Mélyen elgondolkoztató az esemény-sorozat, amikor Jézus szenvedéséről kezd beszélni tanítványainak. Különösen figyelemreméltó, hogy ez azután történik, miután Pétert Sziklának nevezte (amelyre Egyházát építi) és átadta a főhatalmat neki: a „menyek Országának kulcsait”
„Jézus jelezni kezdte tanítványainak, hogy majd Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, – megölik, de harmadnap feltámad. Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” De Jézus megfordult és rászólt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” – Ezután így szólt tanítványaihoz: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja azt.” (Mt 16,21-28)
Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint.”
Vajon ha én Péter helyében lettem volna, nem ugyanúgy tiltakoztam volna a szenvedés kilátása ellen, mint ő? Hisz Péter bizonyára úgy gondolta, hogy most kezdődik a békének, a messiási világhatalomnak és örömnek sok próféta által megjövendölt országa, és imént hallotta, hogy ő lesz annak első vezetője. Hogyne kellene neki, az első miniszternek tiltakoznia egy ilyen tanítással szemben, amely teljesen ellentétesnek látszik azzal is, amit Jézus kijelentett: hogy „a pokol hatalma sem fog erőt venni” ezen az Országon?
Péter és a tanítványok is csak a Szentlélek eljövetele után értették meg Jézus szenvedésének és feltámadásának titkát (és azt a sok-sok, az ószövetségi szentírásban található jövendölést, amelyek erről beszéltek). Vajon nem a Jézusról szerzett egyoldalú ismeretünk kísért-e bennünket is, amikor tiltakozunk Jézusnál vagy a mennyei Atyánál, ha váratlan és súlyos csapás ér minket? S bizonyára nekünk is kérnünk kell a Szentlelket, hogy tanítson minket Jézusnak és az apostoloknak szemén-lelkén át tekinteni a szenvedésre?!
Elmélkedjünk át, mit is tanított Jézus a szenvedésről, és akkor eltölthet bennünket is az öröm!
Krisztus azáltal jött legközelebb az ember szenvedéséhez, hogy maga is ember lett, és Isten örök tervének megfelelően, és isteni tudatossággal végigjárta az emberi élet és szenvedés minden lépcsőjét. Ezzel mutatta meg leginkább, mennyire közel van Isten minden emberhez, minden szenvedőhöz. A betlehemi istállóval és jászollal jelezte, mily közel van a kitaszítottakhoz és hajléktalanokhoz. 30 éves munkás életével magához ölelte a névtelen mindennapok munkásait. Nem volt hová lehajtania fejét, így is osztozott a szegények, hajléktalanok sorsában. Az őt ért sokszoros rágalmak által magára vette a megrágalmazottak fájdalmait. Szenvedésének sokféle kínjával végigjárta testi és lelki a szenvedés minden lépcsőjét, és egyesült minden szenvedővel.
Jézus 3 éves tanító tevékenysége során kiemelten a szegények és szenvedők felé irányult. Nem ment el részvét nélkül semmiféle szenvedés mellett. Meggyógyította a betegeket, feltámasztotta a halottakat, szólt a lélekben szenvedőkhöz, a megfáradtakhoz, az igazságért üldözöttekhez, s azt ígérte nekik, hogy minden szenvedésből boldogság, öröm fog fakadni (vö. nyolc boldogság). – Jézus minden emberi tette jelzése Isten cselekvésének, szeretetének. Jézus gyógyításai azt is jelezték, hogy amikor Ő akarja, gyógyít; de ha nem gyógyít, akkor szeretetének ez a megnyilvánulása, és mi biztosak lehetünk, hogy Ő mindent a javunkra fordít.
S hogyan készült Jézus saját szenvedésére? Csodálattal kell olvasnunk az evangéliumokban, hogy Jézus mindig úgy beszél arról, mint egész életének és a megváltás művének „beteljesedéséről”: az „Ő órájáról”, amelyre várva-várt.
Elfogatása közeledtével így szól apostolaihoz: „Eljött az óra, mikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem esik földbe és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz.” – Jézus ezután rögtön hozzánk is szól: „Aki szereti életét, elveszíti azt; aki viszont gyűlöli életét e világon, megmenti azt az örök életre. Aki szolgálni akar nekem, kövessen: ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.” (Jn 12,23-26)
Jézus mindeközben olyannyira emberi is maradt, hogy szenvedett is: Az olajfák hegyén, majd a kereszten Jézus feljajdult a fájdalom súlya alatt, de a fájdalomból azonnal áttért az önátadásra: „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te.”- Itt, amikor az Ő órájáról előbb örömmel beszélt, később mégis megrendült, majd belső párbeszédbe kezdett az Atyával: „Most mélyen megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet.” Erre szózat hallatszott az égből: „Megdicsőítettem és továbbra is megdicsőítem.”
Jézus aztán fogalmazta meg a megváltás győzelmének titkát. „Én pedig, ha fölmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.” Ezek a szavai, majd későbbi jövendölése ismét hozzánk is szólnak: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tiéteket is megtartják.” Jn 15,20
Az apostolok pünkösd után értették meg a szenvedés isteni termékenységét: ettől kezdve beszéltek róla-, és fogadták a szenvedéseket ujjongó örömmel, s ugyanerre hívták meg a keresztényeket:
Tudták ők, mi a véleménye a világnak a szenvedésről, a keresztről. Annál inkább biztatták a keresztényeket, hogy fedezzék fel benne Isten végtelen erejét. Pál szavai: „A kereszt hirdetése ugyan oktalanság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje.” (1Kor 1,18)
Péter hasonlóan: „Testvérek! Ne ütközzetek meg azon a tüzes kohón, amelyen próbaképp át kell jutnotok, mintha hallatlan dolog történnék veletek, hanem örvendjetek, ha részt vehettek Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége kinyilvánulásakor is szívből örvendhessetek.” (1Pt 4,12-13)
Pál és Péter apostolok sokszor írnak annak öröméről, hogy részt vehetnek Krisztus szenvedésében – és ezzel együtt az egész világot mozgató megváltás művében: „Én nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára. (Gal 6,14) – „Mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk. (Rom 8,18)
Az emberi fájdalmat, kedvetlenséget leginkább az okozza, hogy valaminek nincs értelme. Az teszi igazán sötétté a szenvedést, hogy nem látjuk értelmét. A szenvedés akkor válik örömmé, ha a keresztény felfedezi, hogy ennek is értelme van, ez is gyümölcsöt terem.
A hívő keresztény számára tehát külön öröm forrása, amikor megérti: hogy még a legsúlyosabb szenvedést is örömmel vállalhatja, mert nem hiába szenved: Hiszen Jézussal egyesülten szenvedhet, és szenvedésével részt vehet Jézus megváltó művében, a világ megváltásában! – Ahogyan Pál írta a börtönből: „Örömmel szenvedek értetek és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az egyháznak javára.” (Kol 1,24). Vele találkozhatok tehát minden szenvedésben. Ő kísér engem ott is. És Neki köszönhetem meg, hogy Általa szenvedésem is értelmesség válik – ha hittel átadom Neki, egyesítem Vele. Így ízlelgessem szent Pál szavait: „Örömmel szenvedek értetek és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az egyháznak javára.”