Közösség: befogadás, megtérés (Johari ablak)

A KÖZÖSSÉG NYITOTTSÁGA

és a hit átadása

(A Johari ablak)

A csoportdinamikában és a kommunikáció-tudományban egyaránt ismerős egy séma (az un. a Johari ablak), amely azt ábrázolja, hogyan alakul, illetve miként nyílik, vagy csukódik be az ember a (közösségi) kommunikáció hatására.¹ Vessünk egy pillantást az embernek erre a – sémánk által elemzett – tulajdonságára:

Az emberi személy megnyílásra, nyitottságra született. A lélek benső vágya, hogy megértsék, elfogadják őt, illetve, hogy ő minél közvetlenebb kapcsolatba-kommunikációba kerülhessen másokkal. Életének legnagyobb élményei – a szülő-gyermek kapcsolat, a barátság, a szerelem – elválaszthatatlanul összefüggnek e vágyának bizonyos mértékű megvalósulásával.

Az elfogadottság élménye – egészséges körülmények között – a csecsemőkorban a legteljesebb. A csecsemő létét, személyiségét meghatározza a védettség, a szeretettség élménye. A csecsemő, majd a gyermek személye nyitott, szabad, mert – és amennyiben – anyja, illetve családja szereti őt.

A növekedés során az ember további kapcsolatokat keres. Ezek nélkül nem tudna létezni. De közben – különösen az önállósulás, a serdülés éveitől kezdve – tapasztalja, hogy nem értik meg őt, s elkezd bezárkózni. Meg kell tanulnia, hogy nem mindent mondhat el, nem mindent mutathat meg magából. Kialakul benne a szerepjátszás, a titkolózás, a rejtegetés, a védekezés, a félelem.

Egy adott környezetben az egyén érzékelni képes, hogy itt milyen mértékben fogadják el őt. Személyisége ezzel arányosan nyílik meg vagy zárul be.

– A Johari ablak szemléletesen ábrázolja ezt a folyamatot: Az ábrán négy mezőt látunk. Ezek alkalmasak arra, hogy szemléltessék helyzetünket mások jelenlétében, illetve egy közösségben.

Az ábra megértése végett képzeljük el, hogy egy idegen kultúrájú csoportba kerülünk. Mit tapasztalunk? – Rövidesen érzékeljük, miként tekintenek ránk a csoport tagjai. Elfogadóan, vagy elutasítóan. Lehet, hogy bizonyos cselekedeteink után – számunkra ismeretlen okok miatt – gúnyos mosolyt veszünk észre egyesek arcán, vagy mások összesúgnak. Ezáltal egyre bizonytalanabbakká válunk.

Sémánk szemlélteti, hogyan alakul az ember személyisége (cselekvése) az embertársi kapcsolatokban, vagy az őt körülvevő közösség (csoport) hatására; annak kommunikációs terében.

Mit jeleznek a Johari ablak egyes mezői.

I. mező: – Ha az ember másokkal találkozik, vagy ha idegen csoportba lép, általában ÉN-jének egy kicsiny részét meri csak megmutatni: azt, amelyről úgy véli, hogy a csoport tagjai elfogadják. S ha úgy tapasztalja, hogy valamiben még mindig nem fogadják el, akkor tovább zárul, mindaddig, amíg azt nem érzi, hogy most már nem találnak benne kivetnivalót (vagyis ameddig egyensúly nem áll be az ő magatartása és a csoport normái, illetve a csoport elfogadó igenlése között). – Az ábrán az I. négyszög az ÉN-nek azt a területét jelzi, amely “én általam ismert”, és “mások által ismert”, vagyis amit megmutatok magamból, mert tudom, hogy ezt elfogadják. Ezt nevezzük a “szabad cselekvés mezőjének”, hiszen itt nem ér kifogás magatartásomért, itt jutottam közös nevezőre a csoport elvárásával, ezért itt cselekszem szabadon.

II. mező – ÉN-emnek az a része, amely “én általam ismert”, de “mások által nem ismert”, mert a külső elvárásoktól vagy ítéletektől való félelmemben elrejtettem azt mások elől. Ez a II. mező, a “rejtegetés mezője”. (Tapasztaljuk, hogy van ÉN-ünknek egy része, amelyet mi magunk ismerünk, de amelyet mások előtt eltitkolunk.) Minél nagyobb e mező, annál kisebb a “szabad cselekvés mezője”, annál kevésbé vagyok személyiségemben és cselekvésemben szabad; annál görcsösebb vagyok.

III. mező – Van még egy tényező, amely társas kapcsolatokban az ember szabad cselekvését korlátozza. Gyakran azt tapasztaljuk, hiába rejtegetjük bensőnket, a többieknek még mindig van rajtunk kivetnivalójuk. Ez még jobban elbizonytalanít bennünket. – Gyakran érezzük – különösen, ha egy csoporttal állunk szemben -, hogy van bennünk valami, ami “én általam nem ismert”, “mások által ismert”; azt tapasztaljuk, hogy a többiek tudnak (vagy gondolnak) rólunk valamit, de előlünk eltitkolják, hogy mi az. Ez a III., az ún. “vak-folt mezője”. Ez a mező az emberi elbizonytalanodás, bezárkózás egyik tényezőjét, okát szemlélteti: Minél nagyobb ez a mező, annál korlátozottabbnak érezzük magunkat, annál kisebb a “szabad cselekvés”.

A hit átadása és megélése a közösségben

A fentiek alapján elemzésünk három részre oszlik:

1. Mennyiben és hogyan lesz – csoportdinamikai szempontból – a keresztény közösség a hit átadásának helye a nem hívők számára; 2. a keresztény közösség mennyiben a hit átadásának helye a hívő szülők gyermekei esetében; 3. milyen értelemben mondhatjuk – sémánk fényében -, hogy a hit megélésének elsődleges helye a közösség?

1. A hit átadása a nem-hívőknek (a megértés)

Jézus azt mondja: “Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,15). – Jézus szándéka szerint tehát a keresztények ismertetőjele a közösségi szeretet (a kölcsönös szeretet) lesz. Azaz lesz valami a keresztény (kölcsönös) szeretetben, ami felhívja a világ figyelmét, ami Krisztus követőinek ismertetőjele lesz.

Az ősegyház közösségei valóban arról voltak felismerhetők, hogy tagjai szeretik embertársaikat és szeretik egymást. A nem-hívők ezt tapasztalva indultak el a megtérés útján. (“Nézzétek, hogy szeretik egymást”, mondták a kívülállók. Vö. ApCsel 2,44-47; 4,32-34; 5,12-14.) Ugyancsak megtérések elindítói voltak minden korban az egyháztörténelem krisztusi közösségei, s ugyanilyen kisugárzásuk van korunk Krisztusban megújuló közösségeinek. Ezt mutatják a tények: Pl. hogy míg az un. Nyugati kultúrában visszaszorulóban van a (népegyházi) kereszténység, korunk „megújulási” közösségeinek (mint Teréz anya, a fokolárok, Taizé, a karizmatikus csoportok, és más keresztény mozgalmak közösségeinek) hatására világszerte ezrek és tízezrek térnek Krisztushoz.

Mi ennek az oka?

A megtérés kegyelmi folyamat. A hitre való megtérések hátterében ott van az a Krisztus, aki megjelenik a szeretetközösségekben (Mt 18,20).² Ugyanakkor a megtérés nyilvánvalóan nem független a természetes lélektani folyamatoktól sem. (Gratia supponit naturam.) Lélektani oldaláról két szempont világítja meg számunkra a keresztény közösség titkát. Egyrészt az, hogy a keresztény szeretet (ideális esetben) sajátos radikalitásra képes, másrészt az, hogy ha e radikális szeretet közösségben jelenik meg, akkor egyedülálló (megnyitó-átalakító) hatással lehet a közösség tagjaira és a közösséggel érintkezésbe lépőkre.

Ami a keresztény szeretet radikalitását illeti: – félve beszélünk erről, mert tudjuk, mennyit mulasztunk, mi keresztények, e téren. De amikor az egyháztörténelem és a jelen nagy, vonzó és megtérések tömegeit elindító közösségeinek titkát keressük, mégis meg kell állapítanunk, hogy első – krisztusi és lélektani – erőforrásuk a hit volt, egy sajátos, radikális szeretetben megvalósulva. E krisztusi szeretet lélektani motiváltságának jelentőségét különösen is megvilágítja, hogy a nem hívő pszichológusok jelentős része, elméletben is, tagadja az önzetlen szeretet lehetőségét. (S ha valaki – mint pl. E. Fromm – nem tagadja, érvelését könnyen misztikusnak vagy idealistának bélyegzik.) S. Freud vagy a magyar Selye János pl. állítják, hogy “a szeresd felebarátodat, mint önmagadat elvet nem lehet összeegyeztetni a pszichológia vagy a biológia törvényeivel … Az önzés, akár tetszik, akár nem, minden élőlény szükségszerű jellemvonása. S ha becsületesek akarunk lenni önmagunkkal szemben, akkor be kell vallanunk, hogy senkit sem szeretünk annyira, mint önmagunkat…”.³ Ez a felfogás nagyon reális. Isten nélkül aligha mondhatnánk ennél többet. De éppen itt rejlik a krisztusi szeretet-elv sajátsága! Ahogyan K. Rahner megfogalmazza: természetes erővel vagy logikával az ember nem tud eljutni a felebarát szeretetéig, hiszen “a merőben véges és mindig megbízhatatlan ember önmagában nem indokolhatja meg, hogy valaki teljes szeretettel elkötelezze magát mellette”. De a hit mégis elvezetheti az embert idáig. Az ember vágya – mondja Rahner -, hogy feltétel nélkül tudja szeretni embertársát, és hogy őt is feltétel nélkül lehessen szeretni, Jézus Krisztus által teljesült; azáltal, hogy Jézus egyesült az emberrel (minden emberrel). Azóta szerethetünk “minden embert az Isten-szeretet feltétlenségével“. – Vagyis a keresztény szeretetet akkor érthetjük meg, “ha Jézus azon szavait, hogy minden egyes felebarátunkban valóban őt magát szeretjük, nemcsak úgy fogjuk fel, »mintha« őt szeretnénk…, hanem radikálisan és fenntartás nélkül,”, szó szerint értjük e szavakat – mondja Rahner. Így “az embert elfogadó Abszolút Szeretetbe burkoltan hittel és szeretettel igent mondunk Krisztusnak” – embertársunkban.⁵ – A keresztény tehát azért tud “feltétel nélkül” szeretni, mert a megbízhatatlan és változékony ember “mögött” tud a megbízható és változatlan Istenről. Csak Ő biztosíthatja, hogy érdemes feltétel nélkül szeretnie.

(Aki hisz abban, hogy embertársa minden gyengesége és megbízhatatlansága ellenére is isteni érték, s hogy éppen az ő szeretete is felébresztheti benne ezeket az isteni lehetőségeket -, más motiváltsággal rendelkezik a szeretetre, mint az, aki elvileg se tartja lehetségesnek az önzetlen szeretetet!)

A történelem és korunk keresztény közösségeinek titka és vonzóereje tehát az volt, hogy “hittek a szeretetben” (vö. 1Jn 4,16); hogy gyengeségük tudata nem akadályozta meg őket abban, hogy rá ne lépjenek a szeretetnek Krisztus által kijelölt radikális útjára.

Ami a krisztusi szeretet közösségben való megjelenését illeti, ennek jelentőségét jól érzékelteti velünk a Johari ablak. (Csoportdinamikai szempontból itt válik nyilvánvalóvá a krisztusi közösség megtéréseket kiváltó ereje és Jézus ígérete: “arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”.)

Az emberi személy felszabadulása az volna, ha minél nagyobb mértékben szabadon cselekedhetne (I. mező), ha nem kellene rejtegetnie magát (II. mező), ha nem kellene félnie attól, hogy nem értik meg (III. mező). – Mikor valósulna ez meg? Annál nagyobb mértékben, minél inkább azt tapasztalná, hogy embertársai elfogadják őt olyannak, amilyen ő, ha azt tapasztalná, hogy “feltétel nélkül” szeretik őt.

Ha valaki idegen csoportba lép – láttuk – metakommunikációs “vevőkészülékével” először is puhatolózni kezd, hogy mennyi ott a “szabad cselekvés” területe, illetve mekkora a kötelező “rejtegetés”, s mekkora a “vak-folt mezője”. Ahol egymás elfogadása a törvény, ott a csoportba lépő a szabad légkörből, a csoport tagjainak egymás iránti magatartásából, az iránta megnyilvánuló viselkedésből csakhamar leolvassa a helyzetet, hogy elfogadják őt. Ezért egyre többet mer megmutatni magából. És amilyen mértékben csökken benne a “rejtegetés mezője”, s tapasztalja, hogy a “vak-folt mezője” is kicsiny, olyan mértékben nő a “szabad cselekvés mezője”: A közösség elfogadása által egy újfajta szabadságot tapasztal meg.

Most válik érthetővé, mit jelöl a IV., az “ismeretlen cselekvés” mezője. Bizonyos képességeink, illetve azok mélyebb személyiségi rugói sem önmagunk, sem mások előtt nem ismerősek. – Az ember a cselekvés során tanul meg cselekedni, a cselekvésben tapasztalja meg és bontakoztatja ki önmagát. De szabad cselekvéséhez szüksége van az embertárs (a közösség) igenlésére, elfogadására, biztosítására. Minél kisebb a “szabad cselekvés mezője”, annál kevésbé képes az ember cselekedni, azaz megélni, megtapasztalni önmagát. Képességeink, ÉN-ünk egy része, egy életen át többé-kevésbé rejtett, elnyomott, kiszorított, ismeretlen marad: “Én általam nem ismert”, “mások által nem ismert”. A szerető, elfogadó közösség hatására az ÉN-nek, illetve a cselekvésnek nemcsak azok a területei szabadulnak jobban fel, amelyeket önmaga (tudatosan-ösztönösen) rejtegetett (II. mező), vagy amelyeket maga nem ismert ugyan, de embertársai ismertek (III. mező), hanem eddig ismeretlen, új területek, képességek bontakoznak ki benne. – Sok energia, amelyeket a rejtegetés vagy a másoktól való félelem (a II. és III. mező) kötött le, felszabadulhat… A személyiség mélyén kavargó, számos bizonytalanság, örvény így elsimulhat, napfényre kerülhet, a kényszeredettség oldódhat. Az ÉN jobban feltárul mások és önmaga előtt, mer szabadabban cselekedni, s ebben új módon tapasztalja meg önmagát. – Mindez a személy benső örömét, felszabadulását, magára találását eredményezi.

Az egyén e megnyílás során olyan elemi, egzisztenciális élményt él át, amely a lélek mélyéig megrázza őt. Természetesen keresni kezdi a közösségben uralkodó, és eddig nem tapasztalt szeretet, béke és öröm titkát. – Így indulhat el Isten felé, hogy Benne keresse és találja meg a titok nyitját.

A krisztusi közösség tehát valóban a hit átadásának, a hit felé való elindulásnak a helye: A krisztusi közösséget valóban arról ismerik meg – s arról ismerik meg benne Istent -, hogy tagjai jézusi módon próbálnak szeretni. Mint valaha az ősegyházban vagy a nagy egyházi megújulások idején…

Miért van, hogy sok keresztény közösség nem vonz? Hogy csak elvétve találkozunk ilyen “hatékony” közösségekkel?

– Az, hogy egy csoport keresztényekből áll, nem mindig jelenti azt, hogy tagjai megpróbálnak a feltétlen szeretet, a bizalom légkörében együtt lenni, s Jézus szeretetével szeretni egymást. Ezért a csoportba lépőnek gyakran nem támad az a benyomása, hogy itt feltétlenül szeretik őt.

– Önmagában az sem mond sokat a csoport légkörének nyitottságáról, hogy a csoport “jól működik”:

A Johari ablak jól szemlélteti, hogy egy csoport keltheti első benyomásra a derűs, jól szervezett közösség látszatát, de ebből még nem biztosan következik, hogy a közösségben az elfogadó szeretet uralkodik, illetve, hogy tagjai igazán szabadok.

A Johari ablak nemcsak a csoportba lépő állapotát szemlélteti, hanem az egész csoportét. A csoportba lépő (általában) alkalmazkodni kényszerül az együttes légköréhez. Egy “jól összeszokott” csoportban viszont minden tag ösztönösen tudja, mennyit szabad megmutatnia magából, és tudja, ha túllépné a megengedett “szabad cselekvés” határait, éppúgy kigolyóznák, mint a csoportba lépő újoncot. – A csoport működőképességének háttere ilyen esetekben az, hogy tagjai elfogadták a csoport normáit, s ennek megfelelően “berendezkedtek” (lelkük mélyén tudomásul vették, hogy nem szabadok, hogy rabszolgái saját csoportjuk légkörének).

Ha valaki belép egy összeszokott csoportba, ott könnyen zavarba lehet őt hozni. A félelemben, zavartságban, a „szabad cselekvés mezője” kicsi. De valójában nemcsak benne kicsi a „szabad cselekvés mezője”… A szó mélyebb értelmében a „szabadság” (a benső megnyílása) kicsi lehet csoport tagjaiban is, csupán ők már megszokták ezt.

Hogyan lehet, a csoportban mégis felszabadultság uralkodik, ha ezek az emberek nem szabadok? – Sok csoport (látszólagos) felszabadultságának oka, hogy tagjai hallgatólagos megegyezéssel megállapodtak a kölcsönös “őszinteségben” -, hogy a csoporttagok “becsülettel” megmondják egymásnak véleményüket, az “én általam ismert” és “mások által ismert” (III.) mező vonatkozásában -, s ez a szabadság érzetét kelti. Így lecsökkentették a “vak-folt mezőjét”. De a “rejtegetés mezője” (II.) változatlanul nagy maradt, a “szabad cselekvés” pedig kicsi. Hiányzik egymás mélyebb megértése, belső világának elfogadása, egymás egyénisége mélységeinek tiszteletben tartása.

A csoportba lépő ilyen esetben vagy észleli a szabadság (a feltétel nélküli szeretet) hiányát vagy (és a világban többnyire ez történik) maga is átveszi a csoport normarendszerét, s ugyanolyan játékot, kapcsolatokat fog folytatni, mint a csoport tagjai. S ha a csoportban marad, legfeljebb egy “így működő” csoport alkatrésze lesz, de nem növekszik a benső szabadságban, az elmélyülő kommunikációban. Egy ilyen légkörű keresztényekből álló csoport természetesen nem fogja az elemi felszabadultság, öröm és Isten-közelség érzetét kelteni a csoportba lépőben, azaz nem fogja elindítani őt a megtérés útján.

2. A hit átadása a gyermekeknek (és a szocializáció)

Hogyan adják át hitüket a keresztény szülők gyermekeiknek, illetve, milyen szerepe van a közösségnek e téren?

A krisztusi közösségnek pótolhatatlan jelentősége van a hit átadásában, illetve a gyermek keresztény szocializációjában. A csecsemő életében, a csírájában bontakozó egyéniség kialakításában elsődleges szerepe van az anyának (a “jelentős másiknak”), aki a csecsemő személyes létének első biztosítéka. Mellette rövidesen szerepet kap a szocializációban a családi közösség. De a növekvő gyermek lassacskán túllát a család határain. S a szülők által közölt vallási értékek döntő igazolása az lesz számára, ha szülei mögött megpillant egy nagyobb közösséget, amely hozzájuk hasonló erkölcsi-emberi normák szerint rendezi be életét. – Példás életet élő sokgyermekes keresztény családok sarjai is gyakran súlyos válságba jutnak, ha kapcsolatba kerülnek a világgal, s azt tapasztalják, hogy csak szüleik élik a tőlük tanult életformát, míg egyébként a világban a hamisság, az önzés uralkodik. A keresztény közösséghez tartozó családok gyermekei viszont – a szociológiai felmérések szerint – összehasonlíthatatlanul kisebb mértékben vannak kitéve ennek a megrázkódtatásnak.

A gyermek e nagyobb közösségben tanulja meg véglegesen, hogy a szeretet, bizalom, becsület, hűség, nyitottság, ajándékozás stb. evangéliumi értékei érvényesek és megélhetők a szűkebb családi közösség keretein túl is. Nem is annyira “értelmi” eltanulás ez, hanem, a Johari ablakon ismertetett szabályok értelmében, a személyiség megnyílása, egy nyitott személyiség-struktúra kialakulása.

A szociálpszichológia kifejezésével: egy úgynevezett vonatkoztatási (referencia) csoport híján az ember képtelen létezni, képtelen egy normarendet vagy erkölcsi értéket képviselni. Csak egy nagyobb közösség biztosíthatja azt a pszichikai “mágneses erőteret”, amely képessé teszi a gyermeket, majd a növekvő személyt arra, hogy megmaradjon a krisztusi normák – a keresztény szeretet, önzetlenség, nyitottság stb. – elveinek alapján egy olyan világban, amely nem ezek szerint a normák szerint rendezkedik be.

3. A hit megélése (és a közösség)

A keresztény hit közösségben élhető meg. Ennek ontológiai háttere, hogy az ember közösségi lény: a Szentháromság képére, közösségére van teremtve. Evangéliumi gyökere, hogy Jézus kölcsönös szeretetre hívta övéit (Jn 15,12k), közösséggé, egyházzá formálta őket; azt mondta nekik, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, Ő ott lesz közöttük; s hogy közösségük szeretetéből ismeri meg őket a világ (Mt 18,20; Jn 17,23).⁴ Ennek szociológiai magyarázata többek között, hogy egy életforma, amely “e világban van, de nem e világból való”, egy életforma, amely eltér a megszokottól – például az ellenségszeretet, a szegénység, tisztaság ideáljában -, ha következetesen élik, szükségképp közösség igényét hozza létre (minél elkötelezettebben élik tagjai a világtól eltérő értékeket, annál jobban igénylik a közösséget azokkal, akik hasonló normák szerint élnek). A jézusi életformát élők tehát a jézusi közösségben, találják meg lelki otthonukat, támaszukat (referencia csoportjukat). Ideálisan az egyházi közösség volna az a „hely”, amely otthont nyújt a keresztényeknek. A történelem gyakorlatában korszakról korszakra új és új elkötelezett közösségek (mozgalmak) születtek az egyházban, hogy otthont nyújtsanak a korszakonként új módon elkötelezetten élni akaró keresztényeknek. (Miközben az egyházban úja és újra kísértett a középszerűség, a közepes elkötelezettség.)

A Johari ablak több szempontot megvilágít ebben az összefüggésben: Egy közösségben, amelynek légkörét az imént vázolt evangéliumi szeretet-elv határozza meg – a “szabad cselekvés mezője” nagy, míg a “rejtegetés” és a “vak-folt mezője” kicsi. Egy ember, aki elkezdte megvalósítani az evangéliumi elveket, sajátosan a keresztény közösségben fogja tudni megélni hitét. – Egyrészt – és kezdeti fokon – azért, mert itt érzi otthon magát. Sajátosan megfigyelhető ez az újonnan megtérőknél. Amint kilép a nyitott légkörű közösségből, s olyan embertársi kapcsolatokba kerül, ahol nem a krisztusi törvények uralkodnak, ahol a “rejtegetés”, illetve a “vak-folt mezője” nagyobb, azonnal érzékeli magán, hogy ő is ösztönösen becsukódik. Visszatérve a közösségbe újra megnyílik, újra érzi a felszabadultságot. A keresztény közösség tehát otthona lesz: Itt találja megvalósulva azt az életformát s azt az ideált, amire vágyik. – Másrészt a közösség lesz a hit szerinti élet begyakorlásának helye is a keresztény számára.

Korunk élő kisközösségeiben közismert e fejlődés: A megtérő rövidesen megérti, hogy a közösség nemcsak mentsvár, hanem iskola is. Megérti, hogy a keresztény közösség célja nem csupán az, hogy meleg fészket biztosítson tagjainak, hanem hogy segítse új emberekké alakulni őket, akik képesek környezetük átformálására. A kereszténynek sajátosan a nyitott, szabad légkörű közösséghez való tartozás adhat erőt, hogy megőrizze nyitottságát az olyan emberi kapcsolatokban és közösségekben is, ahol a “szabad cselekvés mezője” nagyon kicsi. Így válik alkalmassá arra – a közösség, a referencia csoport segítségével -, hogy személyiségének szabadsága, nyitottsága meghívás legyen embertársai számára, illetve, hogy zárt emberi kapcsolatok és közösségek az ő közreműködésével elinduljanak a megnyílás útján. – Végül a Johari ablak szemlélteti azt is, hogy a keresztény számára a közösség a hit megjelenésének helye lesz abban az értelemben is, hogy az tanítja meg őt a szeretetből vállalt szenvedésre, lemondásra.

A keresztény közösség tagja azt tapasztalja, hogy a kölcsönös szeretet fenntartása, egymás hosszú távú elfogadása, a lélek nyitottan tartása (a “rejtegetés” és a “vak-folt mezőjének” következetes felszámolása), a mindig újra jelentkező önzésről, mások megítéléséről való folytonos lemondást, a szeretet állandó aszkézisét, a fájdalom elfogadását követeli tőle. Ez a tapasztalat vagy eltávolítja őt, vagy elvezeti Jézus keresztjéhez, a napi kereszthordozáshoz. De eközben tapasztalja meg a húsvéti titoknak, a halál és élet egységének valóságát is.

Befejezésül

Tanulmányunk kiinduló kérdése az volt, mi a keresztény közösség titka; mennyiben mondhatjuk, hogy a hit átadásának és megélésének helye a közösség. – Válaszunkat a csoportdinamika szempontjából próbáltuk megvilágítani. – A Johari ablak által szemléletessé vált előttünk a közösség és a személy kapcsolata, illetve az, hogy minél nyitottabb egy közösség, annál jobban képes megnyitni a csoportba lépőt. – Láttuk, hogy az ember egyre teljesebb megnyílásra vágyik, de az őt igazán elfogadó közösségek híján zárt marad. Viszont a kereszténységnek egyedülálló lehetősége, krisztusi motívuma van arra, hogy megélje a feltétel nélküli önzetlen szeretetet. – S végül vázoltuk, hogy az élő krisztusi közösség az evangéliumi élet továbbadásának és megélésének melegágya.

Vö. Szentmártoni Mihály, Benő Antal: A lelkiélet lélektanához. Eisenstadt, Prugg, 1984, utal a Johari ablakra 69.old.

Rosberg, Massall B.: A szavak ablakok vagy falak (Erőszakmentes kommunikáció) Budapest, Agykontroll, 2002.