A communio egyháztan

a Vatikáni Zsinaton, és a későbbi egyházi tanításban és gyakorlatban

(Tomka Ferenc)

(Megjelent: Sapientia füzetek 2014)

A II Vatikáni Zsinat leggyakrabban használt új szava a communio volt, amint ezt a zsinati aktákat elemzők is kimutatták. II. János Pál pápa írta a Christifideles Laiciben az 1985-ös Püspöki Szinódus anyagát összefoglalva: „Az egyház: communio… Ez a leghatékonyabb meghatározás, amelyet az egyház önmagáról megfogalmazott a II. Vatikáni Zsinaton…” (CL 19)

A) Mit jelent, hogy az egyház communio? ¹

A communio szó nem fordítható egyszerűen közösségnek. Ezzel a szóval jelöljük az Eukarisztiát, a Jézussal való személyes és közösségi egyesülést a szentáldozásban. Ez a szó jelzi az egyház tagjainak misztikus egységét Krisztus testében. Ez a szó (és mások) utal a Szentháromság egységének misztériumára is, illetve az egyház meghívására, hogy ahhoz hasonlóan váljék eggyé. A communió tehát a zsinat utáni szóhasználatban egy mély misztikus Istenben való egyesülést jelent. – Visszatérés ez Jézus eredeti tanításához:

1) Mit mond a szentírás?

Jézus egyetlen biztos látható jelet határoz meg és ígér meg, amelyből a kívül-állók megismerhetik övéinek közösségét, az Egyházat: „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13.35).

Búcsúbeszédében mintegy utolsó meghívásaként, vagy végrendeleteként megfogalmazza: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te Atyám énbennem és én tebenned, úgy legyenek ők is egyek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21-2) – Jézus tehát az egyház legfontosabb elemének ismertetőjegyének jelöli meg a communiót = a teljes, „isteni” egységet.

Jézus azt is megígérte, hogy ahol akár ketten vagy hárman együtt vannak az ő nevében (az egyház ősi értelmezése szerint ez azt jelenti, hogy az Ő szeretetében), ott Ő maga fog megjelenni hívei között.

Az Apostolok Cselekedetei háromszor hangsúlyozza, hogy mivel a hívőknek „egy volt a szíve lelke, az apostolok nagy hatással tettek tanúságot Jézus Krisztusról” -, illetve: „a hívek száma napról napra növekedett” (2,42-47; 4,32-33; 5,12-14). Tehát az Egyház, az evangelizáció ott működött, ahol a híveknek egy volt a szíve lelke, ahol élő volt a szeretet közöttük.

Szent Pál összes levele és a katolikus levelek is a keresztény közösségek első feladatának tartják, hogy „mindenekelőtt szeressétek egymást”, hogy egyek legyetek, mint Krisztus testének tagjai, mint egyetlen templom építőkövei stb.

2) Mit mond a II. Vatikáni Zsinat, majd a zsinat utáni egyházi megnyilatkozások

Legismertebb és idézettebb a Lumen Gentium konstitució megfogalmazása: „Az egyház mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (LG 1; vö. GS 21, CL 18-31; VC 41-42; RM 1; NMI 42).

A zsinat, majd azóta az Egyház, szoros összefüggésben látja az Eukarisztiát és az Egyház közösségi voltát. A Liturgikus Konstitució az Eucharisztiát úgy mutatja be, mint az egyházi élet középponti misztériumát, csúcsát és forrását. Általa valósul meg leghatásosabb módon az emberek megszentelése. Az Eukarisztia „célja”, hogy akik áldoznak, eggyé legyenek. (SC 59; vö. LG 3, 7,11).

Az Unitatis redintegratio ökumenikus dekrétum az eucharisztikus közösség megvalósulását tekinti az egész ökumenikus folyamat végső céljának: az egy Eucharisztiában való közös részesedés jelenti az egyház egységének, a tökéletes egyházi communio-nak” (UR 4).

A zsinati és zsinat utáni teológia nemcsak 7 szentségről beszél, hanem beszél Jézusnak, az Egyháznak, a közösségnek stb. szentségi valóságáról. Minden szentség lényege: hogy jelen van benne egy látható jel – amely tartalmazza a kegyelmet és közvetíti azt amit e jel jelez.

Az idézett szentírási helyek és számos egyházi dokumentum kijelenti, hogy az Egyház akkor és ott lesz Isten jelenlétének szentségi jele, amikor és ahol megvalósul benne a communio, az olyan méretű szeretet-egység, amelyben maga Jézus tud megjelenni (Mt 18,20), és amelyben az Ő jelenlétét jelzi és „tartalmazza” a szeretetközösség. Ezért lesz az isteni módon hatékony, hogy általa a nem hívők megismerhetik Krisztust, mert maga Krisztus él e közösségekben.

B) Az ellenvetések és a tények

1) Az ellenvetés

A communió egyháztannal szemben több teológus kinyilvánította meg-nem értését. Gondolataik ily módon foglalhatóak össze: Igaz, hogy egyes rendkívülien elkötelezett keresztények olyan mélyen közösségi életet élnek, hogy ezek valóban szentség-szerűen működnek: a közöttük levő szeretet hatására valóban sokan megtérnek. De az egyháznak sokkal több közössége, plébániája, szerzetesi közössége vagy püspöki kara által nem valósul meg ez, azaz ezekkel találkozva nem térnek meg az emberek. – Vajon lehet-e egyetemes érvényűnek nevezni a communió egyháztant, ha az egyház nagyobb részében nem valósulnak meg annak lényegi ígéretei, a nem-hívők megtérése?

Súlyos ellenvetés. De úgy tűnik, hogy az egyház jelen átlagos valóságát szembeállítja Jézus szavaival, vagy a zsinatnak, pápáknak – kiemelten II. János Pál pápának – határozott kijelentéseivel.

Vajon tagadható, hogy Jézus azt ígérte, hogy ott fogják őt megismerni, ahol a hívek mély szeretet-egységben élnek? És Jézus semmilyen más összefüggésben nem ígérte, hogy valami által megismernék őt. Az apostolok Cselekedetei, láttuk, elválaszthatatlanul összekapcsolja a szeretet-közösség létét az igehirdetés hatékonyságával.

XVI. Benedek pápa egy bíborosként írt írásában válaszol a fenti ellenvetésre. Ő a communio egyháztan jelentőségét abban látja, hogy ez a szemlélet adja vissza az egyház helyes látásmódját: amennyiben az egyházat természetfeletti közösségnek tekinti, amely a Szentháromság és Krisztus vonásait hordozza magán, és szakramentális küldetést hordoz a világban.

Az írás megfogalmazza, hogy a Zsinat után az Egyházzal kapcsolatban sok (egyébként fontos) gyakorlati-szociológiai szempont került előtérbe (az Isten Népe fogalom kapcsán a világiak jogai, demokratikus vonásai; az egyház társadalmi küldetése, a püspökök jogai, a kollegialitás, az ökumené stb.), de háttérbe szorult a legfontosabb, az egyház misztérium-, szakramentum jellege. A communio-egyháztan megjelenése – a pápa jellemzése szerint – újra hangsúlyt tett az Egyház misztérium voltára. E tanítás egyszerre beszél a communio misztériumáról, és annak láthatóságáról is, Jn 13,34 stb. szellemében. – Ilyen értelemben a „communió-egyház” helyett még inkább „Jézus-egyházról” kellene beszélni. ²

A zsinat utáni pápák és egyházi megnyilatkozások (úgy tűnik az idézett ellenvetésre vonatkozóan is) ki merik mondani, hogy az új evangelizáció korunk kereszténységének, lelkipásztori munkásainak, papságának és szerzetességnek megtérését kívánja: új hitet (pl. hitet Jézus ígéreteiben, mint Jn 13,34), és teljesebben evangéliumra épített életet. (vö. DpPMV bevezetés; CL 2, 10,16,17; VC 104; KÁD 47, 53-56; NMI 42; EiE 49). Az új hittel élő keresztényekből születhetnek olyan közösségek, amelyek az új evangelizáció eszközei lesznek, s amelyek által a kereszténytelenné lett világ megtapasztalhatja Jézust.³

2) A II. vatikáni zsinatnak és a zsinat utáni pápáknak válasza

A zsinati és zsinat utáni egyházi dokumentumai ismételten megfogalmazzák, hogy az Egyház, a plébánia annyiban tölti be küldetését, amennyiben „szakramentum”: vagyis a közösségében hordozza és láthatóvá teszi Krisztust.⁴

– „Az Egyház feladata, hogy a Szentlélek vezetésével szüntelenül megújulva és megtisztulva megjelenítse és láthatóvá tegye az Atyaistent és az ő megtestesült Fiát”, írja már az Egyház a mai világban c. dokumentum (GS 21).

3) Mit igazolnak a tények?

Ratzinger bíboros írja egy könyvében, amelyben súlyosan szól az Egyház jelen kríziséről: „Ami reményre ad jogot az egész egyház területén – és pontosan a krízis központjában, a nyugati világ egyházában –, olyan új (közösségek) mozgalmak kivirágzása, amelyek a hit benső életerejéből fakadnak”.⁵ XVI. Benedek pápaként is ismételten szólt a lelkiségben megújuló és egymás szeretetében élő plébániai és egyéb közösségek pótolhatatlanságáról és termékenységéről.⁶ Hasonlóan a megújuló plébániai közösségek és a mozgalmak lelkipásztori-szakramentális kisugárzását és példáját idézték folytonosan nemcsak II. János Pál, hanem a legtöbb szinódus, illetve azok dokumentumai.⁷

Ferenc pápa működése és sok kijelentése is azt fogalmazza meg elsőként, hogy jobban higgyünk az evangéliumban, mint saját emberi cselekvésünkben, vagy egyházi jogszabályokban. Csak a jézusi hit tudja megújítani az Egyházat.

C) Az Egyház és a lelkipásztorkodás előtt álló feladatok

A közösség, a communio elsődleges a 3. évezred lelkipásztorkodásában, illetve az új evangelizációban.

1) II. János Pál pápának és püspöki szinódusoknak megfogalmazásai szerint

Ezt a zsinati és egyéb egyházi dokumentumokat összefoglalva a legtöményebben II. János Pál pápa fogalmazta meg előbb a Cristifideles Laici-ben, majd a Novo Millenio Ineunte c. apostoli levelében.

A CL 34 így ír: A hitét elhagyó nyugati társadalom megújítását „csak egy új evangelizáció tudja elérni…” Ennek feltétele, „hogy e régiókban és nemzetekben az egyházi közösségek keresztény szövete megújuljon.”

„Ez az új evangelizáció… az érettebb egyházi közösségek létrehozására irányul, melyekben fölragyog a hit, és teljes egészében megvalósul a Krisztus személyéhez és evangéliumához való ragaszkodás, a szentségi találkozás és közösség Ővele, és a szeretetben és szolgálatban bontakozó élet.” (CL 34)

– A NMI is kijelenti: az egyház csak akkor töltheti be „szentségi” küldetését a világban, ha szeretetközösségként jelenik meg. Az apostoli levél 42-43 pontja a téma legteljesebb összefoglalását adja. Lássuk lényegét:

„Lelkipásztori programjainknak abból az ’új parancsból’ kell fakadniuk, melyet ő adott nekünk: Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34).”

„Az egyetemes Egyház, és a részegyházak szintjén szilárdan el kell köteleznünk programunkat, a koinoniara, a communiora. A communio a szeretet gyümölcse és jele; ez a szeretet az örök Atya szívéből áramlik, s a Jézustól kapott Lélek ontja azt felénk (vö. Róm 5,5), hogy mi mind „egy szív, egy lélek”’ (ApCsel 4,32) legyünk. Ennek a szeretetközösségnek a megvalósításával lesz az Egyház „szentség”, vagyis „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének”

Az Úr meghatározott szavakat mondott e témakörben, nem szabad alábecsülnünk jelentőségüket. Az Egyház történeti haladásához igen sok dologra lesz szükség az új évszázadban is, de ha a szeretet (agapé) hiányzik, akkor minden más hiábavalónak bizonyul.”

Majd a 43. pont így folytatja: „A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat – ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz, és válaszolni akarunk a világ várakozására.

Mit jelent ez konkrétan? Mielőtt felvázolnánk a gyakorlati, lelkipásztori kezdeményezések programját (a 3. évezred teendőit), előbb a közösségi lelkiség előmozdítása a feladat. Ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk, mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése történik, mindenütt, ahol családok és közösségek épülnek.”

– A hitoktatást „a terméketlenség veszedelme fenyegeti”, ha a szentségben részesülteket, vagy a növekvő gyermekeket nem fogadja be élő közösség, írja a CT (24).

– „Az igehirdetés vagy a szentségkiszolgáltatás nem elégséges” ha azoknak, akik ezekben részesülnek, nincs módjuk élő keresztény közösségbe kerülni (EiE 49).

2) Az új evangelizációval foglalkozó szinódus gondolatai

Mind a szinódust előkészítő tervezetben, a Lineamentában, mint a szinódus záró üzenetében a leggyakoribb téma a közösségiség, a communio:

A Lineamenta erősen fogalmazott: „Az evangelizáció és a katekézis terméketlenségének oka a modern időkben egy ecclesiológiai (az egyház lényegét-létét érintő) probléma: amely arányos azzal, hogy az egyház (a helyi egyház, a plébánia vagy egyéb közösség) mennyiben válik igazi testvériséggé – és nem úgy működik, mint egy gép vagy egy szolgáltató üzem” (2).

A szinodus üzenete hasonlóan fogalmaz sok helyen: „Krisztus a történelem során, az Egyházban ad ’teret’ nekünk arra, hogy találkozzunk vele, mert az Egyházra bízta” igéjét, a szentségeket valamint –– „a közösség tapasztalatot, mely tükrözi a Szentháromság misztériumát, és a Lélek erejét, mely képessé tesz mások felé a szeretetre.”

„Olyan befogadó közösségeket kell formálnunk, melyben minden kivetett otthonra talál, konkrétan megtapasztalja a közösséget, mely a kiábrándult kortársakat a szeretet lobogása miatt vonzza. – ’Nézzétek, hogyan szeretik egymást ezek a keresztények!’”

„Rajtunk múlik, hogy manapság konkrétan megtapasztalhatóvá tegyük az Egyházat, hogy szaporítsuk a forrásokat, ahová meghívhatjuk szomjazó embertársainkat, hogy találkozzanak Jézussal, hogy az élet sivatagában oázist nyújtsunk nekik. Minden keresztény közösség, s az Úr minden tanítványa felelős ezért, minden egyesünkre pótolhatatlan tanúságtétel van bízva, hogy az evangélium mindenkinek megérinthesse az életét…” (3)

XVI. Benedek pápának a hit évét megnyitó levele is a lelki közösség építésére hívott: A Porta Fidei a hit megújításának első feladataként azt jelöli meg, hogy éljük, váltsuk tettekre Isten Igéjét. Majd többször beszél arról, hogy az Ige megélésével szerzett kegyelmeket mondjuk el egymásnak. Ez a közösség- és kapcsolat-építésnek egy mély jézusi útja. – A pápa így fogalmaz: Ha táplálkozunk az Igével, ha a megtérés útjára lépünk, akkor tudjuk másoknak „egyre jobban megmutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (2). Ezért is előzi meg a Hit éve, a meghívást az új evangelizációra. De a kegyelmeket nem azért kapjuk, hogy megtartsuk magunknak, hanem hogy erősítsünk azzal másokat. „A hit akkor növekszik, ha a szeretet tapasztalataként éljük meg, amelyet ajándékba kaptunk; és (akkor növekszik tovább) ha továbbadjuk azt, mint a kegyelemnek és az örömnek tapasztalatát. – Ez tesz termékennyé (bennünket), mert kitágítja a szívet a reményre, és megengedi (megadja a kegyelmet), hogy úgy tegyünk tanúságot, hogy az életet szüljön.” (7. vö.6)⁸ – Így vezet a megélt hit, és az arra építő közösségi kapcsolat az új evangelizáció felé.

c) Ferenc pápa irányelveiben

A mondottak szellemében kapnak súly Ferenc pápa kijelentései is: Lumen fidei kezdetű enciklikában írja: „A személy mindig kapcsolatokban él. Másoktól ered, másokhoz tartozik, élete a másokkal való találkozásokban növekszik. A megismerés, még az önismeretünk is kapcsolatokra épül […].” (LF. 38)

Ilyen szellemben érthető, amit Ferenc pápa a közösségi döntések fontosságáról ír: Először megvallja, hogy „az én kormányzásom jezsuitaként kezdetben nagyon elhibázott volt.” Mert mindent magam döntöttem el. De – folytatja: „Idővel sok mindent megtanultam. Az Úr megengedte nekem ezt a kormányzási pedagógiát, még fogyatékosságaim és bűneim ellenére is. Buenos Aires-i érsekként kéthetente találkoztam a hat segédpüspökkel, és évente többször a papi szenátussal. Kérdéseket vetettek fel, lehetett vitatkozni is. Ez nagyon sokat segített nekem abban, hogy a legjobb döntéseket hozzam. – Hiszem, hogy a tanácskozás nagyon fontos. A konzisztóriumok, a szinódusok például nagyon fontos fórumai az igazi és aktív tanácskozásnak. Ugyanakkor kevésbé merev formákat kell adni nekik. Valódi, nem formális konzultációt akarok.. Azt akarom, hogy a tanácskozás valóságos és ne formális legyen.”⁹

D) Befejezés – összefoglalás

A fentiek szellemében minden lelkipásztorkodás elsődleges célja, ahogyan az idézett egyházi dokumentumok is megfogalmazták, hogy a keresztény „csoportosulások” valóban szeretet-közösséggé váljanak, amelyekben megvalósulhat az egyház szentségi küldetése, amelyben megjelenhet Jézus, és megmutathatja magát a világnak.

Az „új evangelizáció” eszköze, útja: a Communio-egyház. De Isten köztünk való jelenlétét tanúsító közösségek, plébániák csak az evangéliumot mélyen megélő, egymást (és a nehéz embereket is) szeretni akaró keresztényekből jöhetnek létre.

A lelkipásztorkodás első feladata, hogy megtért, Istennel egyesülő és egymást szeretni vágyó embereket (elsősorban felnőtteket!) neveljen, akikből kialakulhatnak az új evangelizációra alkalmas közösségek. (vö. AA 10, 17,18; AG 37; EN 77; NMI 42; EiE 13,26). A communio szemlélete a lelkipásztorkodásra vonatkozóan azt hangsúlyozza, hogy az Egyház célja nem csupán a hívek egyéni megszentelése. Istennek az a terve, hogy „ne külön-külön szentelje meg és üdvözítse az embereket, hanem tegye őket néppé”, a Szentháromság életét és magatartását tükröző közösséggé (vö. LG 9). A keresztények életformája nem a magukba zárkózás. Ellenkezőleg: „folyamatos érintkezésben kell élniük egymással”, mert csak egy isteni-jézusi kapcsolatban – közösségben-communióban – valósíthatják meg keresztény életüket (létüket) és apostoli küldetésüket (AA 17,18; CL 20).