A megváltás 2000 éves jubileumára – elmélkedések

Lelkigyakorlatos elmélkedések

a megtestesülés és megváltás 2000 éves jubileumára

Tomka Ferenc

1. előadás

A MEGTESTESÜLÉS ÉS A MEGVÁLTÁS TITKA

A kereszténység a megtestesülés, a megváltás 2000 éves jubileumát ünnepli, s mi magyarok a magyar kereszténység 1000 éves jubileumát is. Lelkigyakorlatunk célja a jubileum titkainak átelmélkedése, s egyúttal előkészítése, begyakorlása annak, hogy odahaza – egyházközségünkben, családunkban – hogyan ünnepeljük a jubileumi évet.

A Szentatya így ír, a jubileumi évet meghirdető bullájában: “Soha nem éreztük annyira adósságunknak és kötelességünknek, mint most, hogy magunkénak valljuk az Apostol dicsőítő és hála énekét: ‘Áldott legyen Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket fönn az égben. Mert Benne választott ki minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt, hogy Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk; hogy magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában megajándékozott minket… Tudtunkra adta ugyanis akaratának misztériumát, hogy az idők teljességében Krisztusban mint főben újra egyesit mindent, ami a mennyben és a földön van.’ ” (Ef 1,3-5. 9-10)

Az üdvtörténet Jézusban éri el csúcspontját és találja meg végső értelmét. Benne nyertünk “kegyelmet kegyelemre halmozva”; igy vált lehetővé, hogy megbékéljünk az Atyával… (IM 1.)

Mi a megtestesülés, a megváltás jelentősége?

1. A megtestesülésben és a megváltásban Isten, Jézus Krisztus odaadása által (a Szentlélekben), véglegesen magához öleli az embert, az emberiséget: Az isteni teljességet, tisztaságot, tökéletességet kereső ember, Krisztus által eljuthat, a nagyságra, az isteni tökéletességre – az isteni életre.

2. A megváltás által az ember megtalálja isteni küldetését – megtalálja önmagát

Az egész emberiség a teljes, a mindig teljesebb életre vágyik. Ez a keresés mozgatja a történelmet. Ezt kereste minden vallás, minden filozófia, erre törekszik minden humánus társadalom.

Jézus megváltása az, amira minden ember lelke mélyén vágyott, sőt olyan ajándék ez, amely az emberiség minden várakozását fölülmúlja – mondja a pápa. (IM 1).

Ha az ember átadja magát a megváltó Krisztusnak, ha követni kezdi Krisztus tanitását, akkor rálép az emberi beteljesedés útjára; s maga Isten, maga Jézus lép be életébe.

3. Minden vallás egyforma?

Gyakori állítás: Egy az Isten – illetve minden vallás egyforma!

Ebben több igazság van: Valóban minden tisztult vallás tartalmaz mély emberi igazságokat (az isteni “igazság csirái”, ahogy már szent Ágoston mondta), hisz’ mindegyikben az emberek közös isten-keresése nyilvánul meg. Minden vallásban lehet üdvözülnie annak, aki hittel és tiszta lelkiismerettel követi tanítását (vö. Rom 2,14-16). Minden vallásban éltek és élnek szent emberek és nagyon tökéletlen emberek is. (Lehetséges, hogy elbűvöl bennünket egy nem keresztény, pl. egy buddhista tisztasága, életszentsége, mig elriaszt egyes katolikusok vagy akár egyházi vezetők méltatlan, taszító magatartása.)

Mondhatjuk-e akkor, hogy Jézus valami lényegileg újat hozott?

Igen! A különböző vallások az Igazság egy-egy szeletét, metszetét tartalmazzák, mig Jézusban az Igazság teljessége jelent meg köztünk. Ezt nagyon nyilvánvalóan megérthetjük:

a) Az emberben ellentétes vágyak, álmok, ideálok élnek. A különböző vallások és filozófiák éppen ezért gyakran egymással ellentétes elvekre épitenek, ellentétes célokat tűznek maguk elé.

Pl. a buddhizmus kitűzi az anyagi világtól, az ösztönöktől, való megszabadulás, megtisztulás ideálját. S ebben van egy nagy igazság; ezt bizonyos értelemben a keresztény is ideálnak tartja. De ezzel egyidőben a buddhista szükségképpen valamiképpen elutasitja az anyagi világot (csak a pusztulásra, a megsemmisülésre tartja azt méltónak), idegennek érzi magát a világban.

Számos filozófia ellenkezőleg: felértékeli a világot (s ebben is van sok igazság), de rabjává válik a világnak, az anyagi dolgoknak.

Voltak vallások, irányzatok, amelyek a szenvedést, az önsanyargatást tették központi helyre, mások próbálták elfeledni, letagadni, kiiktatni az életből vagy gondolatrendszerükből a kiiktathatatlan szenvedést és a halált.

A kommunizmus (nem először a történelem folyamán) a közösség értékét hirdette meg, a személy kárára is. Embermilliókat pusztitott el, hogy úgymond a közösségi társadalmat felépitse. S belepusztult a személy (elsatnyultak a személyi kezdeményezések, összeomlott ez a társadalom).

Ma a szélsőséges kapitalizmussal és liberalizmussal találkozunk hazánkban: a személy szabadságát halljuk hangsúlyozni. (S mennyire igaz, hogy az emberi személyt megilleti a szabadság! – Ezért is követik sokan ezeket az elveket is.) De nem nehéz felfedezni a súlyos egyoldalúságot: Az egyén szabadságának jelszavával egyesek kezükbe ragadják a hatalmat, s a többiek, a gyengébbek, a közösség súlyos igazságtalanságot szenvednek el.

Végignézhetnénk a történelem vallásait, filozófiáit. Mind tartalmaznak valami igazságot (ezért akadhattak követőik), de igazságuk egyoldalú.

Jézus Krisztusnak és a tanitásának újdonsága, hogy benne az isteni Igazság teljessége jelent meg: Benne az ellentétesnek látszó igazságok egyedülálló módon és szinte hihetetlenül egységesülnek; s az ember választ kap minden (olykor teljesen ellentmondónak látszó) kérdéseire. Benne egyszerre vagyunk meghiva, hogy a világban éljünk, s elszakadjunk a világtól; Ő azt mondja: ha elveszitjük magunkat a felebarátért (a közösségért), akkor találjuk meg szabadságunkat stb.

b) Jézus “újdonságát” az is jelzi, hogy élete és tanitása választ adnak az emberiség legmélyebb vágyaira, álmaira. Azokra a vágyakra, amelyeket az ember alig mert fogalmazni, de amelyek mégis ott éltek lelke legmélyén:

Jézus azt tanitja, hogy Isten szereti az embert (nem csak végtelen fenségű Ur),

hogy közel jön hozzánk, sőt köztünk és bennünk él (nemcsak végtelen magasságokban “felettünk”),

hogy minden embert szeret és megvált és felemel, sőt Krisztusban minden emberrel egyesül, minden emberben él (vö. Mt 25,40),

hogy értelmet ad minden értelmetlenségnek, szenvedésnek, halálnak, igazságtalanságnak,

hogy az emberi szabad akaratból származó minden fájdalom és bűn ellenére, vagy az anyagi világ romlandóságából származó minden betegség és halál ellenére, Isten gondunkat viseli – és az Isten szeretőknek mindent javára fordit…

c) Jézus tanitásának, s a rá alapozó életnek újdonságát jelzi az is, hogy emberi lét legnagyobb kérdései, amelyekre minden ember, vallás és filozófia kereste a megoldást – Krisztusban és az ő tanitásában válaszra találtak:

hogy van értelme – isteni értelme és távlata az életnek,

hogy van értelme a szürke hétköznapoknak, az emberi sikertelenségnek is,

hogy van értelme a feltétel nélküi szeretetnek (mert még ha nem kapna is emberi szinten választ, a szeretet által maga Isten él bennünk),

hogy van értelme a kilátástalanságoknak, a szenvedésnek, mert nem hiábavalók ezek, mert egyesithetjük Jézus megváltó szenvedésével (Kol 1,24), mert részesei lehetünk igy a megváltás (mások felemelése, megváltása) művének,

hogy van értelme a halálnak is – hisz távlatunk a feltámadás és az örök élet Isten személyes szeretetében – a Szentháromság “ölén” és közösségében.

S igy a megváltott ember az (lehetne), aki megtalálta azt, amit minden ember keresett: kereszténység ezért az “öröm vallása“.

4.A megtestesülés-megváltás műve a Szentháromság műve

“Miközben Isten megtestesülését ünnepeljük, tekintetünk önkéntelenül a Szentháromság misztériumára irányul – irja a Szentatya” (IM 3). A jubileumi évnek tehát különleges, szakadatlan dicsőitő énekké kell válnia a Szentháromságról.

Jézus egy olyan Istent nyilatkoztatott ki nekünk, aki Szeretet-Közösség. Akiben minden isteni személy teljesen önmaga, de éppen azáltal lesz önmaga, hogy átadja magát, hogy kapcsolatban áll. Az Atya teljessége abban áll, hogy mindent átad a Fiunak. S a Fiú azáltal létezik, s azáltal önálló személy, hogy mindent átad az Atyának. S ebben a szeretetben árad ki a Szentlélek, kettejük élő szeretetkapcsolata.

Ez a titok soha nem volt közelebb az emberhez, mint ma: Az ember szeretne ma önmaga lenni: ezért jelennek meg az individualizmus mindennemű nyomoruságai. Ugyanakkor talán soha nem vágyott annyira közösségre, kapcsolatra mint ma (ebben a magányosodó világban). S a két vágyat többnyire összeegyeztethetetlennek tartja.

Az ember Jézus Istenének, a Szentháromságnak titkában találja meg a választ: Az ember Isten képmására (a Szentháromság képmására) teremtetett. Létének törvénye ugyanaz, ami a Szentháromságé: az a törvény, amelyet Jézus hozott el nekünk, amikor a Szentháromság életközösségéből a földre lépett. Eszerint az ember is akkor találja meg magát, “ha elveszti életét”, szeretetből; akkor találhat igazi kapcsolatra, közösségre embertársával, ha megtanulja szeretetből odaadni érte életét. “Aki elveszti életét, megtalálja azt”, aki odaadja életét szeretetből, az – emberi szinten is – választ kap szeretetére.

De ennél még sokkal többről van szó: a megváltás titka az, hogy aki a jézusi (a szentháromságos) életformát éli (átadja életét Istennek, s szeretetből odaadja életét másokért), abban maga Jézus, maga a Szentháromság fog élni. Azt betölti Isten jelenlétének öröme, a megváltottság öröme, s az képes lesz az isteni jelenlétet sugározni mások felé is.

A megváltás tehát szentháromságos magatartásra, szentháromságos kapcsolatokra hiv. Ahogyan az Atya és a Fiú mindenét átadja, úgy vagyunk mi is meghiva, hogy adjuk oda életünket embertársunkért. Ily módon kapcsolódunk be Jézus és a Szentháromság életébe, s igy fogunk isteni termést hozni (vö. Jn 15,12-17).

Ebből értjük meg, mi az oka, hogy az Egyház és a Szentatya annyit beszél ma az egyháznak, a plébániáknak közösségi arculatáról, s a jubileumi év egyik fontos feladatának tartják, hogy a hivek közösségei növekedjenek a megélt kommunióban (közösségiségben), s igy lehessenek az emberi közösség kovászai (vö. IM 2; Jn 17,20-27).

5. A megváltás titkában élő emberek újítják meg a világot.

Az 1999-es európai Püspöki Szinodus azzal a felhívással fordult az európai keresztényekhez: Legyetek a reménység jelei, a reménység tanui; sugározzátok azt a bizonyosságot, hogy Krisztus megváltotta a világot, s ő tud az emberiség mindennemű kérdéseire és kilátástalanságaira választ adni.

A kereszténység 2000 éves hite és történelmi tapasztalata, hogy a megváltás megújitja az embert, megújitja az emberi kapcsolatokat, megújitja a családot, a helyi közösségeket, a nemzetet, a társadalmat. Ugyanez a tapasztalata az 1000 éves magyar kereszténységnek is.

A kereszténység történelmének minden korszakában voltak sötétségek, kilátástalanságok. – A remény jelei mindig azok az emberek és közösségek voltak, akik, illetve amelyek átadták életüket a Megváltónak, s akik Vele és az Ő nyomában járva lettek a jézusi élet, testvériség és a jézusi közösség kovászai.

2. előadás

AZ EGYHÁZ A MEGVÁLTÁS MŰVÉNEK FOLYTATÓJA

I. Egyházunk helyzete

Sokakban felmerül a kérdés: Hogyan adjunk hálát, hogyan nézzünk reménnyel a következő évezred felé, amikor annyi probléma vesz körül minket. – Egyházunkkal kapcsolatban is Nietzsche keserű-gúnyos szavai jutnak olykor eszünkben: A keresztények nem úgy néznek ki, mintha meg volnának váltva. S ha a minket körülvevő világra nézünk? Jó ötven éve a magyar lakosság 50-60- %-a résztvett vasárnaponta a szentmisén. S ma 12-13 %-a (nagyobb ünnepeken ezen kívül még vagy 20 %-a). S ehhez hasonló visszaesés látható nemcsak a volt kommunista országokban, hanem a nyugati világban is! Körülvesz minket egyfelől a vallásos emberek számának súlyos megfogyatkozása, másfelől a fogyasztói materializmus, a terjedő kábítószer, válások és csonka családok…

Aki ismeri az egyház történelmét, nem rendül meg az egyházat ma körülvevő problémák láttán. Tudja, hogy az egyház történelme nem egyenesvonalú fejlődést, hanem inkább hulllámvonalat ír le: De az Egyház és a Szentlélek csodája, hogy minden hullámvölgy után támadtak emberek (Szent Benedek, Ferenc, Bernát, Ignác, Nagy szent Teréz stb.), és általuk indított mozgalmak, amelyek a Lélek eszközei lettek, s amelyek egy-egy sötét mélypontról az evangéliumi élet ragyogása felé vezették Isten népét.

Az egyházban ma is vannak csodálatos szent megújulások. A 2000. év fordulója kihívás minden keresztény számára: Akarom-e új módon átadni életemet Krisztusnak, a Megváltónak? Kérem-e a Szentlelket, hogy tegyen engem is az Ő kiáradásának, az egyház megújulásának eszközévé?

II. Mi az Egyház?

Kereszténységünk, egyházunk helyzetének – múltjának és jövőjének – megítéléséhez akkor jutunk közelebb, ha megkérdezzük: mi is az Egyház Krisztus elképzelése szerint?

Jézus kiválaszt egy embercsoportot, s meghívja őket, hogy folytassák művét… De nem egyszerűen úgy, ahogy bármely más vallás vagy világnézet hívei folytatják alapítójuk művét. Jézus azt mondja: akik őt követik, akik átadják neki életüket, azokban ő maga fog élni és működni. Azok Krisztus titokzatos testévé, testének tagjaivá lesznek (egy titkos és folyamatos egységben “fejükkel”, Jézussal, – és a Szentlélekkel és az Atyával). Az Egyház tehát nem emberi egyesület, hanem Krisztus Teste, Isten népe, Isten Szentsége a világban.

Gyermekkorunkban 7 szentségről tanultunk. A II vatikáni zsinat óta használjuk ezt a kifejezést az egyházra vonatkozóan is: “Isten szentsége” (vö. Az egyházról szóló dokumentum 1. pontja). A szentség olyan látható jel, amely jelzi a világ számára Isten jelenlétét, sőt amely által Isten jelen van. Az egyháznak, mint közösségnek, szentségnek kellene lennie (a nagy Egyháznak és egy-egy kisebb közösségének pl. egy plébániának). Hiszen Jézus mondta: ahol ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, ott leszek köztetek (Mt 18, 20). Tehát Jézus megjelenhet benne. S a világ számára jeleznie kell(ene) Isten jelenlétét: ahogy Jézus mondta: Arról ismerjenek meg titeket, hogy szeretitek egymást (Jn 13,34; 17, 23).

Miből él az Egyház?

Jézus isteni eszközöket adott, hogy emberekből álló egyháza isteni életet élhessen és isteni küldetését betölthesse. Ilyen eszközök:

• az apostolok utódai, akik Jézus nevében hirdetik az Igét, kiszolgáltatják a szentségeket és összefogják a közösséget; Jézus azt igérte, “aki titeket hallgat, engem hallgat”;

• a Szentirás, Isten Igéje: Aki életre váltja az Igét, az sziklára építi házát, mondja Jézus, abban maga Isten fog élni… (Mt 7,24k) ;

• a szentségek, amelyek Jézussal egyesitenek: hogy éljünk – mondja Pál -, de már nem mi, hanem Krisztus bennünk (Gal 2,20). Aki eszi az én testemet és issza az én véremet – igéri Jézus- , az bennem marad és én őbenne (Jn 6, 56);

• s a közösség ugyancsak a kegyelem eszköze lehet: Akik Jézus nevében (az ő szeretetében és egymás szeretetében) jönnek össze, azok között Jézus megjelenik, s a világ megismeri, hogy Isten köztük van (Jn 17,23)

Ha ez ilyen egyszerű, akkor miért oly ritkán tapasztalható Jézus jelenléte bennünk és köztünk? – II János Pál pápa, s az újabb egyházi dokumentumok (TMA; KÁD) ismételten beszélnek egy új megtérés fontosságáról: arról, hogy az egyház megújulásának első feltétele, hogy hívek és papok egy új készséggel adják át magukat Jézusnak, a Szentléleknek. – Korunknak “új evangelizációra” van szüksége, ismétli a pápa az ezredfordulón (vö. IM 6, TMA 45). S ennek első feltétele, hogy életünkben valóságosabban megjelenhessen Krisztus, második feltétele: hogy (az előzők alapján) közösségeinkben láthatóvá váljon Jézus a világ számára (vö. Mt 18,20; Jn 13,34; TMA 36).

III. Mik az Egyház jelen megrázkódtatásának okai?

Egyre többen fogalmazzák meg (a Gaudium et Spes nyomán), hogy nem a kereszténység van válságban, de váltságban van a kereszténységnek egy adott egyházias formája – a népegyház. Az egyháznak egy új stílusú lelkipásztorkodásra és a keresztény világiaknak egy új látásmódra és öntudatra van szüksége.

a) Mi a népegyház?

A népegyház azt az egyházat, illetve társadalmat jelöli, amelyben a társadalom, a nép élete nagyjából egybeesett a vallás, az egyház életével. Ez a fajta egyház, illetve társadalom az elmúlt ezer éven át működésképesnek látszott. E korokban a társadalom és a vallás, az állam és az egyház szinte teljesen összefonódott: A társadalom egész rendje szavatolta, hogy minden tagjának keresztény életszabályokat kell követnie. A keresztény szemlélet átjárta a nép mindennapjait, a szokásokat, ünnepeket – a születéstől a halálig.

b) A népegyház életének alapelemei:

A népegyházban a társadalom minden tagja ebben a “keresztény” közegben élt. Következőleg a lelkipásztorkodásnak évszázadokon át nem kellett különösebben törekednie sem a misszionálásra, sem arra, hogy a híveket megóvja az egyháztól való elszakadástól. Elegendőnek látszott, ha néhány területre koncentrálta erejét:

– a gyermekek szentségeire: keresztelésre, elsőáldozásra, bérmálásra;

– a gyermekek hitoktatására;

– a felnőttek esetében főleg húsvéti gyóntatásra, áldozásra, a házasság- és betegek szentségeinek kiszolgáltatására és a temetésre;

– a vasárnapi szentmisékre és igehirdetésre.

Ebben az egyházban az a tudat alakult ki, hogy az egyház elsődleges képviselői, valamint az evangelizáció (a lelkipásztorkodás) hordozói szinte kizárólag a papok és szerzetesek; míg a világiak a lelkipásztorkodás “gondozottjai”. – A II vatikáni zsinat újra hangsúlyozza, hogy (fenntartva természetesen, hogy a papoknak sajátos küldetése van az evangelizációban és az egyházi közösségek vezetésében) az egyháznak teljesjogú, felelős tagja minden megkeresztelt. S így minden keresztény (helyzetének megfelelő módon) felelős az egyház életéért, megújulásáért s az evangelizációért.

IV. Merre tart az Egyház a megváltás 2000. évében?

Az elmúlt korokban a közösségi-társadalmi környezet védte meg az embert, adott neki határozott tartást. Ma is csak a közösség védheti meg a keresztényt egy szétzilált világában, egy keresztény értékrendet és magatartást követő közösség. Csak ez adhat neki nemcsak védelmet, hanem erőt is, hogy prófétája, tanúja legyen az evangéliumi értékeknek.

A Szentatya és számos egyházi dokumentum megfogalmazza, hogy egyfajta vallásosság, egyháziasság (a népegyház) szétesőben van, s korunkban “új evangelizációra” van szükség.

a) Mire hívja az “új evangelizáció” a lelkipásztorokat?

Erről ma számos egyházi dokumentum egyértelműen beszél (vö. a zsinati dokumentumok, a zsinat utáni szinódusok dokumentumai, II. János Pál enciklikái, a Katekézis Általános Direktoriuma), akkor is, ha ezek az útmutatások nem mentek át mindenütt az egyházi köztudatba. – Megkíséreljük felsorolni a legfontosabb alapelveket, amelyeket az előbb mondottakból is következnek:

• A népegyházban a közösség, különösebb közreműködés nélkül is bizonyos fokon adott volt. Ma tudatos közösségépítés nélkül a plébániák szétesnek, nem vonzanak, nem tudják híveiket megtartani.

• A népegyház közösségi környezete biztosította, hogy a felnőttek különösebb lelkipásztori gondozás nélkül is az egyház tagjai maradjanak. – Ma az alkotó felnőtt korban levőket már nem tartja meg a környezet. A lelkipásztorkodásnak és a felelős keresztényeknek egyik első feladata, hogy foglalkozzanak a felnőttek képzésével.

• A népegyház lelkipásztorkodása elsősorban a gyermekek hitoktatására koncentrálta erejét, és működésképes volt, — ma a gyermekhitoktatás önmagában rendkívül kicsiny hatásfokú. – A gyermekkatekézis terméketlenné válik, ha a gyermekek nem kapcsolódhatnak a fiatalok, a felnőttek közösségéhez – írják a legújabb egyházi dokumentumok, ezért a lelkipásztorkodás elsődleges feladata nem a gyermek, hanem az ifjúsági és a felnőtt katekézis. (CT 24, 43, 56-57; ÁKD 35, 129)

• A népegyházban a felnőttek – pl. házasságra készülők – szentségi felkészítéseinek ma is sokfelé gyakorolt formája (3-4 elbeszélgetés) kielégítőnek látszott. – Ma az érintettek többsége ily módon nem lesz élő egyház-tag, különösen ha a jegyesek elsőáldozók sem voltak, vagy eltávolodtak az egyháztól. Ezért az egyházi dokumentumok hosszú, a katekumenátus szellemét, rendjét, időtartamát követő hitbeli bevezetést írnak elő számukra (vö. CT, KÁD; OICA).

• A népegyházban az a tény, hogy látszólag mindenki keresztény, nem sarkallta a papot, a híveket a misszióra. Ma a keresztényeknek újra rá kell ébredniük missziós küldetésükre. Ennek híján a hívek folytonos fogyását regisztrálhatjuk.

• S az új evangelizáció egyik legfontosabb alapelve a lelkipásztorok számára: “Ne tévesszék szem elől, hogy az apostolkodás egyképpen joga és kötelessége minden hivőnek…” (Világiak 25, vö. CL 29) A papság küldetése, hogy felébressze a világiak karizmáit, s velük együttműködve építsen élő egyházi közösségeket, s hordozza az új evangelizáció küldetését.

b) Mire hívja az ezredforduló és az “új evangelizáció” a világiakat?

Lényegileg a fent felsorolt gondolatok mindegyikét alkalmaznunk kell a világiak életére. Emeljünk ki azonban néhány szempontot:

• Elsősorban fel kell ismerniük saját küldetésüket… Hogy “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott titeket…” (1 Pt 2,9). Ez a felismerés bizonyára egy megrendült imádsággá válik majd bennük: “Uram, méltatlan vagyok, képtelen vagyok, de Te képes vagy mindenre. Szeretném átadni magam Neked, hogy Te működhess bennem.”

• Szükségük lehet bizonyos képzési formák találására, hogy ezek segítségével is alkalmassá váljanak az evangélium továbbadására, az örömhír másoknak való eljuttatására. (Bár az evangélium továbbadásának első feltétele maga a Jézussal egyesült élet, nagy segítséget jelenthet a megfelelő hitbeli továbbképzés.) Sokan vannak ma akik különböző egyházmegyei vagy országos képzéseken vesznek részt, mások plébániai szinten alakítanak felnőtt csoportokat keresztény elmélyülésük vagy képzésük céljával.

• Ha a papok első feladata ma az egyházi közösségek építése, nem kevésbé a világiaké. Közre kell működniük plébániáik egész közösségének élővé tételében, illetve a plébánián élő közösségek létrehozásában.

Nagyszerű példák arra – mit tehetnek világiak az evangelizáció terén

a) Világszerte és hazánkban is számos példát ismerünk arra, miként veszik ki a világiak részüket az egyházépítésből, az evangelizációból. Itt néhány példát sorolhatunk fel:

– Egy-egy működő plébánián megtalálják az evangelizációs munka lehetőségét: mint a képviselőtestület tagjai, mint hitoktatók, áldoztatók, igeliturgia vezetők, karitász és egyéb csoportok vezetői és munkatársai.

– Egy-egy fáradt életű plébánián kisebb közösségeket hoznak létre (karitász-, ima-, bibliaolvasó-, betegeket látogató-, fiatalokat hitoktató stb. közösségeket), s ezzel a plébánia éltetői, esetleg újabb közösségek születésének elindítói lesznek.

– Számos pap nélkül maradt plébánián vezetik az egész lelkipásztorkodást (e téren élen járnak a missziós országok, különösen Délamerika és Afrika országai, de több hazai példát is ismerünk): az olykor több plébániát ellátó lelkipásztorral egyetértésben létrehoznak egy-egy munkacsoportot, amely a területükön élő keresztények szinte teljes lelki gondozását összefogja: a hitoktatástól az igeliturgiákig, s bizonyos szentségek (elsősorban a keresztség, esetenként a házasság) kiszolgáltatásáig, stb.

b) Végül lássunk a világiak kezdeményezési lehetőségeire még néhány hazai példát amelyek bizonyára sokfelé követhetőek volnának:

– Néhány plébánián észrevették, hogy a kisebb gyermekek (óvodások, elsősök) hittanórái alatt számos szülő álldogál, s várja gyermekét. A hivő szülők vállalták, hogy a hittanórák idején elbeszélgetnek a hit kérdéseiről a távolabb álló szülőkkel. Év végére többen közülük közel kerültek a kereszténységhez, néhányan a szentségek vételét kérték.

– Egyre több plébánián szokássá válik, hogy az elsőáldozó gyermekek szüleit (itt-ott más korosztályok szüleit is) a hitoktatók vagy a lelkipásztor rendszeres szülői megbeszélésekre hívja, mert azt tapasztalták, hogy a nem hívő szülők gyemekeinek többsége a szentségek vétele után elmaradt a templomból. A szülői beszélgetések kezdeményezői meglepve látták, hogy sok hitben járatlan szülő örül a hitről való beszélgetés lehetőségének (mások eleinte tartózkodóak, de kis idő multával ők is örömmel vállalják a beszélgetéseket), mert segítséget kapnak, hogy tudjanak válaszolni gyermekeik kérdéseire, és maguk is némileg pótolhatják vallási ismereteiket. Ezek a szülői beszélgetések ott váltak igazán élővé, ahol a hitoktató vagy a pap mellett aktívan részt vettek azon hivő szülők is. Ők egyrészt a maguk életének példájával tudták megvilágítani a hit egyik másik felmerült kérdését, másrészt személyes kapcsolatot építettek ki a hit iránt érdeklődő szülőkkel, s ez lett az a szál, amely az új szülőket az egyházi közösségbe kapcsolta.

– Hazánkban az ezredfordulón vezeti be Püspöki Karunk a katekumenátust, vagyis a fiatalok és felnőttek a szentségekhez és a megtéréshez vezetésének módját. – A katekumenátus is csak világi munkatársak, illetve egy közösség segitségével működhet. Hiszen egy megtérni vágyó – az egyház tapasztalata szerint – általában csak egy élő közösség által juthat el az igazi megtérésre, és a keresztény közösséggel, a plébániával való kapcsolatra. Ha egy plébánián létrehozunk egy felnőtt vagy ifjúsági csoportot, lehetőséget teremtünk arra, hogy a hit iránt érdeklődő ehhez kapcsolódjon, majd elinduljon a katekumenátus útján, a hit és az egyháztagság felé vezető úton.

A katekumenátus és maga a megtérés is lényegileg közösséget tételez fel: A katekumenátus előírása és logikája az volt az ősegyházban és ma is az: hogy a megtérő (a szentség vételét kérő) a közösség segítségével és példájával halad előre a hit úján: a közösség tagjaitól tanul keresztény módon élni (s nem csupán a hittankönyvből, mert az magában holt betű marad), s általuk kapcsolódik be a plébánia, az egyház életébe.

Befejezés:

Az egyház megújulásának szükségessége különösen megfogalmazódott a II. Vatikáni Zsinaton. Nem lehet észre nem venni a megújulás már létező jeleit: korunk szentéletű pápáit, sok példás életű főpapját, odaadott életű világiakat, szerzeteseket, papokat, a hazai egyház és a világegyház vértanúit, az ökumenikus kapcsolatok növekedését, az egyházben támadt megújulási mozgalmakat, amelyek emberek millióit hivják egy új odaadásra és a megtérésre. Magyarországon említésre méltók a megújuló plébániai- és szerzetesi közösségek, mozgalmak, egyesületek, az egyházmegyei zsinatok, világi lelkipásztori munkatársak, és számos névtelen keresztény, akiknek kegyelmi jelentőségét majd a mennyben látjuk meg.

A mi egyházközségünk és én magam hogyan vagyunk a megváltás tanúi? hogyan veszünk részt az egyház megújulásában?

Kérdések:

Hiszed-e, hogy Isten gyengeséged ellenére is fel tud használni plébániád megújítására?

Mi lehet a sajátos feladat, ahol Te építhetnéd plébániádat?

Kikkel tudsz esetleg közösségre lépni, hogy együtt dolgozzatok a plébánia élőbbé tételén?

Tudsz e esetleg az országban élő egyesületről, mozgalomról, csoportról, plébániáról stb., akiktől tanulhatnál, erőt meríthetnél?

Ha még nem világos mit kell tenned, eltökélted-e, hogy elkezdesz imádkozni a Szentlélek megvilágosítását kérve, hogy Te is a föld sója és a világ világossága lehess?

3. előadás

MEGTÉRÉS – MEGTÉRÉSEM

I. AZ ELMÉLKEDÉS ANYAGA

A jubileumi év ünneplésének legfontosabb egyéni lépése, hogy mi magunk a megtérés útjára lépjünk, s új módon adjuk át életünket (a szentgyónásban is) Jézus által az Atyának.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a bűnbánat és a bűnbocsánat szemlélete egy szigorú, büntető Isten feltételezéséből indul ki. Az elmélkedés során törekedni kell a Jézus Krisztus által megismert Irgalmas Atya (Vö. Lk 15) illetve a Szeretet Istenének (Vö. 1Jn 1, 7-21) a bemutatására.

Ha a hétvégi lelkigyakorlat alatt erre nincs lehetőség, törekedni kell, hogy a közösség tagjai visszatérve saját plébániájukra közös bűnbánati liturgia keretében ünnepeljék meg a bűnbocsánat szentségét. Segítséget jelent ebben A bűnbocsánat és Oltáriszentség című liturgikus kiadvány útmutatása.

1. A MEGTÉRÉS SZEREPLŐI

1. 1 Isten

• Elfogad olyannak, amilyen vagyok, hiszen Ő álmodott meg, Ő teremtett. Személyesen ismer és szeret.

• Isten Irgalmas Atya – mindig szeret engem – gyöngeségeimben is. Az önmagát föláldozó, az engem megváltó Krisztusban odáig jön értem, ameddig én eltávolodom tőle bűneimben. Jön, hogy megmentsen engem. (Vö. Jn 10,1-18; Lk 15,1-10)

• Elfogadja bűnbánatomat – örömmel megbocsát. (Vö. Lk 15,7; 15,10)

1.2 Én

• Ismerjem be: rászorulok Isten irgalmára. Semmilyen – nyílt vagy burkolt – önmegváltás nem létezik. (Még a kereszténység vallásgyakorlatainak leple alatt sem!) Önmagában még a pusztán javulási, jobbítási szádék is kevés. Jézus Krisztus a világ egyetlen üdvözítője! (Vö. Zsid 13,8)

• Vágyakozzam az igaz és teljes élet után, ami Jézus Krisztus személyében tárul föl számomra. A bűn Istennel való kapcsolatomat rombolja le, és halálomat okozza. Mondjam ki őszintén: “Fölkelek és Atyámhoz megyek!” (Lk 15, 18)

• Hiszem-e, elfogadom-e Isten megbocsátását, Jézus megváltását?

• • “Ha bűneitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó!” (Iz 1, 16)

• • Milyen az én tapasztalatom és gyakorlatom a megbocsátással kapcsolatban? Mert csak ha elkezdek megbocsátani, akkor tapasztalom meg Isten megbocsátását is.

• Elhiszem-e, hogy Jézus meghalt értem? Nem tudok “olyan nagy bűnt” elkövetni, hogy Ő meg ne bocsátaná.

• Gyógyítani akarom kapcsolataimat is, hiszen a bűn ezeket is megsértette. Jóvá akarom tenni, ha valakit megbántottam

• A bűnbocsánat szentségében kérjem a megváltó Krisztus felemelő kegyelmét.

1.3 Bűneim

• Elválasztanak az Atyától, aki szeret engem.

• Bűneim miatt nem az vagyok, akivé lehetnék, lennem kellene.

• Bűn = HALÁL; Bűnbocsánat, megtérés = ÉLET.

• “Sebtől gyógyul.” (Vö. Iz 53, 5) – “Boldog vétek” – Isten javamra fordítja gyengeségeimet, bűneimet. Krisztus meggyógyítja a bűneim által okozott sebeket, bennem és testvéreimben is.

• Újjá teremti szabadságomat, hogy ismét Isten fiainak szabadságában éljek.

2. A MEGTÉRÉS LÉNYEGE

• Istennel való kapcsolatomon, nem pedig a bűneimen – a “dolgokon” van a hangsúly. A legfontosabb kérdés, hogy akarom-e szeretni Istent? Akarom-e Jézus Krisztus megváltását és gyümölcseit befogadni?

• Istennel egyesül élet méltó egyedül az emberhez. Ez egyszerre jelenti az isteni élet befogadását és Isten akaratának – parancsainak – a teljesítését.

• A bűn igazi magja nem mindig az érzékelhető cselekedetben rejtezik. Ezért nem is csak a cselekedetet kell megbánni és meggyónni, hanem az esetlegesen odavezető indítékokat, motívumokat, helytelen döntéseket. (Például azt, hogy nem igyekeztem legyőzni gyengeségeimet, nem kerültem el a bűnre vezető alkalmat.)

• Istenhez fordulás – Törvényeinek útján való járás. A keresztény bűnbánat nem merül ki a bűntől való elfordulásban. A lényege az, hogy akarom és vágyom a Szentháromság életét élni, Isten parancsait megvalósítani. “Aki szeret, annak kinyilatkoztatom magamat.” (Jn 14,22)

• Isten Jézus által újjá teremti életemet. (Vö. Ez 37,1-14; Iz 40,27-31) Elsődlegesen a szabadságomat, hogy ismét szabadon dönthessek az Atya szeretete mellett. A sebek, a sérülések nem tűnnek el emlékeinkből nyom nélkül. De ismét azzá lehetek, akinek Isten megálmodott.

• “Metanoia”: Isten Lelke szerinti gondolkodás és cselekvés. Ez felülmúlja a legbölcsebb emberi megfontolást is. Itt már Isten gondolatai érvényesülnek életemben.

• Megtérésem hitvallás. Megvallom, hogy Isten az én Irgalmas Atyám, aki Jézus élete, halála és feltámadása által megbocsát és újjáteremt.

• Megünneplem testvéreim közösségében a magam és mások megtérését. Isten folyamatosan teremti az embert. A bűnbocsánat szentsége által a Krisztusban föltárulkozó új ember valósul meg. Ezért ünnepelhetjük Isten újjáteremtő szeretetét a bűnbocsánat szentségében is.

• Megtérésem egyben küldetést is jelent a közösség szolgálatára. A Bűnbocsánat szentségében megtapasztaltam Isten szeretetét. Erről tanúskodnom kell. A megtérés útja, hogy nyomban elkezdek szolgálni. (Vö. Jn 13,34-35; ApCsel 2,42-47;)

II. CSEND – SZEMÉLYES REFLEXIÓ

A személyes elmélkedésre kb. 20 perc áll rendelkezésre. Ezt az időt az egyéni megtérés elemeinek átgondolására lenne jó fordítani.

Kérdések

• Hiszek-e Jézus megváltó és felemelő erejében? Átadom e magam neki?

• Mi a legsürgetőbb teendőm? Kivel kell kiengesztelődnöm és hogyan?

• Milyen rossz tulajdonságtól szeretnék megszabadulni és hogyan?

• Milyen jó tulajdonságot szeretnék magamban kialakítani és hogyan?

III. III. HOGY MŰKÖDIK EGY BIBLIA-KÖR?

(Biblikus csoport-munka)

A következő biblikus munka azt szeretné elérni, hogy a lelkigyakorlaton résztvevők kedvet kapjanak biblia-kör alapitására, csoportos bibliaolvasásra, és otthon is folytassák azt.

A csoportos bibliaolvasást pl. a következő módon végezhetjük:

(A csoportnak a lelkigyakorlat rendje szerint most kb. 1 óra áll rendelkezésére)

(Egyéb módszereket lásd: Hecht, A.: Közös utunk a Bibliához. A csoportos bibliaolvasás módszerei , Szent Jeromos Bibliatársulat, 1995)

1. 5-8 fős csoportokra oszoljunk szét

2.Választunk egy szentirási részt (közösen), és azt valaki minden csoportban olvassa fel. Mindenki saját szentirásában kövesse amit olvasnak. Fenti témánkkal kapcsolatban javasolható szentírási részletek:

• Lk 15, 11-32: A tékozló fiú története

• 2 Kor 5, 14-21: “Ezután tehát nem ismerünk senkit emberi szempontból”,

• Kol 3, 1-17: A régi és az új ember

3. Tartsunk 15 perc csendet. Bevezetőben hivjuk meg a résztvevőket, hogy Isten jelenlétében, Vele szembenézve gondolják át az olvasottakat. A következő szempontok átgondolása is segithet:

• Mit mond a bibliai szakasz?

• Hogyan kapcsolódik életemhez, megtérésemhez a felolvasott szakasz?

• Mit kell tennem, hogy a felolvasott rész tanítása által még szorosabb legyen kapcsolatom Istennel és felebarátommal ?

4.Néhány perc csöndes elmélkedés után minden résztvevő mondjon egy szót, ami a szentírási résszel kapcsolatban benne visszhangzik ,

– vagy (illetve esetleg egy második körben) idézzen egy mondatot a felolvasott szövegből.

5. Minden résztvevő magyarázza meg röviden, miért éppen ez a mondat ragadta meg őt.

6. Megbeszélés (kb . 20 perc)

A közös megbeszélés lehetőségét akkor alkalmazza a csoport, ha valamilyen oknál fogva a közös szentírási elmélkedés nem valósítható meg. Ilyen kérdésekről beszélgethetünk:

• Milyen nehézségek jelentkeznek a megbocsátás gyakorlásában? Hogyan lehet legyőzni azokat? Milyen tapasztalatokkal rendelkezem ezzel kapcsolatban?

• Mi a világ és Jézus Krisztus megbocsátási gyakorlata?

• A megbocsátás hogyan vezetett el egy mélyebb Isten ismeretre? Hogyan gazdagította saját és testvéreim életét?

IV. ZÁRÓ-IMA

Amennyiben még van erre idő és hasznosnak tűnik, úgy az alábbi liturgiák valamelyikével zárhatjuk a bibliai elmélkedést. – Közösségi lelkigyakorlatokhoz szokott csoportok számára könnyen alkalmazható ez imaformák valamelyike; de azoknak is élményt jelenthet, akik sosem próbáltak ilyet. (A közös imák alkalmával – most is és az előzőkben is – ügyelni kell az egyéni “szentély”, az esetleges egyéni érzékenységek és fájdalmas sebek tiszteletben tartására.)

A közös imát a vezető irányítja. Az ima kezdetén röviden magyarázza el a liturgia mondanivalóját és menetét: Beszéljen arról, mit jelent az, hogy Jézus Krisztus meghalt értem és megváltott engem; és hangsúlyozza annak fontosságát, hogy én személyesen adjam át magam Jézus megváltó szeretetének és erejének.

• Hódolat Krisztus keresztje előtt (mint nagypénteken szoktuk): A keresztet érintve vagy térdet (is) hajtva rövid imában mindenki kifejezheti háláját a megváltásért, a megtérés lehetőségéért. Közben a közösség halk éneket énekelhet.

• Hódolat a feszület előtt: égő mécsesek elhelyezésével minden résztvevő kifejezheti megújulási szándékát. Közben a közösség elmélkedő éneket énekelhet.

• Hódolat a feszület előtt: minden résztvevő azt az egy szót vagy cselekedetet mondja ki a feszületet érintve, amit meg kell tennie a kiengesztelődés érdekében.

ZÁRSZÓ

A bibliamunka végeztével hivjuk fel a résztvevők figyelmét, hogy ilyen módon otthon is alkothatnak bibliakört, összejöhetnek szentírás-olvasásra.

4. előadás

A MEGVÁLTÁST ÜNNEPLŐ KÖZÖSSÉG

1.BEVEZETŐ

Azért vagyunk itt, hogy ráhangolódhassunk a jubileumi év lelkületére: egész szívvel hálát adjunk a megtestesülés ajándékáért és a keresztény Magyarország 1000 éves múltjáért. Mit adhatnak nekünk ezek az ünnepek? miért is kell ünnepelni? Mi az ünneplés helye otthonunkban és közösségünkben? Hogyan ünnepeljünk? Ezekre a kérdésekre keressük a választ. – Témáink: Hogyan ünnepeljük azt, hogy megváltott vagyok? mit jelent a közösség az ünneplésben? s hogyan ünneplem, hogy magyar keresztény vagyok?

2. „MEGVÁLTOTT”

A kétezredik évben Isten népe ünneplő nép. Bár sok mindent lehetne megünnepelni, a mi figyelmünk most egy dologra összpontosul: a megváltás ajándékára. – Megváltott minket az Úr: Ő azért jött, hogy „fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek”. Nem a reménytelenség sötét árnyékában kell leélni életünket, hanem az Ő országának világosságában. A megváltás gyümölcs bennünk az is, hogy Jézus elküld minket, hogy hirdessük jóságát minden embernek, de továbbra is Ő működik bennünk.

Mikor mondhatjuk azt, hogy valóban “megváltott nép” vagyunk; hogy tudatosult bennünk a megváltás ténye, szépsége, ereje? Ha most le kellene írnod, hogy “ki vagy”, mi kerülne a papírra? Mi lenne egyéniségedben az, ami a megváltásnak benned lévő gyümölcseiről tanúskodna?

Ha valójában a megváltott nép tagja vagyunk, akkor nincs más létünk, mint Krisztus, hiszen Őáltala, Ővele és Őbenne élünk keresztségünk által. Az Ő identitása a Fiú, aki engedelmessége által megváltott minket. Mitől váltott meg? Csak meg kell nézni szenvedésének és halálának okait és körülményeit: árulás, áskálódás, gyávaság, gyűlölet, és rosszindulat. Ez a reménytelenség árnyéka – sivatagja, a halál völgye, ahonnan kimentett minket. De miért kellett a drága ár? Ki követelte, hogy mindent feláldozzon értünk utolsó csepp véréig? Az Atya akarata az volt, hogy a Fiú által megtudhassuk, hogy Isten szeretet. Ez száz-százalékos szeretet, amiben minket is kívánt részesíteni. Jézus teljes önfeláldozása által nyerte meg nekünk az “ingyenes” bejutást Isten országába. Mikor mondhatom, hogy én a megváltott népbe tartozom? Amikor tudatosul bennem, hogy nincs más létem, és „napról napra” azt keresem, ami neki kedves, ami Őt szolgálja. Amikor félelem nélkül keresem a kapcsolatokat másokkal, mert észreveszem, hogy a testvérem fél, mert egyedül van és magányos; amikor félelem nélkül építem Isten országát otthonomban tetteimmel, szavaimmal, magatartásommal, és tanúságot teszek arról, hogy Jézus Krisztus az életem útja. Akkor mondhatom, hogy a megváltásom tudatosult bennem, amikor megszabadulva az ellenség kezéből, nem kívánok bosszút állni azokon, akik megsértettek, hanem keresem a megbocsátás és kiengesztelődés útját: amikor fáj, hogy mások nincsenek még egységben Jézussal, és keresem a módját, hogy ezen segítsek. Akkor mondhatom, amikor nem azt keresem, ami nekem könnyű vagy nekem jó, hanem inkább azt, ami neki szolgálatot tejesít. Akkor mondhatom, hogy megváltásom tudatosult bennem, amikor szentségben és igazságban járok előtte, napról napra, amíg élek (vö. Lk 1,73-75), és a családi életem is ezt az valóságot tükrözi.

(Kérdéseket fogalmazzunk meg magunk számára a fentiek alapján!)

3. „ ÜNNEPLŐ”

„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” (ApCsel 2,42)

Hányszor ültünk meg egy ünnepet úgy, hogy éppen csak megtettük, amit az illem követel, de bennünk nem történt változás. Sokszor nem igazán tudunk ünnepelni. Ugyanakkor az ember szíve és lelke mintha követelné az ünneplést, különösen, amikor egy-egy nagyobb esemény történik. Ezt érezzük minden titok megnyilvánulása előtt: születés, házasság, egy nép egy közösség születése, évfordulók, stb. Az Apostolok Cselekedetiből vett idézet rámutat: ők közösségben élték meg azt a nagy eseményt, ami velük történt; Jézust ünnepelték, és azt, hogy életük más lett Ő általa.

Az ünnepek kidomborítják létünk vonalait. Amit nem ünnepelsz, azt nem birtoklod, és amit ünnepelsz, az már a tiéd. Az ünnep megünneplése által te lettél gazdagabb.

Hogyan ünnepelünk? Mitől “ünnep” egy ünneplés? Csak akkor “ünnep” számomra egy ünnep, amikor TUDOM, hogy közöm van a megünnepelt személyhez vagy eseményhez (és tudom mit/kit ünneplünk), amikor az ünneplés által BEVALLOM, hogy a megünnepelt személy vagy esemény adott nekem valamit, amit én önmagamtól nem tudtam volna megszerezni. Akkor ünnep számomra egy ünnep, ha AZONOSULOK az ünnep központi gondolatával, és élek az alkalmazott szimbólumokkal; amikor nem kell magyarázni az ünnepet, sem szimbólumait, mert ismertek és beszélő viszonyba kerültem velük. Akkor ünnep egy ünnep, amikor az ünnep lényege él bennem a JELEN időben, és nem úgy tekintek központi gondolatára, mint elmúlt eseményre. (Például, az állami ünnepekben szabadságunkat, magyarságunkat éljük át; a személyes ünnepek, pl születésnapok, házassági évfordulók, névnapok, mindig az emberek miatt fontosak; a vallási ünnepek megerősítik keresztény mivoltunkat.) Bár a jelenben ünneplünk, ünneplésünkkel azt is jelezzük hogy volt múltunk, és merjük azt tovább adni a következő generációnak is; hiszünk a jövőnkben.

Az ünnep eltér a hétköznaptól, és színt ad, irányt ad, értelmet ad a hétköznapnak. De még többet ad: meghatározza azt, hogy én ki vagyok. A kétezredik évben Isten népe ünneplő nép, mert tudja, hogy drága áron nyerte meg megváltását, bevallja, hogy Istene az Atya, a Fiú, a Szentlélek, és azonosul Krisztus szenvedésével, halálával, és feltámadásával. Éli ezt az új létét az Egyházban: táplálkozik az Igével és az Eucharisztiával. Erről tanúskodik, hogy azok, akik még “halálos homályban ülnek” megtudhassák ezt, és megszabadulásukat ők is megünnepelhessék.

Ha valójában tudatosul bennünk megváltásunk lényege, ha bevalljuk, hogy Isten szeretett gyermekei lettünk irgalma által, és azonosulunk a kereszt győzelmével, akkor az ünneplés életstílussá válik. A „Dicsőség” válik ünneplésünk központi nyelvezetévé, mert az fejezi ki leginkább a hálát.

„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” (ApCsel 2,42) Ez az ünneplés lényege.

Kérdések:

Otthonunkban hogyan maradhatunk állhatatosak az evangélium megélésében? Beszélünk Jézus tanításáról a hétköznapokban? Amikor különböző feladatokat kell végrehajtanunk, vagy problémákat kell megoldanunk, Jézus bölcsességéből merítünk-e, vagy csak a saját fejünk szerint oldjuk meg a problémákat? A vallási ünnepek – Advent, Karácsony, Nagyböjt, Húsvét, Pünkösd, Úrnapja, Krisztus Király, stb. – hogyan adnak értelmet és örömet családi életünknek? A különböző ünnepek által miben lett a család gazdagabb? Ha ezekre vagy más hasonló kérdésekre nincsenek feleleteink, talán megváltottságunk nem egészen tudatosult még bennünk.

4. „ KÖZÖSSÉG”

„Állhatatosan kitartottak az apostolok közösségében, a kenyértörésben, az imádságban.” (ApCsel 2,42)

Sokat lehet hallani közösség-építésről, közösségek kialakításáról. Miért fontos a közösség? Miért kell erről beszélni?

A közösségi élet nemcsak szükséglet, hanem hívatásunk a keresztség által. Jézus, bár egyénileg szólította meg az embereket, de utána közösségbe hívta őket. Isten országa a közösségben találja meg helyét, mert Istenre hasonlít, aki közösség – a Szentháromság. A közösség keresztény létünknek fontos eleme.

Egyedül nem lehet ünnepelni. Minden ünnep vallomást tesz valakiről/valamiről, valakinek. Egymásért ünneplünk, hogy az ünneplés által elmondhassuk másoknak, hogy nekünk mi, vagy ki fontos. A Leviták könyvében (25), Isten ráparancsol népére, hogy üljék meg a jubileumi év ünnepét együtt. Ahhoz, hogy az ember megszülethessen, kellenek mások. Keresztény mivolta akkor születik meg, amikor megtanul másoknak megbocsátani, mások ajándékainak örülni. Csak akkor fedezhetem fel, hogy tehetségeimnek van célja, ha másoknak ajándékozom. Isten már a teremtésnél elárulta, hogy Ő mindig is közösségben képzelt el minket. Onnantól kezdve minden döntése, hívása a közösség felé irányult, addig amíg a legtökéletesebb közösséget meg nem alkotta – az Egyházát, ami Krisztus teste és egyben menyasszonya. Megváltásunk elfogadása egyszerre a közösséghez való ragaszkodás is. Isten népe egyben krisztusi közösség – aki úgy ítél mint Krisztus (Krisztus nem azért jött a világba, hogy elítélje a világot…Jn 12, 47), aki úgy szeret mint Krisztus (“Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek egymást!” Jn 13, 34). Ez a megtérésünk titka és központja.

Amikor közösségben élünk, közösségben osztjuk meg hitünket és ünneplünk, felismerjük, hogy Isten másokat is megváltott, és ezáltal van közünk egymáshoz. Egyedül nem lehet megváltásunkat megünnepelni, mert az nem magánügy.

Mi segítene ráébrednem, hogy a közösség minden tagja testvérem? Ha, például, áldozás után imádságosan figyelnék azokra, akik áldoznak, és a pappal együtt ismételném ( csendben) „Krisztus teste – Ő az én testem is.” Krisztus teste, és az én testem: ami idős, ami fiatal, ami elegáns vagy egyszerű, ami meggörbült, stb. Ezek után nem tekinthetünk egymásra csupán profán szemlélettel, csak úgy, hogy mindannyian Krisztus testének tagjai vagyunk.

Kérdések:

Gyermekeink milyen példát vehetnek életünkből, a plébániai közösség támogatásának terén? Családi terveinkben milyen hangsúlyt kapnak a közösségi foglalkozások? Kit tekintek „közösségi” tagnak? Csak azokat, akik baráti körömhöz tartoznak, vagy merem bővíteni a kört?

5. „ MAGYAR”

Minden keresztény saját kultúráján belül ünnepli a megváltás titkát. Mi magyarok vagyunk. Közösségi életünket, ünnepeinket a magyar kultúrán belül éljük meg, öntjük formába. Ünneplésünkben a magyar szentekre, szentéletű magyarokra tekinthetünk, akik testvérként megmutatták nekünk, hogyan kell megszentelni történelmünket, nemzetünket, társadalmunkat. (Lehet a szentek életéből néhány példát venni.)

KÉRDÉSEK

1. Mit jelent neked, hogy “megváltott” ember vagy? Életedet hogyan lehetne jobban erre a titokra építeni?

2. Mit kell tenned egyénileg és családoddal együtt, hogy megváltott, ünneplő közösségként éljétek át a Jubileum évét? Hogyan lehetne ünneppé tenni az ünnepeket családodban?

3. Mit tehetnál, hogy a jubileumi évben legyenek családias ünnepek a plébánián?

4. Hogyan lehetne gyermekeidet, párodat, a családtagokat vagy barátaidat jobban bevonni a közösség életébe? (Megfelelő ünnepek jó alkalmat nyujthatnak erre!)

5. Mit tudnál tenni, hogy jobban megismerd a magyar szenteknek, mint életed példaképeinek életét?

5. előadás

A MEGVÁLTOTT NÉP – A VILÁGBAN

Utolsó előadásunkhoz érkeztünk. A jubileumi év titkait ünnepeljük, s megpróbálunk felkészülni arra, hogyan ünnepeljünk otthon.

A jubileumi év ünneplésére a Szentatya több fontos szempontot, tennivalót javasol: Ezek között vannak pl. a zarándoklatok, s a megismerkedés a szentévi búcsúk mondanivalójával és mikéntjével (vö. IM és függeléke).

Vannak plébániák, amelyek elhatározták, hogy a jubileumi év első felében a magyar szentekkel ismerkednek a prédikációkban a hittanórákon, és hogy elzarándokolnak olyan történelmi helyekre, ahol a magyar szentekre emlékezhetnek (Budapest is alkalmas erre, és sok más városunk, régi templomunk); az év másik felében pedig az egyetemes egyház nagy szentjeivel is foglalkoznak.

Másutt az ökumené erősebb ápolását, a szegények- elhagyottak felé fordulást, a közösségépítést, a katekumenátus komoly bevezetését, a rendszeres szentségimádást stb. tűzték programul.

E rövid lelkigyakorlaton nem tudtuk a jubileum összes témáját érinteni. Fontos, hogy minden plébánia (és család is) otthon konkrét tervet készítsen, az itt hallottak alapján, és azt kiegészítve, saját jubileumi évére vonatkozóan.

+ + +

A következőkben még egy nagy kérdéskört érintünk: A megváltott nép – a világban.

A megváltás titkának lényegéhez tartozik: A láthatatlan Isten látható testben a világba jött, hogy az üdvösség, a megváltás útját megmutassa az embernek.(vö. Jn 1,1k; Tit 2,11) Majd látható közösséget alapított, hogy az tegye láthatóvá a világban a megváltás titkát és útját, legyen a világ világossága az egész emberiség számára: legyen Isten megváltó jelenlétének jele és eszköze (szentsége).

a) A társadalom, amelyben élünk

Ahhoz, hogy megsejtsük küldetésünket a világban, fel kell mérnünk helyzetünket… Mit jelent, hogy a világban élünk, de “nem vagyunk a világból valók”?

A világban tömegek válnak rabjaivá egy fogyasztói verseny-világ embertelen életfelfogásnak. (Tv, alkohol, autó, diszkó stb.)

– Összegyűjthetjük a közösségünkben vagy saját életünkben található rabságok típusait, amelynek rabjaivá leszünk magunk és gyermekeink.

b) A kereszténység és a kultúra

2000 éve a kereszténységgel egy újfajta világban való jelenlét (egy új kultúra) kezdődött; 1000 éve Szent István király is egy új társadalmi gondolkodás, kultúra és politika felé vezette népét, amelynek alapja a kereszténység (a szeretet civilizációja) volt.

A keresztény kultúra és politika jézusi elemeit az emberi önzés korról korra eltorzították, olykor felismerhetetlenné tették. Másrészt Magyarországon az elmúlt 50 év alatt börtönbüntetés terhe alatt nem volt szabad kimondani e szavakat: “keresztény kultúra és politika”. De ma újra tudatosítanunk kell: Krisztus a világba küldött minket, hogy ott éljük az evangéliumot.

Ha 3-4-5 ember együtt él bizonyos törvények (pl. az evangélium) szerint, ez elkerülhetetlenül “kultúrát” teremt; s ha bekapcsolódnak a társadalom életébe, s próbálják érvényesíteni elveiket, ideáljaikat, ez politizálást jelent. Az emberiség különböző világnézetei, vallásai, ideológiái meghatározzák követőiket: egyéneket és közösségeket. E világnézetek tükröződnek az embereknek egymáshoz való viszonyában, a kultúrában a politikában. Ez igaz a kereszténységre vonatkozóan is.

A Szentatya arra hiv, hogy a jubileumi évben nézzünk Krisztusra és a Szentháromságra. Krisztus a Szentháromság életformáját (kultúráját) hozta a világba, s a keresztény kultura evangéliumi ideálja ezt tükrözné.

Mit jelent, hogy a kereszténység (szentháromságos) kultúrát teremtett? Azt, hogy mindenekelőtt az emberi kapcsolatok változtak meg a jézusi törvényeknek megfelelően: – Előszöris megváltozott a keresztények egymással való kapcsolata (nincs többé rabszolga vagy szabad, zsidó vagy görög). Egy eddig ismeretlen testvériség született, amelynek közösségteremtő és messzemenően szociális következményei voltak. Ennek ideális formáját az Ap.Csel. így fogalmazza meg: “A híveknek egy volt szíve-lelke. Egyik sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt…Nem is akadt közöttük szűkölködő… ” (Csel 4, 32-37).

A keresztények között megszületett új kapcsolatok (a kommúnió) voltak az új kultúra első építőkövei, amelyek alapján a kívülállók felismerték őket, s kívánkoztak közéjük (Nézzétek, hogy szeretik egymást!).

Az evangéliumi szemléletre épülő közösségi élet csakhamar megteremte a kultúra számos egyéb “felépítményét” is, az öltözködéstől, szórakozástól kezdve, a zenéig, építészetig. (S a kereszténység történelmének sebei azok, amikor a keresztények hűtlenek lettek a jézusi emberképhez, illetve az abból fakadó társadalmi-közösségi cselekvéshez.)

Kérdések:

• Vizsgáljuk meg plébániánkat, közösségünket: Hol lesz láthatóvá köztünk a (jézusi-szentháromságos) szeretet evangéliumi civilizációja? Hol teremt “kultúrát”?

• Milyenek kapcsolataink egymással a liturgiákon, a boltban, a szülői értekezleten stb.? Egyáltalán felismerjük e egymást a templomon kívül? A “kívülállók” látják rajtunk, hogy ezek szeretik egymást? – (A pápa a jubileumi év első feladatai között emliti a plébániai közösségek feltámadását: hogy láthatóvá váljék bennük Isten jelenléte. IM 2.)

• Milyenek kapcsolataink más keresztény egyházakkal? A jubíleumi év (s a jövő) másik legnagyobb feladata a keresztények egységének (ökumenének) ápolása (IM 4,6).

• Mennyire “tiszta” öltözködésünk? gyermekeink öltözködése? A média diktálását követjük? vagy ruházkodásunk törekszik-e kiemelni a test-lélek ember isteni szépségét?

• Beszédmódunk? elutasítjuk-e a durvaságot, a hétköznapivá vált kifejezéseket amelyeket a halál kultúrája” sugall? pl. terhesség, terhes anya… (mintha a megfogant élet mindenekelőtt teher lenne)?

• Milyenek ünnepléseink? Egyáltalán vannak-e keresztény szellemű ünnepei, szórakozása fiataljainknak, gyermekeinknek, felnőtteinknek? Vagy sodródnak a világ gyakran teljességgel kereszténytelen szellemű szórakozási lehetőségei közt? Rendezünk-e tudatosan olyan ünneplő együttléteket, kirándulásokat stb., amelyeknek az a célja, hogy meghívhassunk rá “kívülállókat”, hogy azok ily módon találkozhassanak a kereszténységgel?

• Templomunk, plébániai épületeink, hittantermünk, környezetünk, lakásaink szépsége, tisztasága, harmóniája megszólítják a mai embert? Megjelenít valamit a kereszténység szépségéből?

• Ha megtapasztaljuk, hogy a világban, a médiában is ömlesztett bizonyos áramlatok mennyire károsak gyermekeink számára, dolgozunk és küzdünk-e azoknak a kereteknek biztosításáért, amelyek reményt nyújthatnának hozzánk közelebb álló kultúra közvetítésére: mint pl. a keresztény iskola, a keresztény sajtó, illetve média?

• Törekszünk-e magyar kultúra (zene, tánc, ünnepek, nevek stb.) ápolására, a szent magyar példaképek és vallásos hagyományok felidézésére?

• Ápoljuk-e nemzettudatunkat? A kapcsolatot az országhatáron kívüli magyarsággal? Mit tehetünk az 1000 éves magyar kereszténység ünneplésekor ennek érdekében?

• Tisztelettel tekintünk- e minden népre és etnikumra?

c) Diakonia

A keresztény kultúra legalapvetőbb eleme a másik, a “legkisebb” (Mt,25,40) tiszteletben tartása. Az első keresztény közösségek jellemzője volt a szegényekkel való törődés. Később a kereszténység építette ki elsőnek széles körben a betegek, rászorulók gondozásának intézményeit (hasonlóan, mint az első iskolákat, s a szegények oktatását). A Szentatya is különösen meghiv a jubileumi évben a legkisebbek felé fordulásra (IM 12.)

Ismerős a mondás: az a keresztény közösség, amely nem törődik a legkisebbekkel, rálépett a halál útjára. A politikai fordulat után sok hazai plébánián az első közösség, amely megszületett a karitász-csoport volt. S több helyen, az egész plébánia életének kovászává lettek.

Kérdések:

• Törődünk-e a plébániánkon élő idősekkel, szegényekkel, hátrányos helyzetűekkel?

• Tartunk-e pl. az idősek számára összejöveteleket, ünnepeket (pl. betegek kenetének közös kiszolgáltatását), amelyeken az egész plébániai közösséggel együtt ünnepelhetnek?

• Hogyan vezetjük rá gyermekeinket az idősek, sérültek szeretetére? Elmegyünk-e velük időnként kórházakba, idősek-, sérültek otthonába?

• Szívünkön hordjuk-e az ország, a világ rászorulóinak igényeit? A kárpátaljai vagy hazai árvízkárosultak támogatása több plébánia számára felébredést jelentett.

d) Politika és közélet

A megváltás az adott világ felemelését jelenti. Krisztus munkatársainak hív bennünket a világ szebbé tevésében. (vö.GS 31; KEK 1913k) A keresztény ember nem nézheti tétlenül, hogy a világ fiai okosabbak legyenek a világosság fiainál; hogy az önzés és a halál kultúrájának képviselői tartsák kezükben a tömegeket a kommunikáció által, s irányítsák az világot a politika által.

Szent István keresztény politikus volt. Szembe kellett szállnia a korábbi pogány világlátással, hogy a keresztény civilizáció útjára indítsa népét. Tudatában volt, mi van rá bízva. Tudomásul vett tényeket, felmért erőviszonyokat, lényegesnek gondolt kérdésekben erős kézzel szerzett érvényt akaratának.

Nekünk is tisztában kell lennünk a politikai erővonalakkal. Andorka Rudolf a magyar szociológia egyik legtekintélyesebb alakja, több más neves szociológussal együtt így jellemzi a helyzetet¹.. A rendszerváltozás idején, 1990-ben számos társadalomtudós azt képzelte, hogy Magyarországon a nyugat-európaiakhoz hasonló “középosztályi” társadalom fog kialakulni. Ezzel szemben más történt.

A 90-es rendszerváltás idején kialakult a “felső tízezer” rétege (“a társadalom felső 10 vagy még inkább 5 százaléka”) – nagy arányban a 90-es rendszerváltás előtti Kádár féle hatalmi elit tagjaiból -, akik a privatizáció vagy pénzügyi manipulációk által saját kezükre játszották át a nemzeti vagyon jelentős részét. Így óriási vagyonok birtokosai, részben külföldi vállalkozások társtulajdonosai lettek. Eközben a társadalom többi tagja – beleszámítva nemcsak a munkásság és a parasztság jelentős részét, hanem a nagyszámú értelmiséget is – nagymértékben elszegényedik. “A gazdagok és középrétegek közötti jövedelmi olló szétnyílik“. – A magyar helyzet a várakozástól eltérően tehát nem a nyugati mintát követi (ahol egy nagyon erős középréteg mellett van egy kicsiny gazdag és egy kicsiny szegény réteg), hanem inkább a dél-amerikai társadalomhoz hasonlítható, ahol “a nagyon gazdag felső réteg mellett viszonylag kis létszámú és gyenge középrétegek, és nagy tömegű szegény rétegek élnek”. – Az igazi ellenmondás: hogy akinél a pénz, azé a média. Amint a kommunizmus 40 éven át vallásszabadságot és emberi egyenlőséget-szabadságot hirdetett médiája által (és ezt tömegek elhitték), úgy működik ma is a tömegek befolyásolása. Vallásos falvak népessége nemcsak a TV híradásait tartja sokszor hitelesnek, hanem napilapjuk is a Népszabadság, a maga rendkivül egyoldalú szemléletével. S ez nép gyakran olyanokra szavaz, akik orruknál fogva vezetik őket.

A keresztény közösségek társadalmi felelőssége a megszólalással kezdődik, de ott nem ér véget. Ha felismerjük az elembertelenítő politikai és gazdasági erőket, nem elég négy évente egy-egy választás alkalmával kifejezésre juttatni nemtetszésünket. Folyamatosan támogatni kell a keresztény értékrenddel összhangban levő politikai tevékenységeket, gazdasági folyamatokat. Szerepet kell vállalni a keresztény értékrenddel rokon törekvések gyakorlati közéleti érvényesítésében.

Kérdések:

• Mit tudunk tenni hívő közösségünk társadalmi, politikai felelősségérzetének növeléséért; a helyi társadalomban való jelenlétért?

• Hogyan tudunk összefogni keresztényekkel vagy nem hivőkkel környezetünk szebbé tétele-, vagy a társadalmi igazságosság és fejlődés érdekében?

• Felfedeztük e, hogy vannak a mi humán céljainkkal egybehangzó civil kezdeményezések? Volt több aláírásgyűjtés pl. a tiszta TV és média érdekében? Komoly áldozatokat is vállaltunk-e ezek érdekében (pl. vállaltuk-e hogy akár házról házra járjunk, vagy elvigyük munkahelyünkre iskolánkba), hogy ne csak a tőlünk eltérő vélemények hivatkozhassanak tömegtámogatottságra?

• Dolgozunk-e azon, hogy alkalmasint felkészült tagok lehessünk egy kedvünkre való civil szervezetben, keresztényként? Keressük e ilyen vonatkozásban a közös gondolkodás fórumait? – Amilyen nagy a szerepe a keresztény közösségnek a papi hivatások ébredésében, ugyanolyan szerepe van a szolgáló közéletiségre való felkészülésben!

Befejezésül:

Megváltott nép vagyunk, amely a világban él.

A keresztény ember első tette: hogy hittel átadja magát Istennek, aki előbb szerette őt. Majd elkezd cselekedni a hit hívásának megfelelően. Ahogyan Mária, aki miután meghallotta az angyali üdvözlet szavát, az isteni ígéretet, először igent mondott rá, majd elment, hogy szolgáljon rokonának Erzsébetnek.)

A következő teendők: Most csendben elmélkedjünk a hallottakról, majd csoportokban beszélgetünk a fenti három témáról a fenti kérdések alapján (a csoportok között megosztható, hogy melyikük melyik témáról beszélget).