hitoktatásról: Akkor élő, ha tanúságot teszünk, saját tapasztalatunk elmondása által.

Általában akkor igazi ajándék a tapasztalatom, ha nemcsak nagy (kegyelmi) sikereimet mondom el, hanem említem botladozásaimat és újrakezdésemet (az elesésből való felkelést), mert ez biztosan közel áll a legtöbbekhez (és a legközelebb áll a valósághoz is).

Jálics Ferenc kiemeli, a lelki tapasztalatok megosztásáról szólva, gyengeségeink megvallásának fontosságát. Amikor egy pap egy hitoktató megvallja, hogy gyenge volt, de Isten erejéből mégis újat kezdett, ez a legnagyobb biztatás másoknak is, hogy felkeljenek gyengeségükből.⁶

– A tapasztalatokban elmondhatjuk azt is, ha az igéből fakadó cselekedet önmagunkban vagy másban valamilyen isteni gyümölcsöt termett. Ez is hálaadás Istennek, azért hogy a szeretet, amelyet (az ige indítására) mi közvetítettünk mások felé, gyümölcsöt hozott. És ezt valóban csak hálaadással jogos elmondanunk: mert tudjuk – hogy az igazi cselekvő maga Isten (vö. Jn 15,5).

– Az ige éléséről folytatott tapasztalatcsere tehát egyfajta hálaadás. Akkor jó, ha hálaadásra indítja magát a beszélőt, és hálára és cselekvésre indítja a nyitott lélekkel hallgatót. (A Zsoltárok közt számos ilyen jellegű hálaadó tanúságtétel található!)

b) A tapasztalatot hallgatók feladata

Amikor valaki lelki tapasztalatát megosztja, Istennel való találkozásáról beszél. Ezt a vallomást a szív mélységére figyelő szeretettel kell hallgatnunk. – A csoportvezetők feladata, hogy a csoportot erre a tiszteletteljes és természetfeletti egymásra-hallgatásra vezessék.

A hallgatókat meg kell tanítani egy mély odafigyelésre – amelyben nem csupán a kimondott szóra figyelünk, hanem a szív mélyére, amely az esetleg dadogó szóban fel akarja tárni, ajándékul akarja adni magát.

A tapasztalathoz senki kommentárt ne fűzzön, ne szóljon bele (és soha ne engedjük meg, hogy valaki eközben viccelődjék) – mert ez a másik benső megnyílásának megsértését jelenthetné.

A tapasztalatot hallgatóban gyakran támadhat kritika, amelynek sok oka lehet, de mindenképp oka az, hogy nem tudja Jézus szemével-szívével nézni-hallgatni a beszélőt. A tapasztalatokat hallgatók abból az alapállásból induljanak ki: hogy a beszélgetés az ő szempontjukból egy nagy lehetőség, hogy gyakorolják magukat abban, hogy Jézussal egyesülten nézzenek a beszélőkre. S ha ítélet támad bennük, Jézussal egyesítsék szívüket, hogy képesek legyenek nem ítélni, hanem szeretettel nézni a megszólalókra.

Ha egymásra mélyen figyelő hallgatók vannak jelen, akkor vagyunk Jézus nevében együtt: s akkor a megszólalások is szabadabbá és jézusibbá válnak. A kritikusan hallgató viszont nem Jézus jelenlétét hordozza, nem tud az ő tekintetével nézni a többiekre.

(Ritkán előfordul, hogy valaki tapasztalata által olyan szemléletet közöl, amely a jelenlevőket félrevezetheti. Ilyenkor a vezető feladata, hogy tisztelettel és nagy tapintattal helyreigazítsa ezt – lehetőleg pozitív megfogalmazással, hogy szava ne legyen bántó.)

c) A megosztás veszélyei

– Nem válhat ez öndicséretté? – Ha helyesen alakul a beszélgetés: akkor Isten-dicséretté, hálaadássá válik. Hálaadássá azért, hogy Isten, és az Ő igéje, működött bennünk; pl. oly módon, hogy hívott, ne csak hallgatója legyünk, hanem tettekre váltója. Arról teszünk tanúságot, hogy Isten igéje élő-cselekvő! És szól bennünk, és irányít.

Hiúság kísértése felmerülhet, és fel is merül… Sz .Ignác tanácsa: Ha a jó cselekedet közben annak abbahagyására kísért a sátán, mondd neki: nem érted kezdtem, miattad nem is hagyom abba.

Lehetnek további hibák. Hogy mégiscsak önmagunkat toljuk előtérbe: érzelmeinkről, hullámzásainkról, vagy saját teljesítményünkről beszélünk; azt domborítjuk ki, mekkora fájdalmat, nehézséget győztünk le, s nem azt: hogy hogyan találkoztunk ebben Istennel.

Általános szabály tehát: ne érzelmeinkről és a történet részleteiről beszéljünk (mert ezek szubjektívek; zavarhatják azokat, akik más érzelmi állapotban vannak), hanem arról tegyünk tanúságot, hogyan fedeztük fel egy helyzetben Jézust, hogyan szólítottuk meg-, köszöntöttük őt; illetve mit tettünk – akár vidám, akár levert érzelmi állapotban – Jézusért, a felebarát iránti szeretetből.

Vigyázzunk a rövidségre is.

Befejezésül

Az Igét élő csoportok és az Új Evangelizáció

Az Ige megélése egyesít az Élő Igével, és Benne egyesít minket egymással, közösséget alkot. Az Ige megélése (és a megélt tapasztalatok cseréje) újra és újra lángra gyújtja a csoport tagjainak szívét, és megerősíti Jézusban való kapcsolatukat, közösségüket. És a közösségben kapott fájdalmak is alkalmak lehetnek, hogy egyesítsenek Jézus megváltó szenvedésével. Csak így születik meg az egység.

A Krisztusban megélt szeretet-egység, a jézusi közösség az új evangelizáció legfontosabb eszköze. Benne valósul meg kicsiben és élőben az Egyház, amelynek az a hivatása, hogy a világ “szentsége” legyen: azaz “jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek, és az egész emberi nem egységének” (LG 1).

Korunk egyházának tapasztalata igazolja, hogy az igét közösen élő csoportok világszerte Jézus és az egyház megjelenésének élő jelei, és megtérések elindítói mind az európai egyházakban, mind a missziókban.